A historiográfia bűvöletében – interjú Törő László Dáviddal

Törő László Dávid fiatal kutató, a historiográfia lelkes művelője 2018 tavaszán szerezte meg doktori fokozatát a Debreceni Egyetem Történelmi és Néprajzi Doktori Iskolájában. Kora ellenére számos eredménnyel büszkélkedhet, köztük OTDK helyezéssel, a Magyar Történelmi Társulat tanulmánypályázatának első díjával, publikációkkal neves folyóiratokban. Pályafutásáról, kutatásairól, a historiográfia rejtelmeiről és lehetőségeiről bécsi kutatóútja során Váradi Katalin beszélgetett vele.

Újkor.hu: Hogyan kerültél kapcsolatba a történelemmel? Miért erre a szakra jelentkeztél az egyetemen?

Törő László Dávid: A történelem iránti érdeklődésemet a második világháborús hadtörténet keltette fel, még általános iskolás koromban. A családi könyvtár jóvoltából kezembe került a Hadi Krónika első száma, attól kezdve pedig osztálytársaimat alkalomadtán a lengyelországi Blitzkrieg történetével szórakoztattam. A kíváncsiságomat először a Földi Pál és a „Kurt Rieder” által írt, nem túl sűrűn lábjegyzetelt, de egyszerű narratívájuk miatt könnyen emészthető könyvekkel igyekeztem csillapítani. Mezőtúron töltött gimnazista éveim során igazán nagy hatással volt rám Robert Kershaw Háború virágfüzérek nélkül című munkája. A szerző távolságtartóan, néhol keserű iróniával, „alulnézetből” taglalja a Barbarossa hadműveletet az eseményekben részt vett katonák levelein és naplóin keresztül, azt az üzenetet közvetítve számomra, hogy a térképen jól mutató, gyors német előrenyomulás mögött ezernyi személyes tragédia húzódik meg, és ezeken a sorsokon keresztül egészen másfajta benyomást lehet szerezni magáról a háborúról is. Máshogy fogalmazva, amatőr militarizmusom koporsójába ez a könyv ütötte az első szöget. Emellett a könyvesboltokban a Hajja és Fiai Kiadó hadtörténeti munkáit, valamint Számvéber Norbert alapos levéltári kutatásokon nyugvó könyveit kerestem. A válogatásban és az inspirációban pedig a témával foglalkozó magyar internetes fórumok bejegyzései voltak segítségemre, ahol az említett szerző is gyakran kommentált, értékelt és ajánlott második világháborús munkákat, esetleg filmeket az olvasóközönség számára.

A második világháború témája inspirált az idegen nyelvek komolyabb tanulására, így középiskolás koromban az angol mellett a németnek és az orosznak is nekivágtam, célkitűzéseimet pedig szerencsére a családom aktívan támogatta. Egy idő után viszont felhagytam hadtörténészi aspirációimmal, és az 1956-os eseményekkel akartam foglalkozni Pongrátz Ödön kiskunmajsai múzeumi tárlatvezetésének köszönhetően. Ez a helyzet aztán megint változott; az egyetemre már úgy érkeztem, hogy valamiféle biztonságpolitikai szakértő/iszlámkutató történész szeretnék lenni (akkoriban zajlott például a 2008/2009-es gázai konfliktus, ami a Közel-Kelet problémáira irányította a figyelmem). Ennek mikéntjéről persze elég homályos elképzeléseim voltak…

A válaszhoz hozzátartozik még, hogy a könyvek mellett különösen a számítógépes játékok gondoskodtak a történelem iránti lelkesedés fenntartásáról, így például sokat játszottam a Blitzkrieg, Stronghold, Imperial Glory, Europa Universalis III nevű stratégiai játékokkal vagy az ismertebb Total War sorozattal.

Graduális hallgatóként a debreceni Hatvani Kollégium konferenciáján

A 20–21. század keltette fel az érdeklődésedet, mégis a historiográfiában mélyültél el jobban, értél el eredményeket. Hogy kerültél a kérdéskör bűvkörébe?

A historiográfia elsős debreceni egyetemista koromban nyert meg magának. Erős Vilmos szemináriumán a Bevezetés a társadalomtörténetbe című könyv feldolgozása volt a féléves feladat, a posztmodern történeti gondolkodásról szóló tanulmány által pedig Michel Foucault elméleteit ismerhettem meg. Rendkívül megfogott az a gondolat, hogy a történetírás (és általában a „tudomány”) igen jelentős részben kötődik a mindenkori hatalmi viszonyokhoz, a tudást pedig mindig a hatalom hozza létre. Visszagondolva, ez a problémafelvetés számomra új olvasatot adott a történeti munkáknak, még ha ilyen értelemben a „hatása” nem is rögtön érvényesült. Ráadásul Foucault az elméleteit olyan témákon keresztül dolgozta ki, amelyekről korábban nem is gondoltam, hogy a múlttal való foglalkozás perdöntő jelentőséggel felruházott terepei lehetnek: elmebetegség, börtönök, kórházak, szexualitás. Ehhez még hozzájárult, hogy a szemináriumon rengeteg történész neve elhangzott, akik rendkívül különböző módon gondolkoztak arról, mi a történelem – emlékszem például az Annales-iskola hadtörténetellenes álláspontjára, amire akkor felkaptam a fejem. Ez a rengeteg vita, ellentétes álláspont pedig kellően motivált arra, hogy tovább foglalkozzam a témával, hiszen rendkívül izgalmasnak tűnt. Természetesen túlzás lenne azt állítani, hogy minden részletét elsőre megértettem Foucault rendkívül összetett gondolkodásának, ezért az egyik óra után megkérdeztem Erős Vilmost, hogy mit értett pontosan a francia filozófus azon, hogy a hatalmat azért nem lehet átvenni például forradalommal, mert az ellenállás is a hatalom körébe tartozik. A kérdésemre akkor részletes választ kaptam, a következő félévben pedig már egy történetelméleti speciálkollégiumra jelentkeztem: Erős Vilmossal mint témavezetőmmel ekkor kezdtünk egyeztetni a szakdolgozati témáról (Michel Foucault magyarországi recepciója). Attól kezdve rendszeresen jártam a Történelmi Intézet keretein belül működő Historiográfiai Munkacsoport összejövetelére, ahol általában egy-egy új történeti munka, hallgatói szakdolgozat vagy disszertáció volt a vitaindító. Az első alkalmon, amelyen részt vettem, Valuch Tibor beszélt kutatásairól, társadalomtörténetről és a mindennapok történetének fontosságáról. Egyre inkább kíváncsivá tett, miért gondolkoznak a történészek eltérően a történetírás feladatáról, mibenlétéről, mi az oka a történészi vitáknak, és hogy mindezt hogyan lehet – szintén történészi módszerekkel – megközelíteni, vizsgálni.

Michel Foucault magyarországi recepciója után miként fordult figyelmed Eckhart Ferenc felé? A témaválasztásaidban mik játszottak szerepet, mennyire volt jelen a témavezetői útmutatás?

Egyetemista éveim alatt igyekeztem olyan órákat látogatni, ahol valamilyen formában téma volt a historiográfia, illetve próbáltam a szemináriumi dolgozataimat is – amennyire csak lehetett – ebbe az irányvonalba illeszteni. Többek között az amerikai történetírói vitákról (Lévai Csaba), eszme- és fogalomtörténeti kérdésekről (Miru György, Velkey Ferenc), a mikrotörténetről (Györkös Attila), a holokauszttal és a sztálinizmussal kapcsolatos polémiákról (Prepuk Anikó), társadalomtudományos elméletekről (Szilágyi Zsolt), valamint a kora újkori erdélyi történetírókról (Dáné Veronka) szóló órákon foglalkoztunk a számomra legkedvesebb témakör különböző oldalaival.

A legnagyobb hatást témavezetőm gyakorolta rám, ugyanis minden évben legalább egy, de általában több óráját teljesítettem: az olasz és a francia történetírás történetéről, Szekfű Gyuláról, a magyar történetírás különböző periódusairól – mindezt esetenként angol nyelvű szeminárium keretein belül. Ez a folyamatos szemináriumi munka két szempontból bizonyult különösen fontosnak. Egyrészt nagyon hasznos elméleti szövegekkel találkoztam, számos új névvel megismerkedtem: Benedetto Croce, Gérard Noiriel, Michel de Certeau, Lukács György, Umberto Eco, csak hogy párat említsek ezek közül. Az elméleti és historiográfiai munkák mellett a kiadott tematikában több kuriózumot is felfedeztem, így élvezettel olvastam a szovjet hatalom által üldözött Roy Medvegyev vagy a lengyel közéletet rendszeresen provokáló Jan Tomasz Gross könyveit, ugyanis érdekelnek a hatalommal vagy az uralkodó diskurzusokkal dacoló tudósi életművek. Másrészt nagyon fontos szempontokat kaptam a történeti szövegek értelmezéséhez és általában a történészi életművek pozicionálásához, a historiográfiai fogalmak gyakorlati alkalmazásához, a szakma tudományos nyelvezetének elsajátításához.

Eckhart Ferenc nevét először a historiográfiai szemináriumok egyikén hallottam. 1931-ben lefolytatott, széles körben ismertté vált vitája alapján témavezetőm a nemzeti romantikusok másik nagy ellenfelével, Szekfű Gyulával állította párhuzamba. Eckhart munkássága iránt viszont egy kicsit később, a Harold Steinacker és Timon Ákos között lezajlott alkotmánytörténeti vita (a mesterszakos szakdolgozatom témája) megismerése után kezdtem el komolyabban érdeklődni. A centralista nézeteket valló osztrák történész és a nemzeti romantikus magyar jogtörténész 20. század eleji összecsapása ugyanis olyan kérdéseket érintett (Szentkorona-tan, középkori alkotmánytörténet, dualizmus kori közjogi harcok), amelyek megértéséhez rendszeresen olvasnom kellett Eckhart műveit. Eckhart írásainak egy része pedig szintén hasonló problémákkal volt összefüggésben, hasonló alkotmánytörténeti vitákat generált. A doktori képzés megkezdésekor úgy döntöttem, hogy Eckhart európai jelentőségű munkásságáról írom a disszertációm, s a kérdést külön érdekessé tette számomra a magyar történész ironikus személyisége.

Eckhart Ferenc neve az alkotmánytörténeti vita, Szent Korona-tan kapcsán sokaknak ismerős lehet, de valóban ennél többet nem igazán lehet tudni róla. Mesélj, kérlek egy kicsit bővebben az életéről és a munksságról, illetve a kutatási témádról!

Tényleg kevésbé feldolgozott az életműve például barátjához, Szekfű Gyulához képest, akiről a közelmúltban két monográfia is megjelent (2015, 2017). Historiográfiai szempontból Várdy Béla és Erős Vilmos foglalkoztak Eckhart alkotmánytörténeti iskolájával, ezen kívül pedig főleg a jog- és alkotmánytörténészek (Mezey Barna, Rácz Lajos, Hamza Gábor, Stipta István) emlékeztek meg róla mint komoly szaktekintélyű elődjükről. Hozzá kell még tenni az elmondottakhoz Péter László és Kees Teszelszky neveit, akik újraértelmezték Eckhart Szentkorona-eszméről írt munkáját. Újabban Kövér György a történész – eddig kevésbé tárgyalt – gazdaságtörténeti műveiről írt. Levéltárosi működését több szerző (például Fazekas István, Ress Imre) elemezte, hiszen Eckhart egyebek mellett kulcsszerepet vállalt a badeni egyezmény (1926) létrejöttében.

Az MTA Könyvtárának Kézirattárában található Eckhart-hagyatékot (levelezések, kéziratos munkák, személyi iratok) azonban korábban nem dolgozták fel, átfogó historiográfiai elemzése sem készült el. Egy ilyen munka annál inkább indokolt, mert a 20. századi magyar történetírás egyik kiemelkedő és egyben nagy vitákat kiváltó alakjáról van szó. Alkotmánytörténet terén iskolaalapítóként tekinthetünk rá, és vitapartnereivel (Tomcsányi Móric, Molnár Kálmán) szemben egy modernebb történetírói felfogásnak tört utat a jogtörténetben. Főszerkesztője volt a Századoknak és egy ideig a Magyar Történelmi Társulat elnöki tisztjét is betöltötte. Nem mellesleg kevés történész mondhatta el magáról Szekfűn kívül, hogy heves érzelmeket kiváltó parlamenti felszólalások tárgya lett…

Eckhart Ferenc a korszak értelmiségi elitképzőjében, az Eötvös Collegiumban, valamint Berlinben és Bécsben szerezte történészi képesítését, egyszerre volt alkotmány- és gazdaságtörténész, amely diszciplínákat „kombinálni” is igyekezett, nem minden probléma nélkül. Neve összefonódik a dualizmus kori közös intézmények történetével, hiszen első munkahelye a bécsi Hofkammerarchiv volt. Eckhart szellemi világát meghatározta, hogy Bécsben élt és dolgozott 1929-ig, itt ugyanis elmélyülten tanulmányozhatta a modern professzionális történetírás eszköztárát és irodalmát, hiszen olyan tanárai voltak, mint például Alfons Dopsch. Eckhart az alkotmány- és jogtörténeti témákon kívül közigazgatás-, eszme- és gazdaságtörténeti problémákkal is foglalkozott, de a politika- és diplomáciatörténeti kérdések is érdekelték: német nyelven könyvet írt a krími háborúról. Külön pikantériája az ő életművének, hogy álnéven (Székely János) román történészekkel is polemizált.

Eckhart Ferenc (Forrás: Újkor.hu)

Nemrég védted meg a doktori disszertációdat, amely Eckhart Ferenc történészi munkásságának súlypontjai címmel készült. Számos eredménnyel (OTDK III. helyezés, Magyar Történelmi Társulat tanulmánypályázatán I. helyezés, publikációk több neves folyóiratban…) büszkélkedhetsz. Mennyire alakítottad tudatosan a pályádat? A lehetőségek találtak meg? Beszélnél arról, hogy mely sikereidre vagy a legbüszkébb?

A gyors „karrierépítés” szempontjából talán nem a historiográfia a legjobb választás, hiszen a diszciplínának kevés hivatásszerű művelője van, az elméleti kérdések iránt pedig nem akkora az érdeklődés, mint mondjuk a második világháborús hadtörténet vonatkozásában. Ezért először a sikerek mellett azért nehézségekkel is szembesültem, amit az általad említett OTDK-szerepléssel jól lehet érzékeltetni. Foucault magyarországi történészi recepciójáról, ezen belül Klaniczay Gábor középkor-értelmezéséről az „1945 utáni magyar történelem” tagozatban kellett előadnom, így tematikailag egy kissé kilógtam a sorból.

Tanulmányaim során inkább a munkára koncentráltam és kevésbé hajszoltam a lehetőségeket. A disszertációm alapját képező kutatásaim eredményeit először a Századokban és az Aetasban publikáltam 2016-ban, ezt jelentős előrelépésnek tartom. Az előbbinél a témavezetőm ajánlása segített, az Aetas esetében pedig a lehetőség talált meg, ugyanis a szerkesztőség kért fel egy historiográfiával kapcsolatos tematikus számban (2016/4) való szereplésre. Egyfajta szerencsés véletlennek köszönhetem a Társulat pályázatán elért eredményt. Már túl voltam a doktori házi védésen, amikor olvastam a felhívást, hogy a Társulat kiemelkedő személyeinek életművét feldolgozó tanulmányokat vár a bírálóbizottság. Eckhart életműve éppen beleillett ebbe a tematikába, ezért a pályamunkában kb. negyvenezer karakterben próbáltam összefoglalni a doktori értekezésem. Eddig az Eckhart Ferenc munkásságával kapcsolatos eredményeimet (publikációk, az említett pályázaton elért helyezés, sikeres doktori védés) tekintem a legfontosabbaknak, ugyanis számos komoly szakmai reflexiót, értékes visszajelzést kaptam egy olyan témára, amelybe rengeteg energiát fektettem.

Többször említetted, hogy a historiográfia nem tartozik a legegyszerűbb, illetve a legnépszerűbb műfajok közé. Mégis a Te eseted is mutatja, hogy azért nem lehetetlen a kutató számára e területen megvetni a lábát. Miben látod a lehetőségeket, milyen irányokban lehet további vizsgálódásokat végezni – vagyis mit tanácsolnál azoknak, akik elmélyednének a témában?

A historiográfia művelésének vannak kifejezetten praktikus előnyei. Lynn Hunt amellett érvel (Measuring time, making history, 2007), hogy a régebbi korok történetíróinak olvasása különösen két szempontból hasznos. Gazdagítja a saját diszciplínánkról szerzett tudásunkat, továbbá segít elkerülni azt a veszélyt, hogy a gondolatainkat, kutatási eredményeinket újnak tüntessük fel, miközben esetleg valaki más már régen leírta azokat (itt például azokra a vitákra utalnék, amelyek arról szólnak, hogy vajon teljesen új dolog-e a posztmodern, vagy inkább egyfajta „neohistorizmusról” van szó). Ebből kiindulva, úgy látom, hogy a historiográfia „közhelygyilkos”: minél többet tudunk a történetírás történetéről, annál több értékelési szempontot nyerünk a saját pozíciónk kritikus szemléletéhez és mások munkásságának elemzéséhez. Ahelyett, hogy egy adott történész mennyire „objektív” vagy „szubjektív”, sokkal komplexebb kérdéseket tudunk feltenni a történetíró szerepével, illetve a hatalomhoz, emlékezethez és tudáshoz való viszonyával kapcsolatban.

Historiográfia alatt egyébként nem a – majdnem minden történész által művelt – szakirodalmi áttekintést értem, amikor valaki a saját szakterületével kapcsolatos irodalomhoz képest határozza meg új álláspontját. Ilyen esetben egy szerző a korábbi történetírói munkákat elsősorban arról faggatja, „igazat” írtak-e, kiállták-e az idő próbáját, vagy állításaikon esetleg módosítani kell újabb források és módszerek ismeretében. A historiográfiai látószög ezzel szemben egy régebben élt történész könyvére (illetve a fennmaradt levelezésére) olyan forrásként tekint, amely szerzőjének nézeteiről, a kortárs történetírói diskurzusokról árulkodik. Gyakorlati példával illusztrálva az elmondottakat, egy eszme- vagy alkotmánytörténész Eckhart Szentkorona-eszméről írt művét felhasználhatja saját, a koronával kapcsolatos, elemző munkájához. Korrigálhatja őt az új nézetek tükrében, építhet az általa összegyűjtött forrásanyagra, esetleg teljesen elvetheti módszerét. Bár foglalkozik a kérdéssel, mégis inkább másodlagos probléma számára, hogy Eckhart milyen nézetek, irányzatok, viták hatására írta meg a művét (vagy, hogy műve hogyan illeszkedik munkásságának egyéb területeihez), mert elsősorban a koronával kapcsolatos forrásokból indul ki. A történetírás történetében ez fordítva néz ki, itt más kérdéseket teszünk fel.

Mindebből következik, hogy például egy egyetemi hallgatónak a historiográfiai problémákkal való megismerkedés rendkívül hasznos, foglalkozzon bármilyen témával. A különböző irányzatok (fogalomtörténet, nőtörténet, public history, pszichohistória stb.) és viták (mennyire nemzeti a történetírás és ez mit jelent?) megismerésével határozottabban pozícionálhatja magát és saját munkásságát, ráadásul hatékonyabban tud nemzetközi diskurzusokhoz csatlakozni. Függetlenül a kutatási témájától, a tudatos historiográfiai alapozás az egyetemes jellege miatt könnyen talál érintkezési pontokat más országok történetírásával is.

Az 1867 – Történetiség, emlékezet és a politika vizuális nyelve című konferencián a Debreceni Egyetemen (2017. november)

Ha már szóba került a nemzetközi diskurzus, hogy véled, mennyire tudtál bekapcsolódni abba? Többször jártál már ösztöndíjjal Bécsben, jelenleg is itt kutatsz, részt vettél nemzetközi historiográfiai konferencián, az Osztrák–Magyar Irodalom- és Kultúrtudományi Vegyesbizottság tanácskozásain. Mik a tapasztalataid, könnyen lehet kapcsolatokat kialakítani?

Nemzetközi színtéren a Steinacker–Timon vitáról adtam elő több alkalommal, amely kedvező fogadtatásra talált, és német nyelven tanulmány formájában jelent meg. Ez részben a témának is köszönhető: két jellegzetes figura (egy magyarországi születésű centralista osztrák középkorkutató és a Szentkorona-tant népszerűsítő, befolyásos magyar jogtörténész) összecsapásáról volt szó. Ehhez hozzátartozik, hogy a különböző nemzetek történészeinek egymással folytatott vitái szélesebb körű érdeklődésre tarthatnak számot, mert több szempontból vizsgálhatók, és a nemzeti kereteket meghaladó szemléletmód számára nagy fontossággal bírnak, ráadásul ehhez különböző országok szakembereinek együttműködésére van szükség. Eddigi tapasztalatom szerint az osztrák történészek nyitottak és biztosítják a kutatáshoz szükséges feltételeket. A kapcsolatfelvételben és a bécsi viszonyok kiismerésében pedig magyar részről ifj. Bertényi Iván és Oross András hathatós segítséget nyújtanak. Kutatóként az Osztrák Állami Levéltáron kívül a legtöbb időt az Osztrák Történetkutató Intézetben (Institut für Österreichische Geschichtsforschung) töltöttem. Az intézetben található történészi hagyatékok gondozásáért felelős Paul Herold segítségével Hans Hirsch (ő az intézet igazgatója volt a két világháború között) kéziratos hagyatékát sikerült feldolgoznom és magyar történetírással kapcsolatos anyagokat találnom. Úgy vettem észre, hogy az intézetben érdeklődnek a kutatási projekt (osztrák–magyar történészviták) iránt, és igyekeznek tanácsokkal szolgálni az előrejutást. Így jutott a tudomásomra, hogy érdemes lenne kutatni még Heinrich Ritter von Srbik Osztrák Tudományos Akadémiában őrzött hagyatékát.

A historiográfia elég összetett műfaj, ennek megfelelően más módszertani ismeretekre van szükség egy ilyen tematikájú munka megírásához. A disszertációd, kutatásaid során milyen metodikát használtál?

A historiográfiában a történeti szemlélet a domináns, azaz a vizsgált kérdéseket – a normatív megközelítésekkel szemben – történetileg próbáltam megközelíteni, más kifejezéssel élve, historizálni. Ez azt jelenti, hogy Eckhart jogtörténeti vagy gazdaságtörténeti munkásságát vizsgálva természetesen nem mondhatom meg, hogyan kell jogtörténetet vagy gazdaságtörténetet írni (akár a jelenben vagy a jövőben), helyette a kortárs diskurzusokról adok áttekintést és értelmezést. Mivel egy történész munkásságáról van szó, a historiográfiának kifejezetten jó eszközei vannak erre, így a professzionalizmus, társadalomtörténet, szellemtörténet vagy a historizmus fogalmainak segítségével, továbbá a kortárs történetírói művek, levelezések olvasásával járul hozzá ilyen – jelentésadó – keretek megalkotásához. Az említett fogalmaknak ma már könyvtárnyi irodalma van, amelynek feldolgozása, elemzése a történész teljes kapacitását igénybe veszi, nem is beszélve az idegen nyelvek ismeretének szükségességéről – a historizmusról folyó viták követéséhez nagyon fontos a német nyelvtudás. Eckhart Ferenc és vitapartnerei alkotmánytörténetről szóló összecsapását például a történetiségre és az időben változóra építő historizmus, valamint a magyar alkotmányban ezeréves, statikus entitást látó esszencializmus ellentétében ragadtam meg, pozitív jelentést – az adott kontextusban – pedig az előzőnek adtam. Ez egyben azt is jelenti, hogy a historiográfia művelésével értékelő szempontokat is kialakítok, amelyek mentén adott esetben állást is foglalok.

A historiográfus hatásköre persze egy összetett és időnként vitatott probléma: nem mindenki tartja legitimnek, hogy olyasvalaki foglalkozzon, mondjuk politika- vagy gazdaságtörténészi életművekkel, aki maga nem művelője az adott diszciplínáknak. Ezzel kapcsolatban érdemes rámutatni a historiográfia-írás terjedelmes nemzetközi szakirodalmára, műhelyeire és szervezeteire, amelyek bizonyítják, hogy egy autonóm diszciplínáról van szó.

A fiatalabb generációknál az olvasmányélmény mellett egyre inkább meghatározó a filmek hatása a témaválasztásban. Historiográfusként mi a véleményed a történelmi filmekről? Melyek a kedvenceid?

A filmek különösen azért érdekelnek, mert általuk – hasonlóan a történészi művekhez vagy a regényekhez, még ha nem is azonos műfajokról van szó – a történetek ábrázolási technikáinak sokféleségét lehet megtapasztalni és elemezni. A mozgóképet is fel lehet fogni szövegként, Hayden White-nak például van külön filmlistája, amelyet a posztmodern szemléltetéséhez ajánl. Mivel valóban meghatározó a filmek hatása a történeti tudat alakításában, a public history-val foglalkozó szakirodalom ma már kiemelt témaként kezeli, német egyetemeken például történelmi témájú filmsorozatokról is születnek szakdolgozatok.

A filmek közül mély benyomást tett rám a Jöjj és lásd orosz alkotás, amely egy kamasz szemszögéből mesél a második világháborús atrocitásokról. A történet kibontakozása kissé álomszerű, „fragmentált”, nem feltétlenül lineáris, hősöket nem szolgáltat, letaglózó naturalizmussal mutatja be az erőszak hatását. Hasonlóan a kaotikus, „mikrotörténeti” perspektíva ragadt meg a Saul fiában, ami megközelítési módja miatt szerintem rendkívül egyedi holokausztfilm – nem akar ugyanis egy kezdettől végkifejletig haladó, „rendezett” történetet előadni. Érdekesek azok a provokatív filmek, amelyek a tetteseket bizonyos tekintetben áldozatokként ábrázolják, így az Éjszakai portás vagy a Felolvasó. A Malénát a gender history-hoz lehetne esettanulmányként felhasználni abból a szempontból, hogyan kezeli a női test problémáját egy mikroközösség adott történelmi körülmények között. Egyedi ábrázolási módja miatt kiemelném még a FranciaországAlgéria viszonyt boncolgató Rejtélyt, dokumentumfilmek közül pedig a Csend képét – utóbbiban az indonéz népirtás áldozatainak egyik leszármazottja a tettesekkel folytat feszültséggel terhes párbeszédet, s maga a film azt demonstrálja, hogy a tettes és áldozat narratívája két teljesen külön univerzumba tartozik, a kettőt áthidalni nehéz vagy lehetetlen. Személy szerint egyébként kevésbé kedvelem a hősökre és árulókra felosztott, könnyen emészthető morális üzenetet közvetítő műalkotásokat, ahol idealizált történelmi figurákat láthatunk.

Végezetül mesélj a jövőbeli terveidről. Tervezed kiadni a disszertációdat?

Tervezem a disszertációm monográfiává történő átalakítását, jóllehet egyelőre egy másik téma kidolgozásával is foglalkozom. Bécsi kutatásaim során, az osztrák–magyar történészvitákat vizsgálva merült fel bennem az ötlet, hogy a Burgenlandról szóló összecsapásokról lehetne egy historiográfiai tanulmányt írni, ezekben ugyanis a korszak számos történésze érintett volt. A Writing the Nation című historiográfiai sorozat Frank Tibor és Frank Hadler által szerkesztett darabja úgy próbálja relativizálni a nacionalista történetek érvényességét, hogy a több szembenálló nemzet közös múltját megtestesítő régiókról (pl. Erdély, Elzász-Lotaringia) alkotott nemzeti történeteket egymás mellé helyezi, és bemutatja bennük a közös, valamint eltérő vonásokat. Hasonló elméleti háttérből kiindulva Burgenland ideális témája lehet egy ilyen vizsgálatnak, amelynek eredményeit könyv formájában publikálnám. Fő célom a nemzeti keretek leküzdése és a Writing the Nation koncepciójának érvényesítése egy adott forrásbázison. Augusztustól folytatom az ezzel kapcsolatos kutatásaimat Ausztriában.

Váradi Katalin

Ezt olvastad?

Történész, az MTA doktora, a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Történeti Intézet Modernkori Magyar Történeti Tanszék egyetemi tanára, az Aetas című
Támogasson minket