A II. Vatikáni Zsinat (1962-1965) – a magyar állambiztonság szemével

XXIII. János pápa már a 78. életévében járt, amikor 1959-ben bejelentette: egyetemes zsinatot kíván összehívni, hogy „friss levegő áradjon be az egyházba.” A pápa célja az volt, hogy az egyház megtalálja azokat a lehetőségeket, amelyekkel a katolikus tanítás a 20. század embere felé is utat találhat a megosztott társadalmi és politikai viszonyok között.

A zsinat összehívásának híre nemcsak a Katolikus Egyházban váltott ki nagy megdöbbenést, hanem a két pólusra szakadt világ figyelmét is felkeltette és a szovjet érdekszféra sem maradt közömbös. XII. Piusz pápa alatt (1939-1958) a Szentszék egyértelműen elutasító álláspontra helyezkedett a kommunista ideológiával szemben, kizárta az ateista és nyíltan egyházellenes diktatúrákkal való kiegyezés lehetőségét. 1949-ben a Szent Officium (1965-től a Hittani Kongregáció) dekrétuma kiközösítéssel sújtotta azokat, akik a kommunista pártba beléptek vagy azt támogatták. Az 1950-es évek végének tapasztalata azonban azt mutatta, hogy hosszabb távon kell számolni a kommunista diktatúrák fennmaradásával. Bár 1958-ban XXIII. János pápa megválasztásával nem következett azonnali fordulat a keleti blokk és a Vatikán közötti kapcsolatban, az egyházfő békefelhívásai pozitív visszacsatolásokat váltottak ki a szocialista „béketáborban” is. Az egyenlőség és béke hangsúlyozása, a társadalmi igazságosság és szociális gondolkozás előmozdítása, valamint a fegyverkezési verseny elítélése mind kedvezően hatottak a hidegháborús légkörben.

A Szovjetunió és az érdekszférájába tartozó országok – köztük a Magyar Népköztársaság – politikájában a hruscsovi „hangnemváltás” idővel taktikai változásokat hozott. Az erőszakos kísérletek hosszú távon kudarcot vallottak, így világossá vált, hogy a keresztény hitet nem lehet pusztán adminisztratív intézkedések és terror útján kiirtani. A Kádár-rendszernek folyamatos problémát jelentett Magyarország nemzetközi elszigeteltsége, amely az 1956-os forradalom leverésének negatív külföldi visszhangja miatt alakult ki. A stratégia megváltoztatásától, ezen belül a vallásszabadság hangsúlyozásától remélték a pozitívabb „országimázs” fokozatos kiépülését. Az állam ezért lehetővé tette – az általa meghatározott keretek között – az egyház korlátozott és ellenőrzött működését. Ennek eredményeképpen az egyház is kénytelen volt a működéséhez szükséges feltételek elfogadására és az állam által diktált „jó viszony” kialakítására. A kereteket átlépő személyek, csoportok ugyanis „reakciósnak” számítottak és a politikai rendőrség célpontjaivá váltak. Megfélemlítés céljából 1960-1961-ben egyházellenes letartóztatási hullám indult a „Fekete Hollók” fedőnevű akció keretében, „illegálisan” működő csoportokban való részvétel miatt csaknem 100 főt tartóztattak le és további 3-400 személy ellen indult rendőrségi eljárás.

Ebben a kényszerpályás helyzetben az egyháznak komoly problémát jelentett a püspöki székek megüresedése. Több püspököt a diktatúra korábban eltávolított az egyházmegye éléről, vagy más helyen a főpásztor elhunyt. Helyüket Róma nem tudta betölteni, mivel az 1951. évi 20. számú törvényerejű rendelet értelmében az egyházi hivatalok viseléséhez állami hozzájárulás kellett. Közös megegyezés hiányában megyéspüspök szentelésére sokáig nem került sor. A zsinat megnyitásakor Magyarország 11 egyházmegyéjéből csupán 5-nek állt az élén megyéspüspök, a többi helyen apostoli kormányzó működött. Így funkcionált az esztergomi főegyházmegye is; Mindszenty József 1948-ban történt letartóztatásával és bebörtönzésével a magyar katolikus egyház prímása sem maradhatott a székében. A bíboros az 1956-os forradalom leverését követően az amerikai nagykövetségen tartózkodott – egészen 1971-ig –, így a „Mindszenty-kérdés” még sokáig megoldatlan maradt.

A püspöki kar számára égető problémát jelentett, hogy 1945-ben Angelo Rotta pápai nuncius kiutasításával hivatalosan megszakadt a Vatikán és Magyarország között a diplomáciai kapcsolat. Az állam a magyar egyház kizárólagos ellenőrzését és minél szigorúbb elszigetelését tartotta szükségesnek, ezért a szentszéki kapcsolatok újbóli felvételére nem nyílt lehetőség.

A zsinat összehívásával XXIII. János pápa lehetőséget látott ennek az elszigeteltségnek a feloldására. Az egyházfő szándéka az volt, hogy a szovjet blokk püspökei is mindenképp részt tudjanak venni az üléseken. Magyarországi nuncius hiányában 1962 tavaszától a Szentszék az ankarai internunciuson (a Szentszék rendkívüli követe) keresztül próbált lépéseket tenni szovjet, illetve magyar diplomaták felé – sikertelenül. Ezért inkább úgy döntött, hogy a püspököknek közvetlenül kell eljuttatni a zsinati meghívókat. A főpásztorok kiutazási engedélye azonban nehézségekbe ütközött. Az állami hatóságok kezdetben csak Hamvas Endrének, a magyar püspöki kar akkori elnökének kiutazásához járultak volna hozzá, később azonban jóváhagyták Kovács Sándor szombathelyi püspök és Brezanóczy Pál egri apostoli kormányzó részvételét is a zsinat első ülésszakára. Miért változott meg a korábbi álláspont?

Az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztálya javaslatot írt Kállai Gyula számára, melyben több személy kiutazása mellett érvelnek:

  • fenn kellett tartani az állam és egyház közti „jó viszony” látszatát, mivel az évek során ezt számos módon dokumentálták, és az állami propaganda tolmácsolásában a magyar püspöki kar is egyetértett az ország kül- és belpolitikájával;
  • ehhez kapcsolódóan: ha csak egy fő kiutazását engedélyezik, azzal az „ellenséges propaganda” megerősítését segítik elő;
  • több fő engedélyezésével növelni tudják az egyházon belüli megosztottságot a „haladó” és a „reakciós” oldal között. A javaslat megfogalmazásával élve: „A püspöki karon belül hosszú időn át kimunkált politikai megosztottság aránya számunkra előnytelenül alakulna, ha a püspöki karból csak Hamvast tartanánk méltónak a kiutazásra. Több személy kiutazása esetén a püspöki kar reakciós szárnya jobban elszigetelődne. A püspöki kar szélsőségesen reakciós tagjai kiutazási kérelmét politikai magatartásukra való hivatkozással utasítanánk el. (Shvoy Lajos székesfehérvári, Dudás Miklós hajdúdorogi püspökök, Legányi Norbert pannonhalmi főapát stb.)”;
  • több személy kiutazása enyhítené a Hamvas püspökre nehezedő nyomást, és emellett lehetőség nyílik többirányú információk szerzésére a Vatikán jövőbeni terveiről. (Az MSZMP KB Agitációs es Propaganda Osztály javaslata a magyar főpapoknak a II. Vatikáni Zsinatra történő meghívásával kapcsolatban 1962. augusztus 1. Idézi: Szabó 2005: 64–65.)
 

Döntő szempont volt, hogy a Szovjetunió is támogatta a magyar delegáció kiutazását, valamint a lengyel és a keletnémet „baráti országok” már korábban engedélyezték küldöttségük részvételét.

A magyar politikai vezetés az előnyök mellett alaposan felmérte a zsinati részvétel kockázatait is. Eszerint az állam és magyar egyház kapcsolatára kedvezőtlenül hatna, hogy a kiutazással az egyház átmenetileg kilépne elszigeteltségéből. Ezt a nyitást a Vatikán is megkísérelné kihasználni, várhatóan a kommunista rendszerrel szembeni határozottabb fellépésre ösztönöznék a delegáció tagjait, és még a zsinat után is lehetőséget teremtenének a püspöki kar tevékenységének befolyásolására. Ezen kívül a kiutazó zsinati atyák Róma iránti hűsége megerősödhet, ami rontaná az állam és egyház közötti együttműködést.

Mindezeket mérlegelve a pártvezetés úgy látta, hogy a zsinati részvétel engedélyezése gyakorlati lépéseket is igényel. A Belügyminisztérium III/I. Osztálya által – a szocialista országok titkosszolgálatainak varsói értekezletére – írt előterjesztés szerint nem lett volna elegendő a zsinati delegációt politikailag befolyásolni, hanem ügynöki ellenőrzés is szükséges volt. Az első ülésszakon részt vevő főpapok mellé rendelt hat kísérőből öt személy az állambiztonság ügynöke volt. Hasonló okok miatt ragaszkodtak Hamvas és Kovács püspökök mellett Brezanóczy Pál apostoli kormányzó kiutazásához is, hogy rajta keresztül közvetlen értesüléseket szerezhessenek a zsinat munkájával és a vatikáni megbeszélésekkel kapcsolatosan. Az első ülésszakon a magyar delegáció részvétele külpolitikai szempontból kedvező megítélést hozott, ezért a második ülésszakra már hat zsinati atya, hét kísérő, egy titkár és egy orvos utazhatott (15 főből 9 ügynök), majd később ehhez hasonlóan nagyobb létszámot engedélyeztek a harmadik és negyedik szekcióra is. Az utazás előtt az Állami Egyházügyi Hivatal a főpapoknak ismertette az egyházpolitikai szempontokat. Hangsúlyozták: zsinati részvételük az állam jóindulatán alapul, ezért mindenekelőtt állampolgári kötelességük a népköztársaság jó hírének védelme. A kiutazó ügynököket a Belügyminisztérium készítette fel, feladatuk elsősorban a delegáció megfigyelése és  befolyásolása, valamint a zsinattal kapcsolatos anyaggyűjtés volt.

A Magyar Népköztársaság nem kívánt passzív szemlélője maradni a zsinatnak, a magyar delegáció római tartózkodását kihasználva igyekezett érvényt szerezni egyházpolitikai elképzeléseinek. Az információszerzés mellett számítottak arra, hogy a kiutazó főpapok hasznos külpolitikai kapcsolatokra is szert tehetnek és megdől a nyugaton elterjedt negatív kép a „vasfüggönyön túli” elnyomó politikáról. A politikai érdekeket jól tükrözi az a „dezinformációs terv”, amelyet a Belügyminisztérium III/I. és III/III. csoportfőnöksége az Állami Egyházügyi Hivatallal közösen készített el a zsinat második ülésszakára. Ennek célja – az első ülésszakasz tapasztalataiból okulva – a Rómában tartózkodó emigráns papság tevékenységének visszaszorítása, ellensúlyozása, a hazai egyházi személyek befolyásolása és a hivatalos magyar egyházpolitika kedvező feltüntetése volt. A csoportfőnökségek utasítása alapján az anyagokat úgy kellett összeállítani, hogy a magyar egyház féltése, egységének erősítése és a Vatikáni Zsinat progresszív irányvonalával való összhang mutatkozzon meg.

Az állam egyházpolitikai terveinek megvalósulásához az alábbiakat javasolták:

  • nyomatékosítani, hogy a Magyar Népköztársaságban törvényileg biztosított a vallásszabadság;
  • a korábbi szabálysértések miatt egy újabb „meggondolatlan lépés” esetén a teológiai doktorátus, egyes szemináriumok és egyházi iskolák megszűnhetnek: „Az elmúlt időszak alatt a pannonhalmi bencés és szentendrei ferences gimnázium hallgatói és egyes tanárai olyan magatartást tanúsítottak, amelyek alkalmasak arra, hogy a fenti szemináriumok további létét, fennmaradásuk szükségességét az állam a saját szempontjából vizsgálja meg. Célunk »jóindulatúan« figyelmeztetni az egyház illetékeseit, hogy lehetőleg tartsák magukat távol minden olyan intézkedéstől, illetve határozattól, ami ellenünk irányul, mert az esetleg a fenti két szeminárium további működésének megszüntetését eredményezhetné”;
  • a zsinati delegáció létszáma később attól függ, ahogy a Vatikán hozzááll a magyarországi helyzethez;
  • kritizálni kell az emigráns papságot, amely progresszív irányvonalával csak zavart kelt az egyházon belül. Hangsúlyozni kell, hogy tagjai álláspontjukkal eddig csak bajt okoztak, mivel azt az államot provokálják, amelytől nagy mértékben függ az egyház sorsa. (A Belügyminisztérium III/I. és III/III. Csoportfőnökségeinek javaslatai a dezinformáció erősítésére a II. Vatikáni Zsinat második ülésszakán. 1963. szeptember 6. Idézi: Szabó 2005: 136–140.)
 

Az elérni kívánt célok mellett az államhatalom ügyelt a zsinat kapcsán megjelenő sajtótermékek ellenőrzésére, illetve meghatározta, hogy a különböző lapok hogyan tálalják a római eseményeket. A katolikus sajtó számára előírták a zsinat „demokratikus” irányvonalának propagálását, viszont ellenőrizték a tartalmak mennyiségét, nehogy a gyakori tájékoztatással túlzott érdeklődést váltsanak ki.

Mennyit tudott a Szentszék a szocialista országok egyházpolitikai céljairól és az ügynöki tevékenységről? Egyszerűen csak naiv volt a keleti nyitással? A kérdések kapcsán világosan kell látni, hogy a keleti politikával a Vatikán elsődleges célja az volt, hogy újra felvehesse a kapcsolatot a szovjet blokk püspökeivel, akár kompromisszumok árán is, mivel a szocialista országokban más esélyt nem látott az egyház megmaradására. Ezért elsőként valós információkat kívánt szerezni a kiutazott magyar delegációtól a helyi katolikus egyház állapotával kapcsolatban és emellett remélte, hogy a magyar egyházi vezetők római tartózkodása elősegíti a kormánnyal való megállapodást is. A püspökök munkáját megnehezítette, hogy római tartózkodásuk kettősségben telt, egyszerre kellett megfelelniük egyházi és állami elvárásoknak. Hiába ismerték a pápa szándékát, az állam a hazai egyházpolitika propagálását és az egyház problémáiról való hallgatást várta el tőlük.

A zsinat lebonyolításával kapcsolatban több intézkedés is arra utal, hogy a Szentszék számított az állambiztonság ügynökeinek kiutazására is, ezért lépéseket tett kiszorításukra. Igyekeztek csökkenteni a megfigyelők létszámát, ezért hangsúlyozták, hogy a zsinati atyák csak 1-1 kísérőt vihetnek magukkal (viszont ezt az állam nem mindig tartotta be), az egyházi törvénykönyv előírásának megfelelően pedig nem támogatták az apostoli kormányzók kiutazását. A Rómába érkező magyar küldöttséget helyhiány miatt nem együtt, hanem egymástól minél távolabbi épületben szállásolták el, hogy ezzel megnehezítsék a püspökök mellé kirendelt, a zsinat munkájában részt nem vevő, csupán megfigyelő szereppel bíró személyek munkáját.

A II. Vatikáni Zsinat és a Magyar Népköztársaság kapcsolatait még sok szempontból lehet vizsgálni. Ugyanakkor még nem értünk el olyan történelmi távlathoz, hogy a résztvevők szándékát és a Szentszék keleti politikáját az összes következményével teljes összefüggésében, a megfelelő tárgyilagossággal elemezni tudjuk. A párt hangneme a propagandát tekintve változott, de az 1960-as évek eleji letartóztatási hullámon vagy az állambiztonsági szervek terveiben megjelenő zsaroló módszereken keresztül láthatjuk, hogy a megfélemlítés eszköze ugyanúgy a diktatúra sajátja maradt. A II. Vatikáni Zsinat megnyitásában a politikai vezetés lehetőséget látott a nyugati hírszerzésre, az „országimázs” javítására és az egyház megosztottságának további elmélyítésére. A Vatikán és Magyarország közötti viszony rendezését valóban elősegítette a zsinaton való magyar jelenlét, mert a delegáción keresztül a Szentszék jelezte szándékát a tárgyalások felvételére, ennek eredményeképpen 1964-ben részleges megállapodást írt alá a két ország. A zsinat az egyház és a világ közötti párbeszéd előmozdítására törekedett. A szocialista blokk kormányaival való kapcsolatfelvétellel a Szentszék elsősorban a helyi egyházak tarthatatlan állapotát kívánta rendezni. Agostino Casaroli szentszéki diplomatának a tárgyalásokra való visszaemlékezése lehetne a Magyar Katolikus Egyház helyzetképe is a II. Vatikáni Zsinat idején:

„A jelen elkeserítő. A jövő azonban – ha nem is azonnal, de – az ész és a hit érveitől megalapozott remény szerint javulást hozhatott. A jelen a mérkőzés feladására ösztönözhetett; a jövő az olykor elviselhetetlennek tűnő nehézségek ellenére is kitartásra bátorított.” (Casaroli 2001: 129.)

Felhasznált irodalom:

Casaroli, Agostino: A türelem vértanúsága – A Szentszék és a kommunista államok (1963-1989). Szent István Társulat, Budapest, 2001.

Fejérdy András: Magyarország és a II. Vatikáni Zsinat 1959-1965. MTA Történettudományi Intézet, Budapest, 2011.

Szabó Csaba: A Szentszék és a Magyar Népköztársaság kapcsolatai a hatvanas években. Szent István Társulat–Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2005.

Katolicizmus Magyarországon a II. Vatikáni Zsinat korában. Szerk.: Török József, Tusor Péter, Tóth Krisztina. Budapest, 2015.

Kosztolányi Tímea

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket