Híd Kelet és Nyugat között – A Török Kávéházi Estek évnyitó előadása

A Yunus Emre Enstitüsü török intézet Andrássy úti előadója január 7-én érdeklődőkkel telt meg. A közönség Kerekes Dóra történész–oszmanista előadását várta, aki a kora újkori követségek és tolmácsok kultúraközvetítő szerepéről beszélt. (Az előadó Diplomaták és kémek Konstantinápolyban c. könyve e témában 2010-ben jelent meg a L’Harmattan Kiadó gondozásában.) A rendezvény a kulturális, művészeti és történeti tudományos-ismeretterjesztő előadásoknak helyet adó Török Kávéházi Estek programsorozat újabb, évnyitó állomását jelentette.

Fotó: Végel Dániel (Forrás: Yunus Emre Budapest Facebook oldala)

Kerekes Dóra előadásának kiindulópontja az volt, hogy a kelet–nyugat kapcsolatát sokáig meghatározta a szemben állás, és többnyire politikatörténeti szempontból vizsgálták a viszonyt, de újabban a mikrotörténeti és a diplomáciatörténeti megközelítések is teret nyernek. Ennek köszönhetően mind többet tudhatunk meg a jelentős események mögött álló emberekről, motivációikról és problémáikról.

Az előadás első részében a történész felvázolta, hogy a középkori nyugati-keresztény világ milyen forrásokból ismerhette meg a „mesés keletet”, illetve mi motiválta a keleti nyelvekre, kultúrákra szakosodott oktatás intézményesítését: az „elveszett tudás visszaszerzése” és a hittérítés. A keletre vonatkozó ismeretek rendszerezésében és átadásában természetesen a kereskedővárosok – elsősorban Velence és Genova –, valamint a szerzetesrendek – különösen a ferencesek és a domonkosok – képviselői jártak élen, mivel állandó kapcsolatban álltak a Kelettel, és érdekeltek voltak abban, hogy érdemi információkat gyűjtsenek és közvetítsenek. Ennek eredményeként a Korán első fordítása Robert of Ketton révén már 1143-ban megjelent, Velence pedig 1205 óta tartott fent hivatalos diplomáciai kapcsolatokat a Bizánci Birodalommal.

Az előadó úgy érvelt, hogy a Bizánci Birodalom szétesése, és az Oszmán Birodalom expanziója (különösen az 1453-as év) a kétoldalú kapcsolatokban fordulatot hozott, ugyanis a nyugati államoknak érdeke volt, hogy biztosítsák állandó diplomáciai jelenlétüket a rivális oszmán-török területeken, elsősorban Konstantinápolyban. A 15–17. században kiépülő képviseletek ugyanakkor nem csak politikai feladatokat láttak el, de stabil pontot jelentettek az ide érkező nyugatiaknak, legyenek akár kereskedők, akár kutatók vagy kalandorok.

Fotó: Végel Dániel (Forrás: Yunus Emre Budapest Facebook oldala)

Az előadás további részében a kultúrák közti különbségekről, illetve az ezek közti kapcsolatról volt szó. Az előadó leszögezte, hogy a törökellenes propagandával párhuzamosan léteztek a birodalomról szóló objektívebb beszámolók. Az Oszmán Birodalomról kialakított képet maguk a Konstantinápolyba érkező követek is árnyalták, számos – szépen illusztrált – leírást készítettek állomáshelyükről, sőt gyakorta összevetették hazájukkal a szultán birodalmát. Az ilyen munkákban az Oszmán Birodalom tendenciózusan a rendet, míg a követet küldő állam a káoszt képviselte (ellenpélda lehet az iszlámmal ellenszenves Hans Dernschwam naplója, amely magyarul is olvasható), később persze ez az idealizált kép sokkal tárgyilagosabbá vált, és lassan szélesebb közönséghez is eljutott. A követek azonban egy sor egyéb maradandót is alkottak: arab nyelvtant, nyomdai betűkészleteket, fordításokat stb. Mindezt olykor az állam dotálta, mivel a döntéshozatalban és az adminisztrációban szükség volt releváns ismeretekre, szaktudásra. Mi sem példázza ezt, pontosabban ennek hiányát jobban, mint I. Habsburg Ferdinánd esete, akinek követei boldogan tértek haza egy arab betűs, oszmánli nyelvű irattal, mivel nem tudták elolvasni, hogy a dokumentumban I. Szulejmán nem az áhított fegyverszünetet ismerte el – mint azt a követek hitték –, hanem éppen ellenkezőleg: bejelentette, hogy „a szablya jogán” fog érvényt szerezni akaratának. Ezek után 1529-ben még az analfabéta bécsiek is megértették a szultán üzenetét. Az előadó rámutatott, hogy a Habsburg uralkodó is tanult hibájából, mert udvarában hamarosan létre hozta a „kelet-szakértőkből” álló részleget, ahol a követségekkel, a beérkező jelentésekkel és a képzéssel kapcsolatos teendőket intézték.

Fotó: Végel Dániel (Forrás: Yunus Emre Budapest Facebook oldala)

Arról is szó esett, hogy az Oszmán Birodalomba érkező követek élete és munkája közel sem volt könnyű. Az európaitól eltérő tárgyalási technikákon, előre megrendezett színjátékokon nem mindig láttak át a képviselők. Az oszmánok kedvelt eszközei közé tartozott a kifárasztás, összezavarás, megtévesztés, vagy a szándékosan megjátszott „jó zsaru–rossz zsaru” felállás. A diplomatáknak még érkezésük előtt érdemes volt tájékozódniuk, hogy hogyan lehet és tanácsos viselkedni a török fővárosban, ellenkező esetben úgy járhattak, mint az a zöld harisnyát viselő fiatal, akit 1555-ben janicsárok nyilvánosan „megruháztak” Konstantinápoly utcáján, mert nem tudta, hogy keresztény nem viselheti a Próféta színét. Az előadó utalt arra is, hogy még a széleskörű nyelvismeret (nyugati nyelvek, a Földközi-tengeri lingua francája, arab stb.) és kapcsolati háló sem jelentett sokat, ha a követ nem teli erszénnyel, és a Porta tisztségviselőinek ízléséhez szabott ajándékokkal (pl. díszes órákkal) érkezett a Márvány-tenger partjára. Egy-egy protokolláris „hiba” vagy a szűkös anyagi keretek miatt akár másfél évig is várathatták a küldötteket. Amennyiben a követ sikeresen hazatért – és az Oszmán Birodalomban követnek lenni nem jelentett életbiztosítást, hívta fel a figyelmet Kerekes –, akkor a megismert kultúra anyagi és szellemi termékeit is magával vihette, és megismertethette hazájával: Oghier Ghiselin de Busbecq például nem csak a Monumentum Ancyranumot, azaz Augustus császár végrendeletét ismertette meg Európával, de az első tulipánokat és orgonákat, valamint az angórakecskét is meghonosította. Mindezeken felül naplók, jelentések és hagyatéki leltárak tanúskodnak arról, hogy milyen szerepe volt a követeknek a kulturális transzferben.

Természetesen a helyi ismeretekkel nem rendelkező nyugatiak nem voltak teljesen magukra utalva, eligazodásukat ugyanis kezdetben konstantinápolyi (keresztény, görög) tolmácsok segítették, akik előtt ráadásul olyan ajtók is megnyíltak, amelyek a nyugati követek előtt nem. (Igaz, lojalitásukat kisebb-nagyobb összegekkel gyakran próbára tették, ráadásul a szultán alkalmazásában álltak.) Később ugyanakkor minden állam megkezdte a tolmácsképzést is, mivel előny volt, ha a fordító a küldő fél kultúrájában is otthonosan mozgott.

Fotó: Végel Dániel (Forrás: Yunus Emre Budapest Facebook oldala)

Végül természetesen a közönség is lehetőséget kapott kérdezni, így Kerekes Dóra ismertethette a követek érkezésének és fogadásának bonyolult rituáléit, valamint a definíciós különbségeket követ, állandó követ és nagykövet között (legutóbbiról kihangsúlyozva, hogy a korszakban egyáltalán nem létezett a fogalom, az előadás során szándékosan kerülte is annak használatát). Felmerült a kérdés, hogy milyen arányban vettek részt magyarok a Konstantinápolyba tartó Habsburg követségekben, amelyre azt a választ kaptuk, hogy nagyon kevesen voltak, inkább Buda–Bécs vonatkozásban tevékenykedtek. Egy érdeklődő arra volt kíváncsi, hogy tényleg olyan aszimmetrikus volt-e a kapcsolat az európaiak és az Oszmán Birodalom között, ahogy az az előadásból látszott, vagy léteztek oszmán állandó követségek is Európában. A történész elmondta, hogy ugyan előfordultak ideiglenes követküldések, az első európai oszmán állandó követség Franciaországban csak a XVIII. század végi forradalom idején jött létre. Szóba került még a diplomaták nem létező immunitása, hogy miként vonta felelősségre a szultán a követet ura viselt dolgaiért, illetve hogy ilyen esetekben hogyan fogtak össze egymásért az Európában rivális országok konstantinápolyi követei.

A közel másfél órás eseményt rövid állófogadás zárta, ahol a résztvevőknek lehetőségük volt további kérdéseket feltenni az előadónak, illetve az intézet legközelebbi programjairól is tájékozódhattak.

Kovács Ágnes – Fekete Bálint

Fotó: Végel Dániel (Forrás: Yunus Emre Budapest Facebook oldala)

Ezt olvastad?

Hősökre minden nemzetnek szüksége van. Kétségtelen. A hősök azok a személyek, akiket a nemzeti emlékezet példaként állít az emberek elé.