Időzített bomba vagy félreértett nagyhatalom? A Német Császárság születése

Militarizmus és negyven év béke. Az arisztokrácia vezető ereje és egy modern társadalom. Középkori templomok és pöfögő gyárkémények. Múltba révedés és tudományos-technikai forradalom. Általában e kettősségekkel jellemzik Otto von Bismarck művét, amelynek 150 évvel ezelőtti megalapításáról a mai napig megoszlanak a vélemények. A háborús megoldáson túl volt más alternatívája a németek egyesítésének? Vajon szükségszerűen bukott el az idegen földön kikiáltott ország? Túl erős, vagy éppenséggel túl gyenge volt ahhoz a Német Császárság, hogy hosszú távon fennmaradjon?

A porosz–francia háború kellős közepén, 1871. január 18-án I. Vilmos porosz királyt császárrá kiáltották ki a versailles-i palota tükörtermében. Miközben németek milliói ünnepelték a nagy pillanat eljövetelét, az egyesített Németország jövője már a születésekor számtalan kérdést vetett fel. Az európai nagyhatalmak többnyire gyanakvással fogadták az új szomszédot, a délnémet államok egy része rettegett a porosz túlsúlytól, és maga az idős Vilmos is erős ellenérzésekkel vonult be abba – a franciák számára oly megalázóan feldíszített – tükörterembe. Napjainkban a német politikai elit és értelmiség többsége 1918, sőt 1945 szemüvegén keresztül tekint a Császárságra, így fel sem merült, hogy 2021-ben olyan nagyszabású emlékévet tartsanak, mint a saját függetlenségükre és forradalmukra büszke amerikaiak 1976-ban vagy a franciák 1989-ben. Ünneplésre nem csak a koronavírus okozta korlátozások miatt nem kerül sor, hanem mert a „második birodalomra” egy eleve kudarcra ítélt vállalkozásként hivatkoznak, amely – bár sok tekintetben lefektette a modern társadalom és a jóléti állam alapjait – a történet végkifejletét figyelembe véve rengeteg szenvedést okozott a németeknek és az európaiaknak egyaránt.[1] Mai cikkünkben röviden bemutatjuk, hogyan jött létre e – Michael Stürmer szavaival élve – „nyugtalan” állam, amely a kortársak szemében csodálatot vagy éppenséggel aggodalmat váltott ki.

Nemzetközi keretfeltételek

A német államok egyesítését, akárcsak később az újraegyesítését – a döntéshozóik késztetésén túl – elsősorban a nemzetközi államrend pillanatnyi konstellációja határozta meg.  Az Európa közepén lévő németek mozgástere akkor tudott kiszélesedni, amikor a nagyhatalmak egymással, vagy épp saját belső konfliktusaikkal voltak elfoglalva. Az 1860-as években a krími háborús helyzet hozta el a megfelelő alkalmat, 1989/1990-ben pedig a Szovjetunió – hogy levegye a saját válláról a jaltai világrend terheit – zöld utat adott a közép-európai folyamatoknak.

A nagy, német nemzetállam iránti vágy már a 18. században egyre gyakrabban megfogalmazódott, majd az 1813-as lipcsei csata és Napóleon legyőzése adott neki újabb lendületet. A bécsi kongresszus eredményeivel és a törékeny lábakon álló Német Szövetség létrejöttével ugyanakkor eljöttek a status quo évtizedei. A német liberálisok az igazi áttörést az 1848-as európai forradalmi hullámtól remélték, és talán túl sokat is vártak a „csodálatos évtől”: folyamatos fejlődés helyett egyszerre törekedtek alkotmányra, szabadságra, egységes birodalomra. A Szövetség uralkodói, megrémülve a többi európai országban történt robbanástól, igyekeztek a folyamatok élére állni. Ahogyan IV. Frigyes Vilmos porosz király is, aki Berlinben demonstratívan felvonta a fekete–vörös–arany lobogót, hogy időt nyerjen, de néhány hónappal később elutasította a neki felajánlott császári címet, az utolsó felkeléseket pedig a porosz hadsereg véresen leverte. Ezzel az 1850-es évekre látszólag visszaállt a régi rend (a Német-római Császárság romjain lévő fejedelemségek laza rendszere), az „alulról építkező forradalom” pedig elbukott.

Az 1848. márciusi lelkesedés Berlinben.

Mindössze néhány év leforgása alatt azonban kezdtek látszani az európai államrendszer törésvonalai. A krími háború végére felbomlott a korábban jól bevált pentarchia a legfőbb hatalmak (Franciaország, Ausztria, Oroszország, Nagy-Britannia, Poroszország) közt, Oroszország ellentétei pedig mélyültek Nagy-Britanniával, illetve Ausztriával szemben. A „centrum”, Európa közepe egy röpke pillanatra kikerült a látószögből: Ausztria és Franciaország a saját belső átalakulásával foglalkozott, Nagy-Britannia a gyarmatbirodalmának kiterjesztésére, Oroszország pedig Kelet-Ázsia meghódítására összpontosított. A bécsi kongresszus eredményeire a krími háború mellett az olasz egyesítési folyamat mért komoly csapást, mivel ez felbátorított minden olyan mozgalmat, amely a monarchikus legitimitás elvével szemben a demokratikus nemzetelvet kívánta győzelemre vinni. Vigyázó szemeitek délre vessétek! – kiáltották a német nemzetiek, látva az Olasz Királyság 1861-es születését. A hangsúlyosan „német” kulturális rendezvények (például az 1859-es Schiller-emlékév) iránt egyre nőtt az érdeklődés, és ismét elindult a vita, hogy a leendő német állam milyen formát öltsön. Maradjon fenn továbbra is a Német Szövetség? Kisnémet egység jöjjön létre Poroszország vagy nagynémet egység Ausztria vezetésével? Esetleg a két nagyhatalom gyámsága alatt a német államok laza szövetségével? Ilyen keretfeltételek között nevezte ki I. Vilmos porosz király 1862-ben az addigra már komoly diplomata karriert befutó Otto von Bismarckot miniszterelnökké, aki a német egyesítéshez megfelelőnek ítélte meg a csillagok állását, és e folyamatban igyekezett átvenni a kezdeményező szerepet.

Vas és vér

Ahhoz, hogy a 19. század első felében középhatalommá süllyedt Poroszország a nemzetközi küzdőtéren egy ilyen volumenű vállalkozásba fogjon, komoly belső átalakításokon kellett átesnie az 1850-es, de főleg az 1860-as években. Az 1859-ben kinevezett új hadügyminiszter, Albrecht von Roon a hadsereg megreformálásába kezdett, amelyre sürgető szükség is volt, hiszen fél évszázad telt már el a legutóbbi, 1814-es hadseregtörvény óta. A haderők létszámát az ország népességnövekedéséhez mérten növelték, a tisztek oktatását átszervezték, és Helmuth von Moltke vezetésével olyan új elemek kerültek a hadsereg szervezésébe és irányításába (decentralizáció, a távíró és vasút hangsúlyos használata a háborúkban), amelyek a későbbiekben bőségesen megtérültek. A Poroszországban ekkor még cseppet sem népszerű Bismarck mindezalatt a képviselőházban vívta saját háborúját a liberálisok ellen. A költségvetés elfogadása kapcsán olykor alkotmányellenes eszközökhöz is nyúlt, és az egyik vita során hangzott el az egyik leghíresebb kijelentése:

„Németország nem Poroszország liberalizmusát tartja szem előtt, hanem annak hatalmát; […] a kor nagy kérdéseit nem beszédek és szótöbbségi döntések fogják eldönteni – ez volt 1848/49 nagy hibája –, hanem a vas és a vér.”[2]

Arra valóban számítani lehetett, hogy egy Poroszország vezette kisnémet – tehát Ausztria nélküli – egység kivívását az ellenérdekelt szomszédok nem fogják ölbe tett kézzel tűrni. A megjövendölt vért, tehát a háborút nem lehetett elkerülni, de hogy ezeket sikerrel le lehessen folytatni, az ütőképes hadseregen túl Bismarck diplomáciai manővereire is szükség volt. Többfrontos háborúk megvívására Poroszországnak – bármilyen modern hadserege is legyen – egyszerűen nem volt erőforrása, egy ellene irányuló nemzetközi koalíció életveszélyes lett volna (ahogy később két világháború is tanúsította). Mindent el kellett tehát követni, hogy a háborúk lokalizáltak maradjanak, a többi nagyhatalmat valamilyen módon kárpótolják, vagy akár az aktuális ellenféllel szemben mozgósítsák.

A főpróbát a Dániával szemben vívott 1864-es háború jelentette, amelybe sikerült bevonni Ausztriát, és amelynek végén a dán király lemondott schleswigi, holsteini és lauenburgi jogairól a porosz király és az osztrák császár javára. Bismarck ekkor megtehette volna – és voltak rá utaló jelek –, hogy Poroszországot kiterjesszék a Majnától északra lévő területekre, Ausztriát pedig akár más régiókban kompenzálják. A német nemzeti mozgalom azonban soha nem törődött volna bele a német egység „elárulásába” egy nagyporosz megoldásért cserébe. Ennek végül nem is volt realitása, hiszen a Dániától szerzett területek kapcsán sem tudott a két hatalom megnyugtatóan megegyezni, ráadásul a Német Szövetség feletti befolyását sem adta ki Ferenc József önként a kezéből. A poroszoknak tehát következő lépésként a közvetlen rivális Habsburg Birodalmat kellett kiiktatniuk, mindezt úgy, hogy más hatalmak ne legyenek érdekeltek Béccsel szövetségben beavatkozni a háborúba. Az oroszok kapcsán abban bíztak, hogy – legalább jóindulatú semlegességgel – meghálálják a néhány évvel korábban felajánlott porosz segítségnyújtást a lengyel felkelések leverésében. Franciaország sem vágyott Ausztria megerősödésére, az Olasz Királyság pedig szintén kihasította volna a saját szeletét a Habsburgok államából. Az uralkodó iránti hűséget folyamatosan hangsúlyozó Bismarck az ellenfelei gyengítése érdekében nem volt rest bevetni az olyan „unortodox” eszközöket sem, mint helyi felkelések támogatását, ahogyan például a Klapka-légiót is készenlétben tartották egy kevésbé szerencsés hadihelyzet esetére.

A königgrätzi csata, Georg Bleibtreu festményén.

Bár Bismarck diplomáciai törekvéseit csak többé-kevésbé övezte siker – utóbbit jelzi az 1866. június 12-én megkötött titkos osztrák–francia paktum –, az előrejelzések ellenére a porosz hadsereg gyorsan, mindössze néhány hét alatt pontot tett a június közepén kitört „német testvérháború” végére. A königgrätzi csata kétségtelenül egy óriási katonai győzelem volt, de legalább ennyire fontos volt a békét is megnyerni. Bismarcknak nem kis erőfeszítésébe került meggyőzni a diadaltól megrészegült Vilmos királyt és magas rangú tisztjeit, hogy ne masírozzanak be Bécsbe, ezzel porig alázva Ausztriát. Ebben az esetben ugyanis egy francia fegyveres intervencióra számíthattak volna, míg egy méltányos béke lefektethette Ausztriával a jövőbeli együttműködés alapjait. A prágai békeszerződés értelmében végül a Német Szövetséget felbontották, Ausztria pedig elveszítette korábbi pozícióit a térségben, és kénytelen volt meghajolni a poroszok akarata előtt. A Hohenzollern-állam komoly előnyökhöz jutott, vezetése alatt a Majnától északra fekvő területeken megalakult az Északnémet Szövetség, a délnémet államokkal pedig a közös vámpolitika mellett titkos véd- és dacszövetséget kötött. Ezzel újabb lépést tett a kisnémet egység felé, hiszen háború esetén – bizonyos feltételekkel – a délnémet államok is porosz parancsnokság alá tartoztak volna. Az, hogy a Német Szövetséget megreformálják és a német nemzetállam Ausztria bevonásával valósuljon meg, természetesen a nagynémet egységről álmodozó kortársak fejében számtalanszor megfordult, az európai erőegyensúlyra azonban egy olyan végzetes csapást mért volna, amelyet a nagyhatalmak nem engedhettek meg. Önmagában a porosz vezetésű kisnémet egység is mélyen sértette III. Napóleon Franciaországának érdekeit, így számítani lehetett arra, hogy a következő katonai konfliktus mely felek között fog kitörni. Ahogy húsz évvel később Bismarck visszaemlékezett, céljaik eléréséhez a háború jelentette az egyetlen opciót:

„Franciaország legyőzése nélkül soha nem hozhattunk volna létre egy német birodalmat Európa közepén, és a hatalma sem lehetett volna akkora, mint amekkora ma.”[3]

Háborúra okot találni bizonyára számtalan módon lehetett, Bismarcknak azonban fontos volt, hogy a porosz hegemóniától tartó délnémet államok is az ő oldalukra álljanak. Az ürügyet végül a spanyol trónvita szolgáltatta. Miután 1868-ban II. Izabella Franciaországba menekült egy puccsot követően, a spanyol trónt Leopold von Hohenzollern-Sigmaringen hercegnek ajánlották fel. A felkérést Bismarck kiváló lehetőségnek tekintette a franciák provokálására, ezért bogarat ültetett I. Vilmos, de főként a herceg fülébe, hogy éljenek az ajánlattal. Miután kiderült Leopold trónigénye, Franciaország a várt módon reagált: attól tartva, hogy Hohenzollern-államok veszik majd körül, azonnal háborúval fenyegetőzött. Bár Leopold a konfliktust látva lemondott arról, hogy elfoglalja a madridi trónt, a francia kormány most már meg akarta alázni a Hohenzollerneket, és követelte, hogy nyilvánosan kérjenek bocsánatot, és Vilmos uralkodói minőségében is zárja ki a trónigényt. A porosz király ezt elutasította, Bismarck pedig egy kifinomult cselhez folyamodott, hogy győztesen kerüljenek ki a vitából: az eredeti királyi táviratot csupán a lényeges mondatokra lerövidítve hozták nyilvánosságra, ebben a változatában kiemelve a francia követelés sértő jellegét. A német közvélemény, amely természetesen felháborodott a francia agresszión, így már Bismarck mellé állt, Párizs pedig, hogy tekintélye ne szenvedjen csorbát, hadat üzent. Az Északnémet Szövetség így került a megtámadott fél szerepébe, a délnémet államok pedig kénytelenek voltak szövetségesi kötelezettségüknek eleget tenni. Jól jelzi a német közvélemény álláspontját a háborút illetően, hogy még az Angliában élő Marx és Engels is eleinte Poroszországot támogatta, amely szerintük „védekező háborút” folytatott a bonapartizmus ellen. Kétségtelenül adta magát a párhuzam a két Napóleon németek elleni hadjárata közt, így igencsak népszerű volt az a felhívás, miszerint a németek az 1810-es évekhez hasonlóan ismét élet-halál harcot vívnak a tőlük az egységet megtagadó nyugati szomszéddal szemben.

A francia–porosz háború tétjét tehát magasra tették, a kérdés az volt, hogy 1866-hoz hasonlóan sikerül-e a konfliktust elszigetelni a kontinensen belül. Poroszországra elsősorban délkelet felől leselkedett veszély, hiszen könnyen kialakulhatott egy kétfrontos háború, amely egyben az Északnémet Szövetség rövid életének végét jelentette volna. Az időközben megalakult Osztrák-Magyar Monarchia távol tartásában Bismarck a cári Oroszországra, a frissen kivívott előjogaikat féltő magyarokra és azokra a bécsi körökre számított, amelyek nem szerettek volna asszisztálni a néhány éven belüli második „testvérháborúhoz”. A távolmaradás melletti legerősebb érvet végül a megdöbbentő porosz sikerek szolgáltatták, hiszen egy villámgyors mozgósítást követően 1870. szeptember 2-án Sedanban óriási győzelmet arattak a francia csapatok felett. A francia császár megalázó módon fogságba került, Párizsban kikiáltották a köztársaságot, majd 18-án megkezdődött a főváros ostroma. Ezzel a háború azonban nem ért véget: a franciák igyekeztek minél jobb helyzetet kialakítani a későbbi békeszerződéshez, Bismarck pedig tárgyalásokat folytatott a délnémet államok képviselőivel a további együttműködést és a birodalom alapítását illetően. A kancellár nem véletlenül sietett, a porosz pozíció lendületét kihasználva szerette volna lezárni az ügyet, mielőtt az európai nagyhatalmak egy esetleges intervenció mellett döntenek, vagy a délnémetek meggondolják magukat, és kitartanak függetlenségük mellett.

Testtartásukból ítélve sejteni lehet, hogy III. Napóleon vagy Bismarck került-e ki győztesen a sedani csatából (Wilhelm Camphausen festménye alapján).

Baden és Hessen-Darmstadt jelentette a könnyebb falatot, ugyanis e két állam komolyabb feltételek nélkül belépett az Északnémet Szövetségbe, míg Württemberg és főleg Bajorország jelentős engedményeket követelt. Hosszas győzködés és nem kevés anyagi juttatás ellenében végül II. Lajos bajor király is beadta derekát, és hozzájárult ahhoz, hogy a porosz király viselje a leendő német császári címet. A „novemberi szerződésekben” elfogadták a Német Birodalom kifejezést, és bár a császárságtól néhányan ódzkodtak annak ódivatú mellékíze miatt, végül szinte mindenki megtalálta az új államformában azt a komponenst, amellyel azonosulni tudott. Eközben a nagyhatalmak sem okoztak csalódást: Oroszország és Olaszország a franciák gyengélkedését kihasználva a saját pecsenyéjüket sütögették, Nagy-Britannia az oroszokra koncentrált, az Osztrák-Magyar Monarchia pedig a rengeteg érv és ellenérv közt gyötrődve a kivárást választotta és az új időkre készült.

1870. december 18-án az Északnémet Birodalmi Gyűlés császári küldöttsége a Versailles-ban tartózkodó Vilmos királynak felajánlotta a német császári címet, aki a kétségeit elnyomva, fivére, IV. Frigyes Vilmos 1849-es elutasító magatartásával szemben képtelen volt a felkérésre nemet mondani. A Német Birodalom gyakorlatilag csendben, különösebb felhajtás nélkül alakult meg 1871. január 1-jén az új alkotmány kikiáltásával. Ezen dátum nem véletlenül maradt ki a kollektív német emlékezetből, hiszen annak korántsem volt olyan visszhangja, mint a császár két héttel későbbi trónra lépésének.

A ceremónia

Az, hogy Vilmos a császári cím iránt erős ellenérzéseket táplált, ma már széles körben ismert és jól feldolgozott történet. A 74 éves uralkodó sokáig vehemensen tiltakozott, mivel attól tartott, hogy az új cím elhomályosítja a porosz királyság fényét, és ő ehhez az „álcsászársághoz” nem kívánt hozzájárulni. Csupán hosszas győzködés után adta be derekát, de feljegyzéseiből kiderül, hogy rendkívül komoran öltötte magára azt a szerepet, amelyet Bismarck és a nemzeti mozgalom elvárt tőle. Egy ideig a lemondáson gondolkodott, és még január 18-ának reggelén sem volt hajlandó a „német császár” megnevezést elfogadni, amelyet azonban az alkotmány előírt, és ez a változat hordozta magában a legkevesebb konfliktust a többi uralkodóval szemben. Vilmos zaklatottságát a kötelességtudat, és az ünnepség általa is javasolt körülményei enyhítették. Ahogy a későbbi német vezetőktől sem voltak idegenek a demonstratív, szimbolikus értékkel bíró ceremóniák (gondoljunk a compiègne-i vasúti kocsi előtúrására az 1940-es győztes franciaországi hadjárat lezárásakor), úgy a császár trónra lépésének ideje és helyszíne sem volt véletlen. A Párizs melletti Versailles-ban, ahol a német katonai vezetők berendezték főhadiszállásukat, a francia grandeurt és a „Napkirály” egykori sikereit szimbolizáló tükörteremben mutatták be Európának az új nagyhatalom születését. Január 18-ához Vilmos ragaszkodott, így ugyanis napra pontosan 170 évvel az első porosz király, I. Frigyes königsbergi megkoronázása után lépett trónra, rámutatva a Hohenzollernek felemelkedésére.

A ceremónia napján német csapatok tartottak ünnepélyes felvonulást a kastély körül, mialatt a tükörteremben a német államok képviselői, fejedelmek, diplomaták és a hadsereg vezetői gyülekeztek, köztük az a Paul von Hindenburg, aki hosszú élete során végigkísérte a birodalmat egészen Hitler hatalomra jutásáig. A terem díszítése lényegében a háború nyomait magukon viselő rengeteg zászlóból állt, a ceremónia pedig olyan rövid ideig tartott, hogy az esemény megörökítésével megbízott Anton von Werner alig győzte elkészíteni a skicceit a később híressé vált festményéhez. Az istentisztelet és közös éneklés közben Vilmos, demonstrálva a német államok közti szövetséget, a számára felépített emelvényre maga mellé hívta a jelen lévő uralkodókat, majd elhangzottak a hivatalos beszédek. Mivel Vilmos az új címével még nem igazán barátkozott meg, elkerülvén a kellemetlen helyzetet, a tömeg az aktus végén „Őfelsége, Vilmos császár” éljenzését kiáltotta. Bár január 18-a államjogi szempontból nem jelentett mérföldkövet a császárság életében, szimbolikus erejét tekintve mégiscsak ez maradt meg a köztudatban a birodalom megalapításának napjaként.

Anton von Werner híres festménye Vilmos császárrá való kikiáltásáról.

A birodalomalapítás értékelése

A német egység kivívására már a kortársak is gyakran konzervatív, „felülről jövő forradalomként” hivatkoztak, kontrasztba állítva a fegyvereken nyugvó nemzeti törekvéseket a liberálisok 1848/1849-es elbukott próbálkozásaival. Bismarck egy 1866. augusztus 11-i táviratában is ezen a véleményen volt: „Ha forradalomnak kell lennie, akkor inkább végrehajtani szeretnénk, mint elszenvedni.”[4] Az új alkotmánynak számos, a demokrácia irányába mutató eleme volt (általános, egyenlő választójog a férfiak számára, vélemény- és gyülekezési szabadság), de idővel felszínre kerültek a Reichstag korlátai a döntéshozatal hatékony ellenőrzését illetően. Egy ilyen sokszínű ország belső egységét természetesen nem lehetett rövid távon megteremteni. A társadalmon belüli törésvonalakat számtalan konfliktus jelezte: az egyre hangosabb szociáldemokrata és Európa legnagyobb nőmozgalmától kezdve, az egyházak és bizonyos államok elégedetlenségén keresztül a gazdag polgárság és a politikai elitet jelentő arisztokrácia közti versengésig. Stabilitást jelentett ugyanakkor az az elképesztő gazdasági fejlődés, amelyet erőteljes iparosodás, népességnövekedés és tudományos felfedezések követtek.

Az, hogy a Német Császárságig háborúkon keresztül vezetett az út, sőt még a kikiáltásakor sem hallgattak a fegyverek, bizonyos tekintetben rányomta bélyegét a későbbi évtizedekre. A németek 1870. december 31-én tüzérségi tűz alá vették Párizst, majd két hónappal később aláírták az ideiglenes békeszerződést. A francia főváros úgy reagált a válságra, ahogy általában szokott – tüntetésekkel, amelyeket a rövid életű kommün működése követett. A végleges békeszerződést 1871. május 10-én írták alá Frankfurtban, és a kemény feltételek értelmében a franciák kénytelenek voltak lemondani Elzászról és Lotaringia egy részéről a németek javára, valamint 5 milliárd frank jóvátételt fizetni. Az, hogy 1866 nyarához képest 1871-re hová tűnt Bismarck korábbi bölcs mértékletessége, a mai napig megosztja a kutatókat. Abban sincs egyetértés, hogy a kancellár csak hagyta magát meggyőzni az annexió mellett (amelyet a császár, a vezérkar és a német közvélemény egyaránt követelt), vagy rögtön a sedani győzelem mámorában magáévá tette a területek elcsatolását. Akárhogy is, a franciák megalázása a Birodalom számára egy olyan „ősellenséget” kreált, amely a későbbiekben a németek külpolitikai mozgásterét némileg leszűkítette. Innentől kezdve Bismarck legfőbb európai célkitűzése csakis a bosszúra éhes Franciaország elszigetelése lehetett, amely olyan bonyolult diplomáciai manőverezést követelt meg (és egyébként egy ideig elképesztően sikeres volt), amelyre talán csak ő maga volt képes.

Egy kalap, vagyis egy sisak alá kerül a német államok kérdése – korabeli karikatúra.

E nyomasztó örökségét az utódai képtelenek voltak követni, ráadásul ehhez egy olyan elegy társult, amely előbb-utóbb robbanással fenyegetett. A háborúk szülte német egység következménye volt ugyanis a haderő legyőzhetetlenségébe vetett hit, hiszen a csatamezőkön aratott sikerek rendkívüli mértékben növelték a porosz vezérkar presztízsét. A társadalom és a politikai kultúra militarizálódása mellett nyomon követhető egyfajta – nem teljesen kompakt – ideológia az európai német fölény születéséről. Ennek egyik értelmezése szerint az „evangélikus császárság” volt a betetőzése az Isten által elrendelt folyamatnak, amely 1517-ben kezdődött, majd a német történelem csúcspontja és a reformáció győzelme 1871-ben következett be. Ebben a világképben a Hohenzollernek az isteni akarat végrehajtóiként, míg a győzelem előtti utolsó akadályt állító franciák „sátáni népként”, a Bonaparték Antikrisztusként, a zavargásoktól fuldokló Párizs pedig bűnös Babilonként jelent meg. Egy másik – a délnémet katolikusok számára is elfogadhatóbb – verziója egyszerűen fajok rivalizálásaként értékelte a 19. századot, amelynek végén a germánok győzedelmeskedtek a latinok felett. Hangsúlyosan megjelent a mindennapokban a császár- és Bismarck-kultusz, amely erős historizmussal társult. A világháborúkat túlélt épületek a mai napig őrzik a „második birodalom” alatti múltba révedés jegyeit, az új állam láthatóan a dicső középkorban vélte felfedezni azt az összekovácsoló elemet, amellyel a számtalan belső problémát el lehetett palástolni.

A kisnémet egységgel egy olyan, félhegemoniális helyzetben lévő ország alakult meg Európa közepén, amelyet 1871-ben még sem Nagy-Britannia, sem Oroszország nem érzett annyira fenyegetőnek, hogy katonai erővel szétszedjen. Idővel persze kiderült, hogy a német kérdés korántsem zárult le, hiszen az új nagyhatalom túlságosan erős volt ahhoz, hogy beilleszkedjen a hatalmi rendszerbe, de arra már nem volt elég ereje, hogy az európai viszonyokat a maga képére formálja, ahogyan az Egyesült Államok tette az amerikai kontinensen. A Német Császárság geopolitikai helyzete (a jól ismert „bezártság”), gazdasági és katonai súlya, valamint az a szerep, amelyet a világban betölteni kívánt, nem álltak egyensúlyban egymással. Szomszédai a századforduló után meghúzták a vészféket, és az egymás közti viszályaikat ideiglenesen félretéve, összeálltak egy koalícióba. Az 1910-es évek elején már elmúltak az idők, amikor Franciaországot a németek szövetségesei fogták körül, ellenben Németország végzetesen elszigetelődött. Amikor végül 1914 nyarán dönteni kellett a továbbiakról, e szorult helyzetből II. Vilmos, a vezérkar és a politikai döntéshozók egy része úgy próbált kibújni, hogy a birodalom alapításakor jól bevált eszközhöz nyúlt: a háborúhoz.

Hevő Péter

Felhasznált irodalom:

Böhm, Wilhelm (szerk.): Fürst Bismarck als Redner. Második kötet, Collection Spemann Berlin und Stuttgart, 1881. 12.

Diószegi István: Bismarck és Andrássy. Magyarország a német hatalmi politikában a XIX. század második felében. Teleki László Alapítvány, Budapest, 1998.

Diószegi István: Bismarck, in: Rubicon (1999/1–2.), 40–42.

Erdődy Gábor: A német 48, in: Rubicon (1999/1–2.), 31–34.

Fesser, Gerd: Die Kaiserzeit. Deutschland 1871–1918.  Landeszentrale für politische Bildung Thüringen, Erfurt, 2000.

Hildebrand, Klaus: Das vergangene Reich. Deutsche Außenpolitik von Bismarck bis Hitler. Deutsche Verlags-Anstalt, Stuttgart, 1996.

Hildebrand, Klaus: A német kérdés, in: Rubicon (1999/1–2.), 34–39.

Nonn, Christoph: Das deutsche Kaiserreich. Von der Gründung bis zum Untergang. C.H. Beck, München, 2017.

Stürmer, Michael: Das ruhelose Reich. Deutschland 1866–1918. Berlin, 1983.

Winkler, Heinrich August: Németország története a modern korban. I. kötet, Osiris Kiadó, Budapest, 2005.

[1] Frank-Walter Steinmeier szövetségi elnök a 2021. január 13-i megemlékezésében szerencsére józanabb hangot ütött meg: „[…] mindez nem azt jelenti, hogy ne léteztek volna más utak, amelyek más irányba és folyamatokba vezethettek volna. Aki a történetet csak a végéről kezdi el olvasni, elsiklik a mozgásterek és a személyes felelősség felismerése felett.” Steinmeier beszéde: https://www.bundespraesident.de/SharedDocs/Reden/DE/Frank-Walter-Steinmeier/Reden/2021/01/210113-150Jahre-Reichsgruendung.html (elérés: 2021.1.17.)

[2] Wilhelm Böhm (szerk.): Fürst Bismarck als Redner. Második kötet, Collection Spemann Berlin und Stuttgart, 1881. 12.

[3] Idézi: Winkler, 187.

[4] Idézi: Winkler, 171.

Ezt olvastad?

Március 15-e az egyik legjelentősebb nemzeti ünnepünk, amelyen az 1848–1849-es forradalom és szabadságharcra emlékezünk. Ennek apropóján beszélgetett Lengyel Ádám Pelyach
Támogasson minket