A házasság, amely megalapozta a magyarországi Anjou-nagyhatalmat

1320. július 6-án kötötte össze életét I. Károly magyar király Piast Erzsébettel, I. (Łokietek) Ulászló lengyel uralkodó leányával. Ez volt az uralkodó negyedik házassága, és mivel a korábbiakból nem született meg a várva-várt trónörökös, a királynétól mindenki a trónutódlás biztosítását várta. A hitves öt fiúgyermeknek adott életet, közülük Lajosra várt a feladat, hogy apja örökségét továbbvigye. Erzsébet egészen 1380-ban bekövetkezett haláláig fontos szerepet töltött be az ország politikai életében, a jelen írás azonban főként a házasság megkötéséhez vezető okokat, illetve a királynét mint családanyát vizsgálja.

A király első házasságainak bizonytalansága

A 14. század első évtizedeiben a két ország története párhuzamosan alakult. A megosztottság Lengyelországban már 1138-tól megoldhatatlan problémát jelentett, ekkor ugyanis II. (Ferdeszájú) Boleszláv országát felosztotta gyermekei között, az egyes részek – Kis-Lengyelország, Nagy-Lengyelország, Mazóvia és Kujávia, Pomeránia, Sandomierz – fejedelmei között komoly polgárháború zajlott, a hatalom szétaprózódása pedig a főurak befolyásának növekedéséhez vezetett. A 13. század végére a belső gyengeség egyértelművé vált, ezért II. Vencel cseh uralkodó betört az országba, és 1300-ben Gnieznóban királlyá koronáztatta magát. A Magyar Királyság belső megosztottsága ehhez képest csupán több évtizedes folyamat eredménye volt. A tatárjárás után megerősödött főurakat III. András reformtörekvéseivel akarta megregulázni, de 1301. január 14-én bekövetkezett halála új fejezetet nyitott az ország történelmében. A trónért leányági leszármazottak jelentkeztek be, a cseh Přemysl Vencel, a bajor Wittelsbach Ottó és a nápolyi Anjou Károly. Kezdetben egyik jelölt sem rendelkezett elegendő támogatással, ami tovább gyengítette a központi hatalmat, és fokozta a belső ellentéteket.

Szerencsére mind a két országban akadt egy-egy olyan nagy formátumú férfiú, aki helyre tudta állítani országa területi integritását. Lengyelországban Łokietek (Kisnövésű) Ulászló ragadta magához a kezdeményezést, és több éves küzdelem után végül megtörte a szembenálló erőket. 1314-ben elfogadták uralkodójuknak, és 1320. január 20-án Krakkóban megkoronázták.

A szertartás szentesítette az egységes Lengyelország létrejöttét, és visszaszerezte a királyság nemzetközi tekintélyét. Magyarországon az Anjou-házból származó Caroberto, helytelen, de ismertebb nevén Károly Róbert némileg fordított pályát futott be. Harmadik, 1310. augusztus 27-i koronázása jelentős szimbolikus erővel bírt, ám hamar kiderült, hogy az oligarchák nagy része egyáltalán nem támogatja az uralkodó elképzeléseit. Károly kezdetben a megegyezésre törekedett, majd amikor Gentilis pápai legátus kiátkozása is hasztalannak bizonyult, a fegyverekhez nyúlt, és sorra verte le a hűtlen főurakat. 1323-ban helyezte a székhelyét az ország belsejébe, Visegrádra, amivel egyértelműen jelezte, hogy ellenfeleivel teljes mértékben leszámolt.

I. Károly alakja a Képes Krónikában

A 14. század első két évtizedének lengyel–magyar kapcsolatairól szórványos adataink vannak. Ulászló és I. Károly erőfeszítései inkább a belpolitikára irányultak. A korai időszak egyik izgalmas kérdése a két ország dinasztikus kapcsolatainak alakulása. I. Károly Erzsébet előtti hitveseinek – különösen az első kettő – esetében ugyanis élénk vita alakult ki: vajon a forrásokban szereplő Máriák egy és ugyanazon vagy két külön személy? Mivel az elbeszélő források nem őriztek meg perdöntő információkat, és az okleveles adatokat is eltérően lehet értelmezni, komoly polémia alakulhatott ki Kristó Gyula magyar és Stanisław Sroka lengyel történészek között a királynék leszármazásával kapcsolatban.

Kristó Gyula még az 1980-as évek végén felvetette, hogy I. Károlynak két Mária nevű felesége volt, az első Halicsból származott, míg a második Mária a Piast-házhoz tartozó Kázmér bytomi (Szilézia) herceg leánya volt. Kristónak ugyanis feltűnt az 1308 körül keletkezett Descriptio Europae Orientalis egyik információja, mely szerint Oroszország igen daliás hercegének, „Leónak a leányát vette mostanában feleségül Magyarország királya, Károly”. Ezt az adatot összekötötte egy 1326. február 7-én kiadott királyi oklevél közlésével. Lőrinc fia Apród István mester ugyanis sok egyéb dicső tette között a cseh király megszerzett zászlóját a király után küldte rutén földre, ahová I. Károly hű báróival első feleségéért ment. Mivel a narrációban szereplő eseménysor 1304-1306 között történhetett, ezért az 1306. június 23-i oklevélben szereplő Mária nem lengyel, hanem halicsi származású lehetett. Az már véletlen egybeesés, hogy mind a két feleséget Máriának hívták.

A lengyel Stanisław Sroka nem fogadta el Kristó bizonyítását. A genealógiai kutatások szerint II. Leó 1306-ban legfeljebb 14 éves lehetett, így nem születhetett olyan korú leánya, akit férjhez adhatott volna. Feltételezése szerint a lengyel származású Mária nagyatyja, I. Leó halicsi fejedelem udvarában nevelkedett, ezért kellett Ruténföldre mennie az uralkodónak érte, és azt sem zárta ki, hogy az 1326-os oklevél írnoka tévedésből örökítette meg Polonia helyett Ruthenia-t, mivel a több mint 20 évvel azelőtti eseményre már nem emlékezett pontosan.

Kristó Gyula nem értett egyet lengyel kollégája érvelésével, és változatlanul kitartott az orosz származás mellett. Nem tartotta valószínűnek, hogy az írnok 1326-ban tévedett volna, illetve a Descriptio szerzője megfelelő ismeretekkel rendelkezett a halicsi ház fejedelmeinek családi viszonyaival kapcsolatban, ezért nem szabad figyelmen kívül hagyni a Leó előtti „permaximus” jelzőt, amely Kristó szerint nagy növésűként, délcegként vagy fiatalként fordítandó. II. Leónak lehetett férjhez adható leánya, bár itt Kristó inkább csak a feltételezésekkel élt. Végül a neves szegedi történész egyik utolsó, már halála után megjelent tanulmányában a királynéi tisztségviselők jelenlétét is figyelembe vette. 1308-ban és 1309-ben már van tárnokmester, udvarbíró és udvari kancellár, ellenben 1309-től 1311-ig semmiféle adat sincs királynéra és a korábbi tisztségviselők neve mellől is hiányzik az erre utaló elnevezés. Kristó feltételezése szerint a halicsi Máriával megkötött házasság az 1310-es évek elejére felbomlott. 1311. június 25-e körül ismét lehetett felesége I. Károlynak, mivel Csák Máté támadása idején vele együtt tartózkodott Buda városában. Ezt az új hitvest Kristó már a lengyel származású Máriával azonosította. Egyúttal megváltozott a királynéi tisztségviselők személye, valószínűleg az új királyné új emberekben bízott.

Kristó vitába szállt a magyar krónikás hagyomány Mária halálára – 1317. december 15. – vonatkozó információjával is, mivel az oklevelek arról tanúskodnak, hogy István veszprémi püspök személyében egészen 1318 június végéig volt királynéi kancellár, illetve Aba nembeli Kompolt fia Péter még 1318 májusában is királynéi tárnokmester volt. Tovább növelte Kristó gyanúját egy 1318. július 12-én keltezett oklevél, melyben a király, felesége Mária egyetértésével bizonyos királynéi földeket adományozott el. Ez alapján feltételezte, hogy Mária ekkor még élt, vagy legalábbis Károly életben lévőnek tudta. Mária halálának pontos idejét nem lehet rekonstruálni, valamikor nyáron távozhatott az élők sorából. A Képes Krónika egyik miniatúrája megrendítően ábrázolta a hitves eltemetését. Az A iniciáléban a királyné kék palástba öltöztetett holttestét egy ember teszi a koporsóba, miközben két püspök végzi a szertartást.

Mária temetése a Képes Krónikában

Van olyan feltételezés, hogy az ő és gyermekének (leányának) a maradványait találták meg, amikor II. Ulászló 1516-os temetésekor megbontották a székesfehérvári bazilika padlózatát. Ez a tragikus sorsú Mária biztosan lengyel származású volt, de hogy a magyar király első vagy második felesége, azt egyértelműen nem lehet eldönteni.

A király új feleség után nézett, akit Luxemburg János cseh király 1305-ben született húgában talált meg. A Beatrixszal történt házasságkötés pontos idejét nem lehet meghatározni, a források alapján az 1318 nyarától egészen az 1319 elejéig tartó időszak jöhet szóba. A Chronicon Aulae Regiae viszonylag részletesen beszámol leánykérésről. Károly küldötteire, Szécsényi Tamásra és Simonra, illetve István tolmácsra bízta ezt a nemes feladatot, a passzus pedig teljes mértékben alátámasztja azt, hogy a dinasztikus házasságokat elsősorban politikai és nem pedig érzelmi okok vezérelték. A magyar király a cseh uralkodótól egyik húgának kezét kérte meg. A nagyobbikat Máriának, a kisebbiket Beatrixnek hívták, és egyikük sem érte még el a 14 éves kort. János a követekre bízta, hogy melyiküket választják. A magyarok afféle „vizsgálatot” tartottak, amely kiterjedt a leányok értelmére és bölcsességére, arcuk kedvességére, testi állapotukra, járásukra. Mindezek szemrevételezése után a követek Beatrix mellett döntöttek, akit magukkal is hoztak Magyarországra. Beatrix királynéi tevékenységéről csak egyetlen, 1319. március 1-jén, Temesvárott kiadott oklevél árulkodik. A hitves hamarosan eltávozott az élők sorából, az egyik cseh krónika szerint Szent Márton ünnepe körül halt meg, vélhetőleg gyermekszülésben. Testét a váradi székesegyházban helyezték végső nyugalomra. A királyt érthető módon megviselte szerettei halála, ráadásul az uralkodónak, ha dinasztiáját tovább akarta vinni, gyermekeket kellett nemzenie – lehetőleg törvényes kapcsolaton belül. Eddigi házasságai ebből a szempontból sikertelennek tekinthetők. Igaz, hogy időközben ágyasától fia született, de Kálmán, a későbbi győri püspök nem játszhatott szerepet a magyar politikai életben.

Erzsébet, az Anjou-dinasztia szülőanyja

A magyar király új hitvest keresett, választottja I. Ulászló király leánya, Erzsébet volt. A dinasztikus összeköttetés egyúttal külpolitikai irányváltást is jelentett, de az előzmények tükrében ez egyáltalán nem volt meglepő. A 14. század elején a lengyelek számíthattak a magyarok segítségére. Az észak-keleti részek főura, Aba Amadé komoly támogatást nyújtott Ulászlónak. II. Vencel lengyelországi uralma idején egy lengyel kútfő szerint Ulászló, miután „látta, hogy mindenki teljesen elhagyta őt, kevés követőjével együtt Magyarországra ment Amadéhoz, egy nemes és hatalmas emberhez”. A csehek bukásával pedig a magyar oligarcha segítségével szerezte meg Krakkót 1306-ban. Az Amadé és az Ulászló közötti koalíció Károlynak is tökéletesen megfelelt, mivel az együttműködés ellenségét, Vencel királyt gyengítette. A Beatrixszal való házasságkötés viszont kétségkívül a cseh–magyar kapcsolatok erősödését szolgálta, a magyar király a Csák Máté tartománya elleni harcokban törekedett a cseh királlyal való együttműködésre. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a cseh uralkodó Vencelre hivatkozva igényt tartott a lengyel trónra, ebből a szempontból tehát inkább Ulászlónak volt szüksége a magyar király támogatására.

A leendő királyné születési évét a kutatás 1305-re valószínűsíti, tehát legalább 17 évvel volt fiatalabb Károlynál. Édesanyja, Kaliszi Hedvig, IV. Bélával állt rokonságban, mivel annak Jolánta nevű leánya 1256-ban ment hozzá az Ájtatos melléknéven ismert Boleszló kaliszi fejedelemhez, Hedvig édesapjához. Így tehát Károly és Erzsébet ereiben egyaránt Árpád-házi vér csörgedezett, a házassághoz szükség volt a Szentszék jóváhagyására. XXII. János 1320. július 2-án és augusztus 2-án közölte a magyar királlyal: kérésére engedélyt ad, hogy azzal a keresztény hölggyel, még ha negyedfokú rokonság áll is fenn köztük, házasságra léphet. A pápa a dispensatioban továbbá kiemelte, hogy a frigy a szövetséget segíti elő közte és a szomszédos királyok, illetve fejedelmek között.

A leánykérésről sajnos nincsenek részletes ismereteink. Az egyik lengyel évkönyv bejegyzése alapján valószínű, hogy Károly bárói révén, július 1-jén Szandecben (ma: Stary Sącz, Lengyelország) kérte meg leendő hitvese kezét. A helyszínválasztás sem lehetett véletlen, mert itt állt az a klarissza kolostor, amelyet Hedvig nagynénje, Kunigunda alapított. IV. Béla másik lengyel földre került leányát a kolostorban temették el, sírja hamar zarándokhellyé vált. Az esküvőt július 6-án Budán tartották, a király  településen való tartózkodását az oklevelek is alátámasztják. Az eseményt a Képes Krónika egyik miniatúrája is megörökítette. A koronát viselő Erzsébetet világi ruhába öltözött, idősebb férfiak kísérik, míg I. Károly egy másik koronát – a királynéit? – nyújt át neki. A kompozíció jobb szélén két herold kürtöt fúj, a hangszerek áttörik a miniatúra keretét, a rájuk függesztett királyi címeres zászlókkal együtt. A királyné koronázására Székesfehérváron került sor, a szertartást minden bizonnyal a veszprémi püspök végezte.

I. Károly és Erzsébet esküvője

I. Károly és Erzsébet házasságából az írott források szerint öt fiúgyermek született, így a királyné messzemenően teljesítette az udvar elvárásait. A 14. századi krónikakompozíció információi alapján úgy tűnhet, hogy a fiúk szépen sorban érkeztek: Károly 1321-ben (Kristó Gyula szerint valamivel később), László 1324-ben, Lajos 1326-ban, András 1327-ben, míg végül István 1332-ben. A gyermekek névadási gyakorlata egyértelműen az udvar dinasztikus szentkultuszával magyarázható. László és István az Árpád-házat képviselte, míg Lajos az 1317-ben szentté avatott toulouse-i püspökről, I. Károly nagybátyjáról kapta a nevét.

A Képes Krónika több miniatúráján is találkozunk Erzsébettel mint családanyával. Lajos herceg születésénél a királyné koronával a fején, ágyban fekszik, tőle jobbra három nőalak áll, egyikük a koronás gyermeket nyújtja anyja felé. A királynét félig takaró borítja, arannyal hímzett ruhája piros, nyakánál arany csíkkal. Fején, amely egy nagyobb és három kisebb párnán nyugszik most áttetsző kendőszerűséget hord, a korona ötágú. Erzsébet mind a két kezét a csecsemő Lajos irányába emeli. Mindenképpen fontos megemlíteni, hogy a miniátor Erzsébeten kívül egyedül Gizellát ábrázolta gyerekszülés közben, ahol Szent István vértanú adja át a gyermek sorsát megpecsételő koronát. Erzsébet tehát az Anjou-dinasztia szülőanyja lett, hasonlóan Gizellához, aki az Árpádok királyi nemzetségének adott életet.

I. Lajos születése
I. (Szent) István születése

Egy másik miniatúra a királynét ábrázolja gyermekei körében. A sudár alakú királyné hosszú ruhába öltözött, rajta prémszélű palásttal. Fején négyszirmú koronát hord. Az anya mellett balról két fiú látható, királyi koronával a fejükön, valószínűleg Lajos magyar, és András, a soha meg nem koronázott nápolyi király. A jobboldalt elhelyezkedő három gyermek beazonosítása során csupán István hercegnek a személyében alakult ki konszenzus. A másik kettő esetében szóba jött a korán elhunyt Károly és László, illetve Katalin és Erzsébet, akiknek létét bizonytalan adatok támasztják csak alá, emiatt a kutatók jelentős része elveti az Anjou-házból való származásukat. Mivel a miniatúra éppen a királyi gyermeket felsoroló részt illusztrálja, minden bizonnyal hűen követi a kódex tartalmát.

A királyné gyermekei körében

A gyermekek neveléséről nem sokat tudunk, és arról sincsenek információnk, hogy ebben Erzsébet királyné milyen mértékben vett részt. A nevelők a gyermekek közelében tartózkodhattak, erre utalt, hogy a Záh Felicián által 1330-ban elkövetett merényletben két „pedagógus”, Kenezics Gyula fia Miklós és Druget János nádor fia Miklós súlyos sebet kaptak, mialatt a hercegek el tudtak menekülni. Lajos királynak is volt tanítója, Miklós boroszlói klerikus személyében. 1339-ben I. Károly jutalmazta meg a Komárom megyei Neszmély birtokkal. 1343. május 10-én Erzsébet királyné kérvényt intézett VI. Kelemen pápához, hogy fia tanítójának a veszprémi és a győri kanonoki javadalmakon felül az esztergomi egyházmegyében is biztosíthasson egyet. A lengyel származású egyházi férfiú Magyarországra érkezése Erzsébet királynéval hozható kapcsolatba. István herceg tanítója Wilyelmowi László prágai kanonok és keresztényszigeti plébános érdekében Lajos király és Erzsébet egyaránt többször fordultak a pápához, 1345-ben gyulafehérvári kanonoki javadalmat, 1347-ben a zágrábi olvasó-, a pécsi és titeli kanonokságot kérték neki.

A királynét öt gyermeke közül egyedül Lajos élte túl. Károly még csecsemőkorában halt meg, László is fiatalon távozott az élők sorából, 1328. március 8-i levelében I. Károly a herceg tragikus sorsáról értesíti a prágai udvart. A magyar királynak nagy tervei voltak Lászlóval, az 1327-es nagyszombati királytalálkozón házassági megállapodást kötött a nevében Annával, a cseh király leányával. Nem lehet kizárni, hogy a Szent László tiszteletére épített, valószínűleg az ágostonrendi remeték számára alapított visegrádi kolostor összefüggésbe hozható a gyermek emlékével. István herceg 1354. augusztus 9-én, egy szerbek elleni hadjárat visszaútján hunyt el.

Biztos, hogy mindegyik gyermeke elvesztése súlyosan megviselte Erzsébetet. A források alapján az András herceg halála miatt érzett fájdalom rekonstruálható a legrészletesebben. Őt I. Károly a nápolyi trónra szánta, 1333-ban magával is vitte Dél-Itáliába, ahol eljegyezték Bölcs Róbert nápolyi király unokájával, Johannával. A nápolyi uralkodó végrendeletében nem Andrásnak szánta országát, ezért Erzsébet személyes jelenlétével próbálta meg fia hatalomra kerülését egyengetni, de az 1343-1344-es útja nem hozott áttörést. Egyes közlések szerint pedig fia életének biztonsága érdekében fontolóra vette András hazahozatalát, és óvintézkedéseket is tett. Egyrészt őrséget állított András mellé, másrészt egy, a méregtől és vastól megóvó gyűrűt is adott neki. Mindhiába, mert a herceg ellenlábasai 1345. szeptember 18-a baljós éjjelén kötéllel végeztek vele.

A merénylet híre teljesen letaglózta a magyar udvart. A Névtelen szerző leírása alapján pontos és megrázó képet kapunk Erzsébet fájdalmáról.

„Hogy mi módon siratta meg fia halálát anyja, a királyné úrnő, egyszerűbb elhallgatni, mint bármit is mondani, mivel ezen oly nagy keserűséget a nyelv nem képes kifejezni. A gyász idején a királyné úrnőt urak és úrnők, szüzek és özvegyek, Magyarország valamennyi főembere felkereste, s amikor látták, hogy a királyné úrnő ártatlan fia halálát igen heves fájdalommal siratja, mindannyiuk szíve meghasadt a jajveszékelésben és az együttérzésben.”

Az 1342-ben trónra lépő I. (Nagy) Lajos számára édesanyja biztos támaszt jelentett. A kettejük közötti kapcsolat mindig szoros volt, jól mutatja ezt, hogy Erzsébet 1380-as végrendeletében személyes tárgyait szánta a fiának. Lajosé lett a királyné által nagy becsben tartott három plenarium, a kifejezés ebben az esetben valószínűleg ikonszerű kegyképként értelmezhető. Az egyik tiszta aranyból készült, egyik részén sas, a másik részén Magyarország jelvényei láthatók. A másikat Erzsébet Sanciától, Szicília királynéjától kapta. A harmadik Szent László képét foglalta magában, mivel a magyar uralkodó a lovagkirály iránt táplált tisztelete számos formában megfigyelhető, a királyné is tudta, hogy a tárgy a lehető legjobb helyre került. Mint András herceg esetében láttuk, a királynétól nem állhattak távol az olyan amulett-szerű tárgyak sem, amelyek a közvélekedés szerint valamiféle földöntúli erővel bírtak. Lajos is kapott egy sárkánynyelvnek nevezett tárgyat, amely aranyból készült és ékkövekkel, illetve gyöngyökkel volt díszítve. Ez utóbbi talán valamiféle bajelhárítást szolgálhatott, melyek a középkori hiedelem szerint megvédték volna az embert az ételébe vagy italába kevert méregtől.

Az Anjou-dinasztia magyarországi megmaradásában Erzsébetnek múlhatatlan érdemei voltak. Károly és László hercegek halála után Lajos lett a trón várományosa, aki 1342-ban gördülékenyen vehette át az uralmat. Apja örökségére és báróira, illetve édesanyjára támaszkodva pedig létre tudta hozni a középkori magyar nagyhatalmat.

Szende László

Irodalom:

Almási Tibor–Kőfalvi Tamás: Az 1327. évi nagyszombati királytalálkozó oklevele. Aetas, 9. (1994) 1.: 155–157.

Bertényi Iván: A tizennegyedik század története. Budapest, 2000.

Csukovits Enikő: Az Anjouk Magyarországon I. I. Károly és uralkodása. Budapest, 2012.

Csapodiné Gárdonyi Klára: A Képes Krónika miniatúrái. In: Képes Krónika. Ford.: Bellus Ibolya. Budapest, 1986. 517–559.

Kádár Tamás: Megjegyzések, észrevételek I. Károly (Róbert) magyar király házassági és egyéb családi kapcsolatai kérdéséhez. Turul, 82. (2009), 1.: 13-23.

Kristó Gyula: Orosz hercegnő volt-e Károly Róbert első felesége? Aetas, 9. (1994) 1.: 194–199.

Kristó Gyula: Károly Róbert családja. Aetas, 20. (2005) 4.: 14–28.

Sroka, Stanisław: Ki volt Károly Róbert első felesége? Aetas, 9. (1994) 1.: 187–193.

Szende László: Piast Erzsébet – a hitves, az édesanya, a mecénás. In: Károly Róbert és Székesfehérvár. Szerk.: Kerny Terézia – Smohay András. Székesfehérvár, 2011. 78-100.

Szokolay Katalin: Lengyelország története. Budapest, 1996.

Ezt olvastad?

1326. március 5-én látta meg a napvilágot I. Lajos király, akit a magyar történelmi emlékezet a nagy uralkodók közé sorolt.
Támogasson minket