Iránytű a 20. század meghatározó magyar politikai vezetőihez

Az alábbiakban arra teszünk kísérletet, hogy a PoliticalCompass.org nemzetközi politológiai kérdőíve segítségével ábrázoljuk a 20. századi magyar történelem meghatározó politikusait egy olyan kétdimenziós koordináta-rendszerben, mely a társadalmi értékeket a tekintélyelvűségtől az anarchizmusig terjedő skálán, a gazdaságpolitikai elképzeléseket pedig a piacpártiságtól a kollektivizmusig terjedő skálán ábrázolja. Ehhez kiválasztottuk az elmúlt bő évszázad legemblematikusabb magyar politikai vezetőit (Tisza Istvántól Horn Gyuláig), akiknek a hatalmuk csúcsán a nyilvánosság előtt kifejtett tevékenysége és elgondolásai alapján kitöltöttük a Political Compass kérdőívét, hogy a honlap algoritmusa elhelyezze őket az említett koordinátarendszerben.

Projektünket az egri Eszterházy Károly Egyetemen csináltuk Paksa Rudolf és Fábián Máté vezetésével, a végzős MA-hallgatók (Barát László, Pap Péter, Pásztor Gergely) bevonásával. (Paksa Rudolf az ÚNKP Bolyai+ ösztöndíj támogatásával volt óraadó az egyetemen.)

(Amennyiben csak az eredmények érdeklik, de a módszertan nem, ide kattintva közvetlenül arra a szövegrészre ugorhat – a szerk.)

I. A projekt és a módszer: a Political Compass kérdőíve

15 emblematikus magyar politikai vezető a 20. századból – avagy kiket és mit vizsgáltunk?

A teszt történelmi szereplőkre való alkalmazása – figyelembe véve néhány módszertani problémát, melyre alább részletesen is kitérünk majd – alapvetően két dologra alkalmas: összehasonlításra, illetve illusztrálásra. Vagyis a Political Compass (ideológiai) koordináta-rendszerében elfoglalt hely nem önmagában, hanem mások pozíciójával összevetve beszédes igazán. A kérdőívet – mint azt a bevezető sorokban előre bocsájtottuk – a kiválasztott történelmi személyiségek hatalmi-politikai csúcsidőszakának tevékenysége, illetve a széles nyilvánosság előtt kifejtett nézetei alapján töltöttük ki. Ekképpen a kitöltésnél csak igen korlátozottan vettük figyelembe az évek, évtizedek múltán keletkezett, legtöbbször apologetikus hangvételű visszaemlékezéseket, vagy éppen az adott személy magánemberként vallott nézeteit. A hosszabb ideig vagy több alkalommal is az ország élére került politikusok esetében igyekeztünk a politikai karrier leginkább autentikus, önazonos időszakát (vagy időszakait) figyelembe venni, ahol az adott politikai vezetőnek a lehető legkevesebb kényszerítő körülmény közepette nyílott módja tevékenységét kifejtenie.

A 15 politikus (zárójelben a politikai tevékenységük csúcsidőszaka):

gróf Tisza István (1910-es évek),

gróf Károlyi Mihály (1918),

Kun Béla (1919),

Horthy Miklós (1919 és 1944),

gróf Bethlen István (1920-as évek),

Gömbös Gyula (1930-as évek első fele),

Imrédy Béla (1938),

gróf Teleki Pál (1920–1921, 1939–1941),

Szálasi Ferenc (1944),

Rákosi Mátyás (1950-es évek eleje),

Nagy Imre (1953–1955, 1956),

Kádár János (1956–1988, hangsúllyal a konszolidált időszakon),

Németh Miklós (1988–1990),

Antall József (1990-es évek eleje),

Horn Gyula (1990-es évek közepe).

Amint látható: kizárólag a 20. század meghatározó, mára már inaktív – Németh Miklós kivételével elhunyt – politikusait vizsgáltuk.

Az egyes politikusok tevékenységét a vonatkozó dokumentumkötetek és az elérhető kurrens szakirodalom alapján dolgoztuk fel. (A felhasznált kötetek listája a cikk végén olvasható.) A projektmunka keretében a Political Compass kérdőívének kérdéseit egyesével megvitattuk, válaszainkat táblázatos formában rögzítettük a visszakereshetőség és összehasonlíthatóság jegyében. (A kitöltött táblázat itt tekinthető meg.) Az egyes politikusok elhelyezkedése így részleteiben láthatóvá teszi a történelmi személyiségek politikája közti „ideológiai távolságot” – és a személyeken keresztül, áttételesen megmutatkoznak a 20. századi magyar politikai rendszerek időbeli változásai is.

A teszt kitöltése során, illetve a rendelkezésre álló források számbavételekor el kellett gondolkozzunk azon, hogy egy-egy vezető esetén pontosan mit is vizsgálunk – hiszen e politikusok karrierjében számos esetben került szembe egymással eszme és gyakorlat. A kitöltés, majd az azt követő viták során ugyan folyamatosan reflektáltunk vízió és praxis ilyetén különállásaira, de hogy a végeredményben melyik érvényesült igazán, az nekünk is csak utólag, az összes eredmény ismeretében vált jól láthatóvá. Eszerint a képviselt és hangoztatott ideológia a hangsúlyosabb elem, melyet folyamatosan ütköztettünk a politikai tevékenységben megnyilvánuló gyakorlati megvalósulással, s igyekeztük e történelmi tényekkel árnyalni a szövegekből kibontakozó ideológiai profilt. (Jellemző nyelvi megjelenése volt ennek a kettőségnek a kitöltés folyamata során az „Igen, de…” fordulat.) A tesztkérdésekre adott válaszok és a koordináta-rendszerben elfoglalt pozíció tehát elsődlegesen az adott politikus társadalom- és gazdaságpolitikai vízióját ábrázolja – amelynek megvalósítására hol nagyobb, hol szűkösebb mozgástér adódott, és nem is mindig sikerült a vallott eszmerendszert hitelesen és önazonosan megvalósítani. Ez tehát egyfajta korlátja annak, hogy projektünkből egy-egy kormányzat, politikai berendezkedés vagy történelmi (al)korszak általános vonatkozásában vonjunk le általános következtetéseket, mivel alapvetően az egyes politikai vezetők „eszmei arculatát” vizsgáltuk.

A Political Compass kérdőívének kitöltése

A PoliticalCompass.org kérdőíve 2001 óta érhető el az Interneten – változatlan formában. A nemzetközileg elismert politológiai kérdőív hat tematikus csoportban tesz fel összesen 62 kérdést. A kérdéssor hét általános világnézeti, majd tizennégy gazdasági, tizennyolc egyéni társadalmi értékekre kérdező, tizenkét kollektív társadalmi értékeket firtató, öt vallással, s végül hat szexuáletikával kapcsolatos kérdésből áll. A kitöltőnek minden kérdésre válaszolnia kell a négy válaszlehetőség valamelyikével (nagyon egyetért, egyetért, nem ért egyet, nagyon nem ért egyet). A kérdések elsődleges értelmezési kerete az euroatlanti közbeszéd, valamint a nyugati típusú, liberális demokráciák, illetve ezek érzékenyebb, megosztóbb társadalmi és gazdasági dilemmái. Éppen ezért a kérdéseket nemcsak nyelvileg, és nemcsak történeti problémákra kellett lefordítani, hanem kulturális értelemben is („angolszászról” „közép-európaira”). Noha a 21. század második évtizedében és a globalizált világ korában ez nem okozott megoldhatatlan feladatot, nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a kérdéssor bizonyos problémafelvetéseit erős absztrakció segítségével tudtuk csak a mi viszonyainkra értelmezni.

E „regionális átfordításnál” azonban sokkal több fejtörést okozott az, hogy mennyire alkalmazható a kérdőív történeti személyiségek besorolására? A 2001 óta működő honlap készítői maguk is kísérletet tesznek arra, hogy történelmi személyiségeket (Mahatma Gandhit, Adolf Hitlert, Joszif Visszarionovics Sztálint, Margaret Thatchert és Milton Friedmant) soroljanak be a kérdőívvel, de azt is hangsúlyozzák a Gyakran Ismételt Kérdések rovatban, hogy Jézus és Mohammed esetében már nem látják értelmét a kérdőívnek, mert egészen mások voltak a kortárs nyugati demokráciák közéleti vitái, mint a nagy világvallások születésének időszakáéi. A kortárs politikusok nyilvános tevékenysége azonban besorolható a beszédeik, programjaik, tevékenységük alapján. Azt is hangsúlyozzák, hogy a kétdimenziós koordinátarendszerükben a vízszintes tengelyen szereplő jobb-, illetve baloldaliság gazdasági, nem pedig politikai értelemben értendő, mert utóbbi nem állandó, hanem ország- és korszakfüggő. Az egész projekt vonatkozásában is szeretnénk erőteljesen hangsúlyozni, hogy a teszt nem az újságírásban és közbeszédben meglehetős leegyszerűsítéssel használt „jobb-” és „baloldaliságot” méri (ami korszakról korszakra, országról országra igen eltérő lehet, és gyakran nem is értékelvűségből, hanem helyi jellegzetességekből fakad), hanem egy annál sokkal komplexebb, többtényezős rendszerben helyezi el a kitöltőt. Egyébként érdekes eredmény, hogy a készítők mintabesorolása alapján a hitleri Németország gazdasági szempontból a középtengelytől enyhén jobbra helyezkedett el, vagyis a náci rendszer csak szavakban volt szocialista. Noha a kérdőív mind a médiában, mind a tudományos közegben számos pozitív visszajelzést kapott, érdemes hangsúlyoznunk, hogy természetesen ez a módszer sem csodaszer, hanem sokkal inkább egy elemzési eszköz. Ennek tudatosítására a készítők maguk adnak közre néhányat a kérdőívvel kapcsolatos mémek közül, amelyek közül ezek a személyes kedvenceink:

(A kérdőív szakmai fogadtatásáról itt, médiavisszhangjáról itt olvashatunk bővebben, a kapcsoló mémeket pedig itt találjuk.)

Ehelyütt kell jeleznünk, hogy a projekt kezdetétől tudatában voltunk annak, hogy a Political Compass algoritmusa, amely a válaszok alapján kialakítja a koordináta-rendszerben elfoglalt pozíciót, nem férhető hozzá nyilvánosan. Vagyis nem tudhatjuk, hogy az egyes kérdésekre adott eltérő válaszok pontosan milyen eltérést eredményeznek a kapott pozícióban. A honlap és a mechanizmus közel két évtizedes működése, továbbá a hozzá kapcsolódó mértékadó értékelések és vélemények azonban számunkra elegendőek voltak ahhoz, hogy az algoritmus ismerete nélkül is bátran használjuk a Political Compasst. Annál is inkább, hiszen csapatunk egyik tagja, Paksa Rudolf már a magyar szélsőjobboldallal foglalkozó 2012-es kötetében is alkalmazta ezt az „ábrázolástechnikát”, s az ott szerzett pozitív tapasztalatai, valamint az akkor kapott eredmények több ponton is visszaigazolást nyertek. Az ott látható, a pártok programjai alapján kapott koordináták, pozíciók és besorolások jelen munka Horthy-korszakra vonatkozó részeinél is referencia-jelleggel bírtak.

A kérdőív kitöltéséhez a teljes egyértelműség kedvéért magyarra fordítottuk a kérdéssort, amihez ezúton köszönjük Gábriel Dóra és Romsics Gergely segítségét. Ezután egyesével megvitattuk, hogy miként válaszolható meg a kérdéssor a kiválasztott tizenöt magyar politikai vezető tevékenysége alapján. A közösen kialakított válaszainkat az ellenőrizhetőség érdekében Excel táblázatban rögzítettük, majd megmutattuk az adott politikussal hosszabb ideje foglalkozó történész kollégáknak, hogy véleményezzék, vajon ők a saját kutatási eredményeik alapján ugyanígy válaszoltak volna-e. Ezúton mondunk köszönetet Ablonczy Balázs, Barta Róbert, ifj. Bertényi Iván, Cieger András, Czeferner Dóra, Ignácz Károly, Kerepeszki Róbert, Papp István, Püski Levente, Révész Tamás, Romsics Gergely, Romsics Ignác, Turbucz Dávid, Vörös Boldizsár, Zeidler Miklós segítségéért. Külön köszönjük Rainer M. János munkáját, aki nemcsak lektorként, hanem az 1945 utáni politikusok vonatkozásban a vitáinkban is résztvevő aktív kitöltőként volt segítségünkre.

A kapott visszajelzések túlnyomó többségénél mindössze egy-két olyan kérdés volt, amelyre a téma szakértője a miénktől eltérő választ adott volna. Lektoraink indoklása alapján ezeket a kérdéseket újra megvitattuk, s szükség esetén javítottuk a válaszainkat. (A kollégák javaslata alapján javított válaszaink zöld háttérrel szerepelnek az Excel fájlban.) Amikor nem tudtunk dönteni, a felmerült alternatív válasszal is kitöltöttük a kérdőívet. (Az alternatív válaszokat sárga háttérszínnel jelöltük az Excel fájlban; első helyen az eredeti válaszunk, második helyen a szakértő kolléga által javasolt válasz található.)

Egyedül Tisza István esetében merült fel lektorainkban, hogy a kérdőív egyáltalán nem alkalmazható a 19. századi politikusra. Egyúttal a kérdésekre adott válaszainkkal kapcsolatosan is több kétség fogalmazódott meg Tisza esetében, ezért másodvéleményt kértünk, illetve újra átnéztük a válaszainkat. Végül négy helyen változtattunk (a faji felsőbbrendűségre, a nemzetközi jogot megsértő katonai akciókra, a termőföld adás-vételére, valamint a kereskedelmi protekcionizmusra vonatkozó kérdések esetében), illetve egy kérdés esetében két alternatíva is elfogadhatónak tűnt számunkra (nem tudtuk eldönteni, hogy Tisza számára mennyivel volt fontosabb a nemzetiségi kérdés az osztályhelyzetnél).

Tisza esete ellenére összességében azt tapasztaltuk, hogy az alternatív válaszok egyébként nem eredményeznek jelentős eltérést a kapott koordináta-rendszerbeli pozícióban. (Ahogyan a cikk elején is utaltunk rá, az algoritmus ismeretének hiányában nem tudható pontosan, hogy az ábrán kapott pozíciót hogyan befolyásolják az egy-egy konkrét kérdésre adott eltérő válaszok.) A kérdőív kitöltésének folyamata számunkra azt bizonyította, hogy a kérdések megválaszolása a történelmi személyiségek politikai arculata alapján közel sem olyan szubjektív, mint azt elsőre gondolhatnánk.

A kérdéssor történelmi személyiségekre történő alkalmazása során szembesültünk néhány problémával és érdekességgel, amiről érdemes szót ejteni röviden. Mindenekelőtt problémát jelentett a kérdőív némely kérdésének homályos vagy bonyolult megfogalmazása. Ez azonban a kérdőív összeállítói részéről tudatos volt: a kérdéseket azért fogalmazták meg ilyen formában, hogy ne orientáljanak valamelyik válasz irányába. A másik gyakori problémát az okozta, hogy némelyik kérdés anakronizmusnak tűnt a vizsgált korszakra vonatkozóan. Ennek különböző okai lehettek. Könnyű helyzetben voltunk, ha egy kérdés lényegét tekintve hasonlóan feltehető lett volna a múltban is. Ilyen volt például a marihuána legalizálására vagy az elektronikus médiára vonatkozó kérdés. A „nemzetközi jog” fogalmát – annak tételes megszületése előtt – például azonosítottuk a nemzetközi szövetségi rendszerek és paktumok összességével. Ugyancsak rugalmas értelmezést igényelt a vállalatok mint „független piaci szereplők” fogalmának az államszocialista rendszerekre történő alkalmazása. Ezeknél nehezebb volt a kifejezetten napjainkra vonatkozó kérdéseket a múlt világára fordítani – főleg a fogyasztói társadalomra vagy például a génmódosított élelmiszerekre vonatkozóakat. Ezek az értelmezési problémák azonban azért nem befolyásolták a végeredményt, mert mindössze néhány kérdés volt ilyen, ráadásul minden vizsgált személy esetében azonos módon értelmeztük ugyanazt a kérdést.

Összességében arra jutottunk, hogy a kérdőív esetenkénti anakronizmusa és a besorolás esetleges szubjektivitása messze nem olyan mértékű, mint attól kezdetben tartottunk. Elsőre ugyan intuitívabb feladatnak tűnik egy történelmi személy politikája alapján megválaszolni egy előre megfogalmazott kérdőívet, mint kizárólag arról írni, amivel az adott politikus ténylegesen foglalkozott, de tévedés lenne azt gondolni, hogy egy történeti életrajz megírása ne igényelne történészi intuíciót. Úgy gondoljuk, hogy projektünk vitathatatlan pedagógiai és illusztratív erényei mellett tudományosan is figyelemreméltó, mivel lehetőséget ad a legjellegzetesebb 20. századi magyar politikusok „külső szempontú” összehasonlítására, amelynek kérdésfeltevései – azok erősen „angolszász” jellege miatt – kevésbé vannak átitatva magyar historiográfiai és emlékezetpolitikai toposzoktól; noha a kitöltőkről ez értelemszerűen már nem mondható el. Mivel az egyes kérdésekre adott válaszainkat rögzítettük és cikkünk végén közzétesszük, azok mindenki számára ellenőrizhetők és vitathatók.

Végezetül kiemelünk néhány példát a kitöltés dilemmái közül, melyek egyfelől az ideológia és a gyakorlat figyelembevétele, másfelől a történetiség problémája körül sűrűsödtek. Tanulságos például az első kérdésblokk 4. kérdése: „A mi fajunknak (rasszunknak) számos felsőbbrendű tulajdonsága van – összehasonlítva más fajokkal (rasszokkal).” Ez a kérdés nyilvánvalóan egészen mást jelentett volna azok számára, akik már ismerték a náci fajelméletet, mint azoknak, akik még nem. Egy 19. századi európai politikus – a gyarmatosítás tapasztalatával a háta mögött – bizonyosan egyetértett volna a népek közti civilizációs különbség meglétével, de nem tulajdonított volna ennek olyan biologizált magyarázatot, mint a fajelmélet hívei; s nem is állította volna ezt politikája középpontjába. Ennek megfelelően el tudtuk különíteni az „egyetért” és a „nagyon egyetért” válaszokat: míg Tisza, Bethlen és Horthy esetében a kulturális azonosulást megjelenítő „egyetért” választ adtuk, addig a fajiság fogalmát kimondottan hangsúlyozó politikusoknál (mint például Gömbös, Teleki, Imrédy, Szálasi) a „nagyon egyetért” választ. Az 1945 utáni politikusok esetében pedig következetesen a „nagyon nem ért egyet” választottuk, mivel számukra ez már egyértelműen a fajelmélet merev elutasítását jelentette volna, amiben mindannyian közös platformon álltak.

Ugyancsak érdekes jelenség – természetesen nemcsak történeti személyek esetében – az egyes kérdések eltérő értelmezése. Az általunk vizsgált politikusok esetében akár szimbolikusnak is tekinthető, hogy a kérdéssor legelső kérdését („Amennyiben a gazdasági globalizáció elkerülhetetlen, elsősorban az emberiséget kellene szolgálnia, mintsem a multinacionális vállalatok érdekeit.”) minden valószínűség szerint eltérően értelmezte volna egy baloldali és egy nacionalista politikus. Míg előbbi valóban az egész emberiséget értette volna az „emberiség” kifejezés alatt, utóbbi valószínűleg úgy mondott volna igent a kérdésre, hogy az „emberiség” fogalma alatt elsősorban a saját nemzetéhez tartozó emberekre gondolt volna. Ez az eltérés azonban a válaszaikban nem, vagy nem feltétlenül látszik. Így például egy antikapitalista válasz hátterében ugyanúgy állhat baloldaliság, mint antiszemitizmus. Néha ráadásul nem is egytényezősek a motivációk. A termőföld vásárlására vonatkozó állítással („A termőföldnek nem kellene egy eladható és megvásárolható árucikknek lennie.”) véleményünk szerint Kun Béla és Horthy Miklós is nagyon egyetértene, bár teljesen más okokból. A kommunista Kun ugyanis elvi alapon nem helyeselte a magántulajdont, míg Horthy a fennálló rendet, a meglévő birtokrendszert szerette volna megóvni, s nem mellesleg egyáltalán nem örült volna annak, ha zsidók vagy külföldiek szerezhettek volna magyar földet. Az eltérő érvelések ellenére adott azonos válaszok egyúttal arra is figyelmeztetnek, hogy olykor alapvetően eltérő világnézetű emberek is kerülhetnek egy-egy konkrét kérdésben közös platformra. Ez a politikai döntések kutatói számára ugyan egyértelmű, a kérdőívet alkalmazó eszmetörténészt mégis arra inti, hogy mindig legyen tisztában a látszólagos egyezések hátterében álló különbségekkel is, mivel ezek jellemzik a korszak sajátos gondolkodásmódját.

Azoknál a kérdéseknél, amelyeket az adott politikus korában törvény szabályozott (mint például a kötelező közoktatás, halálbüntetés, abortusz, drogfogyasztás, melegházasság), különösen egyszerű volt választ adnunk – ha a vizsgált személy nem tűzte zászlajára a kérdéskör újraszabályozását. Ezzel kapcsolatosan ismételten hangsúlyozzuk, hogy ezekben a kérdésekben sem az adott politikus magánvéleménye volt számunkra az érdekes, hanem a nyilvánosságnak szánt politikai tevékenysége.

Zárásként egy konkrét példát hozunk fel annak illusztrálására, hogyan is ütközött egymással extrém esetekben az a bizonyos vízió és praxis. Az egyik kérdés azt firtatja, miként viszonyul a kitöltő a „szemet szemért, fogat fogért” elvhez. Ha Kun Béla (és a nevével fémjelzett Tanácsköztársaság) esetében a választ a forradalmi ideológiából és igazságszolgáltatás számára deklarált elvekből próbáljuk levezetni, akkor a „nem ért egyet” válasz adódik, hiszen a kommün vezetői a bíráskodás kapcsán az elkövető „osztályhelyzetének”, társadalmi körülményeinek és egyéni sajátosságainak figyelembevételét hangsúlyozták. Ezzel szemben, ha a rendszer egészének működését vesszük figyelembe, akkor akár a „nagyon egyetért” válasz is elfogadhatónak tűnik, hiszen a „kizsákmányolókkal” szemben vitathatatlanul megjelent egyfajta bosszúvágy, mely nemcsak a vörösterror nyílt erőszakában öltött testet, hanem abban is, hogy a választójogból kimondottan azokat a csoportokat zárták ki, akik addig privilegizálták a politikai jogokat. Szerencsére azonban nem adódott túl sok ehhez hasonló eset, ahol közel azonos súlyúnak tűnő, és ennyire ellentétes alternatívák merültek volna fel a kérdések megválaszolására.

Az összes személy összes válaszát tartalmazó Excel fájl ITT érhető el, a kétnyelvű teljes kérdéssor pedig ITT.

II. Eredmények: az ideológiai koordináták és értelmezési lehetőségük

A koordinátarendszer

A PoliticalCompass.org a kitöltött kérdőív alapján egy kétdimenziós koordinátarendszerben helyezi el a kitöltőt. A vízszintes tengelyen a gazdasági, a függőlegesen a társadalmi kérdésekre adott válaszok alapján -10 és +10 közti értéket lehet elérni. E szerint a vízszintes tengelyt az angolnyelvű honlap a „Left” (Bal) és a „Right” (Jobb) címkékkel jelöli, de a készítők maguk is hangsúlyozzák, hogy ez nem politikai, hanem gazdaságfilozófiai értelemben vett bal- és jobboldaliság. Vagyis míg a jobboldalra a szabad piac, addig a baloldalra az állami beavatkozás és kollektivizálás hívei kerülnek. A függőleges tengelyt a készítők az „Authoritarian” (Autoriter) és „Libertarian” (Libertárius) címkékkel jelölik. E kifejezések a magyar köznyelvben nem számítanak bevett fogalomnak. (Vigyázat: az angolszász politológiában bevett „libertarian” (magyarul: libertárius) kifejezés nem azonos a „liberal” (magyarul: liberális) jelzővel!) Az „authoritarian” kifejezés a magyar történeti szakirodalomból leginkább a Horthy-korszak politikai rendszerének jellemzésére használatos („autoriter rendszer”), itt azonban – mint azt cikkünk módszertani, első részében hangsúlyoztuk – nem a politikai rendszer jellegét, hanem az adott személy társadalompolitikai nézeteinek milyenségét jelzi. Általánosságban tehát a fogalom a fennálló társadalmi rend helyeslőit (konzervatívok, rendpártiak, tekintélyelvűek) jelöli. Az ezzel ellentétes értelműként használt „libertarian” kifejezés szinte egyáltalán nem használatos magyarul. Ezzel a fogalommal a kötött társadalmi rend elutasítóit (forradalmárok, anarchisták, szabadságelvűek, a nyílt/nyitott társadalom hívei) szokás megnevezni.

Meglátásunk szerint azonban nem is annyira a koordinátarendszerben elfoglalt pozíció pontos adatai az informatívak, hanem a vizsgált személyek egymáshoz viszonyított helyzete. Vagyis az, hogy kik kerülnek egymás közelébe, s alkotnak elkülöníthető csoportot, s kik azok a politikusok, akik egymástól távolabb helyezkednek el, s milyen irányba térnek el egymástól. Legalább ennyire érdekes, ha az egymást követő politikusok pozíciójának változását nézzük. Ekkor ugyanis azt láthatjuk, hogy mennyire különböztek az egymást váltó jellegadó politikusok nézetei és politikai tevékenysége.

A 20. századi magyar politikai vezetők pozíciója a koordinátarendszerben

Miután kitöltöttük a PoliticalCompass.org kérdőívét a 15 legmeghatározóbb 20. századi magyar politikus nyilvános politikai vezetőtevékenysége alapján, a fenti ábrát kaptuk. Az eredményként kapott ábrához – a teljesség igénye nélkül – szeretnénk néhány észrevételt fűzni, időrendben haladva.

Tisza István – nem meglepő módon – a jobb felső negyedbe került, vagyis gazdaságilag a szabad piac híve, társadalmilag autoriter. Ebbe a mezőbe rajta kívül alig van más a vizsgált politikusok közül, ami jól mutatja, hogy a 20. századi magyar gazdaságfilozófia milyen látványosan szakított az „éjjeliőr állam” eszméjével.

Ki kell emelnünk azonban azt is, hogy Tisza esetében volt a legtöbb problémánk a kérdések értelmezésével, ahogy arra a módszertani kérdéseket taglaló részben utaltunk. A tömegdemokráciák és a globalizált fogyasztói társadalom mérésére kidolgozott kérdőív ugyanis számos esetben nehezen értelmezhető a 19. századi magyar politikai életre vonatkoztatva.

Érdekesség, hogy a PoliticalCompass.org készítőinek saját besorolása szerint az ismert 20. századi politikusok közül Margaret Thatcher majdnem ugyanott található, mint Tisza.

Károlyi Mihály a kollektivista értelemben vett gazdasági baloldalára került az ábrának, azon belül a szabadságpárti alsó szegmensbe. Vagyis Károlyi pozíciója diametriálisan ellentétes Tiszáéval, mintha középpontosan tükrözné Tisza pozícióját a koordinátarendszer origójára. Tisza és Károlyi ellentétes pozíciója jól mutatja, hogy a két politikus között nem egyszerűen személyes ellentét, hanem egy meglehetősen széles ideológiai szakadék húzódott mind gazdaságfilozófiailag, mind a társadalmi értékek tekintetében.

Kun BélaKárolyihoz hasonlóan – a bal alsó mezőbe került, de a gazdaságpolitikai tengely kollektivista szélére. Kun pozíciója hűen tükrözi a Tanácsköztársaság gazdaságpolitikájának radikalizmusát és a rendszer szakítását a fennálló társadalmi renddel és hagyományokkal – vagyis a proletárdiktatúra forradalmi jellegét.

Károlyi és még inkább Kun pozíciójának Tiszától vett óriási távolságában azt láthatjuk, milyen hatalmas változásokat hozott (vagy legalábbis akart hozni) az őszirózsás forradalom, majd utána a Tanácsköztársaság mind a gazdasági, mind a társadalmi viszonyok vonatkozásában.

Kun és még inkább Károlyi egyébként nagyjából ott helyezkedik el, ahol a készítők nemzetközi példái közül Gandhi. Ez egyébként érthető is, hiszen mindegyikük a múlttal, a fennálló renddel szakítani kívánó „felforgató” volt a saját korában.

Horthy-korszak

Horthy Miklós a bal felső kvadránsba került, vagyis gazdaságilag inkább az állami beavatkozás támogatója, míg társadalmilag egyértelműen autoriter, vagyis a zárt társadalmi struktúra híve (rendpárti és tekintélyelvű, korlátozott társadalmi mobilitással). Ez azért nem meglepő, mert Paksa Rudolf 2012-ben megjelent A magyar szélsőjobboldal története című kötetéből tudható, hogy ebbe a negyedbe sorolható a Horthy-korszak minden kormánypártja és szélsőjobboldali ellenzéki pártja is. Vagyis ide várhatók a Horthy-kori miniszterelnökök is. Ebben alapvetően nem is kell csalódnunk: a Horthy-kori politikusok Bethlen kivételével a koordinátarendszer bal felső mezőjébe (rendpárti és kollektivista) kerültek. A függőleges tengelyen a Gömbös–Imrédy–Szálasi trió a kormányzóval szinte egy vonalba került a mező felső felében (6 és 6,5 közti értékekkel). Teleki ennél kicsivel alacsonyabb értéket ért el. Ez alapján teljesen helytállónak tűnik a korszak tekintélyuralmi, autoriter jellegének hangsúlyozása – legalábbis Gömbös miniszterelnökségétől kezdődően. A szakirodalomban használatosnál azonban jóval élesebb cezúra rajzolódik ki Bethlen és a későbbi miniszterelnökök között.

Az előzetes várakozásainkhoz képest meglepő, hogy Bethlen István a kormánypolitikája alapján a jobb felső negyedbe került, még ha közel is a koordinátarendszer origójához, vagyis mérsékelten piacpártinak és mérsékelten autoriternek tekinthető. Bethlen ezzel egyértelműen kilóg a Horthy-kori vezető politikusok sorából, s sokkal inkább viszonyítható Tiszához és Károlyihoz. Pozíciója ugyanis majdnem pontosan félúton van Tisza és Károlyi között. Ez jól mutatja, hogy a Horthy-korszak jellegadó miniszterelnöke valójában a dualizmus örökségnek megreformált, kissé demokratizált továbbvivője. Ezt igazolja egyébként, ha belegondolunk, a – rendszer demokratikusságának egyfajta fokmérőjeként értelmezhető – választási rendszer alakulása is: a Bethlen által bevezetett választási rendszerben a nyílt szavazás megmaradt ugyan a vidéken, de a városokban már nem; s a szavazati jog is jelentősen kiterjedtebb a dualizmushoz képest, viszont visszalépésként értékelhető a Károlyi-féle (általános és titkos) választójoghoz képest.

A Bethlen-kormány tevékenysége alapján kapott pozíció azért is érdekes, mert a kormánypárt programja – ugyancsak Paksa Rudolf 2012-es kötete alapján – a bal felső negyedbe sorolható, vagyis eltért Bethlen kormányfői tevékenységétől és nézeteitől. Úgy is fogalmazhatunk, hogy Bethlen – engedve a korhangulatnak – hangosan elítélte ugyan a liberalizmust, kormányzati tevékenysége azonban alapvetően a dualizmuskori liberális parlamentarizmus örökségét vitte tovább.

Figyelemreméltó, hogy a Horthy-kori politikusok között milyen jelentős szóródás látható a vízszintes tengelyen, azon túl is, hogy Bethlen teljesen kilóg a sorból. Még a Horthy-kori új politikus nemzedéken (Gömbös, Imrédy, Teleki, maga Horthy és Szálasi) belül is jelentősebb eltérések láthatóak: Szálasi egészen szélsőségesen kollektivista, míg az állam gazdasági beavatkozását tekintve Horthy a legmérsékeltebb e sorban.

Még ennél is jelentősebb eltérések voltak azonban a századelő politikai életéből kiemelkedő vezető politikusok (Tisza, Károlyi, Kun, Bethlen) között akár gazdaságfilozófiai kérdésekben, akár a társadalmi értékekhez és a szabadsághoz való viszonyukat illetően.

Érdemes a Tisza–Károlyi–Kun–Horthy–Bethlen mozgás dinamikájára és irányára is odafigyelni: nemcsak az országot 1918 és 1920 közt megrázó hatalmas gazdasági-társadalmi változások láthatók ebben, de az is, hogy a forradalmak után a bethleni konszolidáció valóban egyfajta visszatérés volt a régi, dualizmuskori viszonyokhoz. A Bethlen-időszak gazdasági értelemben folyamatos átmenetet képezett az „éjjeliőr állam” és a „gondoskodó állam” között, míg társadalmi értelemben viszont egyfajta átmeneti enyhülést (ha úgy tetszik: a forradalmi mozgalmaknak tett engedményt) jelentett a Tisza-féle dualizmuskori tekintélyelvűségtől a még ennél is autoriterebb Horthy-kori „új jobboldal” felé.

A Horthy-korszak másik jellegadó miniszterelnöke, Gömbös Gyula minden tekintetben fényévekre állt Bethlentől. Ez az ábrán elfoglalt pozíciójából is jól látszik: Gömbös a bal felső negyed bal felső sarkába került. Ez a pozíció egyébként – ugyancsak Paksa 2012-es besorolása alapján – a Gömbös-féle fajvédőpártnál is radikálisabb, már-már az első nyilaspártok pozíciójához áll közel. Ez egyrészt Paksa azon álláspontját látszik igazolni, hogy Gömbös alapvetően nem ideológiai, hanem egyszerű hatalomtechnikai okokból lépett fel keményen az első magyar nemzetiszocialistákkal szemben. Másrészt megkérdőjelezi a történeti szakirodalomban elterjedt azon közhelyet is, vajon Gömbös a kormányra lépésekor valóban megtagadta-e fajvédő nézeteit. Tény, hogy az antiszemitizmus kérdésében visszafogottabb lett, de Gömbös nézetei és miniszterelnöki tevékenysége besorolásunk szerint még a fajvédő párt meghirdetett programjánál is kollektivistább és autoriterebb.

Még ennél is jobban eltért Gömbös kormányzati tevékenysége a kormánypárt meghirdetett programjától. Ez ugyancsak azt látszik igazolni, hogy Gömbös legfeljebb csak a szólamok szintjén lett mérsékeltebb kormányra lépésekor.

Az 1938-ban kormányt alakító Imrédy Béla kevésbé kollektivista, de hasonlóan autoriter, mint Gömbös. Ez Imrédy korábbi pénzügyi karrierjének és személyiségének ismeretében nem meglepő.

A Gömbös–Imrédy sorba illeszkedik Teleki Pál is, aki kétszer alakított kormányt a Horthy-korban: először a trianoni békeszerződés aláírásától IV. Károly 1921 tavaszi, első visszatérési kísérletéig, majd másodjára 1939. februárjától 1941. áprilisi öngyilkosságáig. Teleki láthatóan kevésbé kollektivista és kevésbé autoriter, mint Gömbös vagy Imrédy. Teleki politikai tevékenységének kevésbé autoriter (vagyis szabadabb, mobilisabb) jellege meglepő annak fényében, hogy vezetése idején erősödött az antiszemitizmust, s az antiszemita törvények révén szűkült a politikai szabadság – igaz, a zsidóság helyett helyzetbehozott keresztények révén a társadalmi mobilitás nőhetett. Viszont Teleki a politikai szabadságjogokat korlátozó nyomásgyakorlásnak sokkal szélesebb eszköztárát alkalmazta a legsikeresebb ellenzéki mozgalommá váló nyilasok ellenében is, mint Imrédy vagy Gömbös. Érdemes azonban észben tartani, hogy a kérdőív egyetlen kérdése sem vonatkozott kifejezetten az antiszemitizmusra. Továbbá a kérdőív nem a politikai szabadságjogok érvényesülését méri.

Teleki azért is egyedi az 1930-as évek miniszterelnökei közül, mert pozíciója érzékelhetően elkülönül Gömbösétől és Imrédyétől, sőt Horthyénál is kevésbé autoriter, habár a Bethlen-féle piacbarátabb és szabadságpártibb pozíciótól még így is messze esik. Teleki politikája összességében sokkal jobban illeszkedik az 1930-as években hatalomra került új jobboldali politikusok sorába, mint a Bethlen-féle megreformált dualista politikához. Ez egyébként nem is annyira meglepő, ha belegondolunk, hogy Teleki számos vonatkozásban rajongott a modernizmusért, s tudósként sokkal inkább volt a „társadalom-mérnökösködés” híve, mintsem az organikus reformoké. Ennek alapján pedig megfontolandó, vajon érdemes-e Bethlent és Telekit egy lapon említeni, mint a kor két konzervatív miniszterelnökét, ahogy az az utóbbi évtizedek szakirodalmában elterjedt.

A Gömbös, Imrédy és Teleki pozíciójában látható elmozdulás az 1930-as évek miniszterelnök-cseréinek dinamikáját is érzékelteti: Horthy minden alkalommal egy hozzá közelebb eső politikának szavazott bizalmat, amikor Gömböst Imrédyre, majd Imrédyt Telekire cserélte. (A kutatásban nem vizsgáltuk Bárdossy László és Kállay Miklós miniszterelnökségét, de érdekes lenne megnézni, hogy esetükben hogyan folytatódott ez a tendencia.)

Szálasi-uralom

Szálasi Ferenc a társadalmi értékek szempontjából nagyjából Horthyval (valamint Gömbössel és Imrédyvel) azonos mértékben autoriter – gazdaságilag azonban szélsőségesen kollektivista. Az 1930-as évek miniszterelnök-cseréinek dinamikáját tehát élesen megtörte Szálasi hatalomra kerülése, akit a gazdaságpolitikai tengelyen nagyjából akkora távolság választ el Horthytól, mint Tiszát Károlyitól.

Szálasi pozíciója azért is érdekes, mert jól mutatja, hogy a hungarista pártprogramok – amelyek Paksa 2012-es besorolása alapján Horthy most kapott pozíciójához esnek közel – nem tükrözték Szálasi tényleges politikai elképzeléseit. Ennek lehetett oka a kevésbé radikális választók megszólítása is, de egészen biztosan mérsékelte a hungarista pártprogramokat az, hogy a pártot így is többször feloszlatták felforgató nézetei miatt.

Annak ellenére, hogy Szálasit és Horthyt valóban egy világ választotta el egymástól a koordinátarendszerben elfoglalt helyzetük alapján is, figyelemreméltó Gömbös és Szálasi pozíciójának közelsége. Ez mintha érthetővé tenné, hogy az 1945 utáni – erősen elfogult – történeti irodalomban miért hangsúlyozták kettejük hasonlóságát, s ennek nyomán miért is illethették Gömböst is hasonló minősítésekkel („kísérlet a totális fasizmusra”), mint Szálasit. Az a látványos egybeesés, hogy az 1930-as évek miniszterelnökei és Horthy, valamint Szálasi nagyjából azonos mértékben voltak autoriterek, talán azt is érthetőbbé teszi, hogy miért tűnhetett bizonyos szemszögből Szálasi a „Horthy-rendszer utolsó tartalékának”.

Az államszocialista időszak

Rákosi Mátyás, Nagy Imre, valamint Kádár János pozíciójából kirajzolódik egy „államszocialista” csoport, amelynek tagjai nem meglepő módon az ábra kollektivista bal szélén kaptak helyet. Noha az államszocialista hármasból egyértelműen Nagy Imre mutatkozik a legkevésbé autoriternek és legkevésbé kollektivistának is, azért az alapvető ideológiai profilt tekintve az ő 1956-os politikája is egyértelműen beillik az államszocialistának nevezhető csoportba. Az, hogy ez ott és akkor már sok volt a Szovjetuniónak, jól rámutat arra, milyen csekély mozgástere volt egy szatellit államnak a keleti blokkban.

Nem meglepő, hogy az államszocialista vezetők a függőleges tengelyen a Horthy-kori miniszterelnököknél (Bethlent kivéve) kevésbé tekintélytisztelők, hiszen ez a tengely nem a politikai értelemben vett rendpártiságot és diktatórikusságot méri elsősorban, hanem a társadalmi tekintélyekhez való viszonyt. Márpedig az államszocialista rendszer nyilvánvalóan a Horthy-kori politikusoknál jóval kevésbé tisztelte az olyan hagyományos tekintélyeket, mint az egyház, az arisztokrácia, a történelmi középosztály, valamint az ország történelmi szokásainak jelentős része. Mindemellett azért is kerülhettek „szabadabb” pozícióba az államszocialista vezetők a Horthy-korszak politikai vezetőihez képest, mert az 1945 utáni időszakban nőtt a társadalmi mobilitás, vagyis olyan értelemben nőtt az emberek „szabadsági foka”, hogy a születéskori társadalmi pozíció kevésbé határozta meg az életpályát. Ezért talán pontosabb is lenne a függőleges tengely alját a Karl Popper-i értelemben vett „nyitott”, míg tetejét a „zárt” társadalom fogalmával (is) jelölni. Az említett indokokon felül talán a rendszer politikai retorikájában megjelenő populizmus (a népre való hivatkozás) is tetten érhető a függőleges tengelyen elfoglalt alacsonyabb értékekben.

A három államszocialista vezető pozíciója közti eltérések is beszédesek. Fentebb már rámutattunk, hogy Nagy Imre 1956-os tevékenysége olyan határozott elmozdulás volt Rákosiétól a piacpártiság és a szabadságpártiság irányába, amit a Szovjetunió már nem tudott elfogadni. Ezért érthető, hogy 1956 után Kádár ehhez képest „fél lépés visszafelé” Rákosi irányába: mind a gazdasági kollektivizmus, mind pedig a rendszer „rendpártisága” szempontjából. A Rákosi és Kádár pozíciója közti csekély eltérés egyúttal arra is rávilágít, hogy az államszocialista rendszeren belül nagyjából mekkora is volt a mozgástér. Ehhez kapcsolódóan érdemes arra is felhívni a figyelmet, hogy az ideológiai koordinátarendszerben kicsi ugyan a különbség Rákosi és Kádár között, a két vezető által működtetett rendszer között azonban óriási volt a különbség: az egyik elviselhetetlen, míg a másik – különösen a konszolidált időszakban – a társadalom túlnyomó többsége számára élhető volt. (Hasonló a helyzet az 1945 előtti esetek közül Gömbös és Szálasi esetében is.) Ez pedig intő tanulság arra nézve, hogy az egyes politikusok pozíciója közti távolságokból nem érdemes a politikai rendszer jellegére vonatkozó messzemenő következtetéseket levonni, mert ez a kérdőív nem erre való, hanem az egyes személyek gazdaság- és társadalomfilozófiájának összehasonlítására.

Kun Béla – az előzetes elvárásainktól eltérően – látványosan elkülönül az 1945 utáni államszocialista vezetők csoportjától: a függőleges tengelyen ugyanis az anarchista/szabadságpárti alsó szegmensbe került. Tévedés lenne azonban ezt azzal magyarázni, hogy a Tanácsköztársaság anarchikus volt. Ezt ugyanis a kérdőív nem mérte. (Ha mérte volna, akkor Szálasi rendszerének is ebbe a szegmensbe kellett volna kerülnie.) Itt Kunnak a társadalmi értékekhez való viszonyáról, a tekintélyek és hagyományok elutasításáról van szó. Az államszocialista csoport és Kun függőleges tengelyen vett távolságában a lenini világforradalmi ideológia, valamint sztálini bürokratikus szocializmus közti különbség magyarországi leképeződései is megmutatkozhatnak. Míg Kun politikai retorikájában és tevékenységben a proletárforradalom internacionalista, társadalmi rendet teljesen felforgató és „felszabadító” jellege érvényesült, addig az 1945 utáni vezetőknél már a modernizációs kényszerekkel szembesülő, lokalizáltan (egy adott országban) megvalósítandó szocializmus mutatkozik meg – s az ehhez társuló autoritáriusabb, társadalmat erősebben szabályozó eszközök. Összességében arra is következtethetünk ebből, hogy a Kun nevével fémjelzett Tanácsköztársaság jóval forradalmibb volt, mint a realitásokkal jobban számotvető 1945 utáni államszocialista rendszerek.

Politikai átmenet és plurális demokrácia

Bethlenhez hasonló meglepetést okozott az 1989 előtti utolsó állampárti kormányfő besorolása is. Németh Miklós ugyanis egyáltalán nem az államszocialista vezetők csoportjába került, ahová „alkotmányos” értelemben tartoznia kellene. Németh tevékenysége már egyértelműen eltolódott a piacpártiság és a szabadságpártiság irányába, s a koordinátarendszer bal alsó negyedébe került, az origó közelébe. Ez pedig azt mutatja, hogy az 1918 és 1989 közti időszakban egyedül Bethlen piacbarátabb, mint Németh – vagyis még Károlyi is jóval kollektivistább volt. A szabadsághoz való viszonyt illetően pedig Németh majdnem pontosan ugyanazt a pozíciót foglalja el a függőleges tengelyen, mint Károlyi, amihez a történelmi előképek közül a legközelebb állt Németh tevékenysége. Vagyis a Németh Miklós vezette kormány politikai gyakorlata már nem az államszocializmushoz, hanem sokkal inkább a nyugatos szociáldemokráciához sorolható.

Antall József tovább haladt a Németh által fémjelzett rendszerváltó úton: az államszocialista vezetők blokkjától tovább távolodva Antall egyedüliként került a jobb alsó szegmensbe, vagyis a piacpárti és szabadságelvű negyedbe. Valójában semmi meglepő nincs abban, hogy 1989 után folytatódott a rendszerváltás folyamata az egyéni szabadság és szabadpiac irányába – ékesen bizonyítva, hogy 1988/1989-ben jelentősen megváltozott a politika.

Vegyük észre, hogy Antall politikája sokkal közelebb áll Németh Miklóséhoz, mint bármely másik korábbi politikuséhoz! Azt is érdemes megfigyelni, hogy Antall Bethlentől és Károlyitól majdnem ugyanolyan messze helyezkedik el. Érdekes, hogy Károlyival vízszintesen (szabadságpártiság), Bethlennel függőlegesen (piacpártiság) van nagyjából azonos pozícióban. Ez tehát úgy értelmezhető, hogy Antall Károlyi demokratizmusának és Bethlen liberális konzervativizmusának egyaránt folytatója volt.

Antall Józsefet a korabeli ellenzék gyakran vádolta a Horthy-korszak iránti nosztalgiával, valamint ezzel szoros összefüggésben azzal, hogy Antallnak magának is autokratikus törekvései lettek volna. A teszt eredménye egyik feltevést sem igazolta vissza. Mi sem cáfolja ezeket jobban, minthogy átlósan – vagyis mind a társadalmi, mind a gazdasági beállítottságot összevetve – Antall helyezkedik el legtávolabb Horthytól, illetve a Horthy nevével fémjelzett korszak vezetőitől. Úgy gondoljuk, hogy Antall kissé kioktató, „tanáruras” személyisége és a múltbéli példákra hivatkozó történészi attitűdje, valamint a kormánya által folytatott kommunikáció alátámasztani látszott ugyan az ellenzéki (főleg a liberális ellenzék által megfogalmazott) kritikákat, a teszt fényében azonban úgy tűnik, hogy Antall minden korábbi politikai vezetőnél „szabadságpártibb” volt.

Horn Gyula elmozdult a Németh–Antall mozgás irányától: továbblépés a szabadságpártiság felé, de visszalépés a kollektivizmus irányába. A személyes ideológiai profil és a kormánypolitika közti ellentmondásos viszony – melyről cikkünk első felében szóltunk – különösen érzékletesen mutatkozik meg ebben az esetben. Horn személyes preferenciái ugyanis éles ellentmondásban álltak az 1994 és 1998 közt regnáló Horn-kabinet működésével, amelyet szigorú megszorítások, valamint az ipari, energetikai és a szolgáltató szektor privatizálása jellemzett. Ehhez képest meglepőnek tűnhet Horn Némethnél és Antallnál kevésbé piacpártibb pozíciója az ábrán. Ez vélhetően abból fakad, hogy mi elsősorban a személyes eszmei profilt vizsgáltuk, amelynek Horn esetében kétségtelenül exponált eleme a szociális érzékenység, illetve az állami gondoskodásba és a jóléti újraelosztásba vetett hit – hasonlóan a nyugat-európai (skandináv, osztrák) szociáldemokrata gondolkodáshoz. Így pedig akaratlanul is rávilágítottunk Horn azon, a koalíciós kabinet vezetése és a személyes politikai krédó szempontjából is nehéz helyzetére, amelyben egy szociálisan érzékenyebb politikusnak egy neoliberális gazdaságpolitikát kellett végrehajtania.

Amint említettük: a függőleges tengelyen Horn tovább haladt a szabadságpártiság irányába, amivel a vizsgált kormányfők sorában ő bizonyult a leginkább szabadságpártinak. Ez talán azt is magyarázhatja, hogy miért értékelték ezt az időszakot egyesek már „túlzó szabadosságnak”.

Érdemes meggondolni, hogy mi állhat Németh és Horn függőleges tengelyen vett különbségének hátterében! Valószínűleg nem Németh erős katolikus, nemzeti háttere a meghatározó, hanem sokkal inkább az, hogy elsősorban gazdasági reformer volt, aki megörökölt egy bomlófélben lévő 20. századi diktatórikus rendszert (jól mutatja ezt például, hogy még létezett a halálbüntetés, de már nem hajtottak végre kivégzéseket). Horn ezzel szemben már egy liberális demokráciában került hatalomra.

Az ábrán jól láthatóan önálló csoportot alkot Németh Miklós, Antall József és Horn Gyula, akik egyfajta „rendszerváltó, demokratikus blokkot” képeznek. Ezen belül Németh és Horn gazdaságpolitikailag a középtengelytől balra, Antall pedig jobbra található, amiben szépen megjelenítődik a nyugati értelemben vett szociáldemokrata–kereszténydemokrata különbség.

Az államszocialista és a rendszerváltó három-három politikust összehasonlítva látható az a politikai súlyponteltolódás is, ami Magyarországon 1988 után, míg nyugaton a második világháborút követően ment végbe: az autokratikus, szélsőségesen kollektivista politikai irányzatokat felváltotta a jóléti állam, melyben magától értetődőek lettek az egyéni szabadságjogok („posztmodern humanizmus”).

A rendszerváltó blokkhoz legközelebb eső 20. századi politikusok Károlyi és Bethlen. Ez magyarázhatja azt is, hogy miért válhattak ők az utóbbi évek emlékezetpolitikájának kulcsfiguráivá – gondoljunk csak arra, hogy Károlyi szobrát eltávolították a Parlament mellől, míg Bethlen új szobrot kapott a Várban. Ábránk tanulsága alapján éppen e két politikus volt a rendszerváltás utáni kormányfőkhöz legközelebb eső, „leginkább vállalható” történeti előkép. Bár az elmúlt húsz év történetével nem foglalkoztunk, az utóbbi évek politikai erőterének átrendeződésére vonatkozóan mindenképpen beszédes, hogy legújabban már nem a „Károlyi vagy Bethlen?” dilemma a meghatározó, hanem az új történeti előképek egyre inkább Tisza és Horthy lettek.

Összegzés helyett: általános tendenciák

A koordinátarendszer függőleges tengelyét nézve a vizsgált évszázad magyar politikusai túlnyomórészt a rendpárti/tekintélyelvű felső szegmensben helyezkedtek el, s a szabadságpárti alsó szegmensbe csak az 1918/1919-es és az 1988 utáni kormányok kerültek. Igaz, Bethlen és Nagy Imre 1956-os kormánya gyakorlatilag felülről súrolta a vízszintes tengelyt, s ezzel egyfajta átmeneti sávban helyezkednek el a jóval inkább rend-, hagyomány- és tekintélytisztelő jobboldali nacionalista politikusoknál (Tisza, Horthy, Gömbös, Imrédy, Teleki, Szálasi).

A vizsgált 20. századi magyar politikusok túlnyomó többsége a koordinátarendszer bal oldalán helyezkedett el, vagyis gazdaságpolitikájuk inkább volt kollektivista és az állami beavatkozás (ellenőrzés vagy irányítás) híve, mintsem piacpárti. A középtengelytől kissé jobbra helyezkedett el Antall és Bethlen, a leginkább piacpárti pedig Tiszának a 19. századi liberalizmus talaján álló gazdaságpolitikája volt. Az ábrán világosan látható, hogy a 20. századi magyar gazdaságpolitikát a gazdasági folyamatokat szabályozó és az állampolgárokról gondoskodó állam eszménye határozta meg.

Ugyanakkor a jobb alsó negyed jóformán teljesen üres, ahogy az ábra alsó harmada is. Ennek az is az oka, hogy e projekt keretében vezető politikusokat vizsgáltunk, nem civileket. Vajmi kevés esélye volt, illetve van ugyanis annak, hogy egy kormányzati szereplő gazdaságilag és társadalmilag is szélsőségesen szabályozásellenes, tulajdonképpen anarchista legyen.

A 20. századi totalitárius diktatúrák nagyjából hasonló mértékben bizonyultak kollektivistának – függetlenül attól, hogy ezeket a politikai eszmetörténet szélsőjobboldalinak vagy szélsőbaloldalinak nevezi. Ebben a vonatkozásban nemcsak az érdekes, hogy a legkollektivistább Szálasi (-9,13), majd Kun (-8,88), Rákosi (-8,63), Kádár (-8,38) és Nagy Imre (-8,25); de az is, hogy az állam gazdasági szerepvállalását tekintve Gömbös (-7,50) és Imrédy (-7,00) sem sokkal kevésbé volt radikális, mint az említett diktatórikus politikusok. A köztük lévő különbség mégis elhatárolható fogalmilag: a 9-hez közeli értékek az államosított tervgazdálkodást jelentik, míg a 7-hez közelebbiek az úgynevezett „irányított gazdaság” modelljét.

A vízszintes tengelyen való mozgás rávilágít az állami újraelosztás mértékének jelentős ingadozására is: az éjjeliőr államtól a gondoskodó állam eszméjén át az utópisztikus ideológiák által meghatározott totalitárius diktatúrákig. Felmerül a kérdés, vajon ez csupán regionális, kelet-közép-európai gazdaságtörténeti sajátosság-e?

 

Bibliográfia

Az egyes politikusok tevékenységét az alábbi forrásgyűjtemények és szakirodalom alapján értékeltük:

Általánosságban

Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon. Bp., Osiris, 2001.

Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Bp., Osiris, 2007.

Paksa Rudolf: A magyar szélsőjobboldal története. Bp., Jaffa, 2012.

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Bp., Osiris, 1999.

Magyar történeti szöveggyűjtemény 1914–1999. I–II. Szerk. Romsics Ignác. Bp., Osiris, 2000.

Tisza István

Tisza István: Válogatott politikai írások és beszédek. Szerk. Tőkéczki László. Bp., Osiris, 2003.

Tisza István, két korszak határán. Szerk. Ifj. Bertényi Iván. Bp., Országgyűlés Hivatala, 2016.

Tőkéczki László: Tisza István eszmei, politikai arca. Bp., Közép- és Kelet-Európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, 2018.

Vermes Gábor: Tisza István. Bp., Osiris, 2001.

Károlyi Mihály

Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság. Bp., Jaffa, 2018.

Hajdu Tibor: Károlyi Mihály. Politikai életrajz. Bp. Kossuth Kiadó, 1978.

Károlyi Mihály: Hit, illúziók nélkül. Bp., Európa, 2013.

Kun Béla

Borsányi György: Kun Béla. Bp., Kossuth, 1979.

Kun Béláné: Kun Béla. Bp., Magvető, 1978.

Vincze Sándor: Ahogy én Kun Bélát láttam. (Részletek az emlékiratokból). Közli és a bevezetőt írta: Varga Lajos. Múltunk, 1998/1. 138–193.

Hajdu Tibor: Kun Béla (1886–1938?). In: Nagy képes millenniumi arcképcsarnok. 100 portré a magyar történelemből. Szerk. Rácz Árpád. Bp., Rubicon, 2002.

Horthy Miklós

Turbucz Dávid: Horthy Miklós. Napvilág, 2014.

Turbucz Dávid: A Horthy-kultusz. MTA BTK Történettudományi Intézet, 2015.

Horthy Miklós titkos iratai. Szerk. Szinai Miklós – Szücs László. Bp., Kossuth, 1965.

Bethlen István

Bethlen István: Válogatott politikai írások és beszédek. Szerk. Romsics Ignác. Bp., Osiris, 2000.

Romsics Ignác: Bethlen István. Politikai életrajz. Bp., Osiris, 2005.

Gróf Bethlen István és kora. Szerk. Nagy Zsejke. Bp., Osiris, 2014.

Gömbös Gyula

Gergely Jenő: Gömbös Gyula. Politikai pályakép. Bp., Vince, 2001.

Gömbös Gyula: Válogatott politikai beszédek és írások. Szerk. Vonyó József. Bp., Osiris, 2004.

Gyurgyák János: Magyar fajvédők. Bp., Osiris, 2012.

Vonyó József: Gömbös Gyula. Bp., Napvilág, 2014.

Vonyó József: Gömbös Gyula és a hatalom. Pécs, Kronosz, 2018.

Imrédy Béla

Ungváry Krisztián: Szociálpolitika, modernitás és antiszemitizmus Imrédy Béla politikájában. In: A magyar jobboldali hagyomány 1900–1948. Szerk. Romsics Ignác. Bp., Osiris, 2009.

Sipos Péter: Imrédy Béla. Politikai életrajz. Bp., Elektra, 2001.

Imrédy Béla a vádlottak padján. Szerk. Sipos András – Sipos Péter. Bp., Budapest Főváros Levéltára – Osiris, 1999.

Teleki Pál

Ablonczy Balázs: Teleki Pál. Bp., Osiris, 2005.

Ablonczy Balázs: A miniszterelnök élete és halála. Teleki Pál (1879–1941). Bp., Jaffa, 2018.

Teleki Pál: Válogatott politikai írások és beszédek. Szerk. Ablonczy Balázs. Bp., Osiris, 2000.

Szálasi Ferenc

Karsai László: Szálasi Ferenc. Politikai életrajz. Bp., Balassi, 2016.

Paksa Rudolf: Szálasi Ferenc és a hungarizmus. Bp., Jaffa, 2013.

Szálasi Ferenc naplói (1942–1946). Szerk. Karsai László. Bp., Magvető, 2016.

Rákosi Mátyás

Apor Balázs: A Rákosi-kultusz kialakulása és megnyilvánulásai 1945 után. Sic itur ad astra, 1999/1. 97–128.

Feitl István: Rákosi Mátyás (1892–1971). In: Nagy képes millenniumi arcképcsarnok. 100 portré a magyar történelemből. Szerk. Rácz Árpád. Bp., Rubicon, 2002.

Gyarmati György: A Rákosi-korszak. Bp., Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára – Rubicon, 2011.

Rákosi Mátyás: Visszaemlékezések, 1940–1956. III. Szerk. Feitl István – Gellériné Lázár Márta – Sipos Levente. Bp., Napvilág, 1997.

Nagy Imre

Rainer M. János: Nagy Imre. Politikai életrajz. I–II. Bp., 1956-os Intézet, 1996–1999.

Rainer M. János: Nagy Imre. Bp., Nagy Imre Alapítvány, 2016.

Kádár János

Ki volt Kádár? Harag és részrehajlás nélkül a Kádár-életútról. Szerk.: Rácz Árpád. Bp., Rubicon, 2001.

Földes György: Kádár János. Kossuth, 2018.

Földes György: Ívek és töréspontok. Napvilág, 2018.

Huszár Tibor: Kádár. I-II. Bp., Kossuth, 2001-2003.

Huszár Tibor: Kádár. A hatalom évei, 1956–1989. Bp., Corvina, 2006.

Németh Miklós

Oplatka András: Németh Miklós. „Mert ez az ország érdeke”. Bp., Helikon, 2014.

Ripp Zoltán: Rendszerváltás Magyarországon, 1987–1990. Bp., Napvilág, 2006.

Romsics Ignác: Volt egyszer egy rendszerváltás. Bp., Rubicon, 2003.

Tőkés Rudolf: A harmadik magyar köztársaság születése. Emberek, ideológiák, intézmények. Bp., L’Harmattan, 2015.

Antall József

A rendszerváltás forgatókönyve. Kerekasztal-tárgyalások 1989-ben. I–VIII. Főszerk. Bozóki András. Bp., Magvető – Új Mandátum, 1998–2000.

Debreczeni József: A miniszterelnök. Antall József és a rendszerváltozás. Bp., Osiris, 1998.

Magyarország évtizedkönyve 1988–1998. I-II. Szerk. Kurtán Sándor – Sándor Péter – Vass László. Bp., Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, 1998.

Horn Gyula

Magyarország évtizedkönyve 1988–1998. I-II. Szerk. Kurtán Sándor – Sándor Péter – Vass László. Bp., Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, 1998.

Sárközy Tamás: Magyarország kormányzása 1978-2012. Bp., Park Könyvkiadó, 2012.

 

Barát László, Fábián Máté, Paksa Rudolf, Pap Péter, Pásztor Gergely

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket