A II. világháborús magyarországi légiháború és a magyar zsidók deportálásának kapcsolatai

Magyarország megszállását követően, majdnem egyidőben az első amerikai légitámadásokkal, megindult a magyar zsidók koncentrálása, majd az országból történő kiszállítása. Felmerült az a nyilvánvaló kérdés, hogyan lehetett volna a tömegmészárlást a levegőből megállítani, megakadályozni, valamint egyáltalán milyen aspektusai lehettek a magyar zsidók deportációjának és az ország légterében zajló háborús eseményeknek? Az alábbiakban – egy korábbi tanulmányomra támaszkodva (Belvedere Meridionale 2018/2.) – a magyar zsidók deportálása, valamint az eközben zajló magyarországi légiháború, és a szövetséges propaganda kölcsönös vonatkozásait járom körül.

Nem lehet kétséges, hogy a deportálás megakadályozásához elsődlegesen politikai, elsősorban magyar politikai akarat kellett volna. Addig is, amíg az ország de iure legitim államfője, azaz Horthy Miklós kormányzó le nem állíttatta 1944. július 6-án, a deportálások menetében mindössze az elégtelen vasúti gördülőanyag ellátás, vagy az összekuszálódott menetrendek, de nem a politikai rendszer, a magyar lakosság ellenállása, és semmiképpen sem a légi helyzet jelenthetett akadályt. A Magyarország elleni első amerikai légitámadás másnapján, 1944. április 4-én hajtották végre az Auschwitz fölötti első szövetséges légifelderítő bevetést, három nappal később pedig a táborból megszökött az a két szlovákiai zsidó férfi, akik számot tettek a náci bűntettekről az ún. „Auschwitzi jegyzőkönyv” című emlékiratukban. A memorandum másolatainak 1944. június végén történt szétosztását követően, a Magyarország számára az egyik legfontosabb semleges külképviselet közül a budapesti svéd követ a teljes jegyzőkönyvet 1944. június 24-én kelt jelentésében elküldte a svéd külügyminiszternek. Horthynak a deportálások leállítására vonatkozó első bizonyítható lépése hivatalosan az 1944. június 26-i koronatanácson történt, több, mint egy hónappal a kiszállítás megkezdését, de csak két nappal a fenti svéd követségi levélváltást követően! Történetesen ugyanekkor, 1944. június 26-án repült át Auschwitz fölött az a szövetséges felderítő repülőgép is, amelyik először készített használható és teljes fotósorozatot az összes auschwitzi létesítményről, köztük Birkenauról is! Lehetséges ugyan, hogy mindez csak véletlen egybeesés, ez azonban számomra meglehetősen kétséges. Legkésőbb 1944. június végére a birkenaui létesítmények kiléte, célja és funkciója bizonyosan lelepleződött, ekkor azonban már másfél hónapja tartott a magyar zsidók tömeges kiszállítása és megsemmisítése.

Nagyon fontosak azok a közelmúltban újra felszínre került kérdések, miszerint a történtekben van-e a Magyar Államvasutaknak felelőssége, valamint milyenek voltak a magyar zsidók deportációjának a közlekedési kapacitásra, elsősorban a hadiforgalomra gyakorolt hatásai? A források alapján a magyarországi deportáló szerelvényeket a határig, pontosabban általában Kassáig a magyar, attól kezdve a német karhatalom igazgatta. Ezen eljárás okán véleményem szerint roppant nehézkes a MÁV egyoldalú felelősségét bizonyítani. A korábbi kutatásaim eredményeként az is egyértelművé vált, hogy a megdönthetetlen tényként berögzült teória, miszerint a náci rendszer öngyilkos hajlamát és a megrögzött zsidógyűlöletét legvilágosabban az tükrözi, hogy a deportáló akció ugyan elvonta a frontra tartó égetően szükséges utánpótlást szállító kapacitást, azt mégis tűzön-vízen keresztülvitték, mindössze illúzió. Nem a szerelvények mennyisége, mint inkább az egyszerre elindított vonatok összecsúszása és rapszódikussága lehetett az átlagos forgalmi rendre és a megsemmísítés metódusára nézve zavaró tényező, mint ahogyan azt Auschwitz parancsnoka, Rudolf Höss szóvá is tette a magyarországi deportálást irányító és szervező Adolf Eichmannak. A Magyarországból közlekedő zsidó szállítmányok napjain lezajlott hadiforgalom volumenvizsgálatát követően bebizonyosodott, hogy a deportáló vonatok száma a hadiforgalom mértékéhez képest nyilvánvalóan elenyésző volt, a katonai szállítmányok pedig még egyes részleteiben is nagyságrendileg nagyobb számban közlekedtek ugyanazokon a napokon, mint a zsidókat szállító vonatszerelvények. Ezek alapján tehát az akció kivitelezése komolyabb fennakadást a hadiforgalom kapcsán nem okozhatott, az akció a vasutasok, valamint a hadiforgalom részére ugyan komoly és bonyolult feladat volt, mégis annak lebonyolítása semmiképpen nem jelentett leküzdhetetlenül nagyobb problémát a napi rutintevékenységeknél.

Nagyon fontosnak tartom arra a szintén tényként interpretált feltevésre is kitérni, hogy a magyar zsidók elszállítását megállítandó kormányzói döntésre a budapesti célok ellen 1944. július 2-án végrehajtott, súlyos polgári veszteségekkel járó „megtorló” légitámadás nagyobb hatással lett volna. Annak ellenére, hogy ez a felvetés már a háború alatt szóbeszéd volt, roppant furcsa, hogy a szakirodalomban később már tényként rögzült. A korabeli közhangulat, illetve a propaganda azt harsogta, hogy „az angolszász légi terroristák” robbanóbabákat, vagy akár mérgező faleveleket szórtak szét az országban, és mindez természetesen sűrűn összefüggésbe került a zsidókkal is, mint a bajok, főként a légitámadások okozói. Mégis egyetlen magyarországi szövetséges légitámadás dokumentációjából nem utal arra egyetlen adat, dokumentum, hogy kifejezetten civil célok ellen, megtorlásként akarták volna végrehajtani bombázásaikat az amerikai bombázók. Véleményem szerint a kérdéses július 2-i légitámadás valójában „csak” egy rettenetesen elrontott akció volt, és egy félrecsúszott bombaszőnyeg egyáltalán nem volt szokatlan jelenség a háborúban. A kérdéses légitámadás, illetve összességében a bombázások okozta pusztítás legfeljebb „nyomós érv” lehetett a kormányzó bármely döntése kapcsán. Ezen következtetésem tényszerű cáfolatára bizonyítékot a szövetséges légierők iratanyagaiban eddig nem találtam.

Ismeretes, hogy a zsidó világszervezetek többször kérték a szövetségesektől, hogy a bombázások mellett gyakoroljanak pszichológiai nyomást is a nácikra. Eddig feltáratlan és egyben roppant érdekes téma a deportálások és a szövetségesek ún. fehér propagandájának, főként a röplapszórások kapcsolódásai. Annak ellenére, hogy már jóval a bombázások megindulása előtt javasolták az amerikai hírszerző szolgálatok bomlasztó hatású röplapok leszórását Magyarország területén propaganda célokból, a nagytömegű röplapszórás csak a magyar célpontok elleni szövetséges légitámadásokkal együtt kezdődött meg. Különböző okok miatt a lakosság elenyésző részéhez jutottak el röplapok és céljukat sem nagyon érték el, mivel a hatásukra – bizonyíthatóan – különösebben súlyos ellenállási, vagy szabotázscselekmény nem történt az ország területén. Még az amerikai hírszerző szervezetnek is el kellett ismernie, hogy a röplapokkal elért hatás nem a célok szerint alakult, sőt éppen ellentétes eredményeket szült, ugyanis a légitámadások okozta sokkhatás nyomán a magyarok hangulatát inkább a szövetséges repülők ellen hergelték, és nem a németekkel való szembefordulást siettették. A fellelhető adatok alapján a magyarok felelősségét a zsidóüldözések ügyében részletesebben mindössze négy szövetséges röplap feszegette a kérdéses tágabb időintervallumban, azaz 1944 májusa és 1944 júliusa között. A szövetséges légierők által terjesztett kiadvány, a Légi Híradó 4. számát 1944. június 30. körül, a „Tiszta a lelkiismereted?” címűt 1944. május 29-én, a Légi Híradó 6. számát valószínűleg 1944. július közepén-végén, a „Te is mosod kezeidet?” címűt 1944. július 27-én, szórták le az ország légterében. A harmadik propagandaanyag a Légi Híradó 6. számának egyik főcíme:

„400,000 magyar zsidó a haláltáborokban (…) London: A lengyel belügyminisztérium részletes jelentést kapott annak a 400,000 magyar zsidónak sorsáról, akiket az Oswiecim közelében lévő koncentrációs táborba toloncoltak. Május 15-én a németek 62 vasúti kocsirakomány zsidó gyermeket deportáltak Magyarországról. Ettől kezdve huzamosabb ideig minden nap hat, magyar zsidóval megrakott vonat haladt át a Krakó melletti Plaszow vasutállomáson. (…) Oswiecimben a németek még 1942-ben napi 6,000 kivégzésre alkalmas gázkamrát épitettek. (…) Ez embertelen cselekedetek elkövetőinek figyelmét ismét felhivjuk Roosevelt elnök március 27-iki kijelentésére: Mi, az egyesült Nemzetek, ujbol kinyilatkoztatjuk megmásithatatlan elhatározásunkat, hogy a kegyetlenkedések elkövetőit üldözni és az igazságszolgáltatás elé fogjuk állitani. (…)”

A röplapok közül a legérdekesebb, a negyedik szövegéből:

”1944. julius 8. A lengyel kormány hivatalosan bejelentette, hogy 400,000 magyar zsidót öltek meg a lengyelországi Oswiecimi halálkamrákban.

1944. julius 11. Imrédy Béla nyilvánosan kijelentette, hogy sem a magyar hatóságoknak, sem egyetlen magyar embernek, egyetlen csepp zsidó vér sem tapad a kezéhez.

Te is mosod kezeidet?”(…)

A fent említett röplapok közül az első kettő csak általános utalásokat tartalmaz, a harmadik és a negyedik azonban egyértelművé teszi, hogy a szövetségesek biztosan tudtak a deportálásról, annak céljáról és mindezt közölték is Magyarország lakosaival! Sőt az 1944. július 27-én ledobott, „Te is mosod kezeidet” című röplap már egészen nyíltan ismertette volna a magyarokkal, hogy a szövetségesek tudnak a tömegmészárlásokról, emellett bejelentették azt is, hogy meg fogják büntetni a felelősöket. Figyelemre méltó, hogy bizonyíthatóan korábban ugyanezt, de elképzelhető, hogy más nyíltan ugyanilyen tartalmú röplapot sem dobtak le, továbbá ez az eset is csak hetekkel az utolsó deportáló vonatszerelvény elindulását követően történt! A zsidó világszervezetek folyamatosan kérelmezték a megsemmisítő táborok és az oda vezető vasúti útvonalak bombázását úgy, hogy mindeközben röplapokkal gyakoroljanak negatív hatást a németekre és szövetségeseikre, majd később ennek állítólagos elmaradásáért élesen kritizálták a szövetséges vezetőket. Cinikusnak tűnik ugyan, mégis Magyarország tekintetében ez a kérés véleményem szerint megvalósult, tehát ennek ténye nem, azonban az elért eredmények és a kivitelezés módja, valamint időpontja erőteljesen vitathatóak.

A fentiekben a magyar zsidók az országból történt kiszállításának, a mindeközben folytatott légiháború és a szövetségesek propaganda tevékenységének összefüggéseit igyekeztem felderíteni, kapcsolatokat keresve a deportálás és annak politikai felelőssége, a légitámadások, valamint a szövetséges repülők útján eszközölt röplapszórások között. A legfőbb kérdés az, hogy a szövetséges hatalmak által folytatott propaganda, a bombázások okozta károk, illetve a szövetséges légierők célkijelölése lehetett-e bármilyen hatással a magyarországi zsidók üldözésének, kiszállításának és megsemmisítésének leállítására? A tömeges kiszállítást és a tervszerű megsemmisítési akciót végül Horthy kormányzó közbelépése állította meg, véleményem szerint azonban a részéről az akció leállításáról szóló döntést nem a szövetséges bombázók okozta pusztítás, vagy akár a leszórt propagandaanyagok, mint inkább a külföldről és belföldről érkező, egyre aggasztóbb hírek kényszerítették ki. Diplomáciai értesülések szerint ugyanis elmarasztalták a magyar politikai felsőbb vezetést a zsidóüldözés ügyében, amellyel párhuzamosan természetesen felerősödtek a kormányzó és körének politikai túlélési ambíciói.

Bibliográfia

Arendt, Hannah (2001): Eichmann Jeruzsálemben. Budapest, Osiris.

Bajtay Péter (vál., ford., bev., jegyz.) (1994): Emberirtás, embermentés. Svéd követjelentések 1944-ből. Az Auschwitz jegyzőkönyv. Budapest, Katalizátor Iroda.

Benschofsky Ilona – Karsai Elek (szerk.) (1960): Vádirat a nácizmus ellen. Dokumentumok a magyarországi zsidóüldözés történetéhez. 2. kötet. Budapest, MIOK.

Braham, Randolf L. (1990): A magyar Holocaust. Budapest, Gondolat.

Broszat, Martin (közreadja) (2017): Auschwitz parancsnoka voltam. Rudolf Höss emlékiratai. Jaffa Kiadó.

Craven, Wesley Frank – Cate, James Lea (1983): The Army Air Forces in World War II. Volume Two. Washington D.C., Office of Air Force History.

Hausner, Gideon (1984): Ítélet Jeruzsálemben. Budapest, Európa.

Haraszti György (közli, kísérő tanulmány) (2016): Auschwitzi jegyzőkönyv. Budapest, Múlt és Jövő Kiadó.

Karsai Elek (1985): Elképzelések és tervek Magyarország bombázására 1944-ben. Somogy megye múltjából. Levéltári évkönyv 16. évf. 16. sz. 503–539.

Karsai László – Molnár Judit (szerk.) (1994): Az Endre-Baky-Jaross per. Budapest, Cserépfalvi Könyvkiadó.

Laczházi Jenő vk. alezredes (1944): Ki és hogyan támad bennünket? Légoltalmi Közlemények 1944. 8. sz. 1944. augusztus 15. 233–239.

Laurie, Clayton D. (1996): The Propaganda Warriors. America’s Crusade Against Nazi Germany. University Press of Kansas.

Lévai Jenő (1988): Raul Wallenberg regényes élete, hősi küzdelmei, rejtélyes eltűnésének titka. Budapest, ÁKV-Maecenas.

Lovas Gyula (1996): Magyar vasutak a második világháború éveiben. Budapest, MÁV Vezérigazgatóság.

Oláh András Pál (2015): Az amerikai propaganda és a zsidók deportálása. BBC History Magazin V. évf. 4. sz.

Oláh András Pál (2016): A magyar zsidók deportálása, a hadiszállítás és a szövetséges légitámadások összefüggései. Hadtörténelmi Közlemények 129. évf. 3. sz. 879–897.

Oláh András Pál (2018): A magyarországi légiháború és a magyar zsidók deportálásának kapcsolatai a II. világháború idején. Belvedere Meridionale XXX. évf. 2. sz. 69–87.

Prosser, Frank – Friedman, SGM Herbert A. (2008): Organization of the United States Propaganda Effort during World War II, http://www.psywar.org/usa.php Hozzáférés: 2018. 06.25.

Ránki György – Pamlényi Ervin – Tilkovszky Loránt – Juhász Gyula (Összeáll., s. a .r., bev.) (1968): A Wilhelmstrasse és Magyarország. Német diplomáciai iratok Magyarországról 1933–1944. Budapest, Kossuth Kiadó.

Zinner Tibor – Róna Péter (1986): Szálasiék bilincsben. II. kötet. Budapest, Lapkiadó Vállalat.

Levéltári források

NARA – The National Archives of United States

AFHRA – Air Force Historical Research Agency

NA – The National Archives, London

MNL-OL – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára

HIM-Plakát – Hadtörténelmi Intézet és Múzeum Plakát- és aprónyomtatványtár

Oláh András Pál

Ezt olvastad?

„Nem gondoltunk arra, hogy életveszélyben vagyunk” – Egy vidéki zsidó tanács a célkeresztben

A zsidó tanácsok története számos izgalmas, eddig elhallgatott és fel nem tárt tabutémát tartogat a kutatók számára. Amint Dan Michman

X