Avanti Savoia! – Horváth Jenő: Olaszország az első világháborúban

Isonzó, Doberdó, Piave – megannyi név a térképen, amely a századforduló magyar emberének minden bizonnyal nem csenghetett túl ismerősen, mégis az 1914 nyarán kirobbanó első világégés következményeként ezek a szavak gyakorlatilag eggyé forrtak a háborús szenvedésekkel és az első világháborús küzdelmekkel, hosszú távon pedig beépültek a magyar társadalom kollektív emlékezetébe. Ebből az okból kifolyólag viszonylag széles hazai irodalma van az itt folyó harcoknak, a személyes naplókon és visszaemlékezéseken túl az első világháború kitörésének centenáriuma ismét előtérbe helyezte a téma szakirodalmi feldolgozását, ugyanakkor ezen alkotások rendre csupán az események egyoldalú értelmezését nyújthatják számunkra, az osztrák-magyar katonákkal szemben álló olaszokról (vagy ahogyan a korabeli köznép előszeretettel hívta őket: a „tarjánok”) csak vázlatos képet kaphatunk belőlük. Ezt a hiányt ismerte fel Horváth Jenő is, aki egyetemi tanárként és történészként korábban is számos munkát szentelt Olaszország modernkori történelmének, 2016 tavaszától kezdve pedig a Nagy Háború Blog egyik állandó szerzőjeként több írása is megjelent az Olasz Királyság első világháborús szerepével kapcsolatban. Az itt közölt írásait is magába foglalva jelentette meg a blogot üzemeltető Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány 2021 nyarán Olaszország az első világháborúban című kötetét, mely így a szerző eddigi munkáinak is egyfajta szintézisének tekinthető.

Horváth Jenő: Olaszország az első világháborúban, Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány, Budapest, 2021. 336 oldal (forrás: lira.hu)

Horváth Jenő a könyv előszavában ismertetett célkitűzése az volt, hogy a korszak olasz gazdaságának, társadalmának, kül- és belpolitikájának bemutatása mellett kitérjen a hétköznapi élet változásaira is, az átlagemberek (civilek, katonák) szférájára, és hogy általános látleletét adja annak, hogy milyen szerepet játszott a világháború Itália 20. századi történelmében. Kötetét öt nagyobb fejezetre és több kisebb alfejezetre bontva, alapvetően kronologikus rendben tárgyalja az eseményeket.

Könyve elején a szerző átfogó képet ad a korabeli Olaszország politikai, társadalmi és gazdasági viszonyairól, kiemeli, hogy az olasz gazdaság kezdeti stagnálását a századfordulótól ipari fellendülés, gyors növekedés váltotta fel, azonban a belle époque („szép korszak”) számos örökletes gondot hordozott magával továbbra is. A gazdaságot mindvégig „sokkoldalú függőség” terhelte külföldi partnerei felé (az ország rendkívüli hiányt szenvedett vasércben, és más, az ipar működéséhez létfontosságú nyersanyagokban), az ország északi és déli fele közötti fejlettségi különbségek nem mérséklődtek érdemben, a túlnépesedés okozta kivándorlás továbbra is jelen volt. Mindezek mellett pedig – bár Olaszország 1882-től az Osztrák–Magyar Monarchia és Németországgal közösen alkotott hármas szövetség tagja lett – az olasz-osztrák viszony Dél–Tirol (olaszul Trentino) miatt kiélezett maradt a későbbiekben is, a katonai szövetségre pedig az olasz vezetés csak mint „védelmi szövetségre” tekintett. Ebből az értelmezésből kifolyólag az olasz kormány a Monarchia (mint agresszor) által kirobbantott konfliktusban semlegességet hirdetett, amellyel kapcsolatban Horváth úgy fogalmaz, hogy ez – az osztrák-magyar propaganda állításával szemben – Olaszország részéről legitim lépésnek tekinthető. A szerző rámutat ugyanakkor, hogy a semlegesség átmeneti volta már a háború kezdetétől jelen volt az olasz politikai, kulturális és gazdasági szféra vezetőinek gondolkodásában, a két szövetséggel folytatott titkos tárgyalások során pedig az olasz külpolitika igyekezett érdekeinek érvényt szerezni, mely végül elvezetett az 1915 áprilisában aláírt londoni egyezményhez, és az antant melletti olasz hadba lépéshez.

Az 1915. április 26-án aláírt titkos londoni szerződésben Olaszországnak ígért Habsburg területek (Forrás: nagyhaboru.blog.hu)

Az olasz semlegesség (1914–1915) időszakát követően a kötet több mint felét kitevő következő két fejezet címe szorosan kötődik az olasz haderő két vezérkari főnökének, Luigi Cadornának és Armando Diaznak a személyéhez, mely jól rámutat arra a jellegzetes tendenciára, hogy a háborús körülmények között a katonai hatalom szerepe gyorsan megnőtt, és a polgári kormányzat szereplőit háttérbe szorítva az események kulcsa valójában a legfelsőbb katonai vezetők kezében összpontosult. Horváth kiemeli, hogy a hadba lépéskor (1915. május 23.) az olasz haderő lényegében a tervezett létszámban tudott felvonulni a hadműveleti területen, de az áttörés elmaradásért a lassú mozgósítás és a hadsereg gyenge fegyverzete mellett legalább annyira okolható az, hogy a hadvezetés nem számolt a háború megváltozott természetével, és a kétszeres olasz túlerő kevésnek bizonyult a védekezésre felkészült osztrák-magyar csapatokkal szemben. A gyors győzelem helyett így 1915 júniusától megkezdődött az isonzói csatáknak nevezett összecsapás-sorozat, a sikertelen hadműveletek pedig egyre jobban lépéskényszerbe helyezték az olasz vezérkart, ami a növekvő emberi és anyagi erőforrás-veszteségek igazolását csak egy látványos nagy győzelem kivívásában látta.

Olasz katonák egy csoportja egy zsákmányolt osztrák-magyar géppuskával a hetedik isonzói csata napjaiban (1916. szeptember 14-17., forrás: wikimedia.org)

A szerző részletesen beszél a hadi és politikai eseményekről, emellett igyekszik megragadni az eseményeket irányító vezetők karaktereit is. Külön foglalkozik Cadorna alakjával, akit az olasz történetírás az 1960-as évek végétől nemcsak kemény, hanem kegyetlen emberként állított be, és a szerző maga is nagyvonalakban osztozik ezzel az állásponttal. Szerinte a tábornokot nem jellemezte meggondolatlanság, sőt, sok esetben kimondottan óvatos hadvezérnek bizonyult, de „Cadornát nem érdekelte a katonák mindennapi élete, az élelmezés, a szállás […] képtelen volt respektálni és tisztelni a tisztjeit és katonáit, az erőfeszítéseiket, a kitartásukat; szinte „tárgyaknak” tekintette őket, akik csak fegyelmezéssel, büntetés kényszeríthetőek katonai teljesítményekre.” (145–146. oldal). Ennél a résznél ugyanakkor én magam hiányoltam, hogy a szerző Cadorna alakját, személyiségét nem próbálta komolyabban összevetni a világháború más vezető hadvezéreivel, így az általa leírtakból nem állapíthatjuk meg, hogy az olasz tábornok katonáihoz való hozzáállása mennyire tekinthető rendhagyónak a körükben.

Luigi Cadorna tábornok (forrás: wikimedia.org)

A caporettói áttörés több tekintetben is fordulópontot jelentett. A központi hatalmak sikere kis híján katasztrófába taszította az olasz hadsereget (280 ezer katona hadifogságba esett, az olasz haderő egy része gyakorlatilag szétszéledt), de a szerző nemcsak a katonai következményekről ír, hanem részletesen beszámol az olasz menekülthullámról és az osztrák-magyar megszállás jellemzőiről is. Ezzel kapcsolatban Horváth Jenő több személyes visszaemlékezést is idéz, továbbá az olasz Belluno kisvárosának példáján keresztül mikronézetből is igyekszik bemutatni a „gazdaváltás” lefolyását, a rekvirálásokat, de említés szintjén a megerőszakolt nők tragédiájáról is szól – számomra ez jelentette a könyv legérdekesebb részét.  Az események értékelésénél a szerző kiemeli, hogy a katonai vereség ellenére Caporetto – mint egyfajta „elektrosokk” – hosszútávon hozzájárult ahhoz, hogy az olaszokban […] felébresztette az idegen invázióval szemben a hazájuk megvédése iránti kötelesség érzését.” (228. oldal), az új vezérkari főnök, Armando Diaz pedig elődjével ellentétben egyeduralom kiépítése helyett racionálisan szervezett vezérkart hozott létre, bizonyos időközönként egyeztetett az uralkodóval és a politikusokkal, továbbá törekedett a csapatok felszereltségének és ellátásának javítására. Ezen intézkedései, és az addigi támadó doktrínával szemben a mélységi védelem kiépítésére irányuló stratégiája nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az antant csapaterősítésekkel a hátuk mögött az olaszok képesek voltak rendezni soraikat, sikeresen megállították a Piavénál az osztrák-magyar csapatok offenzíváját (1918 júniusa), majd pedig 1918 őszén támadásba átmenve döntő győzelmet tudtak aratni a kifáradt és ellátási nehézségekkel küszködő ellenség fölött.

Olasz csapatok vonulnak be Trentóba 1918. november 3-án (forrás: wikimedia.org)

A padovai fegyverszünet (1918. november 3.) megkötésével kapcsolatban Horváth Jenő azonban néhol kissé ellentmondásosan fogalmaz. Leszögezi azt, hogy nem zajlott valódi tárgyalás az olasz- és az osztrák-magyar küldöttség között a Villa Giusti-ban, a fegyverszünet feltételeibe az olasz tábornokoknak nem volt semmiféle beleszólása (azt tőlük függetlenül határozták meg a francia Külügyminisztériumban, az antant főparancsnokságon, valamint az olasz Külügyminisztériumban), továbbá leírja, hogy a feltételek sem a balkáni frontra, sem Magyarországra nem vonatkoztak. Ugyanakkor a szerző az osztrák-magyar küldöttség egyetlen magyar tagjának, Nyékhegyi Ferenc alezredesnek a memoárjából egy olyan részt idéz, amelyben az alezredes kérdésére, miszerint a Magyarországra vonatkozó demarkációs vonal hol fog húzódni, Badoglio tábornok (az olasz küldöttség vezetője) szóban kijelenti, hogy ott az országhatár lesz a mérvadó. Az idézett rész félreértésekre adhat okot, Horváth pedig nem rögzítette azt a tényt az Olvasó számára, hogy a kortárs szakirodalom, köztük a Pollmann Ferenc – Hajdu Tibor szerzőpáros által jegyzett átfogó történeti munka (A ​régi Magyarország utolsó háborúja 1914–1918, Osiris, Budapest, 2014.) hangsúlyozza a Nyékhegyi-memoárral szembeni forráskritika fontosságát. Mint ahogy írják: „Nyékhegyi emlékirataiban […] hamisan állítja be a padovai szerződést, mintha az Magyarországra is vonatkozott volna, noha ennek ellenkezőjéről tudomást szerezhetett. […] Nyékhegyi fontoskodása téves irányban befolyásolta a kérdéssel foglalkozó irodalmat.” (Hajdu Tibor – Pollmann Ferenc: A régi Magyarország utolsó háborúja 1914-1918. Budapest. 2014. 386.)

A Villa Giusti épülete. Itt írták alá az olasz- és az osztrák-magyar küldöttségek tagjai a fegyverszüneti egyezményt 1918. november 3-án (forrás: wikimedia.org)

Horváth Jenő könyvéről mindenképp elmondható, hogy nagy szakértelemmel íródott, az olasz katonai és politikai döntéseket rendkívül széleskörűen ismerteti, a szerző pedig igyekszik rámutatni a szorosabb összefüggésekre, megvilágítva az események irányításában szerepet játszó szereplők életpályáinak és személyiségeinek legfontosabb vonásait is. Ugyanakkor magam hiányosságként éltem meg azt, hogy bár az egyes fejezetekben többször előkerülnek a katonák mindennapjaival, a hadseregek ellátásával, vagy a hátország hétköznapjaival kapcsolatos említések (a hadifogolykérdéssel például egy külön alfejezet foglalkozik), de a kötet nem tudja leküzdeni a hagyományos „had- és diplomáciatörténet központú” történetírás merev kereteit, így pedig a hangsúly mindvégig megmarad a terepasztalok, illetve a tárgyalótermek szivarfüstös szobáinak szintjén. Ennél azonban nagyobb hiányosságnak érzem azt, hogy a szerző „szárazföld specifikus” a hadi események tárgyalásánál, és nem foglalkozik érdemben a térségben folyó légiharcászat jelentőségével (az Olasz Légierő éppen ezekben az időkben kezdi meg az önálló haderőnemmé válás útját), továbbá az Adrián folyó hadműveletekkel sem. A szerző azon álláspontját magam is osztom, hogy „Olaszország világháborús történetében a haditengerészet sokkal kisebb szerepet játszott, mint a szárazföldi erők […](95. oldal), ugyanakkor mindenképp érdemesnek tartottam volna legalább megemlíteni azt, hogy az Albániához tartozó Sazan-sziget és Valona (Vlora) városának olasz megszállása abból a szempontból is stratégiai jelentőséggel bírt, hogy lehetővé tette az otrantói tengerzár létrehozását. A tengerzár célja az osztrák-magyar támaszpontokról kihajózó tengeralattjárók Földközi-tengerre való kijutásának megakadályozása volt, és bár eredményessége, a hadi helyzetre gyakorolt jelentősége az utókor szemében már vitatható (a témáról Paul G. Halpern amerikai történésznek magyarul is megjelent könyve Otrantói ütközet – Az Adria bejáratának ellenőrzése az I. világháborúban címmel 2007-ben), de az tény, hogy az osztrák-magyar hadvezetés nagy jelentőséget tulajdonított a zár szétzúzásának. Ennek következtében a térségben folyó kevés tengeri összecsapás döntő többsége is az Otrantói-szorosban zajlott, és az SMS Szent István csatahajó 1918. június 10-i elsüllyesztése is egy, a tengerzár elleni támadásnak vetett véget idejekorán. A szerző a Szent István elsüllyedését megemlítette könyvében, ám annak kontextusát nem fedte fel az Olvasó előtt.

A Szent István csatahajó elsüllyedése (Kép forrása: Wikipedia)

A szerző hatalmas mennyiségű forrásanyagot, naplókat és személyes visszaemlékezéseket, illetve tekintélyes mennyiségű szakirodalmat is felhasznált munkája során, amelyek felsorolása megtalálható a kötet végén, a felhasznált képek hivatkozásaival egyetemben, illetve a kötetben való tájékozódást segíti a könyvben elhelyezett névmutató is. A szerző több helyen magyarázó hivatkozásokkal, megjegyzésekkel látta el a szöveget, elsősorban az idegen kifejezések kapcsán, de jó magam többször éltem volna ezzel az eszközzel, emellett hiányoltam a kötetből a pontos forrásokra mutató lábjegyzetek használatát – ezeket a hiányosságokat véleményem szerint egy esetleges második kiadás esetén könnyen lehetne orvosolni.

Az előzőekben felsorolt, javító szándékú észrevételeimmel együtt Horváth Jenő munkáját rendkívül pozitív vállalkozásként tudom csak értékelni. Horváth könyve az első magyar nyelven megjelent, szintetizáló munka, amely sikerrel tesz kísérletet arra, hogy átfogó képet adjon az Olvasó számára az első világháború olasz döntéshozóinak munkájáról, az olasz hadszervezetről és a hátország történéseiről, és mindazon események soráról, amelyek végül hozzájárultak ahhoz, hogy az olasz hadsereg győztesként fejezhesse be a háborút, ilyenformában pedig a hazai szakirodalmi felhozatalt tekintve mindenképp hiánypótló alkotásnak tekinthető.

Selmeczi Péter

 

Ezt olvastad?

Ha videojátékok kapcsán szóba kerül a történelem, legtöbben a második világháború által ihletett játékokra asszociálnak. Ez nem véletlen, hiszen a
Támogasson minket