„Engem az ember érdekel, meghatározottságai, lehetőségei és válaszai” – interjú Tóth Ágnessel

Tóth Ágnes történész, egyetemi oktató, az MTA TK Kisebbségkutató Intézetének tudományos főmunkatársa, a Pécsi Tudományegyetem Német Történelem és Kultúra Délkelet-Közép-Európában Alapítványi Tanszékének vezetője. Szakterülete többek között a magyarországi németek legújabb kori története. E témában írt kötetei (Telepítések Magyarországon 1945–1948 között; Pártállam és nemzetiségek; Hazatértek) fordulópontjai a téma kutatásának. Tóth Ágnessel Ritter György beszélgetett.

Tóth Ágnes

Újkor.hu: Hogyan tudja pályájának indulását meghatározni a kezdetektől a levéltárosi hivatásig?

Tóth Ágnes: Akasztón, egy Duna-Tisza közi katolikus faluban születtem. Felmenőim között a földműveléssel foglalkozók és iparosok egyaránt megtalálhatók. Édesapám kereskedő volt; saját vegyeskereskedését, amit a háború után sikerült elindítania, 1949-ben államosították, ezt követően szövetkezeti alkalmazottként dolgozott. Gyerekkoromban, az 1960-as évek második felében egy szétvert faluközösséget ismertem meg, annak minden következményével – kilátástalansággal, értéknélküliséggel, alkoholizmussal, gyakori öngyilkosságokkal – együtt. A férfiak nagy része a Dunaújvárosi Vasműbe ingázott, a nők a termelőszövetkezetben és a visszahagyott háztájiban dolgoztak. Nem a megélhetési nehézségek, hanem sokkal inkább a jövőnélküliség volt nyomasztó, amelyet már gyerekként is érzékeltem. Öten voltunk – vagyunk – testvérek, s nyilván az egyéni ambícióinkon túl a falu perspektívátlansága is hozzájárult ahhoz, hogy mindannyian továbbtanultunk és eljöttünk onnan. A szüleimtől ez nagy áldozatvállalást követelt.

Humán érdeklődésem már az általános iskolában eldőlt, ami Kecskeméten, a gimnáziumi évek alatt csak tovább erősödött. Ezeket az éveket középiskolai tanáraim hatása és az az adottság formálta leginkább, hogy kollégiumban laktam, a város által kínált lehetőségek pedig – könyvtár, színház, múzeum, irodalmi folyóirat – egy új világot nyitottak meg előttem.

Szegeden, magyar–történelem szakon végeztem. Hosszú ideig valójában az irodalom állt hozzám közelebb, szakdolgozatomat is Szilágyi István munkásságából írtam. Ebben az is közrejátszott, hogy az 1980-as évek első felében Magyarország 1945 utáni történetének kutatását – ami engem igazán érdekelt – még mindig nem lehetett függetleníteni a politikai elvárásoktól.

Az egyetem elvégzése után visszatértem Kecskemétre, amiben segítettek családi és gimnáziumi kötődéseim, valamint az a tény, hogy a város szellemi életét egy kicsit már ismertem. Egy évig tájékoztató könyvtárosként dolgoztam a megyei könyvtárban. Ezt a munkát azért szerettem, mert szélesítette az általános műveltségemet, a nyolc órás munkabeosztás azonban nem adott lehetőséget a tudományos kutatásra. Ezért a könyvtárosságot átmeneti megoldásnak tekintettem, de kezdetben nem adódott lehetőség a váltásra. Mint annyi minden az életben, ez a probléma is egy véletlennek köszönhetően oldódott meg. Ö. Kovács József – aki ekkoriban éppen katonai szolgálatát töltötte – egy szombati napon megjelent a könyvtárban. Korábban nem ismertük egymást, több évtizedes barátságunk innen datálható. Beszélgettünk erről-arról, kérdeztem mivel foglalkozik; ő pedig elmesélte, hogy munkahelyén, a Bács–Kiskun Megyei Levéltárban milyen kutatási lehetőségek vannak. Nem sokkal ezután Kisfaludy Katalin átkerült a nagykőrösi fióklevéltárba, s ekkor Iványosi-Szabó Tibor felvett a megüresedett helyre, a levéltár legújabb kori részlegéhez. Szerencsés voltam. Azt tudtam, hogy 20. századdal akarok foglalkozni, azt is, hogy valamilyen formában a faluval, fix témám azonban ekkor még nem volt.

Említette, hogy az egyetemen kezdetben az irodalom vonzotta. Mi volt a fordulópont, miért pártolt át az irodalomtól a történelemhez?

A történelem mindig is érdekelt, különösen a legújabb kori témák. Biztosan közrejátszott ebben a családi szocializációm is. Mint említettem, a szüleimnek saját tulajdonú vegyeskereskedése volt, így az államosítás után nemcsak a teljes egzisztenciális összeomlással kellett szembenézniük, hanem az évekig tartó megfélemlítéssel, vegzálással is. Árurejtegetés gyanújával évente felásták a kertünket, s nagyszüleimet az 1950-es években, a padlássöprés időszakában „kitüntetett figyelemben” részesítették. Bár valójában szegények voltak, mint a templom egere, nagyapámnak az elrejtett fél zsák lisztet egy szégyentáblával a nyakában be kellett vinnie a tanácsházára, hogy az aztán annak az udvarán rohadjon el. Az 1960-as és 1970-es években az iskola vezetése a hittanra való beíratásunkat igyekezett szankcionálni. Ezek a történetek mindennaposak voltak abban az időszakban, én azonban ezeket az eseményeket tágabb összefüggéseikkel együtt akartam látni, értelmezni és megérteni. Engem ezekben a történetekben az ember érdekel, az adott helyzetben való meghatározottságai, lehetőségei és válaszai. Visszatérve az eredeti kérdéséhez, a történelem általános iskolás koromtól érdekelt, de az 1980-as évek második feléig egyszerűen nem volt lehetőségem arra, hogy úgy és olyan módon foglalkozzam ezekkel a kérdésekkel, ahogyan én szerettem volna.

Hogyan fordult a német nemzetiség kutatása felé?

1985 őszén kerültem a levéltárba. Alig néhány hete dolgoztam ott, amikor megjelent nálunk Kőhegyi Mihály, a bajai múzeum igazgatója. Ő maga régész volt, de széles érdeklődési körével sokszor ki-kikacsintott irodalomtörténeti, numizmatikai, társadalomtörténeti témák felé is, kalandozásaihoz pedig rendszerint szerzőtársakat keresett maga mellé. Megismerkedésünkkor elmesélte, hogy ő egy katymári sváb családból származik, amelynek egy részét kitelepítették, másik része viszont itt maradhatott. Beszélgetésünk után elkezdtem módszeresen felmérni, hogy a levéltárban milyen anyagok vannak a témához kapcsolódóan. Az 1945 utáni falusi társadalomról volt ugyan némi ismeretem, de teljesen új volt számomra az, amit a kutatás során a különböző nemzeti-etnikai csoportok együttéléséről, a politikai hatalom ezzel kapcsolatos törekvéseiről megtudtam. Így kezdődött, s azóta is egyik meghatározó kutatási területem a magyarországi németek legújabbkori története.

Miként közelítette meg a téma vizsgálatát?

Először az észak-bácskai falvakban történtek földolgozásával, a lokalitás irányából próbáltam megérteni a németek kitelepítését. Viszonylag rövid időn belül nyilvánvalóvá vált azonban számomra, hogy a kitelepítés során megfigyelhetők területi különbségek, amelyek megértéséhez föl kell tárni az ország többi, németek által lakott régiójának eseményeit is, s nem megkerülhető az akkori politikai hatalomnak, a pártok törekvéseinek, a személyes és politikai felelősség kérdésének a vizsgálata sem. Ezért a kutatásomat mind területileg, mind pedig a megválaszolandó kérdések tekintetében, sőt az alkalmazott módszertant illetően is kibővítettem.

Az 1990-es évek elején ezt az is lehetővé tette, hogy a belügy- és külügyminisztérium anyagai nemcsak hogy bekerültek a levéltárba, de kutathatóvá is váltak, így a németek kitelepítésének kül- és belpolitikai összefüggéseit, illetve a végrehajtás országos szintű szervezését szintén feldolgozhattam. Ebből született 1993-ban a Telepítések… című könyvem.

Tóth Ágnes: Telepítések Magyarországon 1945-1948 között: A németek kitelepítése, a belső népmozgások és a szlovák-magyar lakosságcsere összefüggései. Kecskemét, Bács-Kiskun Megyei Levéltár, 1993.

Fehér István A magyarországi németek kitelepítése: 1945–1950 (1988) című kötetét már a marxista kortársak is kritizálták. A politikatörténeti szemléletű munkát, azóta sokféleképpen revízió alá vonták. 1993-ban az is a szándékai között volt, hogy ezt a munkát „meghaladja”?

Nem valaki, vagy valakik munkájának a meghaladása inspirált, hanem az, hogy én magam minél teljesebben, sokoldalúbban meg tudjam mutatni ennek a folyamatnak az összetevőit és mozgatóit. Természetesen láttam Fehér István munkájának – aki az1980-as években, Pécsett a Tudományos Szocializmus Tanszék vezetője volt – ideológiai, értelmezési egyoldalúságait. S azt is, hogy sem ő, sem Balogh Sándor, – a téma kutatásának másik meghatározó személyisége – egyáltalán nem, vagy csak érintőlegesen foglalkoztak több olyan, a németek kitelepítését alapvetően meghatározó kérdéssel, mint például a földreform végrehajtása; a szomszéd országokból érkező menekültek elhelyezése; a bukovinai székelyek letelepítése; illetve a németek kollektív megbüntetésének a politikai hatalomért folytatott harcban játszott szerepe. Ezeknek a kérdéseknek a lokális, regionális szintű vizsgálata tette lehetővé számomra, hogy néhány kérdésben a korábbiaktól eltérő következtetésre jussak. A kutatás eredményét végül benyújtottam kandidátusi eljárásra, s ezzel párhuzamosan a disszertáció kötetként is megjelent a Bács–Kiskun Megyei Levéltár kiadásában.

A Telepítések… című könyve rögtön két addigi tézist cáfolt meg: az egyik tézis az volt, hogy a németek kollektív büntetése nem függött össze a földkérdéssel, a földreform végrehajtásával. Amásik pedig, hogy Potsdamban a nagyhatalmak előírták a magyar kormány számára a németek kitelepítését. Hogyan értelmezte ezeket a kérdésköröket?

Egy-egy történelmi folyamat értelmezésekor, bemutatásakor a rendelkezésünkre álló tények, adatok legszélesebb körét kell figyelembe venni, csak így lehet az érem mindkét oldalát bemutatni. Valójában én az Ön által említett kérdések kapcsán is csak ezt tettem. A földreform végrehajtása történelmi szükségszerűség volt. Megvalósult formájában azonban a gazdasági célokat a baloldali pártok politikai érdekei fölülírták, hiszen a társadalom olyan rétegeinek földhöz juttatását, akik korábban nem foglalkoztak földműveléssel és nem is rendelkeztek ilyen szaktudással, nem a gazdasági racionalitás, hanem az 1945 őszi választások politikai haszonszerzése, a szavazóbázis megerősítése motiválta.

Tóth Ágnes: Migrationen in Ungarn 1945-1948: Vertreibung der Ungarndeutschen, Binnenwanderungen und slowakisch-unganischer Bevölkerungsaustausch. München, Oldenbourg Verlagsgruppe, 2001

Mi kellett mindehhez?

A kitűzött célok eléréséhez szükség volt a németek által birtokolt földek minél nagyobb részének igénybevételére, amit a politikai hatalom már 1945 tavaszán a svábok kollektív vagyonkorlátozása által biztosított. Ráadásul előre lehetett tudni azt is, hogy a rendelet alapján földre jogosultak jelentős részét nem lehet saját lakóhelyén földhöz juttatni, vagyis az ország más vidékeire kell áttelepíteni őket. Ehhez járult a földreform gyors, „forradalmi módon” való végrehajtása, ami szintén nagyon sok visszaélés forrásává vált. Hatására már a kitelepítések előtt megváltozott sok település nemzetiségi összetétele. A szakértelemmel nem rendelkező csoportok vagyonhoz juttatása nagy gazdasági károkat okozott, egyben a helyi közösségeken belül évtizedekre kiható konfliktusokat generált.

Mi volt a helyzet a másik megállapításával?

A másik tézis, amit említett, a Potsdam–„legenda” negligálása volt. Ha megnézzük a politikai pártok és a kormány törekvéseit, akkor azonnal kitűnik, hogy nem tartható fent az az értelmezés, hogy a magyar kormány csupán a nagyhatalmak előírását hajtotta végre, amikor a németeket kitelepítette. Ezzel nem a nagyhatalmak felelősségét akarom negligálni, csak azt szeretném hangsúlyozni, hogy a németek kelet-közép-európai országokból való kitelepítésében mind a nagyhatalmaknak, mind az adott országok politikai elitjének és társadalmainak megvan a maga felelőssége.

Amikor az 1990-es évek elején ezzel a kérdéssel foglalkoztam, akkor a magunk felelősségét próbáltam tisztázni, hisz mindaddig ez nem történt meg. A dokumentumokból egyértelműen látszik, hogy a magyarországi politikai pártok már 1945 tavaszán megfogalmazták a németek kitelepítésének igényét; különbség abban volt csupán közöttük, hogy a kitelepítés a németeknek mekkora körét érintse, valamint vesztes országként hogyan tudják azt végrehajtani. Bár a pártok farizeus módon mindvégig tagadták, hogy a németekkel szemben a kollektív bűnösség elvét alkalmaznák, ez nyilvánvaló volt, hiszen e nélkül kitűzött céljukat nem tudták volna elérni. Az akció végrehajtásához a nagyhatalmak közül a Szovjetunió támogatását már 1945 tavaszán megszerezték. Sztálin belegyezését azonban nem elsősorban a magyar, hanem sokkal inkább a csehszlovák kormány azon törekvésének támogatása motiválta, ami az ottani magyarság kitelepítésére vonatkozott. Ennek fel nem ismerése szűklátókörűség volt a magyar kormány és a pártok részéről.

Tóth Ágnes: Nemzetiségi népiskolák Magyarországon az 1943/44-es tanévben. Kecskemét, Bács-Kiskun Megyei Levéltár, 1998.

Milyen volt a visszhangja a kötetnek?

Miután az általam bemutatott összefüggések tényeken alapultak, az eredményeket megkérdőjelezni nem lehetett. Úgy gondolom azonban, hogy viszonylag hosszú időt vett igénybe, amíg a magyar történetírásba beépültek ezek a megállapítások. Ebben persze az is közrejátszhatott, hogy a monográfiám egy vidéki levéltár kiadásában jelent meg. A kötet 2001-ben német nyelven is megjelent. A könyvet a nemzetközi tudományosság pedig egyértelműen pozitívan fogadta.

Mennyiben lehet a Bodor-féle akciót a „wilde Vertreibung”[1] kategóriájába beleilleszteni?

A bukovinai székelyeket a magyar kormány 1941 tavaszán a visszacsatolt bácskai területekre telepítette le. 1944 őszén már nyilvánvaló volt, hogy ott tarthatatlan lesz a helyzetük, ekkor állami segítség nélkül, magukra hagyatva menekültek a front elől. Hónapokig teljesen kiszolgáltatva bolyongtak a hadszíntérré vált ország útjain. Bodor György fellépése – aki maga is székely volt – és a Nemzeti Parasztpárt azon határozott állásfoglalása, mely szerint ezeket az embereket el kell helyezni és otthont, megélhetést kell biztosítani számukra, szó szerint az életben maradásukat jelentette. Az általa önkényesen levezényelt telepítési akció, s az a mód, ahogyan ezt végig vitte, nagyon sok ellenérzést váltott ki a bukovinai székelyekkel szemben. A Bodor-féle akcióról Erdei Ferenc, az akkori belügyminiszter is tudott, aki néhány napos késéssel a kormány tagjait is tájékoztatta. Bodornak ahhoz, hogy a bukovinai székelyeket el tudja helyezni, a németeket fizikailag is el kellett távolítania házaikból. Ezért Lengyel községben a volt Apponyi kastélyt internálótábornak jelölte ki, ahová néhány nap alatt a völgységi járás németségét internálta, földjeiket pedig – nem bizonyított – volksbund-tagságukra hivatkozva elkobozta, mindezt jórészt szóbeli döntések alapján. Bodor tevékenysége során tehát még az akkori jogi lehetőségeket sem vette figyelembe, azaz önkényesen járt el. Ugyanakkor látni kell azt is, hogy egy rövid ideig tartó, a Nemzeti Parasztpárt által támogatott, részben azonban magán akcióról volt szó, amit sem a helyi közigazgatás, sem a kormányzat nem támogatott. Csehszlovákiában illetve Lengyelországban a „wilde Vertreibung” hónapokig tartó, a helyi közigazgatás valamint a központi kormányzat által támogatott, a többségi társadalom aktív közreműködésével és brutalitással végrehajtott akció volt.

E művével kapcsolatban milyen véleményeket kapott?

A könyvem megjelenését követően kritikával illettek, hogy nem voltam elég megértő, empatikus a Völgységbe telepített bukovinai székelyekkel szemben. Pedig én éppen azt próbáltam bemutatni, hogy a különböző kisebbségi csoportokat hogyan játszotta ki a politikai hatalom egymással szemben, s mennyire légüres térbe kerültek a székelyek. Az viszont tény, hogy a székelyek korábbi gazdálkodási tapasztalatai nem voltak elégségesek ahhoz, hogy egyik napról a másikra átvegyék a szőlő- és gyümölcstermesztésen alapuló sváb gazdaságokat. Ráadásul ehhez alig kaptak állami segítséget.

A 2000-es évek elején munkahelyet váltott és részben kutatási területét is kiszélesítette. Ekkor született meg a Pártállam és nemzetiségek 1950–1973 című dokumentumkötete. Ez a kötet valaminek a lezárása volt?

Nem, pont ellenkezőleg! Annak a kezdete, amivel most foglalkozom. Eljutottam a németek történetének kutatásában 1950-ig, és érdekelt, hogy egy politikai hatalom, amelynek ideológiájában meghatározó szerepe van a nemzeti identitás jelentősége tagadásának, hogyan viszonyult általában a nemzetiségekhez, a nemzeti kérdéshez, s melyek voltak nemzetiségpolitikájának jellemzői. Érdekes volt megfigyelni, hogy az osztályszempontok primátusát és a nemzeti identitás automatikus megszűnését hirdető politikai hatalom az 1950-es, 1960-as években hogyan használta a nemzeti azonosságtudatot társadalomszervező eszközként, majd tért át a nemzetiségek hídként szolgáló szerepének hangoztatására. Az MDP-nek, majd MSZMP-nek, valamint a különböző szintű közigazgatási iratanyagoknak az áttekintése során nyilvánvalóvá vált számomra, hogy azokban az időszakokban is – amelyek visszatekintve egyneműnek tűntek – eltérő súlypontokat lehet meghatározni. A korszak egészében pedig, mint ahogyan ez a két világháború közötti magyarországi nemzetiségpolitikában is nagy eltérés, mondhatni szakadék figyelhető meg az országos szinten meghozott elvi deklarációk, a törvények, rendeletek által nyújtott lehetőségek és a gyakorlati megvalósulás között. Ez a kettősség a politikai hatalom, valamint a közép- és alsófokú közigazgatás közötti szereposztásként is értelmezhető. Megfigyelhető az is, hogy a végletekig centralizált és ellenőrzött struktúrában a megyei közigazgatásnak igenis volt mozgástere, ezért aztán a nemzetiségekkel kapcsolatos eljárásban területi különbségeket tapasztalhatunk.A kötet 1973-as időhatárát végezetül az indokolta, hogy az 1968-as, az automatizmus elvét feladó párthatározat hatásait is meg akartam mutatni.

Tóth Ágnes: Pártállam és nemzetiségek (1950-1973). Kecskemét, Bács-Kiskun Megyei Levéltár, 2003.

Milyen irányba indult tovább?

A németek kitelepítésének kutatásakor figyeltem föl a visszaszökés vagy hazatérés jelenségére. Először nem is igazán értettem, hogy miről van szó. A forrásokban félmondatos utalásokat találtam arra vonatkozóan, hogy a kitelepített németek közül sokan visszaszöktek Magyarországra. A közigazgatási iratanyag mellett a bírósági, rendőrségi fondok, illetve az állambiztonsági iratok és a sajtó segítségével sikerült föltárni a jelenség államhatalmi kezelésének módját. De talán ennél is jobban foglalkoztatott az egyes személyek motivációja: ki miért döntött úgy, hogy miután Magyarországon elvették vagyonát, állampolgárságát s egy batyuval kidobták az országból, kockáztatva a megtorlást, a bebörtönzést, az ismételt kitoloncolást, mégis megpróbált visszajönni, ami értelemszerűen csak illegálisan volt lehetséges. Nyilvánvaló volt, hogy ehhez meg kell találnom a még élő érintetteket és meg kell nyitnom őket, hogy megismerhessem történetüket.

Milyen módszertant alkalmaztak a kutatások során?

A kérdéseim szükségszerűen indokolták az oral history alkalmazását. Strukturált interjúkat készítettünk, a visszatérés konkrét motivációin, módján kívül rákérdeztünk az adott személy szocializációjára, nemzeti identitásának jellemzőire is. Az interjúalanyokat kérdéseinkkel csak orientáltuk, aztán szabadon hagytuk beszélni őket, s bár így eltérő mélységű szövegek keletkeztek, az egyes kérdésekhez kapcsolódóan létrejött egy olyan szövegkorpusz, ami általánosabb következtetések levonására és az összehasonlításra is alkalmas volt. A módszertan kidolgozásakor, illetve finomításakor nagy segítséget nyújtott Kovács András kollégám. Számomra nagyon érdekes volt ez a munka, épp az interjúzás, a személyes találkozások miatt.

Sok helyről hallottam, hogy a Hazatértek című kötet legnagyobb újítása az volt, hogy az elemző és az idézett szöveg szinte összeolvadt egy elbeszéléssé. Miért ezt a formát választotta és nem a kivonatolást?

Számomra nem volt kérdés, hogy nem spórolható meg az a munka, hogy az egyes kérdésekhez kapcsolódó szövegrészekből létrehozzak egy teljesnek tekinthető szövegkorpuszt. Mindent figyelembe akartam venni, ami a rendelkezésemre állt, csak így tudtam a választott utak sokféleségét megmutatni. Bár nyilvánvaló, hogy a végül felhasznált 46 interjú nem tekinthető reprezentatívnak, azaz a mintegy 15–20 ezer visszaszökött, hazatért személyre vonatkozóan nem lehet általános érvényű következtetéseket levonni, de a döntések hátterét és a motivációkat illetően is kirajzolódtak azonos mintázatok.

A könyv eredeti címe Visszaszököttek volt és csak az utolsó simításoknál változtattam meg Hazatértek-re – épp az interjúalanyok érvelését figyelembe véve. Ők ugyanis nem valahová, hanem a hazájukba akartak visszatérni, és bár ebben sok szempont – a német társadalom ellenállása, a kulturális különbségek, a hadifogoly férj visszavárása, az öreg szülők ellátása – közrejátszott, tulajdonképpen mindannyian megfogalmazták, hogy Németországban maradásukkal maguk is jogosnak ismerték volna el a magyar állam büntetését.

Tóth Ágnes: Hazatértek: A németországi kitelepítésből visszatért magyarországi németek megpróbáltatásainak emlékezete. Budapest, Gondolat Kiadó, 2008.

A legújabb kutatásai a magyarországi németek történetére irányulnak a kommunista diktatúra időszakában. Hol tart a munka, és milyen súlypontjai vannak?

Az utóbbi években valóban a magyarországi németek 1950 és 1990 közötti történetével foglalkozom, de még csak az 1970-ig tartó időszak feldolgozásával vagyok kész. Munkám középpontjában az interakciók vizsgálata áll. Az elemzésben politika- és társadalomtörténeti szempontokat egyaránt szeretnék érvényesíteni. Az érdekel, hogy a politikai hatalomnak mik voltak a szándékai, és ezek hogyan jelennek meg az elvi deklarációk, a törvényi szabályozás valamint a gyakorlat szintjén. Bár a vizsgálatom középpontjában a német közösség áll, de ahhoz, hogy az ő helyzetükre vonatkozóan bármit is érvényesen mondhassak, a többi nemzetiség lehetőségeit is figyelembe kell venni – például az oktatás, vagy az önszerveződés területén. Az összehasonlítás tehát nem megkerülhető. Ezután meg kell vizsgálni, hogy a politikai törekvések milyen hatással voltak az adott nemzetiség helyzetére, milyen folyamatokat generáltak, milyen válaszokat adtak ezekre a közösségek. Minél mélyebbre ások, annál nyilvánvalóbb számomra az, amit már korábban is említettem, hogy volt egyfajta szereposztás a politikai hatalom felső-, középső-, és alsó szintjei között a nemzetiségekkel kapcsolatos bánásmódot illetően.

Milyen bánásmódbeli különbségekre utal?

A magyarországi németek jogegyenlőségét a minisztertanács 1950-ben rendeletben mondta ki, igaz ennek ellentmond, hogy szavazati jogukat csak 1953-ban kapták vissza. Ha azonban megnézzük a mindennapi élet szintjét, láthatjuk, hogy a hátrányos megkülönböztetés egészen az 1960-as évek végéig fennmaradt. Itt most nem csupán az 1950–1953 közötti internálásokra gondolok, hanem például a családegyesítéseknél alkalmazott hivatali eljárásra, az anyanyelvi oktatási jogok negligálására egyaránt. De súlyos gazdasági problémaként jelentkezett az elvett, majd üresen maradt egykori sváb házak kérdése is. 1946–1948-ban több német családot összeköltöztettek, majd miután a magyar állam eredeti elképzelését – a németség egészének kitelepítését – nem tudta végrehajtani, ezek a családok még az 1950-es évek végén is együtt laktak. Pedig a telepesek egy része már rég elhagyta ezeket a házakat és visszaköltözött eredeti lakóhelyére. A gazdasági ésszerűség is azt kívánta volna, hogy az üresen álló, leromlott állapotú házakat hasznosítsák, de az eredeti sváb tulajdonosoknak még a visszavásárlást sem engedélyezték, visszaadásról pedig szó sem lehetett.

Nyilvánvalóvá vált számomra az is, hogy nem lehet az 1950–1970 közötti évtizedekre úgy tekinteni, hogy ez volt az az időszak, amely bevégezte az asszimilációt. Ennek egyébként a rendszerváltás utáni folyamatok is ellentmondanak.

Tóth Ágnes: Rückkehr nach Ungarn 1946-1950: Erlebnisberichte ungarndeutscher Vertriebener. München, Oldenbourg Verlagsgruppe, 2012.

Hogyan lehet értelmezni a németek lehetőségeit erre az időszakra vonatkozóan?

Természetesen kétségtelen, hogy a nemzetiségi közösségekre a háború utáni évtizedekben nagy államhatalmi nyomás nehezedett, s nem rendelkeztek az önazonosságuk megtartásához szükséges intézményrendszerrel sem. A németek ráadásul még ezeket a nagyon korlátozott lehetőségeket is csak jelentős időbeli késéssel kapták meg. Ezzel együtt sem lebecsülendő a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetségének vagy a kultúrcsoportoknak a tevékenysége, a közösségi identitás megőrzésében játszott szerepe. Én abban, hogy a németek egy része ezekben az évtizedekben elrejtette nemzeti identitását, egyfajta alkalmazkodó ellenállást is látok. Az identitás elrejtése nem jelentette annak feladását, hanem sokkal inkább alkalmazkodás volt az államhatalmi elvárásokhoz.

A helyi közösségekben mindig is számon tartották, hogy ki a német, és a közösség a külső támadások hatására összezárt, befelé fordult, másrészt pedig támaszkodott a közös szocializációra, tapasztalatra, munkakultúrára. Ez mutatkozott meg például abban is, hogy a tsz-szervezésekkor saját, külön tsz-ek létrehozására törekedtek.

A kollektivizálás hatására ugyan sok, németek által lakott falu is kiürült, és a hagyományos közösségek felbomlottak, a közösség pedig tovább szórványosodott. Az 1980-as évektől már észlelhető, hogy sokan újra felfedezték korábban elrejtett identitásukat. Meg merem kockáztatni, hogy ez sokszor nem is a tánc, a zene, a hagyományok vonatkozásában mutatkozott csak meg, hanem például abban is, hogy gyerekeiket egyre nagyobb számban iratták nemzetiségi iskolába, mivel ismét fontosnak tartották a német nyelv elsajátítását.

Mi történt 1970 után? Mit szeretne még megírni, ha ezt befejezi?

Az első kérdésre a választ csak akkor tudom elmesélni, ha feldolgoztam. Viszont most van finisben a Dokumentumok a magyarországi németek történetéhez 1944–1953 című kötet kiadása, ami remélem, hogy még az idén megjelenik. A forrásokat német nyelven is összefoglaltuk, abban bízva, hogy így a német kollégák is hasznosítani tudják őket. A forrásválogatás során főleg a folyamat társadalomtörténeti vonatkozásaira helyeztem a hangsúlyt.

Tóth Ágnes

Mit tekint a fő feladatának az elkövetkező években?

A következő egy-két évre a magyarországi németek rendszerváltásig szóló történetének feldolgozása marad hátra. Emellett mindig izgatott az egyházak nemzetiségekkel kapcsolatos szerepvállalása, törekvése. Ehhez a témához nagyrészt már összegyűjtöttem az anyagot, és „csak” a megírás van hátra. Az utóbbi években már németországi levéltárakban is elkezdtem az anyaggyűjtést egy újabb témához, amelyben azt vizsgálnám, hogy a magyarországi németek milyen szerepet játszottak a magyar-német kapcsolatokban, beleértve az NDK-t és az NSZK-t is.

Van még egy anyag, ami részben együtt van, s aminek a feldolgozását a közeljövőben be szeretném fejezni, ez pedig a jugoszláviai svábok második világháború utáni helyzetéhez kapcsolódik. Egy kerényi családból az anya és a lánya is naplót vezetett 1944–1948 között, egymástól teljesen függetlenül. Míg az apát és az idősebb lányt elhurcolták malenkij robotra, az anyát és a tizennégy éves Katharina Ackermannt Gádorosra internálták, ahonnan ők Magyarországra szöktek, s a Baja környéki falvakban éltek hónapokig. Az egymással párhuzamosan, német nyelven, pontosabban dialektusban vezetett naplók önmagukban is unikálisak, nemcsak tartalmuk, de nyelvi vonatkozásaik miatt is. Nem kevésbé érdekes, hogy a magyar állam, azokban a hónapokban, amikor megkezdte saját német nemzetisége kitelepítését, a szomszédos Jugoszláviából átmenekült mintegy 20–30 ezer német nemzetiségű személyt a nemzetközi jog értelmében kénytelen volt menekültként alapvető ellátásban részesíteni.

Feladat tehát van bőven, s hogy nyugalom és erő is adatik hozzá, azt csak remélni tudom.

Ritter György

[1] A kelet-közép- és délkelet-európai németségnek a második világháborút követő kényszermigrációját a szakirodalom több szakaszra osztja. Az önkényes, nemzetközi jogban nem szankcionált „vad elűzést” (wilde Vertreibung) részben a Vörös Hadsereg, részben az újjászerveződő államok (Csehország, Jugoszlávia, Lengyelország) reguláris és irreguláris egységei hajtották végre, nem ritkán tömeges erőszakkal, tömeggyilkosságokkal vegyítve. Ez az időszak a megszállástól a potsdami konferenciáig terjedt, ahol a kitelepítési határozatával lényegében a XIII. cikkely „törvényesítette” az elűzéseket, amivel a nagyhatalmak a folyamat ellenőrzését és keretek közé szorítását kívánták elérni. A Bodor-féle akciót Gerhard Seewaan összefoglaló munkája nevezi vad elűzésnek! Ld. Gerhard Seewaan: Geschichte der Deutschen in Ungarn. Band 2. Herder Inst. Marburg. 2012. 341.

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket