„A Sas leszállt”: Az első holdséta és a hidegháború űrversenye

Ötven évvel ezelőtt, 1969. július 20-án az amerikai Neil Armstrong elsőként lépett egy másik égitest, a Hold felszínére. A NASA és az Apollo-11 legénysége megvalósította John F. Kennedy elnök 1961-ben tett ígéretét és még az évtized vége előtt embert jutatott a Holdra, megelőzve ezzel a nagy rivális Szovjetuniót a kettejük között zajló űrversenyben. Az utóbbiban győzelemmel felérő Holdra szállásig az út azonban nem volt egyszerű.

A hidegháborús versengésben az Egyesült Államok közvéleménye épphogy kiheverte a Szputnyik okozta „sokkot”, amikor 1961. április 12-én a szovjetek bejelentették, hogy sikeresen végrehajtották az első emberes űrrepülést, és az űrhajósuk Jurij Gagarin épségben visszatért az űrből. Az Egyesült Államok ezzel immáron másodjára került lépéshátrányba az akkoriban kibontakozó űrversenyben. Válaszul 1961. május 25-én John F. Kennedy amerikai elnök bejelentette, hogy még az évtized vége előtt embert küldenek a Holdra s sikeresen vissza is hozzák onnan. Az elnök beszédében tulajdonképpen megjelölte az űrverseny célját és egyértelművé tette, amelyik nemzet hamarabb juttat embert a Holdra, az nyeri a világűr meghódításáért folyó versengést.[1] Kennedy kijelentése abból a szempontból is merész volt, hogy a NASA ekkor még csak egy vitatható emberes űrrepülésen volt túl, miközben alig egy hónappal a beszéd előtt jutott fel az első ember a világűrbe. Az elnök beszéde azonban megadta a kezdőlökést a NASA-nak és az újabb amerikai álom megvalósításának.

Az Apollo-program célja az emberes Holdra szállás lett, azonban ahhoz, hogy ez létrejöhessen hosszú utat kellett bejárniuk az amerikaiaknak. Az első lépés a Gemini-program létrehozása volt. (1961 decembere, ekkor még Mark-II néven, az első emberes repülésre a programon belül 1965-ben került sor.) A Gemini-programot kettős céllal hozták létre: egyrészt lépést kellett tartani a szovjetekkel, akik a kezdeti időszakban számos előnyre szert tettek, másrészt a Gemini az Apollo-nak alárendelt program volt, amivel a Holdra szálláshoz szükséges technológiákat, fejlesztéseket tesztelték, továbbá a megfelelő tapasztalatok megszerzésére szolgált. Az Apollo-program szintén 1961-ben indult, azonban az első emberes űrrepülésre a programon belül egészen 1968-ig kellett várni (Apollo -7). Kennedy ellen 1963-ban elkövetett merénylet és az elnök halála még fontosabbá tette a cél megvalósítását, lehetőleg az ígért határidőn belül. Az űrverseny ezen része kiemelten fontossá vált az amerikaiaknak, tekintve, hogy a szovjetek sorra mutatták be az eredményeket: Föld körüli pályára állították az első műholdat (1957), az űrbe küldték az első élőlényt (1957), majd az első férfi (1961) és női űrhajóst (1963.). A szovjet riválishoz képest az Egyesült Államok gyakorlatban egy lépéssel le volt maradva. Az űrversenyhez való felzárkózás a költségvetésben is észlelhető volt: amíg a NASA költségvetése az indulás évében, 1958-ban 1,3 milliárd dollár volt, addigra 1965-re ez 24,1 milliárd dollárra növekedett, noha az ezt követő években a NASA költségvetése fokozatosan csökkent.[2]

A szovjetek kezdeti előnye apadni kezdett az 1960-as évek közepe után, aminek hátterében több ok is meghúzódott. Az Egyesült Államok, ha nehezen is, de elkezdte utolérni a technológia terén a riválisát, mindezt szervezett keretek között megvalósítva.[3] A finanszírozási gondok mellett a főtervező, Koroljov halála nagy érvágás volt a szovjet űrprogram számára, hiszen nem sikerült megfelelő utódot találni a helyére, ami megmutatkozott a Szojuz és az N1 rakéta sorozatos problémáiban, kudarcaiban. A Gemini-program lezárásakor végül elérte célját és az Egyesült Államok is kezdte megtalálni a maga fejlesztési pályáját az űrversenyben. hamarosan nemcsak utolérte a Szovjetuniót, de kezdett realitássá válni a végcél, a Holdra szállás kivitelezése. Az eredmények e téren bíztatók voltak, s immáron a NASA is rendelkezett a megfelelő tapasztalattal, hogy belevágjanak az Apollo-program megvalósításába. Azonban még így sem volt teljesen biztos, hogy tartható-e Kennedy elnök ígérete, miszerint az évtized végére amerikai állampolgár lép a Holdra.

Az Apollo-1 tragédiája azonban majdnem keresztül húzta az amerikai álmot. A kilövőálláson álló űrhajó legénysége a kilövés előtti szokásos tesztet végezte, amikor tűz ütött ki a kabinban, amiben mindhárom asztronauta életét vesztette. A tragédia számtalan hibát a felszínre hozott, ugyanakkor a tragédiát követő alapos kivizsgálások és javítások hozzájárultak ahhoz, hogy két évvel később az Apollo-11 sikeresen végrehajtsa a küldetését. Eközben a Szovjetunió sem tétlenkedett, és ha az emberes Holdra szállás kivitelezésére nem is volt reális esélyük, azért nem adták fel. A Zond-4 ember nélküli, automata űrhajót tervezték elindítani a Hold felé, így a NASA még az Apollo-7, az első emberes Apollo küldetés előtt meghozta a döntést: az Apollo-8 már a Holdig utazik. A küldetés kockázatos volt, de a NASA-nak meg kellett hoznia ezt a döntés, amennyiben nem akartak ismételten és talán immáron végleg lemaradni az űrversenyben. 1968 decemberében az Apollo-8 már a Holdat vette célba, a sikeres küldetés pedig azt is jelentette, hogy elhárult az utolsó akadályok egyike is a Holdra szállás elől. Ezzel együtt az Egyesült Államok is elkönyvelhette első nagy sikerét az űrversenyben.

Mivel az Apollo-9 és Apollo-10 is sikerrel teljesítette küldetését semmi sem állt annak útjába, hogy az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong parancsnokkal, Buzz Aldrin holdkomppilótával és Mike Collins parancsnoki egység pilótával valóra váltsa Kennedy elnök ígéretét. A szovjetek bár töretlenül próbálkoztak, a kezdeti előnyük az évtized végére elapadt, így nem volt reális esélyük arra, hogy a Holdra szállásért folyó versenyt is megnyerjék. (Noha embert nem, de űrszondát mégis sikerült eljuttatniuk oda.) 1969. július 16-án startolt el az Apollo-11 a 39A kilövőállásról, alig néhány nappal azt követően, hogy a szovjetek a Luna-15 elnevezésű automata vezérlésű űrszondát elindították, hogy az a Hold felszínén landolva mintákat gyűjtsön. Habár a szovjetek tagadták, hogy verseny folyna a Holdra jutásban, mindenesetre – ha már az előbbiben lemaradtak – az első űrszonda megvalósításával igyekeztek pontokat gyűjteni abban az űrversenyben, amelyben nagy jelentőséget tulajdonítottak az „elsőségeknek”.

Július 20-án az Eagle névre keresztelt holdkomp sikeresen leszállt a Nyugalom Bázison, fedélzetén Armstronggal és Aldrinnal. Az űrhajóról való leválást követően a landolásig tizenkét perc telt. A történelmi pillanatokra azonban még várni kellett, mivel először az űrhajóhoz való visszatérésre kellett felkészíteni a holdkompot, csak utána léphetett először ember a Hold felszínére. Végül hat órával és huszonegy perccel a landolást követően elérkezett a várva várt pillanat: az amerikai-, sőt az emberiség álma hamarosan valósággá vált.

Miután minden előkészületet elvégeztek, Neil Armstrong parancsnokra várt a megtisztelő feladat, hogy a híressé vált mondatával („Kis lépés az embernek, hatalmas ugrás az emberiségnek”) lelépjen, pontosabban leugorjon a Hold felszínére és ezzel az első emberré váljon, aki másik égitest felszínére léphetett. Mindezt pedig egy kamerának köszönhetően a televízió előtt ülők is figyelemmel kísérhették. (Mike Collins, az űrhajón tartózkodó pilóta volt az „egyetlen” valószínű, aki lemaradt a televíziós közvetítésről.)

A történelmi holdséta közel háromórás volt, amibe a lehető legtöbb dolgot megpróbálták belesűríteni. Először a mozgást próbálták ki – sőt Aldrin a futást is megkísérelte –, s mindkét űrhajós beszámolója szerint, hogy a vártnál sokkal könnyebben tudtak mozogni annak ellenére, hogy a Hold gravitációs ereje mindössze egyhatoda a földinek. Az égitesten töltött pár órába jelképes feladatok is bekerültek: a három űrhajós és az amerikai elnök által aláírt emléktáblával megörökítették meg a történelmi pillanatot; az ikonikus zászlóállítással pedig egyértelművé tették, hogy – bár senki sem sajátíthatja ki a világűrt magának – amerikai állampolgár volt az első, aki a Holdra lépett. (Az emléktáblát egyébként a holdkomp lábához rögzítették, így azt végül visszahoztak magukkal az amerikai lobogókkal együtt.) Az elnöki telefonhívásában Nixon köszöntötte és gratulált Armstrongnak és Aldrinnak a sikeres Holdra szállás miatt. Mindezek után kezdetét vette a tudományos munka a talaj- valamint a felszínről származó minták begyűjtésével és a felvételkészítéssel. A rendelkezésre álló idő rövidnek tűnt, a feladatok sora pedig hosszúnak, amelyet nem könnyített meg, hogy egyes feladatok a gyakorlatban a tervezettnél nehezebben megvalósíthatók voltak.

A holdsétát a leszállás utánról elhalasztott pihenőidő eltöltése követte, hogy aztán a két űrhajós búcsút intsen a Holdnak és visszatérjen az égitest körül keringő űrhajóhoz. Következett a küldetés egyik utolsó rizikós része, a Holdról való felszállás. A rendszer azonban jól működött és minden probléma nélkül sikerült felszállniuk a felszínre, majd pedig dokkolni a rájuk váró űrhajóval. Minden rendben, a tervek szerint zajlott, következhetett a visszaút a Földre, ami alatt még egy televíziós közvetítésre került sor. Az Apollo-11 végül 1969. július 24-én ért földet, pontosabban landolt a Csendes-óceánon. A landolást követően a három űrhajósra karantén várt, ameddig kivizsgálták őket és meg nem bizonyosodtak arról, hogy semmilyen ismeretlen eredetű fertőzést nem szedtek össze vagy hoztak haza a Hold felszínéről. Ezt pedig követte több világkörüli út, ahol az űrhajósok majd pedig Armstrong számolt be a történelmi tettükről és élményeikről.

Ezt követően még hét Apollo küldetésre került sor, mielőtt a NASA 1972-ben leállította volna a programot. Mind a hét küldetés eljutott a Holdig, azonban csak hat hajtott végre leszállást, az Apollo-13 ugyanis az oda út során meghibásodott és idő előtt vissza kellett térnie a Földre. A legénység a holdkompnak köszönhetően, ami tartalékegységként szolgált sikeresen térhetett vissza. A további küldetéseket már nem követte akkora médiafigyelem, az érdeklődés is kezdett lankadni a küldetések után, valamint a közvélemény is nemtetszését fejezte ki az űrprogramokba beleölt dollármilliók miatt. Az ellenzők már az Apollo-program korai időszakában hangot adtak véleményüknek, miszerint az űrprogramra költött pénzt más, hasznosabb dolgokra is el lehetne költeni. Az évtized végére ugyanis felerősödtek például a polgárjogi mozgalmak, de a háborúellenes hangok is, illetve a szegényebb rétegek nem megfelelő életszínvonala (drága orvosi ellátás, magas lakbérek, alacsony fizetések például), amik nem csak az afroamerikai lakosokat vagy a bevándorlókat érintette. Illetve a tudományos munkák egy részét, mintavételeket az űrszondák is képesek voltak teljesíteni, emberélet kockáztatása nélkül.

Ezzel a küldetéssel az Egyesült Államok nemcsak utolérte a szovjeteket az űrversenyben, hanem lényegében eldöntötte azt. Ugyanakkor az amerikai győzelemhez kellett az is, hogy addigra a szovjetek az N1 rakéta sorozatos kudarcai, Koroljov halála és más egyéb tényezők (forráshiány, technikai lemaradás, rivalizáló tervezőcsoportok) miatt veszítettek előnyükből és nem tudtak olyan jelentős eredményeket felmutatni. Többek között ennek, valamint annak köszönhetően, hogy az űrállomás létrehozásán kívül nem maradt már olyan elérendő cél, ami megvalósítható volt, az űrverseny fokozatosan veszített a lendületéből. 1972-ben a NASA az Apollo-17-tel befejezte az Apollo-programot és az emberes Hold-küldetéseket. Egy amerikai-szovjet együttműködés is kezdett körvonalazódni, amely az 1975-ös Apollo-Szojuz Tesztprogrammal valósult meg, amikor a két ország űrhajója a világűrben dokkolt, kialakítva így egy űrállomást, ahol közös munkát végeztek a kér hatalom űrhajósai. Ezzel a közös programmal az űrverseny lezárult, amiből végül az Egyesült Államok került ki győztesen. Annak ellenére, hogy a szovjetek számtalan elsőséggel rendelkeztek, a végső célt, a Holdat nem sikerült meghódítaniuk.

A versengést és az eredmények hajszolását leváltotta az együttműködés és a tudományos munka. Figyelembe véve az akkori körülményeket és feltételeket, az űrállomás létrehozásán kívül nem maradt más reálisan elérhető célkitűzés, amiért versengeni lehetett volna. A hetvenes évekre enyhülési szakaszba lépett a hidegháború, s Holdra szállást követően az űrverseny fokozatosan csökkent a két hatalom között. Az űrverseny lezárulása azonban nem jelentette az űrkorszak végét, hiszen kezdetét vette a tudományos együttműködésre épülő második szakasz. Mindez 1998-ban csúcsosodott ki, amikor döntöttek a Nemzetközi Űrállomás létrehozásáról. Napjainkban ismét felerősödött a vágy, hogy újra ember lépjen a Hold felszínére 1972 óta először. Az orosz űrügynökség, a Roszkozmosz 2030 körülre tervezi, hogy embert küld a Holdra, de nemrég jelentek meg hírek arról, hogy mindezt a NASA akár már 2024-ben megkísérelné. (Az új Holdprogram egyik különlegességét az adja, hogy a Holdra szállók között lesz egy női asztronauta is.) A Hold körüli űrállomással, az újabb Hold-expedíciókkal  az emberiség lassan az űrkorszak harmadik szakaszába lép, amelytől egy több évtizede vágyott cél, a Mars-expedíció megvalósulását várhatjuk.

Kiss Szandra

Felhasznált szakirodalom:

Brooks, Courtney G. et al.: Chariots for Apollo. A History of Manned Lunar Spacecraft, The NASA History Series, Washington D.C., 1979

Dancsó Béla: Holdséta. A Holdra szállás története, Novella Kiadó, Budapest, 2004

Hacker, Barton C. – Grimwood, James M.: On the Shoulders of Titans. A History of Project Gemini, NASA, Washington D. C., 1977

Logsdon, John M.: John F. Kennedy and the Race to the Moon, Palgrave Macmillan, New York, 2010

Nasa.gov hivatkozás

O’Hanlon, Michael E.: Neither Star Wars Nor Sanctuary. Constraining the Military Uses of Space, Brookings Institution Press, Washington D.C., 2004

[1] Már az 1950-es évek végén felmerült a Holdra szállás terve  mindkét ország űrprogramjában.

[2] A NASA költségvetése kiegészült még emellett a Védelmi Minisztériumtól és egyéb forrásokból származó összegekkel. Az összeg a 2002-es árfolyamon szerepel.

[3] A Szovjetunió esetében nem beszélhetünk kimondott Űrügynökségről, amely az űrprogramért felelt volna. A Roszkoszmosz, azaz az Orosz Szövetségi Űrügynökség a Szovjetunió felbomlása után, 1992-ben jött létre, míg a NASA 1958 óta létezik.

Ezt olvastad?

Január utolsó hetének tudományos programjaiból ezúttal előadásokat, kiadványok bemutatóját és egy kerekasztal-beszélgetéssel egybekötött kiállításmegnyitót ajánlunk a figyelmükbe. Január 29., kedd 11.00-tól a
Támogasson minket