„Hogy ne legyek a sakálok martaléka…” – Mórocza Károly: 1249 nap fogságban

A második világháború 1945 áprilisában ért véget Magyarország számára. A Szovjetunió Vörös Hadserege hazánk egész területét megszállta, s bizonytalan volt még a jövő. Három hónappal a harcok elcsendesülése után kezdődött el Mórocza Károly pokoljárása, akit huszonhárom éves korában Aszófőn vetettek fogságba, majd közel három és fél évig tartó kényszermunkára hurcolták a Szovjetunióba – több százezer magyar honfitársával egyetemben. A Nemzeti Emlékezet Bizottsága által közreadott visszaemlékezése 1249 nap fogságban – 1945 júliusától 1948 novemberéig címmel egyike a számos történetnek, melyet a kényszermunkára hurcoltak és a politikai foglyok hagyományoztak az utókorra. A szerző elbeszélőkedve, sajátos szemléletmódja, valamint a sorok között kirajzolódó élni akarása és  istenhite azonban feledhetetlen – egyszersmind  megrázó – olvasmánnyá teszik művét.

Mórocza Károly: 1249 nap fogságban – 1945 júliusától 1948 novemberéig, sorozatszerkesztő: orozatszerkesztő: Máthé Áron, Nemzeti Emlékezet Bizottsága, Budapest, 2017, 97 oldal.

„1945 júliusában fogdostak össze bennünket az oroszok; szülőfalumban, Aszófőn, az állomásról hazafelé tartva. Arra a két hónappal korábbi hírre, hogy vége a háborúnak, a németek kapituláltak, én is fellélegeztem, hogy megúsztam. Ami ezután következett, az azonban életem legszörnyűbb emlékei közé tartozik.” – kezdi visszaemlékezését a fogsága kezdetén mindössze huszonhárom éves Mórocza Károly. Kálváriájának, megpróbáltatásainak végeláthatatlan sora következik ezután, hosszú évek távlatából, időrendben elbeszélve. Más hasonló témájú írásokhoz hasonlóan az 1249 nap fogságban megrendítő olvasmány, hiszen a benne szereplők valós nélkülözései, megpróbáltatásai mai ésszel felfoghatatlanok. Mórocza visszaemlékezései ugyan múlt idejűek, ám az elbeszélő igen gyakran vált az elbeszélés során jelen időre, talán tudat alatt így visszahelyezkedve akkori pokoljárásának helyszíneire.

Mórocza Károlyt 1945 júniusában előbb a Szovjetunió északi részére hurcolták, majd fogsága második felében Grúziába. Szállították hajón, vonattal, tehergépjárművel utazott – a kényelmetlenség, a nélkülözés, a környezeti viszontagságok és a piszok mellett minduntalan meg kellett küzdenie szomjúságával és éhségével. A víz gyakran karnyújtásnyira volt csupán, ám sok jót nem ígért annak fogyasztása neki és rabtársainak – sokan éppen a különféle megbetegedések miatt gyengültek le és haltak meg közülük.

A Magyar Nemzeti Múzeum új állandó kiállítóhelye „A pokol bugyrai… „Málenkij robot” – Kényszermunka a Szovjetunióban”. Emlékmű a ferencvárosi vasútállomáson Budapesten, a „málenkij robot” áldozatainak állít emléket (Kép forrása: Wikipedia)

Kényszermunkatáborok egész sora elevenedik meg az olvasó előtt, melyekben a zsúfoltság, a különféle járványok, az alacsony élelmezés és a végtelen kiszolgáltatottság volt a közös. A „Szovjetunió börtönében” semelyik rab nem tudhatta, mikor viszik át egy másik táborba, elszakítva addigi társai egy részétől, miközben az őrök minduntalan azzal hitegették őket, hogy most már tényleg csak pár napot kell dolgozniuk, és mehetnek haza a családjukhoz, szeretteikhez.

„Jók a kilátásaink, mindennap mondják, hogy „szkora domoj”, hamarosan mehettek haza… Mi már három éve ezt halljuk. (…)A hazugságból elég volt, amit az orosz elöljárók mondtak, abból semmi sem igaz. Az ő szemükben mi egy legyőzött nemzet vagyunk, és jaj a legyőzötteknek! A halál árnyékában éltünk nap mint nap, mert napról napra fogyott a létszám a magyarok között.”

Mórocza visszaemlékezését olvasva kirajzolódnak azok a megaláztatások, melyeket az elhurcoltaknak nap mint nap át kellett élniük. A piszkos, tetvekkel teli ruhák, a csontig lesoványodott testük, a higiénia teljes hiánya végletekig elgyötörte őket, s a megpróbáltatások közepette mindössze egymásra számíthattak s az abba vetett hit késztette őket élni, hogy a mindennapos hazugságok ellenére egyszer végül mégis eljön a nap, amikor hazaszállítják őket. Az elbeszélést gyakran szakítják meg a visszaemlékező – gyakorta jelen idejű – kiszólásai, melyben ártatlanságáról, a szenvedés okának felfoghatatlanságáról értekezik.

„…minden éjszaka, amikor a sakálok visítására felébredtem, erre gondoltam: ennyi egy ember! Miért, miért? Tehát a halál árnyékában vagyunk. Kértem az Istent, adjon erőt, hogy kibírjam. Én élni szeretnék! Alig huszonhárom éves vagyok, még nem is éltem. Segíts magadon, az Isten is megsegít! – jutott eszembe sokszor, és amikor e sorokat írom, a könnyeim kicsordulnak.”

A málenkij robotra elhurcoltak emlékműve Vásárosnaményban (Kép forrása: Wikipedia)

A visszaemlékezés állandó témája az éhség, az abból fakadó legyengültség, Mórocza idővel saját magát is úgy jellemzi, mint aki azért küzd, hogy legalább részint kitörhessen az állati sorból, s hogy legalább valamivel ki tudja egészíteni azt a szánalmas fejadagot, melyet az első táborhelyeken adtak nekik. Erdész végzettségének köszönhetően munka közben hol gyógynövényeket, hol különféle csalánleveleket gyűjtött, melyekkel nem pusztán önmagát, de beteg társait is gyógyítgatta és táplálta a különféle teafőzetekkel.

Rabsága során barátokat is szerzett, s nem pusztán a fogolytársak közül. Bár többnyire elítélően ír az őrökről és a szovjetekről (köztük a „fő hóhérról”, Sztálinról, akinek a visszaemlékezés szerint grúziai nyaralójának környékén kertészkedtek rabtársaival), mégis kiemeli, hogy közöttük is voltak emberséges és segítő szándékú emberek. Egyik alkalommal például egy közeli gyárban kellett patkányirtást végeznie, s az őt kísérő őr némi cukrot meg kukoricaőrleményt adott neki, mikor látta, milyen rendesen dolgozik.

Bár ellenérzéssel, de saját jól felfogott érdekében elkezdett oroszul tanulni, s az emberségesebb őrökkel való párbeszédeit rögzítette is az utókornak. Az így szerzett tapasztalataiból az olvasó előtt kirajzolódik az a képtelen helyzet, hogy tulajdonképpen a rabtartók is ugyanannak a diktatórikus gépezetnek az áldozatai, miközben egyúttal működtetőivé is válnak. „Nem tudja, meddig kell itt dolgoznia. Mondta, hogy a társai is Ukrajnából valók. Az ő bűnük is az, hogy mertek szólni. Istenem, tehát ők rabok a saját országukban!” Ugyanilyen figyelmesen rögzíti a grúziai lakosok szegénységét és nélkülözését, akiknek az építkezések során ellopott anyagokat igyekeznek eladni pár rubelért vagy élelemért, esetleg munkáért cserébe igyekeztek feljavítani nyomorúságos élelmezésüket.

Rabok és őreik egy Gulag-táborban 1925 körül (Kép forrása: Wikipedia)

A grúziai rabság idején érezhetően javultak a körülmények, itt már képesek voltak tartalékokat is felhalmozni.

„A levesünkbe most már került elég sok zöldség, még mindig szedtük a csalánt, és vízzel leöntve összevágtuk apróra, ez volt a vitaminkiegészítés. Már érett a füge, a szőlő, kaptunk a maszekoknál munkadíj fejében. Csináltam fából egy kis bőröndszerű, ötvenszer negyven centiméteres táskát, amibe mogyorót raktam. Ott a mogyoró olyan egy centiméter átmérőjű, nagyon finom, mint a dió. A lényeg az volt, hogy már nem éheztünk, a munkát is jobban bírtuk, lopni is megtanultunk – megtanítottak bennünket. Itt mindenki lopott, főleg a munkavezetők.”

A rabokkal való bánásmód egyik különösen megdöbbentő része azoknak a gyűléseknek a leírása, ahol rabtartóik hagyták nekik, hogy panaszkodjanak. Persze nem volt ildomos ugyanannak az embernek folyamatosan méltatlankodni, mert ebben az esetben büntetésnek nézett elébe, ráadásul a rabok között is voltak besúgók. A foglyok összeterelése azonban nem csupán a feszültség levezetését szolgálta, hanem ilyenkor ideológiailag megtámogatott előadásokat tartottak nekik a kapitalizmus erkölcstelenségéről, sikertelenségéről, szembeállítva azt a szovjet gazdasági és társadalmi egyenlőséggel. Mórocza mindenfajta önsajnálattól, érzelmi kitörésektől mentes soraiban döbbenetes módon rajzolódik ki a kontraszt a szavak és az emberi sorsok húsbavágó valósága között.

Az északi fogságban Mórocza megemlíti, hogy a fogvatartók az elhunyt raboknak feltételezhetően nem adták meg a végtisztességet. Éjszakánként gyakran riadtak fel társaival a környéken kószáló sakálok hangjára, a horrorfilmbe illő összefüggésekre visszaemlékezésének egyik legmegdöbbentőbb részében tér ki a szöveg:

Temetés nem volt, senkitől nem hallottuk. Tehát éjszaka kivitték őket, a sakálok ezért járnak itt ilyen sűrűn! Amikor a raktárosnak emlegettem a sakálokat, a szájára tette kezét, ez már nekem elég volt a meggyőződéshez. Lehet, hogy a gyenge emberek közül elvisznek néhányat valahova, de a halottakat sehova nem viszik. A sakáloknak adják őket. A kerítésen kívül bokros, kevés fával borított részek vannak, épület nincs, csak pusztaság. Ennek ismeretében kell magamba lelket önteni és kérni az Istent, hogy segítsen meg, ne legyek a sakálok martaléka.”

Rabságának vége váratlan fordulatként hatott Móroczára (és egyben az olvasóra is). A dolgok okait sohasem érthettük meg a visszaemlékezésben, hiszen maguk az elhurcoltak sem tudhatták, mi miért történik velük. Olykor váratlanul javult az élelmezésük – szappant vagy éppen nagyobb cukoradagot kaptak – de hogy mindezek az előremutató fordulatok miként és legfőbbképpen miért következtek be, arra nem kapunk választ.

A málenkij robot áldozatainak emlékműve Szolyv (Kép forrása: Wikipedia)

A szerző hazatérésének története a könyv legmegindítóbb része, noha pár oldalon és rövid leírásokból értesülünk csupán a család öröméről. De míg addig a cenzúrázott és nyílt levelezőlapok jelentették az egyetlen kapcsolatot az otthoniakkal, az akadozó információ helyébe végre az érintések, könnyek és kimondott szavak lépnek.

Megdöbbentő emlékiratot vehet a kezébe, aki Mórocza Károly 1249 nap fogságban című művét elolvassa. A szerző egyike volt a valószínűleg hatszázezernél is több Szovjetunióba hurcolt kényszermunkásnak, története pedig mementó az utókornak. Egészében és részleteiben is könnyű, de nem könnyed olvasmány mindazoknak, akik szeretnék megismerni a huszadik századi magyar (és világ-)történelem eme embert próbáló korszakát, részleteiben pedig kiválóan alkalmazható lehet a középiskolai történelemoktatásban.

A szerző gyakran idézi Madách Imre Ember tragédiájának záró sorait („Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál.”), s többször biztatja társait, hogy imádkozzanak istenhez, aki biztosan megsegíti majd őket. Túlélésével lehetővé vált, hogy a velük történtek a ma embere számára is hozzáférhetővé váljanak. A kötet egyik előszavában Spišák Monika a következővel zárja bevezetőjét: „Mórocza Károly kötete hozzájárul ahhoz, hogy a „málenkij robot” brutális traumája beágyazódjon a nemzet, az utókor emlékezetébe, egyúttal – az általa elültetett fák mellett – egyfajta tisztelgés is közel háromszázezer elhurcolt sorstársa előtt, akik sosem tértek haza a Szovjetunióból.” Remélhetjük csupán, hogy így lesz, és hogy hasonló szenvedéseken senkinek nem kell keresztülmennie a jövőben.

 Maróti Zsolt Viktor

Ezt olvastad?

Magyarország Országgyűlése 2000. június 13-án fogadta el azt a határozatot, amely február 25-ét a kommunizmus áldozatainak emléknapjává nevezte ki. Azért
Támogasson minket