Fejezetek az 1439–1457 közötti magyar történelemből – 9. rész: Husziták a kolostorban

A Habsburg Albert halála és Hunyadi Mátyás trónra kerülése közötti időszak sajátossága, hogy számos ún. több- és sokpecsétes oklevél, levél került kibocsájtásra, melyek szövegei a politikatörténet régen ismert forrásai ugyan, pecsétjeit viszont nem mindegyiknek ismerjük. Ezeket évek óta gyűjtjük, jelenleg hatvannyolc darabból áll fotógyűjteményünk. Jó részük eddig csak átiratban, vagy mikrofilmről ismert a történettudomány előtt. Cikksorozatunkban ezek közül választottunk tíz érdekesebb oklevelet, levelet, melyeket részletesen bemutatunk. Ismertetjük továbbá húsz világi előkelő és tíz egyházi vezető pecsétképét, megadjuk az adott személy alapvető prozopográfiai adatait s a pecsétkép rövid leírását. A pecsétképek segítségével egyfajta „arcot” is adhatunk ezeknek a személyeknek. Ezzel „viaszba zárt” élettörténeteket nyithatunk fel, s tárhatunk az érdeklődő olvasóközönség elé. Mostani cikkünkből az derül ki, hogy kik voltak azok a husziták, akikkel gondja akadt a korabeli országnagyoknak, valamint az is, hogy mi volt ez.

Korábban rámutattunk: I. (Habsburg) Albert király halálát követően Ismét király nélkül maradt az ország. Ezt követően végig vettük az eseményeket, hogyan került egyszerre Két király a trónra. Elkísértük Ulászlót A belháború első évében dunántúli hadjáratára. Majd tető alá hoztuk A törékeny békét, mely tiszavirág életűnek bizonyult, és a Szembenállás északon ismét élesedett. Láthattuk, kik lettek A király vikáriusa, míg Ulászló a török ellen vonult. Megismerhettük A hét kapitány nevét, akik a király halálát követően tartották fenn a rendet. Legutóbb pedig A nádor halálát követő országgyűlés tétjét mérlegeltük.

Gyakran értelmezzük a magyar történelmi folyamatokat zárt rendszerként. A 15. század tárgyalásakor gyakran csak az Oszmán Birodalommal folytatott kapcsolatra térünk ki. Holott Luxemburgi Zsigmond cseh, majd német királysága és uralkodói kvalitása, ambíciói egy európai egész részévé tette a magyar ügyeket. Utóda, Habsburg Albert Ausztria hercege, Csehország királya és magyar uralkodó is volt egyben. Ebből következik, hogy fia, V. László is örökölte ezeket a trónokat. Ezért Habsburg Frigyes német király „gyámsága” nemcsak magyar ügy volt, hanem László összes alattvalójának sarkalatos kérdése. Így fordulhatott az elő, hogy a magyar belpolitikai helyzetre kívülről erőltettek rá fordulópontot 1452-ben elsősorban az osztrák rendek. Többek között Enzinger Ulrik és Cillei Ulrik vezetésével nyílt ellenállás alakult ki V. László osztrák alattvalói és Frigyes között. A magyar rendek is csatlakozni kívántak a megmozduláshoz, remélve, hogy uralkodójuk mellett a Szent Korona is visszakerülhet hazánkba. Csupán V. László két szolgája, a cseh kormányzó Podjebrád György és a magyar kormányzó Hunyadi János nem lelkendezett az ötletért: ha a királyuk személyesen veszi át az országuk irányítását, tisztségüket elvesztik.

1452 márciusában Bécsben szövetkeztek a magyar és az osztrák rendek Frigyes ellen. A nyomás hatására a császári koronázására készülő német király engedett, és átadta alattvalóinak – ténylegesen Cillei Ulriknak – V. Lászlót. Elismerték nagykorúságát, 1453 elején Pozsonyban országgyűlést tartottak, s igyekeztek rendezni a magyar kormányzati viszonyokat. Újra működni kezdtek a legfőbb bíróságok, a kancelláriák a korábbi időszakban kelt oklevelek felülvizsgálatába fogtak. Hunyadi lemondott kormányzóságáról, de az ország főkapitányának nevezték ki, valamint a király kibővítette Hunyadi címerét – az ország koronáját ádázan védő oroszlánnal – és kinevezte Beszterce grófjává. A főkapitányi tisztséggel az ország katonai hatalma – pénzbevételek, várak igazgatása – Hunyadinál maradt, besztercei grófként pedig magasabb rangra helyezték, vörös viaszt is használhatott pecsételéskor.

Úgy tűnt, hosszú távon kilábalhat az ország a zavaros idők bizonytalanságából. Bár némi ellentét érezhető volt a király gyámja, Cillei Ulrik és Hunyadi között, de a legnagyobb kérdést Jan Jiškra szerepe jelentette. Az ország északkeleti részén megkérdőjelezhetetlen hatalommal bírt. V. László nevében pénzt veretett, sárosi ispánként ítélkezett, a bányavárosok és a szabad királyi városok anyagi hasznát élvezte. Emellett ütőképes zsoldossereget irányíthatott. Korábban már említettük, hogy Hunyadi több ízben sikertelenül vezetett ellene hadjáratot. 1454-től kezdve Jiškra nem kereste a katonai konfliktust a magyar urakkal, ez azonban azt is eredményezte, hogy azok a zsoldos kapitányok, akik tőle remélték a zsákmányt, önállósítottak magukat. Talafusz János, Axamit Péter vagy Komorovszki Péter bratrijaik élén rendszeresen feldúlták Gömör, Szepes, Torna megyéket. Az északkeleti országnagyok nem remélhettek hathatós segítséget a törökkel – és Cilleivel – foglalkozó Hunyaditól, így maguk igyekeztek sorsukat kézbe venni. A zsoldoscsapatok elleni fellépés egységet követelt. 1454. november 22-én Terebesen részországgyűlés ült össze Ung, Zemplén, Gömör, Heves, Borsod képviselőinek, Kassa, Lőcse, Bártfa és Eperjes városok küldötteinek részvételével. A gyűlésen személyesen Hédervári László egri püspök, Pálóci László országbíró, Perényi János tárnokmester, Pálóci Simon lovászmester, Rozgonyi György volt pozsonyi ispán, Rozgonyi Osvát zempléni és székely ispán, Pálóci János ungi ispán, Homonnai Druget István és Bertalan, Ónodi Cudar Jakab, Serkei Lórándfi György, Szécsi Miklós és Debrői Imre és további tizenegy előkelő is részt vett. A gyűlés kinevezte Rozgonyi Osvátot a bratrik ellen folytatott harc vezérévé, és tizenegy megyében megszavaztak 4-4 portánkként egy forint beszedendő adót.  

A részországgyűlés felhatalmazásából Rozgonyi Osvát 1454 végén egyezséget kötött Komorovszki Péterrel és a bratrikkal. Az elért eredmények nem bizonyultak tartósnak. A harcok 1455 tavaszán ismét kiújultak, mint később kiderült, azért, mert Rozgonyi nem folyósította a zsoldosoknak a megítélt összeget.  Elsősorban Gömör, Liptó, Szepes, Abaúj és Torna megyékben folytak a harcok.  Talafusz a régió jogrendjének egyik alappillérét ütötte ki a harcok során, amikor elfoglalta a jászói prépostságot.

A térség meghatározó egyházi intézménye, hiteleshelye már nem először szenvedte meg a zsoldosok magyarországi jelenlétét. Jiškra első feltűnésekor 1440-ben megszállta a premontrei kolostort. Bár konkrét adatunk és információnk az elfoglalás körülményeiről nem maradt fenn, de a hiteleshelyi tevékenység szüneteltetése 1447-ig tartott, illetve több fegyverszüneti megállapodásban Jiškra birtokában említették a kolostort. Jászó második feldúlása ékes példája annak, hogy a cseh zsoldoskapitány nem tudta féken tartani a bratrikat. A helyzet rendezésére ismét az északkeleti országnagyok vállalkoztak.

Hédervári László egri püspök, Pálóci László országbíró, Perényi János tárnokmester Pálóci Simon és János, homonnai Druget István és Bertalan, ónodi Cudar Jakab, berencsi Tornai Szilveszter, valamint Modrár Pál, Zemplén településen megegyezést kötött Talafusz Jánossal annak érdekében, hogy elhagyja a jászói premontrei kolostort. A konvent békéjét szem előtt tartva Kassa város védnöksége alá helyezték Jászót.

A fenti oklevél kifejezetten beszédes annak tekintetében, hogy kik viselték szívükön a régió békéjét. Érdemes velük közelebbről is megismerkednünk.

Hédervári László (†1468) az egyik legrégebbi arisztokrata család, a Héder nemzetség leszármazottja volt. Apja, György Zsigmond lovászmestere, anyja pedig Rozgonyi Simon országbíró Ilona nevű leánya. 1433-tól a bécsi egyetemen tanult, 1434-től már, mint veszprémi kanonok. 1439-től pannonhalmi apát, majd 1446-tól választott, egy évvel később pedig a pápa által kinevezett egri püspök haláláig. Sántasága ellenére aktív részt vállalt a husziták elleni harcban. Az 1451-es losonci csatában fogságba esett. Kiszabadulása után is több alkalommal, így 1456 nyarán is feltűnt az északkeleti országnagyok között a husziták ellen.

Perényi János (†1458) egy a Zsigmond által felemelt bárói család sarja. Apja, Imre Zsigmond titkos kancellárja volt. Jelentős birtokokat örökölt az északkeleti országrészben. 1431-től asztalnokmester testvérével, Istvánnal együtt. 1438-tól tárnokmester, mely méltóságot kisebb megszakítással haláláig megtartotta. 1435-töl több ízben zempléni ispán. A belháborúban V. László pártjára állt, később az országnagyok második vonalának egyik vezetője.

Druget István (1411–†1466) a család homonnai ágából származott. A család első ismert őse, Fülöp Károly Róberttel érkezett magyar földre. Kezdettől támogatta uralkodóját, így csakhamar nádor és teljhatalmú úr lett északkeleten, a család sikere azonban Károllyal együtt sírba szállt. Lajos és Zsigmond alatt is háttérbe szorultak, utóbbi ellen fel is lázadtak, így országos tisztséget nem töltöttek be, bár Ung és Zemplén megye meghatározó birtokosai. Miklós fia István 1440-től folyamatosan részt vett az országos politikában, és egyre előkelőbb helyet kapott az országnagyok között. Országos tisztséget azonban életében nem nyert, zempléni ispánságáról is csupán említéssel rendelkezünk. Azonban fia, Simon még apja életében pohárnokmester lett.

Bár a prépostság felszabadult, a bratrik jelentette veszély nem múlt el örökre. Megmaradt mindaddig, míg az uralkodó akaratából, nagyobb haderőre nem támaszkodva egységes és állhatatos sereg nem szorítja ki őket az országból. V. László idején erre nem került sor, igaz ekkor még nem sejtette senki, hogy uralkodásából már kevesebb mint két év van hátra. Cikksorozatunk következő, egyben utolsó részében a halála körüli eseményeket ismertetjük. Addig is további érdekességeket a pecséttan világából a Viaszba zárt történelem c. Facebook-oldalon találhatnak az érdeklődők.

Irodalom:

Engel Pál: Zsigmond bárói: Rövid életrajzok. In: Művészet Zsigmond király korában 1387–1437, I–II. Szerk. Beke László, Marosi Ernő, Wehli Tünde. Bp.,1987. I. 114–129. II. 405–457.

Engel Pál: Magyarország világi archontológiája 1301–1457. In. Magyar középkori adattár (DVD), Bp., 2001.

Engel Pál: Középkori magyar genealógia. In. Magyar középkori adattár (DVD), Bp., 2001.

Novák Ádám: Egy felső-magyarországi bárói család birtoklástörténete 1465-ig. A terebesi Perényiek. = Agrártörténeti szemle, 2015.1–4. sz. 1–48.

Pálosfalvi Tamás: Jan Jiskra és a felvidéki városok. In: Hadsereg, város, társadalom a 15. századtól 1918-ig [Armáda, mesto, spolonos od 15. storocia do roku 1918]. Pozsony, 2002. 31–39.

Pálosfalvi Tamás: A ​Hunyadiak kora (1437–1490). Budapest, 2012. (Magyarország története 7.)

Teleki József gróf: Hunyadiak kora Magyarországon. Oklevéltár, X–XII. Pest, 1853–1857.

Tóth-Szabó Pál: A cseh-huszita mozgalmak és uralom története Magyarországon. Bp., 1917.

Spilka Lőrinc: Jászó története 1243-tól 1552-ig. Gödöllő, 1943.

Sugár István: Az egri püspökök története. Bp., 1984.

Tringli István: Az újkor hajnala: Magyarország története 1440–1541. Bp., 2003.

Zsoldos Attila: A Druget-tartomány története 1315–1342. Bp., 2017. (Magyar Történelmi Emlékek – Értekezések)

Novák Ádám

Ezt olvastad?

Ünnepek, emléknapok és kerek évfordulók 2024-ben

Mikorra esnek az ünnepek és a magyarországi emléknapok 2024-ben? Milyen jelentősebb kerek évfordulók várhatók? Ezeket a kérdéseket minden évkezdet előtt

X