Hideg napok Csúrogon – Pihurik Judit előadása

A bácskai Csúrog falu neve az utóbbi időkben elsősorban a szerb-magyar megbékélés, a kölcsönös bocsánatkérés kapcsán került a hírekbe. Nem véletlenül: itt, a Sajkásvidéken vette kezdetét az 1942 januári „hideg napok”, azaz a délvidéki csendőr razzia. Pihurik Judit Az 1942-es csúrogi razzia ügyében indított nyomozás és per vizsgálatának tanulságai (1967–1973) címmel tartott előadást az ÁBTL-ben.

1942 januárjában több, mint egy tucatnyi délvidéki településen mintegy 3400 embert, többségében szerbeket és zsidókat öltek meg a magyar hatóságok. Az ún „hideg napok” eseményeit általában Újvidékhez szokás kapcsolni, pedig egy-egy kisebb település vesztesége a helyi lakosság arányához képest még sokkal magasabb is volt. Ilyen falu volt a 10 830 fős Tisza menti határtelepülés, Csúrog is. A Zsablya községi falut 6 927 szerb és 3 600 magyar lakta. Mindehhez képest a razzia során meggyilkolt 887 ember a falu lakosságának 8%-át tette ki. A csúrogi események (január 4-8.) jelentették a „hideg napok” kezdetét. A razziát szinte azonnal politikai viták, vizsgálatok, eljárások követték. A bírósági döntések természetesen sem a Horthy-, sem a Kádár-korban nem voltak politikamentesek, de – ahogy az előadó jelezte – már az is nagy szó, hogy az események szinte azonnal bekerültek a magyar köztudatba.

Pihurik Judit, a Szegedi Tudományegyetem oktatója az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára külsős kutatójaként évek óta vizsgálja a levéltár vonatkozó dokumentumait. Ezek, a levéltár jellegéből adódóan elsősorban nyomozati anyagok (kihallgatási jegyzőkönyvek, összefoglalók, intézkedési tervek) és bírósági iratok (vallomások, vádirat, ítélet). Mint elmondta, a kutatás célja – a történtek részleteinek feltárása mellett – az 1967 és 1973 között lezajlott – sokadik – per körülményeinek vizsgálata, ezen belül is a Kádár-rendszernek a témához és a vizsgált kor hatalmához fűződő viszonya. Pihurik Judit kiemelte, hogy a vizsgált levéltári anyagokból az elkövetőkről is sokat megtudhatunk: milyen közegből, milyen motivációval érkeztek, hogyan dolgozták fel saját szerepüket, tetteiket.

A csúrogi razzia – „különösebb esemény nem történt”

A „partizánvadász” razzia előzményei igencsak összetettek voltak – mutatott rá. Alapvető probléma volt, hogy a területen szolgálatot teljesítő magyar tisztviselők nem voltak felkészítve a négynemzetiségű lakossággal való kommunikációra, nem rendelkeztek megfelelő információval a helyi viszonyokkal kapcsolatban. A kommunisták szervezkedése, egyes partizáncsoportok aktivitása valós veszélyt jelentett, ám ezekkel kapcsolatban az apparátus kénytelen volt a helyi magyar lakosságra támaszkodni. (Mindezek tetejébe éppen ezekben a napokban zajlottak a keleti fronttal kapcsolatos német-magyar tárgyalások is.)


Forrás: zaol.hu

Ebben a helyzetben került a hatóságok kezébe egy tisztázatlan eredetű térképvázlat, amely alapján január 7-én, a szerb Karácsony napján, partizántámadás készült a magyarok ellen. Pihurik Judit szerint viszont, bár sajkási partizáncsapat valóban létezett, az mindössze 58 fős volt, ami egy ilyen támadáshoz kevésnek tűnik. (A pauszpapírra vetett térkép sajnos nem maradt meg.) Ezt követően, január 4-én egy járőr Csúrog és Zsablya határában egy gyanús tanyát ellenőrizve tűzharcba keveredett, és több embert elveszített. Csúrogon, a helyi tanító vezetésével ekkor megalakult egy 40-50 fős Nemzetőrség. A faluban aznap karhatalom még nem állomásozott, a települést a főjegyző irányította, aki a partizángyanús személyek azonosításához a magyar lakosság segítségét kérte. Készítettek is egy listát, amelyre azonban valódi partizán nemigen került, sokkal inkább a gazdag szerbek, értelmiségiek, zsidók: mintegy 80-90 fő. A járőrök erre a listára voltak kénytelenek hagyatkozni, amikor begyűjtötték a gyanúsítottakat, hogy bevigyék őket a tanácsházára. Itt a kihallgatások során állítólag elcsattant egy pofon a foglyok részéről, ami után azonnal kezdetét vette mészárlás: baltával, vasrudakkal – azzal, ami csak a kezükbe került – verték agyon őket. A Budapestre küldött hivatalos jelentésben ez állt: „harc közben elestek.”

A 350 fős karhatalmi egység január 5-én érkezett meg Kiskunfélegyházáról. A feladatuk a „partizántevékenység” felszámolása, a partizángyanús személyek felelősségre vonása volt. Kijárási tilalmat és statáriumot vezettek be. A gyilkosságok azonban aznap is folytatódtak: újabb 80 embert öltek meg, másnaptól kezdve pedig már egész családokat irtottak ki, mivel nem akartak túlélőket hagyni, hogy nehogy híre menjen a történteknek. A razzia legvéresebb napjai január 7-8. voltak. Az elfogott embereket a falu két magtárába zárták be, és – egy állítólagos kitörési kísérlet ürügyén – mind a 450 embert ott is gyilkolták meg. A 887 csúrogi áldozat között 10 gyermek, 122 nő és 91 idős ember volt. (Talán nem is véletlen – tette hozzá az előadó –, hogy 1944 őszén itt volt az egyik legkegyetlenebb a partizán megtorlás, bár azt hozzá kell tenni, hogy nem csak magyarokat öltek akkor – vagyis nem kizárólagosan a razzia felelősei voltak a célpontok.) A razziában résztvevő csendőröknek és honvédeknek az elöljáróik szigorúan megtiltották, hogy az „eseményekről” beszéljenek, sőt, parancsba adták, hogy ha rá is kérdeznek, akkor a „kitörési kísérlettel” indokolják a „jogos fegyverhasználatot”. Pihurik Judit szerint fontos, hogy bár van összefüggés a bácskai és a budapesti események között, a döntéseket teljes egészében a helyi vezetés hozta meg, a későbbi vallomások alapján ráadásul ad hoc módon.


Forrás: zaol.hu

A tettesek felelősségre vonása

A csúrogi eseményekkel kezdődött, közel egy hónapos mészárlássorozatot természetesen nem lehetett eltussolni, a történtek hamar nyilvánosságra kerültek, és nagy botrányt okoztak. A Parlamentben és a Külügyi Bizottságban heves viták folytak, míg a hivatalos vizsgálat februárban indult meg. A bírósági eljárások során 1943/1944-ben 11 csendőrtisztet és 3 katonai vezetőt ítéltek el, akik azonban rövid időn belül ismét szabadlábra kerültek.

Az ügy 1945 után került ismét terítékre. A népbíróságok azonban már sokkal határozottabban kezelték az ügyet: 1945/1946-ban 60 főt, majd 1950-ig további 120-130 vádlottat ítéltek el. A perek második nagyobb hulláma a forradalmat követő megtorlás során következett. Akkor, a forradalom és szabadságharc résztvevői mellett azokat a korábbi csendőröket, honvédeket is újra elővették, akik az 1956 októberi eseményekben egyébként nem vettek részt. Biszku és Kádár ugyanis úgy gondolkodtak, hogy most ugyan nem „aktivizálták magukat”, de potenciálisan még mindig veszélyt jelenthetnek a rendszerre. A kutató által elsődlegesen vizsgált harmadik hullám, az 1967 és 1973 között lezajlott eljárások során összesen 33 főt vádoltak meg. Közöttük már nem csak karhatalmistákat, hanem nemzetőröket is találunk. Ekkor állt bíróság elé a falut vezető főjegyző is.

A vizsgálatok során a legnagyobb nehézségeket az események sorrendiségének megállapítása jelentette; annak kiderítése, hogy ki és mikor adott tűzparancsot; valamint az esetleges provokáció felderítése. Ami egészen biztos: az állítólagosan tervezett partizántámadásra nem volt bizonyíték; a kedvezőtlen bel- és külpolitikai helyzet, valamint a helyi viszonyok (felkészületlen apparátus; feszült, szerbellenes hangulat) mind-mind szerencsétlenül hatottak a történtekre.


Forrás: zaol.hu

Nagy hangsúlyt fektet Pihurik Judit a vádlottak vizsgálatára. Úgy látja, hogy nagy különbség van a főbűnösök és a rangban alacsonyabb elkövetők között. A per idején ráadásul a tettesek közül sokan már meghaltak (hárman bizonyíthatóan a razzia és/vagy a következményei miatt lettek öngyilkosok), jó néhányan pedig ekkor már külföldön tartózkodtak.  Sokan azt hitték, hogy az a tény, hogy beilleszkedtek az új rendszerbe (ketten közülük kommunista fegyveres testületnek is a tagja lett), a korábbi bűneiket is elmosta. Az elkövetők körében általánosan jellemző attitűdök: tagadás, felejtés, elfojtás, a tetteik jelentőségének fel nem fogása. „Csak szemlélő voltam” – hangzott a tipikusnak mondható első reakció, amit a tagadás, majd a pszichológiai nyomásra való hivatkozás követett. Az 1967/1973-es perek vádlottjai kapcsán megjegyzi: a 33 vádlott fele a razzia idején 20 év körüli, mélyszegénységből érkező fiatal volt. Az elkövetők a személyükben tehát nem képviselték az elnyomó rendszert, csak testületileg. A bírák a későbbiekben ezt, és a fiatal korukat enyhítő körülménynek tekintették.

A bíróság végül az összes vádlottat bűnösnek találta: 10-15 év közötti börtönbüntetésre 6 főt, 5-10 évre 14 főt, 5 év alatti büntetésre 13 főt ítélt. Az indoklásban jellegzetes kettősséget fedezhetünk fel: társadalmi veszélyesség és kommunistaellenesség. De vajon melyik volt az eljárások valódi motivációja? – tette fel a kérdést az előadó. Igazságtétel, vagy a rendszer potenciális ellenségeinek felderítése? Az ítélethirdetés után a bíróság úgy érvelt, hogy a törvénytelen parancsot az elkövetők megtagadhatták volna, ám ezzel az érvvel nem vették teljesen figyelembe azt, hogy az elkövetők jelentős része kiszolgáltatott kisember volt. „Verd, – mondták az egyiküknek, aki, miután az egyik áldozat már a földre rogyott, leengedte a kezét – vagy te is odakerülsz!” Pihurik Judit értékelése szerint a tettesek bűne kétségtelen, de néhányan közülük valójában egyfajta áldozat is volt.

A témáról bővebben Pihurik Judit idén megjelent, Perben és haragban – világháborús önmagunkkal c. tanulmánykötetében olvashatnak.

Németh Csaba

Ezt olvastad?

A katolikus egyház 20. századi története iránt érdeklődők számára bizonyára ismerős lehet Petrás Éva neve, hiszen több mint két évtizede
Támogasson minket