II. (Harcias) Frigyes és a szomszédok, avagy a cseh–magyar–osztrák kapcsolatok 1230 és 1246 között

Az utókor által a „Harcias” melléknévvel illetett Babenberg Frigyes osztrák és stájer herceg (1230–1246) uralkodását több, nemcsak regionális, de nemzetközi konfliktus is színesítette. Regnálása alatt lázadásokkal, idegen betörésekkel, sőt valóságos invázióval kellett szembe néznie, ugyanakkor komoly hadi sikerekkel és politikai győzelmekkel is büszkélkedhetett. Ezen működésének „szenvedő alanyai” pedig nem kevés esetben közvetlen szomszédai, a Cseh és a Magyar Királyság voltak.

II. (Harcias) Frigyes a Babenberg-dinasztiából származó VI. Lipót (1198–1230) osztrák és stájer herceg Angelosz Teodóra (1246 †) bizánci hercegnővel kötött házasságából származó legkisebb fiaként látta meg a napvilágot 1211-ben. Idősebb testvérei – Lipót 1216-ban, Kegyetlen Henrik 1228-ban – távoztak az élők sorából, így ő lépett a keresztes hadjáratai és diplomáciai érzéke miatt köztiszteletben álló apja örökébe az Osztrák és a Stájer Hercegség élén.

VI. Lipót osztrák–stájer herceg és Angelosz Teodóra (Forrás: Babenberger-Stammbaum Klosterneuburg, www.wikipedia.hu)

Már trónra lépésének évében, 1230-ban támadást indított a Magyar Királyság nyugati végei ellen: elfoglalta Borostyánkőt és Lánzsért, megtartani azonban már nem tudta őket, mivel osztrák és stájer miniszteriálisai1 fellázadtak ellene. Utóbbit kihasználva, II. András (1205–1235) magyar király emberei Geregye nembeli Pál és Tomaj nembeli Dénes vezetésével visszafoglalták az említett erősségeket.2 Eközben a hercegi hatalom túlzott megerősödését, a ciszterciek favorizálását és a városi polgárság számukra hátrányos támogatását fájlaló Kuenring-testvérek által vezetett miniszteriálisok a hercegségek nagy részét lángba borították, sőt az ellenséges érzületű cseh királlyal is összeszövetkeztek.3 Az osztrák–cseh kapcsolatok már VI. Lipót idején sem voltak felhőtelenek, a nagy törést azonban minden kétséget kizáróan a herceg lányának, Babenberg Margitnak és II. Frigyes (1212–1250) császár elsőszülött fiának, (VII.) Henrik római királynak az 1225-ben kötött házassága okozta, mivel a császári sarjnak eredetileg Ágnes cseh hercegnőt kellett volna feleségül vennie. I. Ottokár (1198–1230) cseh király, illetve fia és egyben kijelölt utóda, Vencel ifjabb király ezért kihasználta a miniszteriálisok lázadása nyújtotta alkalmat, és betört az Osztrák Hercegség területére. A Vencel által kivitelezett, öt hetes pusztítást végül I. Ottokár halála és az uralom átvételével kapcsolatos bonyodalmak szakították meg.

I. Ottokár és Árpád-házi Konstancia (Forrás: Landgrafenpsalter, www.wikipedia.hu)

Míg az osztrák–cseh, valamint az osztrák–magyar viszony már kezdetben is igen viharosan alakult, a Cseh és a Magyar Királyság a teljes időszakban baráti kapcsolatot ápolt egymással, ami II. András testvérének, Árpád-házi Konstanciának (1180–1240) és I. Ottokárnak a frigyére vezethető vissza. Ez a baráti kapcsolat zömében gyermekeik uralkodása alatt (legalábbis 1250-ig) is fennmaradt.

A kezdeti nehézségek leküzdését követően Harcias Frigyes rögtön a bosszúra gondolt, és szövetséget kötött Vencel (1230–1253) cseh király öccsével, a trónutódlást megkérdőjelező Přemysl (1227–1239) morva őrgróffal. Kettejük közeledésének kulcsa egy dinasztikus kapcsolat volt: mind Harcias Frigyes felesége, Ágnes, mind pedig Přemysl hitvese, Margit VII. Ottó (1205–1234) meráni herceg lánya volt. Az őrgróf támogatását maga mögött tudva, az osztrák herceg 1233-ben betört Morvaországba és szövetségeseivel elfoglalta a kortársak által bevehetetlennek tartott Vöttau (ma: Bitov) várát. A siker láncreakciót idézett elő, a környező várak sorra adták meg magukat a hercegnek, a szerencse azonban Vencel segítségére sietett. Harcias Frigyes ugyanis hirtelen megbetegedett, ezért visszatért osztrák területeire, vezetőjét vesztett csapatai pedig gyors tempóban követték őt. A magára maradt Přemyslnek nem volt más választása, mint megadnia magát a Brünnt (ma: Brno) elfoglaló bátyjának.

Harcias Frigyes első felesége, Laszkarisz Zsófia és második neje, Meráni Ágnes (Forrás: Babenberger-Stammbaum, Klosterneuburg, www.wikipedia.hu)

A morva hadjárattal párhuzamosan egy stájer–magyar összeütközésre is sor került a határ közelében, amelynek oka egy, a környező magyar falvakat megkárosító gát volt, amit a király hű embere, Geregye nembeli Pál egy rajtaütés során lerombolt.4 A magyar csapatokat üldöző stájereket a kalandozások korából jól ismert csellel, azaz megfutamodást színlelve csalták át a határon, majd bekerítették és lekaszabolták őket. Az apróbb incidens így komolyabb üggyé nőtt, ami miatt számítani lehetett a hazatérő herceg megtorlására. Ezt elkerülendő indított II. András és feltételezhetően Béla herceg egy hadjáratot a szomszédos országba, amely azonban kevés sikert és aránytalanul nagy veszteségeket okozott a magyar csapatoknak, ráadásul az osztrákok megkerülve a magyar kontingenst, Dévényt is felégették, ezért a király előbb fegyverszünetet, majd békét kötött Harcias Frigyessel, sőt utóbbit még egy magyarországi látogatásra is meginvitálta.

A sok hadakozás mindegyik felet kimerítette, így a következő évet erőgyűjtéssel, kapcsolatépítéssel és diplomáciai fogásokkal töltötték. Ekkor került sor Harcias Frigyes húgának, Babenberg Konstanciának az esküvőjére II. Henrik (1221–1288) meisseni őrgróffal Bécs közelében, Stadlauban. A menyegzőn és az azt követő ünnepségen a régió valamennyi egyházi és világi hatalmassága részt vett, így II. András, Béla herceg, Vencel és Přemysl is tiszteletüket tették a jeles eseményen, „ahol nagy örömmel lovagi tornát is tartottak”.5

Lovagi torna II. (Harcias) Frigyes udvarában
(Forrás: Moriz Bermann: Alt- und Neu-Wien. Geschichte der Kaiserstadt und ihrer Umgebungen. 1880. 240.)

A béke azonban nem tartott sokáig, 1235-ben ismét a fegyvereknek jutott a fő szerep. Harcias Frigyes újfent megtámadta a Magyar Királyság nyugati végeit: nagy pusztítást vitt végbe, majd megostromolta Lékát (ma: Lockenhaus), ám elfoglalnia végül nem sikerült. A béke felrúgása mindazonáltal komoly következményeket vont maga után, ugyanis II. András fiaival, Béla és Kálmán hercegekkel bosszúhadjáratot indított az Osztrák Hercegségbe, amihez nem sokkal később Vencel is csatlakozott, a Duna felső partját támadva. A herceg egyáltalán nem volt felkészülve egy kétfrontos háborúra, ezért kénytelen volt egy jelentősebb összeg fejében – melynek előteremtéséhez az adókat is meg kellett emelnie, valamint néhány kolostor vagyonát is lefoglalnia – fegyverszünetet vásárolni II. Andrástól, a következő évben pedig békét kötni a magyar királlyal, immáron IV. Bélával (1235–1270).

Területi növekedés a Babenbergek alatt (996–1246) (Forrás: https://sia.stari-tachles.at)

Az 1230-as évek második fele nyugalmat hozott az osztrák-magyar fronton: míg a Magyar Királyság belső problémáival és a Halicsért folytatott harccal volt elfoglalva, addig Harcias Frigyesnek a magára haragított II. Frigyes császárral és a Német-római Birodalom általa feltüzelt fejedelmeivel kellett szembe néznie. Mivel a herceg sosem tett eleget a birodalmi gyűlésekre szóló meghívásoknak, valamint agresszív külpolitikájával több szomszédját is magára haragította, a császár birodalmi átokkal sújtotta az 1236-os augsburgi birodalmi gyűlésen, továbbá az Osztrák és a Stájer Hercegségektől is megfosztotta. A területek tényleges elfoglalását és a herceg elűzését a szomszédos fejedelmekre bízta, akik még ugyanabban az évben megindították inváziójukat és elözönlötték a hercegségeket. A Vencel cseh király közreműködésével zajló intervenció végül csak részsikereket ért el, Harcias Frigyesnek sikerült megtartania Bécsújhelyet, valamint Stahremberg várát, ezen a helyzeten pedig a személyesen beavatkozó császár sem tudott változtatni. II. Frigyes 1237 februárjában birodalmi gyűlést tartott Bécsben, ahol a jelen lévő fejedelmekkel német királlyá választatta kisebbik fiát, Konrádot, valamint a császári birtokokhoz csatolta a hercegségeket. Utóbbi tette komoly felháborodást váltott ki a területi adományban reménykedő cseh királyban, de II. Ottó (1231–1253) bajor hercegben is, ezért nem meglepő, hogy utóbbiak a császár ellensége, azaz Harcias Frigyes irányába kezdtek orientálódni.

Věnceslav Černý képe I. Vencel királyról és II. Frigyes császárról (Forrás: www.wikipedia.hu)

Vencel nyílt oldalváltására mindazonáltal még váratott magára, mivel öccse, Přemysl kihasználva távollétét ismét fellázadt. Külső segítségben viszont ekkor nem részesült, így kénytelen volt külföldön, jelesül unokatestvérénél, a magyar királynál menedéket keresni. IV. Béla közvetítésének hála fivérek ismét kibékültek, Vencel pedig minden további nélkül szövetséget köthetett az osztrák herceggel.6 Segítségének azonban nagy ára volt: Vencel a Dunától északra fekvő területeket, valamint megérezve a Harcias Frigyes gyermektelenségében rejlő lehetőségeket, a herceg unokahúgának, Gertrúdnak és saját elsőszülöttjének, Ulászlónak az eljegyzését kérte. A szorult helyzetben lévő Harcias Frigyes természetesen beleegyezett a feltételekbe.

Bécs átadása II. (Harcias) Frigyesnek (Forrás: Moriz Bermann: Alt- und Neu-Wien. Geschichte der Kaiserstadt und ihrer Umgebungen. 1880. 227.)

Újdonsült támogatóinak segítségével 1238-1239 folyamán visszafoglalta az osztrák területeket, az év karácsonyán pedig Bécs is kinyitotta kapuit előtte. A válságból kilábaló herceg területei visszaszerzését követően már nem tartott igényt szövetségeseire, és hátat fordítva nekik, kiegyezett II. Frigyes császárral. Nagy valószínűséggel abban bízott, hogy így majd nem kell betartania a Vencelnek tett ígéretet, ebben azonban csalódni kényszerült, mivel a cseh királynak esze ágában sem volt lemondani a beígért területi nyereségről, amit azzal nyomatékosított, hogy 1240 telén az osztrák területekre is becsapott.

A következő években háttérbe szorultak a szomszédok közötti konfliktusok, mivel a régió uralkodói egy kisebb-nagyobb mértékben egész Európát érintő problémával, a mongol áradattal kerültek szembe. A tatárok energikus vezérük, Dzsingisz kán 1227-es halála után is folytatták nyugati irányú terjeszkedésüket: a 1230-as években elfoglalták Baskíriát, majd a Volgai Bolgárországot, vereséget mértek a kunokra – akik ezután Magyarországon kerestek menedéket –, 1240-ben pedig Kijev is elesett. Mint ismeretes a tatár hadak közeledéséről Julianus baráttól értesült IV. Béla számos európai uralkodótól – köztük a császártól, a pápától és a francia királytól is – kért segítséget az ország és a kereszténység védelméhez, ám hívásának csak a veszély komolyságát már a kezdet kezdetén felismerő Harcias Frigyes tett eleget. A „csak kevés emberrel és felkészületlenül” Pest alá érkező herceg legyőzött egy kisebb portyázó tatár csapatot, tanúbizonyságot tett katonai képességeiről, majd felismerve seregének elégtelen méretét, visszavonult a hercegségekbe.7

A mongolok három irányból özönlötték el a Magyar Királyságot: a Batu kán vezette fősereg a Vereckei-hágón át tört be az országba, egy kisebb csapat Erdélyt pusztította, a harmadik kontingens pedig Morvaországból nyomult be. Utóbbi korábban megsemmisítő vereséget mért II. Henrik (1238–1241) sziléziai herceg csapataira Legnicánál április 9-én, melyben maga a herceg is életét vesztette. Vencel cseh király, aki épp sógora segítségére sietett, tudomást szerezve a katasztrófáról, visszatért Morvaországba, majd a mongolok továbbnyomulását követően Csehországba. A király visszavonulása ellenére Olmütz vára sikeresen állt ellen a mongol ostromnak, így utóbbiak délnek vették az irányt, és csatlakoztak a Batu vezette fősereghez Magyarországon.

IV. Béla menekülése a tatárok elől a Képes Krónikában (Forrás: www.wikipedia.hu)

A Batu vezette sereg 1241. április 11-én döntő vereséget mért a magyarokra Muhinál, ahonnan a király is csak nagy nehézségek árán tudott elmenekülni. IV. Béla ekkor először a nyugati végekre tartott családjához, akiket egyházi személyek kíséretében már korábban osztrák területekre menekített. Harcias Frigyes ekkor segítséget színlelve átcsalta a Pozsonyban megpihent IV. Bélát Hainburga, és az 1235-ös háborút lezáró béke árát követelte tőle a továbbengedése fejében. Mivel a magyar királynál nem volt elegendő készpénz, kénytelen volt három nyugati vármegyét – Mosont, Sopront és Locsmándot – elzálogosítani a hercegnek. IV. Béla ezt követően a Tengermellékre sietett és Trau várában várta ki a tatárok elvonulását. Ezzel párhuzamosan Harcias Frigyes megkezdte az elzálogosított vármegyék – gyakran csak erőszakos úton kivitelezhető – birtokba vételét, sőt olykor a környező területekre is megpróbálta kiterjeszteni befolyását, ami a tatárjárás krónikása, Rogerius szerint egy igen szorult helyzetet eredményezett, mivel „így a tatárok a Dunának a túlsó oldalán pusztítottak, a németek meg az innenső oldalán zsákmányoltak”.8 Meg kell azonban jegyezni, hogy ezzel nem csupán hódítási vágyának tett eleget, hiszen az elfoglalt várakat ki is javíttatta, vagyis tudatosan készült a mongolokkal való összecsapásra, illetve mindent megtett saját törzsterületeinek védelme érdekében. Félelmei az év nyarán végül be is igazolódtak, amikor egy kisebb kontingens betört az Osztrák Hercegségbe, a környékbeli fejedelmek összefogásával azonban sikerült megállítani további előretörésüket.

A mongolok 1242-es kivonulását követően IV. Béla első dolga az elzálogosított vármegyék visszafoglalása volt, amit lépésről lépésre meg is valósított, sőt emberei Pozsonyból még egy kisebb betörést is végre tudtak hajtani az Osztrák Hercegségbe. Harcias Frigyes természetesen nem kívánta harc nélkül feladni könnyen jött területi nyereségét, így hadsereggel vonult a Magyar Királyság ellen, ám a Lajta folyónál végül egyezséget kötött IV. Béla követeivel a status quo alapján. Ezt követően Morvaország felé vette az irányt, nagy valószínűséggel azért, hogy így akadályozza meg unokahúga és a morva őrgróf korábban megígért házasságát. Az osztrák–stájer hadsereg azonban csak a határ közelében fekvő Znojmóig jutott, mivel Vencel „a szerencse folytán tudomást szerzett a háborúról és bevonult Morvaországba”.9 A herceg kénytelen volt ismét ígéretet tenni a már említett frigyre és visszavonulni területeire.

II. (Harcias) Frigyes unokahúga, Babenberg Gertrúd (Forrás: Babenberger-Stammbaum, Klosterneuburg, www.wikipedia.hu)

Ezt követően mindhárom szomszédos ország életében nyugalmasabb időszak következett be, ami jórészt a mongol pusztítás utáni újjáépítéssel, a határok biztosításával, valamint a belső problémák leküzdésével telt. Harcias Frigyest ekkoriban leginkább az örökösödés kérdése foglalkoztatta, jobban mondva a várva várt férfi trónörökös továbbra is fennálló hiánya. Ezt kiküszöbölendő, elvált második feleségétől, Meráni Ágnestől, és lépéseket tett II. Ottó bajor herceg lányának, Erzsébetnek az eljegyzése érdekében. A terv jól haladt előre, ráadásul úgy tűnt, hogy a Babenbergek egy régi vágya is teljesülhet a közeljövőben. II. Frigyes császár ugyanis szorosabbra kívánta fűzni a kapcsolatot a herceggel, ezért felvetette az Osztrák és a Stájer Hercegségek királyi rangra emelését, amit előbbi természetesen örömmel fogadott. A császár mindössze a herceg unokahúgának, a morva őrgróffal eljegyzett Gertrúdnak a kezét kérte cserébe, ám a lány megtagadta, hogy hozzámenjen az 1245-ös lyoni zsinaton kiátkozott II. Frigyeshez, így a rangemelés terve lekerült a napirendről. Ugyanekkor foszlott szerte a herceg házassági terve is, mivel Harcias Frigyes komolyabb összetűzésbe került a bajor herceggel Obenberg vára miatt.

A császár ajánlata nem maradt rejtve a cseh király előtt sem, aki szándékai komolyságának nyomatékosítására 1245 telén egy kisebb csapatot küldött az Osztrák Hercegségbe unokaöccse, Ulrik karintiai hercegfi parancsnoksága alatt. A cseh–morva csapat ugyan szégyenteljes vereséget szenvedett és többen fogságba is estek közülük, ám a betörés végül elérte célját: Gertrúd és Ulászló a következő év tavaszán végre egybe kelt.

Eközben kiújult az ellenségeskedés a herceg és IV. Béla között is. Az orosz és kun segédcsapatokkal megerősített magyar hadsereg a Lajta folyó mentén, Bécsújhelytől nem messze ütközött meg a herceg osztrák–stájer csapataival 1246. június 15-én. Az összeütközés tulajdonképpen már a mongolok kivonulása óta a levegőben lógott: IV. Béla szövetséget kötött az osztrákellenessé vált bajor herceggel, megerősítette a nyugati végeket, valamint lemondott Halics megszerzéséről, Harcias Frigyes pedig békét kötött a cseh királlyal és beleegyezett az esküvő mielőbbi megtartásába, hogy elkerüljön egy újabb kétfrontos háborút. Az előkészületek dacára az összecsapás a magyar hadsereg teljes vereségével ért véget, több százan vesztették életüket, sokan pedig osztrák fogságba estek.

II. (Harcias) Frigyes a Lajta menti csatában (Forrás: Babenberger-Stammbaum, Klosterneuburg, www.wikipedia.hu)

Maga a csata hadászati szempontból nem volt különösebben érdekes, és a magyar fél veresége sem volt döntő, mégis majd minden korabeli forrás, krónika, évkönyv feljegyzi, mivel győzelme ellenére Harcias Frigyes holtan maradt a csatatéren. Az esetről szóló beszámolók nem egységesek: egyes kútfők szerint a magyarok vagy valamelyik segédnépük terítette le a herceget, mások szerint viszont saját emberei gyilkolták meg. A lényegen a pontos körülmények azonban nem változtatnak: a herceg örökös hátrahagyása nélkül hunyt el, ami miatt életbe lépett az 1156-os Privilegium minusban rögzített nőági örökösödés, vagyis kezdetét vette az egész régiót megmozgató versenyfutás a Babenberg-örökösnők kezéért és a harc a Babenberg-örökségért.

Rudolf Veronika

Az eredeti, bővebb tanulmány a Fons folyóirat soron következő számában fog megjelenni.

1 A 11. századtól a Német-római Birodalomban, de lokális szinten is megjelenő, függő helyzetű szolgálattevők, akik az uruknak tett különféle szolgáltatásokért cserébe privilegizált státuszt élveztek. Lexikon des Mittelalters I-IX. München-Zürich 1980–1999. IV. 636–639.

2 ÁÚO VII. 283.; CD IV/1. 22.

3 Georg Scheibelreiter: Die Babenberger: Reichsfürsten und Landesherren. Wien, 2010. 310–311.

4 ÁÚO VII. 283.

5 Vitus Arnpeckius: Chronicon Austriacum. In: Catalogus fontium historiae Hungaricae aevo ducum et regum ex stirpe Arpad descendentium ab anno Christi DCCC usque ad annum MCCCI. Coll. Franciscus Albinus Gombos. I–III. Bp. 1937–1938. III. 2633.

6 Chronicon Bohemorum. In: Fontes rerum Bohemicarum. Prameny dejin ceských. I-VIII. Ed. Emler, Josef. Prag 1873–1932.V. 137.

7 Rogerius: Carmen miserabilem. In: SRH II. 566.

8 Rogerius: Carmen miserabilem. In: SRH II. 576.

9 Canonicorum Pragensium Continuatio Cosmae. In: MGH SS IX. 171.

Ezt olvastad?

A 11-12. század során egyértelműen a német területek gyakorolták a legerőteljesebb hatást a nyugati kereszténységhez csak később csatlakozott közép-európai államokra.
Támogasson minket