„Van még mit megírni, van még bőven kutatnivaló…” – interjú Soós Viktor Attilával

Oszd meg másokkal is:

Portré

Soós Viktor Attila egyháztörténész a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának (NEB) tagja. Életútjáról, szakmai tapasztalatairól és a mai magyar egyháztörténeti kutatások helyzetéről Csarnai Márkkal beszélgetett.

Soós Viktor Attila (Forrás: btk.ppke.hu)

Újkor.hu: Honnan jött az egyháztörténelem iránti érdeklődésed, hogyan lettél történész?

Soós Viktor Attila: A középiskolai tanulmányaim során a történelemtanárom szemléletmódja és az általa kezünkbe adott HerberMartosMossTiszaféle hatkötetes történelemkönyv meghatározó volt számomra. A másik ilyen jelentős élmény Brenner József atyával, boldog Brenner János vértanú öccsével való megismerkedésem volt. Ezt az ismeretséget a Szentföld-kutató Gyürki László, körmendi plébánosnak és Császár István káplánnak köszönhetem. József atyával személyes kapcsolat alakult ki közöttünk, és rajta keresztül megismertem testvére életútját, ami végül elvezetett az egyháztörténeti kutatás felé.

Hogy kezdtél bele az idén boldoggá avatott Brenner János életútjának kutatásába?

Középiskolás koromban, 17–18 évesen Császár István atyával felkerestük azokat az embereket, akik ismerték János atyát és interjúkat készítettünk velük. Ezek után kezdtem bele a levéltári kutatásokba. Az egyetem alatt – a Pázmány Péter Katolikus Egyetem történelem és hittanári szakán – már foglalkoztam a szombathelyi egyházmegye – szűkebb értelemben János atya – történetével, és végül ebből bontakozott ki egy komolyabb kutatási téma.

Kik voltak azok az egyháztörténészek, akik hatással voltak rád és tanítottak a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen?

Nagyon szerettem Maróth Miklós akkori dékán úr filozófia óráit, és azt is, hogy voltak olyan szemináriumok, amelyek egy szerzetesrend történetére fókuszáltak. A szerzetes-tanár Puskely Mária, vagy a szintén a Medievisztika Tanszéken tanító Rácz György szemináriumai meghatározóak voltak számomra. Érdemes még megemlíteni Fröhlich Idát, aki, ha nem is feltétlenül az egyháztörténet, hanem a perzsa-hellénisztikus-római kori zsidóság vallástörténetének a kutatója, vagy ha az újkori időszakra gondolunk, akkor Őze Sándort, Újváry Zsuzsannát, vagy Zimányi Verát emelném még ki. Ha a legújabb korra tekintünk, akkor mindenképpen megemlékeznék Puciłowski József domonkos szerzetes atyáról, aki hosszú éveken keresztül tanított a Pázmányon, és aki végül a szakdolgozati témavezetőm is lett. Ő javasolta a diplomamunkámhoz kutatási lehetőségként Badalik Bertalan domonkos szerzetes, veszprémi püspök életútját. Ez azért is kiemelendő, mert az egyetemi éveim alatt Brenner János életéről készült már egy könyvünk Császár István atyával, így akkor úgy éreztem, hogy nem lenne jó ismét ebből a témából szakdolgozatot írni. Illetve, ha már a 20. századnál járunk és a Pázmányos tanárok kerültek szóba, akkor M. Kiss Sándor nevét megkerülhetetlennek tartom. Noha ő maga nem egyháztörténész, de nagyon fontosnak vélem annak az egyetemi műhelynek a létét, amely hozzá kötődött.

Hogyan alakultak az egyetem utáni éveid?

Az egyetemet követően a Győri Püspöki Levéltár jóvoltából elindítottuk Apor Vilmos életútjának a feltárását, és így egy ideig Budapestről Győrbe jártam kutatni. A diploma után egy évvel a Magyar Országos Levéltár (ma Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltár) 1945 utáni Politikai Kormányszervek és Pártiratok Főosztályára kerültem mint levéltári referens, ahol a külügyminisztériumi iratanyagokkal foglalkoztam. Eleinte idegenkedtem a külügytől, mondván, hogy engem az egyháztörténet érdekel, de hamar rájöttem arra, hogy tanuló időszaknak nagyon jó, amikor az ember levéltári jegyzéket készít, iratanyagot rendez, kutatóteremben dolgozik és kutatókkal kerül kapcsolatba. Másrészt a Külügyminisztériumban minden lecsapódott, ami érintette például a magyar-vatikáni kapcsolatokat és magát a magyar egyházügyet, csak más aspektusból. A Külügyminisztériummal már levéltári főosztályvezetőként kerültem közelebbi kapcsolatba, amikor elkezdődött a minősített iratok felülvizsgálata. Egy szakmai egyeztetés során Nagy József Zsigmond, a Külügyminisztérium Dokumentációs Főosztályának vezetője megkérdezte tőlem, hogy nincs-e egy olyan történész-levéltáros végzettségű ismerősöm, akit érdekel a külügy és szívesen dolgozna a minisztériumban; ugyanis volt egy olyan elképzelés, hogy kézben tartsák és feltárják a korábbi évtizedek történelmi értékű dokumentumait. A Nagy József Zsigmond által felvetett lehetőséget örömmel vállaltam. A feladatom a külügyi iratok levéltárba adásának előkészítése volt.

Milyen tapasztalatokat szereztél a Külügyminisztériumban?

Abban az időben kerültem a minisztériumba, amikor zajlott a minősítési felülvizsgálat, és a minisztérium a külügyi területhez kapcsolódó dokumentumok revízióját végezte. Magyarországon egy rossz gyakorlat volt érvényben, amely szerint minden a magyar-vatikáni kapcsolatokra vonatkozó dokumentumot hetven évre titkosítottak. A törvényi változás csupán azt tette lehetővé, hogy a „szigorúan titkos”-nak minősített iratanyagokat, harminc évre lehessen visszaminősíteni. Nagy József Zsigmonddal sikerült Bába Iván közigazgatási államtitkárt meggyőzni arról, hogy ez a gyakorlat nem jó. Ezek után minden magyar egyházi vonatkozású külügyminisztériumi irat minősítésének törlésére javaslatot tettünk, majd a döntés után ezeket le kellett pecsételni és aláírni. Számomra nagyon nemes feladat volt, hogy közel harminc doboznyi iratot készíthettünk elő ilyen értelemben. Azt gondolom, hogy az a két év, amit a Külügyminisztériumban töltöttem, az azért történhetett meg, hogy ezeket a minősítéseket törölni tudjuk. A külügy iránti kötődésem mind a mai napig megmaradt. Éppen ezért a Nemzeti Emlékezet Bizottsága kutatócsoportjai közül a Külügyi Munkacsoportot én fogom össze, amelyben próbáljuk az 1945 és 1990 közötti külügyminisztériumi struktúra működését, továbbá a korábbi munkatársak életútjának feltárását elvégezni.

2014 elején kértek fel tagnak a Nemzeti Emlékezet Bizottságába. Hogyan érintett?

A NEB tagsági felkérése derült égből villámcsapásként ért, hiszen szerettem a Külügyminisztériumban dolgozni, így amikor értesültem arról a törvényi javaslatról (2013. évi CCXLI. törvény), amely a Nemzeti Emlékezet Bizottságának a létrehozásáról szólt, még nem foglalkoztatott különösebben a kérdés. Egy keddi napon aztán érkezett egy telefonhívás, hogy szeretnének velem beszélni, és én csütörtökre kaptam időpontot. Akkor már tudtam, hogy miért hívtak a megbeszélésre, majd pénteken már a megfelelő dokumentumokat kellett benyújtanom az Országgyűlés számára. A Bizottság három tagját a következő hét hétfőjén választotta meg a Parlament kétharmadot meghaladó többséggel. Ez részben óriási megtiszteltetés volt számomra, másfelől sajátságos helyzet alakult ki, hiszen korábban hasonlóra – magyar történelemmel foglalkozó területen – nem nagyon volt példa, vagyis hogy egy ilyen testületi tagságot az Országgyűlés választott volna meg. Azt gondolom, hogy amikor egy ilyen felkérés jön – azontúl persze, hogy az ember elgondolkozik azon, hogy milyen megbélyegzéseket fog kapni, ha igent mond rá – szakmailag kötelessége vállalni a megbízatást. Nagyon komoly törvényi felhatalmazással és jogkörökkel bíró testület vagyunk, csak és kizárólag szakmai munkát végzünk, amire az alakulástól kezdve mindig is kiemelt figyelmet fordítottunk.

A Nemzeti Emlékezet Bizottságának megalakulása (Forrás: MTI). Balról jobbra: Soós Viktor Attila, Ötvös István, Máthé Áron, Bank Barbara, Földváryné Kiss Réka

A NEB-tagság mellett oktatsz a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán is.

Pár éve kaptam a lehetőséget, mivel korábban a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán oktattam egyháztörténeti szemináriumot. Amellett, hogy megtiszteltetés, egyben öröm is fiatalokkal találkozni és az egyetemi szintű képzésben részt venni. Számomra ez az egyik missziós terület, a másik pedig a Magyar Katolikus Rádió Arcok és sorsok – Fejezetek a magyar katolikus egyház életéből című műsorom.

Kik szoktak a műsor vendégei lenni?

Igyekszünk olyan fiatal kutatókat megszólaltatni, akik egyetemi vagy doktori képzésben vesznek részt, illetve az azt követő szakmai ranglétrán már elindultak, ezzel bemutatkozási lehetőséget biztosítva számukra. Nagyon fontos, hogy a kutató művelje a tudomány szabályai szerinti tanulmány- és könyvírást, de az is, hogy mindez közérthető módon eljusson minél több emberhez.

Magyar egyháztörténészként számos 1945 és 1990 közötti téma feltárásában, közreadásában vettél részt. Ilyen volt a Fehér Hollók Egyháztörténeti Munkacsoportban vállalt szereped, részletesen foglalkoztál az Állami Egyházügyi Hivatallal (ÁEH) és a közelmúltban történész szakértője voltál Brenner János boldoggá avatásának. Mi az oka annak, hogy kevés szó esik például az 1961-es „Fekete Hollók” ügyről, a Kádár-korszak legnagyobb egyházellenes rendőrségi akciójáról?

Levéltáros kutatók – református, evangélikus és katolikus részről – azt gondoltuk, hogy jó lenne többet foglalkozni a múltfeltárással. A Fehér Hollók Egyháztörténeti Munkacsoport egy intézményi támogatás nélkül működő magánkezdeményezés volt, amiben az motivált minket, hogy ökumenikus alapon dolgozzunk együtt a múlt feltárásán. Konferenciák, kiállítások és kiadványok születtek a Munkacsoport működése során. Amikor a Nemzeti Emlékezet Bizottságába beválasztottak, akkor Földváryné Kiss Rékával, a NEB elnökével fontosnak éreztük az elején tisztázni, hogy törvényi felhatalmazásunk és jogkörünk nem terjed ki az egyháztörténeti kutatásokra, valamint arra, hogy feltárjuk az egyházak belső életét, ugyanakkor a pártállam működésével kapcsolatos kutatás mindenképpen fontossá teszi, hogy foglalkozzunk azzal, hogy mi történt az egyházakkal 1945 és 1990 között. Így dolgoztuk fel több egyházüldöző ÁEH-s és belügyminisztériumi alkalmazott életrajzát is. Hogy a pártállam miként viszonyult az egyházakhoz, az csak egy szelete az 1990 előtti időszaknak, és én, mint korábban említettem, az egyháztörténeti kutatások mellett külügyekkel is foglalkozom.

Maradva azonban az egyháztörténeti kutatásoknál, mindennek az eredője Brenner János életútja?

Ez egy érdekes helyzet, hiszen mindössze 26 éves fiatalember volt, amikor 1957. decemberében meggyilkolták. Az életéről azt gondolhatnánk, hogy a 20. századi magyar történelem szempontjából jelentéktelen, egy falusi káplán, akit megöltek az 1956 utáni megtorlás időszakában – vélelmezhetően a Szentgotthárdon állomásozó karhatalom segítségével az MSZMP-hez kötődő egy-két helyi személy. Ám, ha ezt a történetet kibontjuk, akkor láthatjuk, hogy Brenner János életében ott van az egyházi egyesületek feloszlatásának a lenyomata, az iskolák államosításának a megélése, és a szerzetesrendek működésének megvonása. Ha tágabban nézzük, akkor nem egy Mindszenty Józsefről van szó; ugyanakkor a vértanúsága és a magatartása, vagyis hogy miként lehetett ellenállni, félelem nélkül élni, ezek a kérdések adnak az életének nagyobb horizontot. Hogy mi történt 1945 után az egyházakkal, az kézzel fogható Brenner János életében is.

Nem félek címmel tavaly jelent meg egy kiadvány Brenner Jánosról, amit Te és Császár István, a szombathelyi egyházmegye általános püspöki helynöke szerkesztettetek. Mit érdemes tudni róla?

Ez inkább egy ismeretterjesztő és népszerűsítő kiadvány, ugyanis nagyon fontosnak tartottuk, hogy amit az emberek a májusi boldoggá avatáskor kézhez vesznek, annak rövidnek, olvasmányosnak és fényképekben gazdagnak kell lennie. Emellett lényegesnek tartom, hogy egy átfogóbb, levéltári jelzetekkel ellátott tudományos kiadvány is megjelenjen Brenner János életútjáról, hiszen az élete tele van olyan történésekkel, amelyeket felfejteni egy-egy külön tanulmány volna. Ha ebből csak példákat ragadunk ki: 1948 után került Zircre, ahol a ciszterci rend létrehozott egy olyan intézményt, ahol a megszüntetett ciszterci iskolák tanárai tanítottak, de az állam nem ismerte el ezt a képzést. Maga Brenner János is itt szerzett érettségit 1950-ben. Pár hónapja sikerült ennek az iskolának a képzési papírjait megtalálnom, és ebből tudjuk rekonstruálni, hogyan zajlottak a mindennapok. Előkerült annak a kiskatonának a személyi-, és peranyaga is, aki 1958-ban meggyilkolta annak a fiatalembernek az édesanyját, aki Zsidára hívta Brenner Jánost, hogy beteg rokonát részesítse az Oltáriszentségben. Nyilván ez a kiskatona parancsot teljesített, hogy elhallgattassák azt az illetőt, aki tanúja volt a gyilkosságnak. Ez az iratanyag János atya életéhez és személyéhez ugyan csak áttételesen kapcsolódik, de ezekből a mozaikokból ki lehet alakítani a korképet arról, hogy 1956–1957 folyamán milyen helyzet is volt Magyarországon.

Maradva az egyháztörténetnél, az Állami Egyházügyi Hivatal történetének és az ott dolgozó munkatársak életének feltárása olyan terület, ami nagyon közel áll hozzám, akárcsak Mindszenty József életútja és az emlékiratainak a kiadása. Volt lehetőségem a hét ferences vértanú – Körösztös Krizosztom (1900–1944), Kovács Kristóf (1914–1944), Hajnal Zénó (1900–1945), Kiss Szaléz (1904–1946), Lukács Pelbárt (1916–1948), Kriszten Rafael (1899–1952) és Károlyi Bernát (1892–1954) – boldoggá avatásaiban is szakértőként segédkezni. Azt gondolom, hogy aki egyszer kutatni kezd egy korszakot, abban az egyik téma adja a másikat. Ezek olyan apró mozaikok, amelyekből egyszer talán majd összeáll egy teljes kép, hogy mi is történt velünk, keresztényekkel a 20. században. Mindenképpen meg kell említeni Lénárd Ödön piarista szerzetest és Tímár Ágnes apátnőt, akik 1989-től kezdve kutatták és a nyilvánosság elé tárták, hogy mi történt velük a kommunizmus idején, miként üldözték őket. Lénárd Ödön több kéziratát rendeztük sajtó alá Ágnes nővérrel, illetve folytattunk kutatásokat, ami nemcsak megtiszteltetés volt számomra, hanem komoly szakmai lehetőség is.

Soós Viktor Attila előadása Brenner János vértanúságáról, valamint a kommunista diktatúra egyházüldözéséről a Győri Hittudományi Főiskolán (Forrás: gyor.egyhazmegye.hu)

2016-ban a NEB nyilvánosságra hozta az Állami Egyházügyi Hivatal munkatársainak az életrajzait. Kik kerültek be a hivatal személyi állományába és mi lett a sorsuk 1989 után?

A vallási ügyek igazgatása 1951-ig a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium szervezetrendszerén belül a vallásügyi főcsoport feladata volt. Ezt követően állították fel Magyarországon is szovjet mintára – de a kelet-közép-európai országokhoz képest viszonylag későn – az Állami Egyházügyi Hivatalt, ahol a párthoz lojális, megbízható embereket alkalmaztak. A Hivatal központjában közel ötvenen dolgoztak, és minden megyeszékhelyen a tanácsi apparátusban volt egy-egy egyházügyi tanácsos, illetve az 1950-es, 1960-as években a katolikus püspökségeken is egy-egy megbízott. Így épült fel az ÁEH struktúrája, amely inkább az 1960-as, 1970-es évekre vált professzionálissá. Ez Miklós Imre elnökségéhez köthető.

Mit érdemes tudni Miklós Imre személyéről?

Miklós Imre 1946-ban lépett be a Magyar Kommunista Pártba, és az ÁEH indulásától kezdve a Hivatal munkatársa volt. 1956-ban Hegedüs András miniszterelnök, elnökhelyettessé nevezte ki, majd 1971-től 1989-es nyugdíjazásáig látta el az elnöki teendőket. Nyilván az egyházak szemében ő testesítette meg a megtorlást és az elnyomást, ugyanakkor a hitközségek kénytelen-kelletlen alkalmazkodtak ehhez a helyzethez, és a túlélés lehetősége érdekében belesimultak a pártállami egyházpolitikába. Az 1960-as évektől kezdve a Belügyminisztérium és az ÁEH munkája szorosabbá vált. Harminc felett volt azoknak a munkatársaknak a száma, akik a belügyből érkeztek.

Mi volt a teendőjük ezeknek az embereknek?

Ők gyakorlatilag hírszerzései feladatokat láttak el a Belügyminisztérium részére. Ha megnézzük, hogy az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában mennyi olyan dossziét őriznek, amelyek az 1960-as évektől kezdve keletkeztek, akkor láthatjuk, hogy a magyar állambiztonság az egyházak nemzetközi szerepvállalása terén fontos városokba, Bécsbe, Genfbe, Rómába és Prágába is beépült, és onnan gyűjtött információkat.

Mit hozott a rendszerváltás az ÁEH életében?

1989 februárjában Kulcsár Kálmán igazságügy miniszter bejelentette a Hivatal megszűntetését (1989. évi 14. törvényerejű rendelet). Ahogy 1951-ben jogelőd nélkül jött létre a Hivatal, úgy harmincnyolc évvel később jogutód nélkül szűnt meg, ugyanakkor a Minisztertanács Hivatala átvette a munkatársakat. Az állomány létszáma 1989 júniusában ötvenegy főről huszonegy főre csökkent, és jópáran átkerültek az 1989 utáni rendszer apparátusába is. Sokakat próbáltam interjúra bírni, de ettől mind elzárkóztak, ugyanakkor akad emblematikus példa is. Megemlíthetjük Pozsonyi Lászlót, aki a „Világosság” fedőnevű belső rezidentúra tagja volt. Pozsonyi 1967-ben belügyes tisztként került az ÁEH-ba, ahol egészen 1989-ig különböző vezetői beosztásokban dolgozott, majd a megszűnés után az Igazságügyi Minisztériumba ment át. Kovács András – aki politikai munkatársként dolgozott a Hivatalban – 1989-ben, a tízezrével Magyarországra érkező kelet-német menekülteket segítő szervezet referense lett. Az életrajzából kiderül, hogy beszélt németül, ugyanakkor felmerül az a kérdés, hogy miért került ilyen területre. Az Állami Egyházügyi Hivatal több volt, mint egy klasszikus államigazgatási szerv, amely a Minisztertanács alá volt rendelve és az állampárt utasításait hajtotta végre; az egyházakról gyűjtött információkat az állambiztonságnak adta át, így gyakorlatilag a Belügy fiókszervezetként működött 1989-ig.

Rengeteg iratanyagot semmisítettek meg a rendszerváltást megelőzően. Mi lett a sorsuk az egyházakról szóló dossziéknak?

Ha az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárát nézzük, akkor az ott lévő iratanyagok jelentős része az egyházakkal kapcsolatos. Voltak nagy megsemmisítések, főleg az 1956-os forradalom alatt és után, ezért az 1956 előtti dossziék nagyon hiányosak, illetve az 1980-as évek időszakában keletkezett iratok szintén azok. Vannak arra utaló jelek, hogy bizonyos megyékben szisztematikusan semmisítették meg 1989–1990 fordulóján az egyházakkal kapcsolatos anyagokat. Mindez a megyei III/III-as munkatársak hozzáállásán múlott. Lékai László esztergomi érseket is megfigyelték és róla is készült operatív dosszié – még úgy is, hogy a pártállamhoz lojálisabb volt, mint elődje, Mindszenty József. Jelen tudásunk szerint az ő anyagát is megsemmisítették a halála után. Ugyanakkor az Állami Egyházügyi Hivatal, a Külügyminisztérium és a többi államigazgatási szerv működésmechanizmusának köszönhetően általában nem egy példányban készültek az iratanyagok, és elkerültek a keletkezési helyükről, így jelentős részük megmaradt.

1974-től az ÁEH felügyeletét a Minisztertanács keretén belül mindig az egyik miniszterelnök-helyettes látta el. Ha az ő iratanyagaikat megnézzük, akkor abban rengeteg ÁEH-s jelentést találunk. Nyilván ezek nem szó szerinti jegyzőkönyvek, hanem emlékeztetők, jelentések, összefoglalók, de meghatározó képet nyújtanak a korabeli eseményekről. Vannak ugyan fehér foltok, de szisztematikus kutatással sok minden összegyűjthető.

Soós Viktor Attila a Sorsfordítás – A paraszti társadalom felszámolása, 1945–1962 című konferencián az Országház Delegációs termében (Forrás: neb.hu)

Milyennek látod a magyar egyháztörténeti kutatások mai helyzetét?

Érdekes azt látni, hogy ahhoz képest, hogy nincs olyan intézményi struktúra, amelynek az egyetlen profilja az egyháztörténeti elemzés lenne, ma nagyon virágzó kutatások vannak Magyarországon. Az egyháztörténészek mellett vannak érintettek, akik részesei voltak az 1990 előtti egyházüldözésnek, és ők a személyes érintettségük okán vágnak bele ezekbe a kutatásokba, amelyek magukon viselik a személyes kötődés lenyomatát. Emellett nagyon komoly egyháztörténeti kutatóműhelyek és kutatócsoportok találhatók a levéltárak, tudományos intézetek, egyházkerületek, vagy szerzetesrendek keretein belül.

Hiányosságok azért még mindig akadnak, mert máig nem tudjuk pontosan hány egyházi személy szenvedett üldöztetést bármilyen formában is. Ezt a hiátust pótolni kell. Persze az elmúlt években születtek nagy monográfiák, mint például Balogh Margit tollából Mindszenty József életrajza, de ugyanígy jó lenne egy Grősz József, vagy Czapik Gyula monográfia is; vagy ha a protestáns vonalat nézzük, akkor Ordass Lajos, Túróczy Zoltán, Ravasz László, Bartha Tibor vagy éppen Tóth Károly is szóba jöhetne. Van még akár az életrajzok, akár a működéstörténet szempontjából mit megírni, és ugyanígy van még bőven kutatnivaló a magyar-vatikáni kapcsolatokról, vagy a protestáns világszervezetekre irányuló magyar állambiztonsági megfigyelésekről egyaránt.

Csarnai Márk

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket