Indiánok, bevándorlók és munkások. A 19. század végi farmerpopulizmus és a polgárjogi mozgalmak kapcsolata

Egy korábbi cikkben írtunk arról, hogyan szerveződött meg az ún. „zöld lázadás”, azaz az észak-amerikai farmermozgalmak ellenállása a 19. század végi Egyesült Államokban, és a mozgalom tagjai miként tekintettek az afroamerikai polgárjogi mozgalomra, a békemozgalmakra, a természetvédelemre és a szüfrazsett mozgalomra. Jelen írásban arra vállalkozunk, hogy bemutassuk a farmerpopulizmus kapcsolatát a leghátrányosabb helyzetű, ám sokféleképpen tagolt őslakosokkal, valamint a bevándorlókkal és az ipari munkásokkal (utóbbi két csoport nagymértékben átmetszette egymást a 19. század végi Amerikában). Továbbra is az 1892–1908 közötti időszak áll a középpontban, de utalunk a témával kapcsolatos későbbi következményekre.

Az indiánok

Ha volt olyan nagycsoport a 19. század végi Egyesült Államokban, amely vesztesként élte meg a kontinensnyi országot átformáló gazdasági és demográfiai folyamatokat (vasutak kiépülése, a tömeges bevándorlás és telepes mozgás a „szűz” nyugati földek irányában, a falvak és városok kiépülése Nyugaton), akkor az indiánnak nevezett őslakosság jogosan kárvallottnak tekinthető. Nem feladatunk az indián háborúk sorozatának ismertetése, amelyeknek utolsó szakasza egybeesik a farmermozgalmak megszerveződésével, elég utalni a folyamat végpontjára: 1890-ben a Wounded Knee-i mészárlás lezárta az indián háborúk korát. Kezdetét vette egy másik, rejtett háború: az indián népeknek részben erőszakos asszimilálása, részben a rezervátum-rendszer kiépítése. A préri indián népek héroszainak egy része – az oglala sziú Fékevesztett Ló, Ülő Bika – már halott volt, mások – az oglala sziú Vörös Felhő, a népörszi Joseph, az apacs Geronimo – még éltek, de belátták, hogy a háború csak népük teljes vereségével végződhet. Az életben maradott főnökök, egyik a másik után, beszüntette a fegyveres ellenállást. Kezdetét vette az amerikai szövetségi kormányzat akkulturációja, és az ellenállás új, politikai és civil formája.

Az amerikai szövetségi kormány elsődleges célja az indiánok civilizálása volt, ami az angol nyelvűség és kereszténység elterjesztését, valamint a farmerré nevelést jelentette. E célból a kormányzat támogatta a törzsi tulajdon megszűnését a rezervátumokban, és erőltette a föld-magántulajdont. Az 1887-es Dawes-törvény azzal biztosította volna a farmerré nevelést, hogy a törzsi földállományt fölosztotta volna egyenlő nagyságú egyéni birtokokra. A föld-magántulajdon erőltetésének politikája egészen a New Dealig folytatódott, amikor 1934-ben a kormányzat engedélyezte a földek törzsi tulajdonlását. Mindemellett a 19. század végén iskolákat alapítottak az indián gyermekek átnevelésére, ahol olykor brutálisan próbálták elszakítani őket törzsük hagyományaitól.

Farmerpopulizmus
Amerikai őslakos gyerekek (en.wikipedia.org)

A farmerpopulizmus szempontjából meghatározta az indiánkérdéshez való hozzáállást, hogy az agrárnépesség motivált volt a nyugati földek föltörésében. A 18. századi fiziokrata gondolkodás a földművelést tekintette a nemzetek gazdagodása alapjának. Az Egyesült Államokban hatottak Emer van Vattel svájci ügyvéd Nemzetek joga című művének gondolatai, miszerint a föld az egész emberiségé, és az elsődleges feladat a megművelése, tehát a vadászó népek földhasználata pazarló. Benjamin Franklin és George Washington nagy tiszteletben tartották Vattel tézisét. A nem földművelő népek pazarló földhasználatának tézise érvet adott a nyugati földek meghódításához, az ott élő népek ellenére.

A farmerpopulisták is osztoztak abban a vélekedésben, hogy Amerika földje elsősorban a földműveseket illesse. Ebből a nézőpontból az asszimilált, farmer foglalkozást űző indiánt tartották szövetségesnek, azokat, akik vadászó életmódot folytattak, nem. Ők a farmerek többsége szemében éppoly kellemetlen elemek voltak, mint a vasutak vagy a marhabárók. Mivel azonban a kormányzat indiánpolitikája az asszimilálás mentén haladt, elvben lehetőség nyílt arra, hogy az őslakosok beilleszkedjenek a földműves társadalomba.

Két populista politikus azonban beírta nevét az indián polgárjogi mozgalmak történetébe. Thomas Henry Tibbles újságíró fiatal korában az abolicionista (rabszolga-felszabadító) mozgalom tagjaként belekeveredett a kansasi polgárháborúba (1854–1861) a rabszolgaság hívei és ellenfelei között. Beállt a szélsőségesen abolicionista, vallási fanatikus John Brown különítményébe, amely kegyetlen eszközökkel harcolt a rabszolgatartó telepesek ellen, és olykor nem riadt vissza a közönséges gyilkosságtól sem (persze, a másik oldalon a rabszolgatartók is alig győzték a nem kevésbé erőszakos gerillák toborzását Missouriból és Tennesseeből). A rabszolgaság-pártiak elfogták Tibbles-t, és bitó fenyegette, de megszökött. Később metodista lelkipásztor és lapszerkesztő lett. Az 1890-es években a farmerpopulizmus nyugati szárnyát képviselte. Újságíróként kiállt az őslakosok jogai mellett. 1904-ben a választáson a Néppárt, más néven a Populista Párt alelnökjelöltjeként lépett fel, párban a déli populista Tom Watsonnal. El lehet képzelni, múltja miatt a déliek többsége milyen módon reagált az alelnökjelöltségére.

Farmerpopulizmus
Thomas Henry Tibbles (en.wikipedia.org)

Tibbles jó kapcsolatot alakított ki a ponca indiánok főnökével, Ágaskodó Medvével, akit 30 társával együtt letartóztattak 1879-ben az oklahomai indián territórium elhagyásáért. Tibbles elérte, hogy a perben képviselhette az indiánokat. A bíróság döntött a vádlottak szabadon bocsátásáról, valamint kimondta, hogy az indiánoknak jogukban áll beperelni az Egyesült Államok kormányát, amennyiben megsérti a jogaikat, továbbá azt is, hogy az amerikai hadseregnek nincs joga elűzni őket a földjükről. Ez a per később hivatkozási alappá vált az indián polgárjogi mozgalmak számára.

Tibbles feleségül vette Susette Le Flesche-t, egy ponca származású tanítónőt és újságírónőt. Le Flesche asszimilálódott az amerikai társadalomhoz, a fehérek módjára öltözködött, de férje lapjában kiállt az őslakosok mellett. Mindketten rokonszenvvel figyelték az 1890-es szellemtánc mozgalmat, amelyet egy pajút varázsló, Wovoka szervezett, emellett tudósítottak a Wounded Knee-i mészárlásról.

A farmerpopulista mozgalom nem tudta föltartóztatni az indián társadalmak széthullását, már csak azért sem, mert kizárólag az asszimilált indiánokkal foglalkozott. De Tibbles és Le Flesche példája mutatja, hogy elvben volt lehetőség az együttműködésre. 1908-ban a farmerpopulizmus kifulladt, az indián polgárjogi mozgalmak erősödése azonban csak ezt követően indult meg. Az 1960-as években már az afroamerikai radikálisok „fekete hatalom” jelszavának mintájára a „vörös hatalom” is terjedt hívószóként, és az indián polgárjogi mozgalmak számos akciója (1969–1971: az Alcatraz-sziget elfoglalása, 1973: Wounded Knee elfoglalása) fölhívta figyelmet az őslakosok igényére, hogy a kormányzat és társadalom orvosolja a történelmi sérelmeket.

Susette Le Flesche (Wikidata)

A bevándorlók

A 19. századi Amerikában informálisan a „fehér, angolszász, protestáns” honalapítók álltak a képzeletbeli presztízs-rangléta legfelső fokán, ám a farmerpopulista mozgalom lelkét nagyrészt az ír, skandináv és német bevándorlók alkották. Ezek a nemzetiségi csoportok voltak azok, amelyek az 1840–60-as években érkeztek, olyan pillanatban, amikor bőven állt rendelkezésre földterület, és a frontier (határvidék) nyitva állt a telepesek hulláma előtt. A skandináv és német telepesek magukkal hozták új hazájukba a fogyasztási, termelői és hitelszövetkezeteket. A farmerpopulizmus számos alakja skandináv származású volt, mint például Andrew E. Lee, aki Dél-Karolina kormányzója lett, vagy Thorstein Veblen, A dologtalan osztály című szociológiai mű szerzője. A minnesotai és wisconsini skandinávok, valamint a texasi németek testestül-lelkestül azonosultak a farmerpopulizmussal. Ez részben annak volt következménye, hogy az idegen, vad tájon természetes módon belekapaszkodtak az óhaza értékeibe. A szolidaritás és együttműködés normái fölértékelődtek a szabad versenyt hirdető társadalomban, amelyben a bevándorlók gyakran rossz esélyekkel indultak.

Emellett figyelembe kell venni azt a körülményt is, hogy az újonnan jött telepesek sokszor a paraszti világ tudásával vágtak neki az ismeretlennek. Az óhazában gyakran kevés ismeretet szereztek Amerikáról, és olyan naivak voltak, akár Wilhelm Moberg Kivándorlók című regényének 1840-es évekbeli svéd parasztja, aki azt hitte, hogy a dolláron látható, Szabadságot jelképező női alak az amerikai elnök felesége. Könnyen kijátszhatók, becsaphatók voltak, nem ismerték az amerikai természetet, a préri száraz nyarait és kemény teleit, meg a síkságon végigsöprő sarkvidéki szeleket. Így szívesen telepedtek le egy helyen, és az azonos értékrend meg szokásrend által kialakított összefogás jó táptalaja volt a közös intézmények (szövetkezet, népfőiskola) megalapításának, amelyből kisarjadt a farmerpopulizmus intézményrendszere.

A farmerpopulistákat mégis jellemezte némi Janus-arcú hozzáállás a bevándorláshoz. Az 1890-es években új bevándorló csoportok érkeztek (pl. dél-olaszok, kelet-európaiak), amelyekhez képest az addig lenézett írek, skandinávok, németek kivételezett helyzetben lévőnek érezhették magukat. Erre az időre esett az amerikai gyáriparosítás fénykora és a frontier lezárulása, emiatt az új bevándorlók már a munkásosztály sorait bővítették. A populisták osztoztak egyes konzervatívokkal abban a kultúrkritikai vélekedésben, hogy a nagyváros a maga ipari arculatával, egészségtelen levegőjével, és nagyszámú, idegen munkásságával egyre kevésbé tősgyökeresen amerikai, szemben a romlatlanabb, agrárkultúrához ragaszkodó kisvárosi Középnyugattal. Ezt a nagyváros-ellenes véleményüket megerősítve látták az 1896-os választás alkalmával, amikor a republikánus William McKinley, akit a nagytőke emberének tartottak, a nagyvárosok szavazataival győzte le a populisták által is támogatott demokrata párti jelöltet, William J. Bryant. A nagyváros–vidék ellentét óhatatlanul átszíneződött a bevándorlás kérdésével: az újonnan jött bevándorlók úgy jelentek meg sok populista számára mint a nagytőkések tartalékserege, amellyel le lehet nyomni az amerikai munkás bérét és életszínvonalát. Ez elvezet bennünket a munkásmozgalommal való felemás kapcsolat témájához.

A munkások

Bár Thomas Jefferson aggódott az európai egyenlőtlen társadalmi viszonyoktól, és meg kívánta őrizni Amerikát a kézművesek és farmerek köztársaságának, az ipari forradalom elérte az amerikai partokat. A háziipar lassan átadta helyét a gyáraknak, ahol nem volt ismeretlen a női munka: a farmerek lányai jelentették a textilgyárak munkaerő utánpótlását. 1806-tól, az első észak-amerikai sztrájktól kezdődik az amerikai munkásmozgalom története, bár valójában ekkor még a „munkás” szó kisiparost, segédet jelentett. Az 1860–70-es években a gyáripar kiépült, ekkor már állandósult forrongással kellett számolni az iparvidékeken. Egyre-másra robbannak ki a véres sztrájkok a nyolcórás munkanap, a munka- és életkörülmények javítása érdekében a nagyvárosokban és Pennsylvania bányavidékein, mint az 1886-os Haymarket téri lázadás, az 1892-es Homestead sztrájk vagy az 1894-es Pullmann sztrájk. Az amerikai szövetségi kormányzat, a tagállami milíciák és a hírhedt Pinkerton detektívügynökség egyaránt a munkaadók oldalán álltak. Kevés gyűlöltebb, megvetettebb név volt a munkások körében, mint a „pinkerton”, amely a munkaadók zsoldjában álló verőember szinonimája lett.

A munkásmozgalom egyik irányzatát a Munka Lovagjainak Nemes Rendje képviselte. Vezetője, Terence V. Powderly ír származású vasúti munkás és Scranton városának polgármestere volt. Fénykorában a mozgalom 700 ezer munkást tömörített. 1891-ben a Munka Lovagjai csatlakoztak a farmermozgalmakhoz, megalapítva a Néppártot. Az új párt a munkásmozgalom felé tett gesztusként meghirdette a nyolcórás munkanapot és a Pinkerton Ügynökség fölszámolását. Szocializmusról szó sem esett: a populisták nem antikapitalisták voltak, csak a monopóliumok és trösztök ellenfelei, és a Munka Lovagjai sem kívánták a szocializmus említését. Az amerikai munkásmozgalom mindvégig pragmatikus célokat tűzött ki, legelsősorban a nyolcórás munkanapot és az élet- és munkakörülmények javítását.

Ugyanakkor a Néppárt programjába vette a bevándorlás korlátozását. A populisták ugyanis logikusan feltételezték, hogy amíg bőven áll rendelkezésre a munkaerő tartalékserege, addig a munkaadók zsaroló pozícióban lesznek a munkásokkal szemben. Ha viszont a bevándorlás dús vizű folyama törvényi erővel patakká vékonyodik, az fáj a tőkének, mert nem tudja lenyomni a bérszínvonalat. Így esett a populizmus abba a csapdába, hogy kénytelen volt részben átvenni a konzervatív és fajvédő mozgalmak bevándorlás-ellenes érveit. Napjainkban sokszor sajnos csak erre emlékeznek, amikor a populizmust említik.

A farmerpopulizmus 20. század eleji hullámvölgybe kerülésével új mozgalmak léptek színre. A Néppárt hamarosan föloszlott, és míg egyesek visszatértek a két nagy pártba, mások radikalizálódtak, és főleg a nyugati populisták közül sokan eljutottak az újonnan színre lépő baloldali mozgalmakhoz (Szocialista Párt, Világ Ipari Dolgozói), mint például Jack London író.

Következtetések

Az amerikai farmerpopulizmus sikertelen volt az indiánok képviseletében. Ez volt az a csoport, amely leginkább útjában állt az amerikai társadalom széles rétegeinek. Bár akadtak egyénenként olyanok, akik készek és képesek voltak kiállni az őslakosok mellett, az indiánokat ért sokk túl friss, az amerikai kormányzat asszimilációs politikája pedig túlságosan hatástalan volt még ahhoz, hogy a farmerek és indiánok találkozzanak a közös érdekek mentén.

Jack London (LocalWiki)

Az európai bevándorlással Janus-arcú volt a viszony: míg a régi, nem angolszász bevándorlók (írek, skandinávok, németek) alapvetően pozitív elbírálást kaptak a farmerpopulizmus sajtójában, az 1870 utáni új bevándorlást „rossz bevándorlásként” ítélték meg – és el. Ez részben a kultúrkritikai attitűd miatt alakult így, miszerint a nemzet egyre kevésbé falusias, hagyományőrző, egyre inkább túlvárosiasodott, túliparosodott. Másrészt feltételezték, hogy ez a „rossz bevándorlás” megnehezíti az amerikai születésű (vagy korábban bevándorolt, és már integrálódott) munkás egzisztenciáját. A populizmus a későbbi negatív kicsengést döntően az egyébként e formában kissé eltúlzott jelentőségű bevándorlás-ellenesség miatt kapta – noha az amerikai társadalomban a populisták által nem kedvelt szociáldarwinistáktól a konzervatívokig sokan fogalmaztak meg hasonlóan kritikát a bevándorlással szemben, agresszívabb érvekkel. A mai politikai zsurnalisztika a populista mozgalom negatív jelenségeire fókuszál, és a szélsőséges szinonimájaként használja a szót, holott a maga korában sokkal inkább töltött be jogos, átfogó társadalom-, gazdaság- és politikakritikát az Egyesült Államok közéletében.

Paár Ádám

Felhasznált irodalom:

Carl N. Degler: Az élő múlt. Milyen erők formálták Amerika mai képét? Budapest, 1993, Európa kiadó

Lawrence Goodwyn: The Populist Moment in America. New York, 1976, Oxford University Press

Gyurácz Ferenc: Igazi populisták (A XIX. század végi amerikai farmermozgalom). In: Gyurácz Ferenc: Populizmus. Szombathely, 2017, Magyar Nyugat Könyvkiadó. 53-74.

Hahner Péter: Az USA elnökei. Budapest, 2012, Animus Kiadó.

Hahner Péter: A Vadnyugat. Budapest, 2012, Animus Kiadó

Richard Hofstadter: The Age of Reform. From Bryan to F.D. R. London, 1962, Jonathan Cape

Konok Péter: „…A kommunizmus gyermekbetegsége”? – Baloldali radikalizmusok a 20. században. Bp., 2006, Napvilág Kiadó

James Kirby Martin: America and Its People. Glenview-Boston, 1989, Scott, Foresman & Co.

Magyarics Tamás: Az Amerikai Egyesült Államok története. Budapest, 2008, Kossuth Kiadó

Paár Ádám: Ellenségképek az amerikai populista mozgalomban. Médiakutató. 2019/1. 9-23.

Papp István: A magyar népi mozgalom története 1920-1990. Budapest, 2012., Jaffa Kiadó

Charles Postel: Why Did So Many Women Join the Populist Cause? Northern Illinois University Digital Library. https://digital.lib.niu.edu/illinois/gildedage/populism, letöltés dátuma: 2017. 05. 21.

Thodore Saloutos: Farmer movements in the South, 1865-1933. Berkeley and Los Angeles, 1960., University of California Press.

Theodore Saloutos-John D. Hicks: Twentieth-century populism: agricultural discontent in the Middle West 1900-1939. Lincoln, 1951., University of Nebraska Press.

Charles Sellers-Henry May-Neil R. McMillen: Az Egyesült Államok története. Budapest, 1999, Maecenas Kiadó.

Ezt olvastad?

Március 15-e több mint egy ünnep. Ezen a napon egész Magyarország az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc hőseire emlékezik, előttük tiszteleg.
Támogasson minket