Ismerték-e a középkori lengyel krónikások Szent Lászlót és Magyar Királyságát?

I. (Szent) László (1077–1095) trónra kerülésének előzményeiről és uralkodásáról a krónikások Európa-szerte rendelkeztek ismeretekkel – az észak-franciaországi Laontól a kis-lengyelországi Krakkóig, a szászországi Magdeburgból Firenzéig maradtak ránk híradások –, s éppúgy hallott az 1192-ben szentté avatott magyar királyról a kortárs történetíró, mint a késő középkori historikus. A külhoni elbeszélések a 11. század utolsó negyedének viszonylag magas számú magyar vonatkozású eseményéről számolnak be hol szűkszavúan, hol valamivel részletesebben. Bár IV. Henrik (1056–1106) 1074. évi magyarországi hadjárata – a német uralkodó sógora, Salamon (1063–1074) megsegítése érdekében lépett fel utóbbi unokatestvérei, Géza (1074–1077) és László hercegek ellenében – vagy a magyar király halála egymástól távoli területek krónikáiban is szerepelnek, az egyes térségek forrásanyagában főként olyan információkat találunk, amelyek az adott állam és Magyarország kontaktusaival kapcsolatosak. Minél távolabb kerülünk a Kárpát-medencétől, annál kevesebb a közvetlen érintkezés, s ennek megfelelően csökken a Magyar Királyság iránti érdeklődés is.

Írásom arra a kérdésre keresi a választ, hogy a lengyel földön keletkezett tudósítások milyen mozaikdarabokkal egészíthetik ki azt a képet, amely egyéb forrásaink nyomán a 11. század utolsó negyedének Magyarországáról kirajzolódik.

Szent László. A székelyderzsi templom falfreskójának részlete (Wikimedia)

Vizsgálataim során húsznál is több, a témához vonható évkönyvet és krónikát térképeztem fel. A részint Kis-Lengyelországban (a dél-lengyel területek Krakkó központtal), részint Nagy-Lengyelországban (a mai állam középső és nyugati régiója Gnieznó központtal) és Sziléziában a 11–15. századok folyamán keletkezett híradások két történéscsoport köré koncentrálódnak. A források tudósítanak egyfelől 1) a Szent Szaniszló krakkói püspököt a hagyomány szerint 1079. április 11-én meggyilkoló II. (Merész) Bolesław (1058–1079) lengyel király Magyarországra meneküléséről és itt bekövetkezett haláláról, valamint fia, Mieszkó magyarországi tartózkodásáról. 2) Megjelenik másfelől szövegeinkben a Bolesław öccsét, Władysław Hermant (1079–1102) II. Břetislav cseh fejedelemmel (1092–1100) együtt fegyverrel is támogató László 1093. évi lengyelországi hadjárata. Elöljáróban is leszögezhetjük, hogy a magyar uralkodó csupán mellékszereplője azoknak a beszámolóknak, amelyek a krakkói főpap mártíromságát, valamint Władysław Herman és fiai konfliktusát kívánják előadni.

Az alábbiakban a kérdéskörhöz kapcsolható fontosabb szövegek nyomán elsőként azt tekintem át, hogy az évszázadok folyamán milyen módosulásokon mentek keresztül az utóbb Lengyelország védőszentjévé avanzsált Szaniszló püspök történetének magyar vonatkozású részletei.

Míg a korai tradícióra visszavezethető kis-lengyelországi évkönyvek lakonikus tömörségű bejegyzések formájában tudósítanak a számunkra érdekes eseményekről – a híradások a magyar király nevét sem tartják szükségesnek említeni –, addig László hús-vér alakká válik annak a Gall Névtelennek (vagy Gallus Anonymusnak) a tollán, aki Könyves Kálmán (1095–1116) udvarában is megfordulhatott, mielőtt 1113–1115 táján elkészítette volna a lengyelek első nemzeti históriáját. A lengyel fejedelmek avagy hercegek krónikája címen ismert elbeszélés francia (esetleg velencei) származású szerzője hangsúlyozza a magyar uralkodó fizikai és lelki erényeit („mind magas növésű, mind kegyességben bővelkedő”). A 12. századi szöveg a Merész Bolesławot az országába befogadó uralkodót nagylelkű fejedelemként ábrázolja, aki a vendégétől elszenvedett sértést – az gőgjében nem száll le lováról az elébe gyalogosan siető László köszöntésére – elfeledve fivéreként ül le vele tárgyalni, s később is nagy gonddal neveli a száműzetésben meghalt lengyel király fiát, Mieszkót. Pozitív megítélését jól mutatják azok a sorok, amelyek uralkodói erényeit dicsérik:

Mondják, soha nem volt Magyarországnak ilyen királya, és nem hoztak a földek már annyi gyümölcsöt utána”.

Szent László koronázása. A Képes Krónika miniatúrája (Wikimedia)

Az 1093. évi lengyelországi hadjárat epizódja ezt a képet László katonai sikerességének motívumával is kiegészíti. Az eddig elmondottaknak ugyanakkor némileg ellentmondani látszik, hogy a Gall Névtelen kétségbe vonja László uralmának legitimitását. A 12. század eleji történetíró – aki a magyar király külhoni neveltetéséről is szót ejt („gyermekkorától Lengyelországban nevelkedett, és erkölcseiben és életvitelében szinte lengyellé vált”) – oly módon tájékoztat bennünket, hogy Lászlót Salamon elűzése révén („Salamon magyar királyt is elűzte a maga erejével Magyarországból”) Bolesław helyezte a trónra: az elbeszélés tehát a lengyel királytól eredezteti a magyar uralkodó hatalmát. A szerző álláspontját az a passzus is jelzi, amely Bolesław magyarországi fogadtatásáról számol be:

És Bolesław ekkor Lászlót az ő királyának hívá, / László pedig elismerte, hogy őáltala lett királlyá” (a részleteket Bagi Dániel ford.).

A történetnek legfeljebb annyi valóságalapja lehet, hogy apjuk, I. Béla (1060–1063) halála után Géza, László és Lampert lengyel földre menekültek, s a magyar krónika szerint Salamon joggal tarthatott attól, hogy a hercegek lengyel segítséggel megtámadják őt.

Forrásunk a következő beszámolót őrzi Bolesław Lengyelországból való távozásának okairól:

„Sok kárt okozott ugyanis neki, hogy bűnnel orvosolta a bűnt, hogy árulás miatt kiadta a krakkói püspököt, hogy levágják annak végtagjait. De sem az áruló püspököt nem mentjük fel, sem azt a királyt nem becsüljük nagyra, aki ilyen álnokul állt bosszút (…)” (Bagi Dániel ford.).

Szent Szaniszló krakkói püspök ábrázolása egy 16. századi festményen (Wikimedia)

Míg Gallus Anonymus a krakkói főpapot néven sem nevezi – s ráadásul őt magát is vétkesnek tartja a tragikus események bekövetkeztében –, addig a kései hagyományban a hangsúly az utóbb növekvő kultusz övezte Szaniszló mártíromságára, valamint a krónikások által mind jobban elítélt Bolesław bűnösségére helyeződik: a történetírók – fantáziájukra támaszkova – ezeket a motívumokat dolgozták ki egyre nagyobb részletességgel.

Idézhetjük itt Kadłubek Vince krakkói püspök (megh. 1223) Chronica Polonorumát, amely négy könyvben, a kezdetektől 1202-ig tárgyalja a lengyelek történetét. Az elegáns prózában íródott mű első három könyve dialógusok formájában készült el. János gnieznói érsek előadja a múlt eseményeit, Máté krakkói püspök pedig kommentárokat fűz az elmondottakhoz: az egymást követő történetek ily módon példázatokként szolgálnak az olvasó számára. A Szent László korával kapcsolatos, a második egységben fellelhető részletek támaszkodnak a Gall Névtelen gesztájára, ám Vince alakít is elődje elbeszélésén. Jóval részletesebb tudósítást közöl például Szaniszló mártíromságáról: a 13. századi történetíró színes előadásából azt is tudni vélhetjük, hogy a vértanúságot szenvedett szent földi maradványait sasok védelmezték a ragadozó madaraktól. A máskor találékony, az elődje elbeszélését több ponton is átalakító Vince ugyanakkor a Névtelennel lényegében egyező módon festi le a rossz lelkiismeretétől űzött Bolesław és a magyar uralkodó találkozásának momentumát. Az elbeszélésnek egyetlen pontja van, amelyet krónikásunk elődjénél részletesebben is kifejt: ez pedig az a mesés epizód, amely a Lászlót trónra segítő Bolesław Salamon felett aratott győzelmét beszéli el. Az érzékletes leírás szerint a magyarok véres küzdelem árán próbálják megvédeni határaikat, ám az országra törő ellenség elől sokkal inkább a csatában elesettek holttestei zárják el az utat, mintsem az ellenállók fegyverei. Amikor Salamon gyáva módon pénzen kísérel meg békét vásárolni, a lengyel uralkodó elutasítja az alkut.

Szent Szaniszló egy 16. századi kódex miniatúráján (Wikimedia)

Gallus és Kadłubek Vince műveit a későbbi elbeszélések rendre felhasználták, ám a Szaniszló meggyilkolásában bűnös lengyel király históriája a továbbiakban kevés magyar motívummal gazdagodott. A krakkói püspökkel kapcsolatos hagyomány alakulásáról szólva a dominikánus Kielczai Vincére kell itt kitérnünk, aki a 13. század derekán állította össze a mártír rövidebb és bővebb élettörténetét. A szentéletrajzok szerzője elődjei munkái mellett a vértanúságot szenvedett főpap alakja körül a szóbeliségben kiformálódott elbeszéléseket is beépítette műveibe. A Nagyobbik Legenda Szaniszló csodáiról szólva említést tesz egy magyar gyermekről, aki forrásunk szerint a lengyel püspöknek köszönhette visszatérését az életbe: szülei a szenthez fohászkodta halott fiuk feltámasztásáért. Utóbb – hogy hálájukat leróhassák – Szaniszló sírjához is elzarándokoltak. A hagyomány tehát a krakkói prelátus szentségével kapcsolatos elemmel bővül: a 13. századi szerzetest nem foglalkoztatja László alakja vagy a Bolesław számára menedéket kínáló magyar király országa. A már említettektől eltérő „magyar” motívumot emel be Szaniszló történetébe a Szentkereszti Évkönyv, amelyet 1399. augusztus 16. után kezdtek el vezetni a krakkói kancellárián. A püspök meggyilkolásának kegyetlenségét is hangsúlyozó forrás csupán egyetlen mondat erejéig tér ki arra, hogy a lengyel nemesek haragjától tartva Bolesław a Magyar Királyság területére menekült. A száműzött király halálát az 1081. évre helyező kis-lengyel évkönyvi tradíciótól eltérően kútfőnk úgy tudja, hogy az idegenbe kényszerült uralkodó már tizedik éve vezekelt vétkeiért az őt befogadó országban, amikor elérte a halál, s az egy, a szövegünkben pontosabban meg nem jelölt kolostorban helyezték örök nyugalomra. A késő középkor humanista történetírásában újonnan kidolgozott elemek ismét nem Lászlóval, hanem a püspökgyilkos Bolesław alakjával kapcsolatosak. A magyar földre távozott, az ország erdőségeiben való hosszas bolyongástól halálosan elgyengült lengyel uralkodó testét Jan Długosz (1415–1480) Szent Szaniszló-életrajza szerint saját kutyái tépték szét. Meg kell ugyanakkor jegyeznünk, hogy a 15. századi történetíró elődeinél jóval többet tud László uralkodásáról: a lengyel krónikákon alapuló előadását a magyar krónikáshagyomány nyomán is bővíti.

Áttekintésem elején említettem egy másik eseményt, amelyet a lengyel források ugyancsak többször szerepeltetnek: László király katonai beavatkozását Władysław Herman oldalán. A konfliktusról a Névtelen Gall őrzött meg eredeti beszámolót, nála olvashatjuk, hogy „László király vasra verve vitte volna magával Sieciecht [ármánykodó lengyel vajda – CsJ] Magyarországra, ha ez az életét mentve nem menekült volna el a kis Bolesławval [ti. Władysław Herman fiával, a későbbi III. Bolesławval – CsJ]” (Bagi Dániel ford.). A Szaniszló-hagyománnyal ellentétben az 1093. évi hadjáratra vonatkozó tradíció nem ment át utólagos torzuláson, a későbbi krónikások – amennyiben az eseményre kitértek – Gallus tudósításából merítettek. Itt kell megjegyeznünk, hogy míg a krakkói püspök mártíromságáról és gyilkosának, Merész Bolesławnak a Magyarországra meneküléséről mit sem tud a magyar krónikáshagyomány, addig László katonai fellépéséről a Képes Krónikában is olvashatunk:

„Ezt követően a magyarok három hónapon át ostrom alatt tartották Krakkó várát. Közben lassanként az ostromlottak és az ostromlók is kezdtek szükséget szenvedni. Erre a király és a hercegek azt kérték az összes magyartól, hogy az éj csendjében mindegyikük hozzon egy csizmaszárnyi földet. Ez így is történt. A vár előtt azután ebből a földből egy nagy halmot emeltek, a tetejét pedig beborították liszttel. Az ostromlottak azt látva, hogy az ostromlók bőviben vannak az élelmiszernek, és sokáig képesek ott maradni a vár alatt, a fellegvárat mindenestül átadták a királynak (…)” (Bollók János ford.).

Krakkó Hartmann Schedel Nürnbergi Krónikájában (1493) (Wikimedia)

A lengyel területek forrásanyagát tárgyalva említenünk kell végezetül egy sajátos, az eddig érintett beszámolók sorába nem illeszkedő elbeszélést: a 13. század derekára datálható Magyar–lengyel Krónika regényes históriáját. A kutatás II. András magyar király (1205–1235) középső fiának, Kálmán szlavón hercegnek (1226–1241) és lengyel feleségének, Salomeának a környezetéhez kapcsolja a korai magyar történelem szláv motívumokkal gazdagított krónikájának a keletkezését. A zavaros mesét nem feltétlenül lengyel földön foglalták írásba,  ám a forrás kétségkívül hatást gyakorolt a lengyel területek hagyományára: a László királyságával és erényeinek méltatásával záruló történetet ily módon inkább tekintem a lengyel, mint a magyar történeti irodalom képviselőjének. A genealógiai adataiban is meglehetősen pontatlan  história Salamont és Lászlót testvérekként jeleníti meg: forrásunkban mindketten Béla fiaiként szerepelnek. Lászlót Mistizlaus, Halics fejedelme fogadja örökbe, s feleségül adja hozzá leányát. A frigynek köszönhetően az Árpád-házi herceg hitvesével együtt örökös birtoklásra kapja Halics országát. Bátyjuk, Albert (!) halálának idején László Halicsban, Salamon Szlavóniában uralkodik. A történet végén utóbbi egyetértésével fiatalabb fivére lesz a magyar király. A minden valóságalapot nélkülöző előadással a gesztaíró II. András uralkodásának eseményeit látszik visszavetíteni a múltba. Salamon és László alakjához alighanem a már említett Kálmán és öccse, András herceg szolgáltatták a mintát: utóbbi 1221-ben jegyezte el Msztyiszláv fejedelem lányát. Az inkább regényként ható krónika eseménytörténeti adalékokkal korszakunk vonatkozásában tehát nem szolgál, a mű zárása azonban felkeltheti érdeklődésünket, ha azt vizsgáljuk, miféle kép élt az 1095-ben elhunyt magyar uralkodóról Közép-Európában. Az elbeszélés László legendáris portréját tárja elénk:

„Őt a szent király [ti. I. (Szent) István – CsJ] látomás által meglátogatta és megparancsolta neki, hogy kövesse a lába nyomát. Nagyon kegyes király volt ugyanis: a tanácskozásban bölcs, a reája bízott nyáj vezetésében előrelátó és hűséges, az ütközetben vitéz, az erkölcsök egyetemes tiszteletében kiváló. A katonák úgy tisztelték őt, mint atyjukat, nagy szeretettel teli érzéssel szerették őt” (Tóth Péter ford.). 

Szent Szaniszló élete és mártíromsága a Magyar Anjou-legendáriumban (Wikimedia)

Összefoglalásképpen elmondhatjuk, hogy az egymással szoros szövegkapcsolatot mutató lengyel forrásokban lényegében a Kálmán udvarában megfordult s ennek megfelelően Magyarországról közelebbi értesülésekkel rendelkező Gall Névtelen némileg tendenciózus László-portréja hagyományozódik tovább. A magyar király testi erényeit és vendégszeretetét is dicsérő szavakkal illető történetíró annak az uralkodónak a képét örökíti utódaira, aki a tudósítás értelmében Merész Bolesławnak köszönhette hatalomra kerülését. A tény, hogy a száműzött Piast-fejedelmet utóbb az országába befogadó László a 15. századig számos évkönyvben és krónikában felbukkan, korántsem a Kárpát-medencében fekvő állam iránti különös érdeklődéssel magyarázható. A lengyel területek történetíróit Szaniszló krakkói püspök személye foglalkoztatta: az 1253-ban szentté avatott főpap erőszakos halála volt az előzménye Bolesław Magyarországra menekülésének, s a mártíromságot szenvedett prelátus történetét csodás elemekkel gazdagító krónikások tollán a bűnös király vezeklésének helyszíne is újra és újra feltűnik. A kései lengyel tradíció László uralkodásáról magyar források nyomán is tájékozódott. Bár a 13. századi regényes geszta, a Magyar–lengyel Krónika összeállítója is járatos lehetett a magyar hagyományban, mindez a forrás zavaros adatokból építkező Szent László-történetében legfeljebb annyiban mutatkozik meg, hogy az ismeretlen szerző elénk tárja a magyarországi legendákból is felsejlő erényes uralkodó portréját. A humanista történetírás ugyanakkor közvetlenül is kölcsönöz a magyar tradícióból, s a Magyarországról szerzett értesüléseket ötvözi a lengyel hagyományban kiformálódott motívumokkal.

Csákó Judit

A cikk az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-19-4 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának szakmai támogatásával készült.

A szerző a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa és az ELTE BTK Történelem Segédtudományai Tanszék óraadója. A 11–12. századi Magyarország nyugati elbeszélő forrásainak kritikai vizsgálatát az MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatja.

A cikket a Bölcsészettudományi Kutatóközpont és az Újkor.hu együttműködésének keretében közöljük

Források

Annales Polonorum I–IV. Ed. Ricardus Röpell – Wilhelmus Arndt. In: Monumenta Germaniae historica. Scriptores. XIX. Hannoverae 1866. 609–656.

Annales sanctae Crucis Polonici. In: Monumenta Germaniae historica. Scriptores. XIX. Hannoverae 1866. 677–687.

Catalogus fontium historiae Hungaricae aevo ducum et regum ex stirpe Arpad descendentium ab anno Christi DCCC usque ad annum MCCCI. Ed. Albinus Franciscus Gombos (– Csaba Csapodi). I–IV. Bp. 1937–1943. [repr. Bp. 2005–2011]

Die Chronik der Polen des Magisters Vincentius – Magistri Vincentii Chronica Polonorum. Übersetzt, eingeleitet und herausgegeben von Eduard Mühle – Edidit, interpretabatur et praefatione notisque instruxit Eduard Mühle. Darmstadt 2014. (Quellen zur Geschichte des Mittelalters. Freiherr-vom-Stein-Gedächtnisausgabe 48.)

Gesta principum Polonorum. The deeds of the princes of the Poles. Translated et annotated by Paul W. Knoll – Frank Schaer. Preface by Thomas B. Nisson. Budapest–New York 2003.

Ioannis Dlugossii Annales seu Cronicae incliti Regni Poloniae. Ed. Jan Dąbrowski. II. Liber tertius. Liber quartus. Varsaviae 1970.

Képes Krónika. Ford. Bollók János. A fordítást gondozta, jegyz. Szovák Kornél – Veszprémy László. Bp. 2004. (Millenniumi magyar történelem. Források)

Lengyel–magyar vegyes krónika (XIII. század 2. fele). Ford. Tóth Péter. In: Krónikáink magyarul. Vál., ford. Kulcsár Péter. III/3. Bp. 2008. (Történelmi források) 7–21.

Névtelen Gall: A lengyel fejedelmek cselekedetei. Ford., bev., jegyz. Bagi Dániel. In: Írott források az 1050–1116 közötti magyar történelemről. Szerk. Makk Ferenc – Thoroczkay Gábor. Szeged 2006. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 22.) 252–264.

Scriptores rerum Hungaricarum tempore ducum regumque stirpis Arpadianae gestarum. I–II. Ed. Emericus Szentpétery. Bp. 1937–1938. [repr.: Az utószót és a bibliográfiát összeállította Szovák Kornél – Veszprémy László. Bp. 1999]

Vita auctore Joanne Longino seu Dlugosso, canonico Cracoviensi. In: Acta Sanctorum. Maii. Ed. Godefridus Henschenius – Daniel Papebrochius. II. Parisiis et Romae 1866.

Vita s. Stanislai episcopi Cracoviensis (Vita minor). Ed. Wojciech Kętrzyński. In: Monumenta Poloniae historica – Pomniki dziejowe Polski. IV. Ed. August Bielowski. Lwów 1884. 238–285.

Vita s. Stanislai episcopi Cracoviensis (Vita maior). Ed. Wojciech Kętrzyński. In: Monumenta Poloniae historica – Pomniki dziejowe Polski. IV. Ed. August Bielowski. Lwów 1884. 319–438.

Irodalom

Bagi Dániel: Szent László és Szent István Gallus Anonymus gesztájában. Megjegyzések a III. könyv 25. fejezetéhez. In: Századok 139. (2005) 2. sz. 291–334.: 294–311.

Bagi Dániel: Gallus Anonymus és Magyarország. A Geszta magyar adatai, forrásai, mintái, valamint a szerző történetszemlélete a latin Kelet-Közép-Európa 12. század eleji latin nyelvű történetírásának tükrében. (Irodalomtörténeti füzetek 157.) Bp. 2005.

Barabás Gábor: Viola opolei hercegnő és Kálmán szlavón herceg. Egy historiográfiai vita margójára. In: Világtörténet 5. (37.) (2015) 1. sz. 5–28.

Bradács Gábor: Szent László a német és cseh történetírásban. In: Európa és Magyarország Szent László korában. Szerk. Bárány Attila – Pósán László. Debrecen 2017. 118–145.

Csákó Judit: A Magyar–lengyel Krónika és a hazai elbeszélő hagyomány. In: Századok 148. (2014) 2. sz. 289–334.

Csákó Judit: Szent László uralkodása a nyugati elbeszélő hagyományban. In: Európa és Magyarország Szent László korában. Szerk. Bárány Attila – Pósán László. Debrecen 2017. 71–117.

Font Márta: II. András orosz politikája és hadjáratai. In: Századok 125. (1991.) 1–2. sz. 107–144.

Font Márta – Barabás Gábor: Kálmán (1208–1241). Halics királya – Szlavónia hercege. Bp.–Pécs 2017.

Gerics József – Ladányi Erzsébet: Szent László „csodás” tettei krónikáinkban. In: Magyar Könyvszemle 117. (2001) 1. sz. 20–32.

Grzesik, Ryszard: Legitimierungsfunktion der ungarisch–polnischen Chronik. In: The Medieval Chronicle. Proceedings of the 1st International Conference on the Medieval Chronicle. Driebergen/Utrecht, 13–16 July 1996. Ed. Erik Kooper. Amsterdam–Atlanta 1999. 144–154.

Grzesik, Ryszard: Kronika węgiersko-polska. Z dziejów polsko-węgierskich kontaktów kulturalnych w średniowieczu – The Hungarian–Polish Chronicle. Studies of the Polish–Hungarian culture relationship in the Middle Ages. Poznań 1999. (Wydawnictwo Poznańskiego Towarzystwa Przyjaciół Nauk. Wydział Historii i Nauk Społecznych Prace Komisji Historycznej 56.)

Homza, Martin: Uhorsko–poľská kronika. Nedocenený prameň k dejinám strednej Európy. Bratislava 2009. (Libri historia Slovaciae. Fontes 1.)

Király Péter: A lengyel krónikák, évkönyvek és M. Miechow „Tractatus”-ának magyar vonatkozásai. Nyíregyháza 2004.

Klaniczay Gábor: Szent László „csodás” tettei krónikáinkban. In: Magyar Könyvszemle 117. (2001) 4. sz. 393–410.

Kristó Gyula: A magyarok és a lengyelek kapcsolatai a 11–12. században. In: Történelmi Szemle 42. (2000) 1–2. sz. 1–18.

Kuzmová, Stanislava: Preaching Saint Stanislaus. Medieval Sermons on Saint Stanislaus of Cracow and their Role in the Construction of His Image and Cult. [Doctoral thesis.] [Kézirat, 2016.]

Macartney, Carlile Aylmer: Dlugosz et le Chronicon Budense. In: Uő.: Studies on Early Hungarian and Pontic History. Ed. Lóránt Czigány – László Péter. London 1999. (Variorum Collected Studies Series 588.) 569–586.

Makk Ferenc: Magyar külpolitika (896–1196). Szeged 19962. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 2.)

Pauler Gyula: A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt. I–II. Bp. 18992.

Szegfű László: I. László alakja a középkori forrásokban. In: A Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. I. Szeged 1978. 37–46.

The Encyclopedia of the Medieval Chronicle. Ed. Graeme Dunphy. I–II. Leiden–Boston 2010.

Tóth István Miklós: Szent Szaniszló magyarországi tisztelete és az Érdy-kódex Szent Szaniszló-legendája. In: Plaustrum seculi. Tanulmányok régi prédikációirodalmunkról. Az ELTE Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszékén 2003 áprilisában rendezett konferencia szerkesztett anyaga. Szerk. Bárczi Ildikó. Bp. 2004. 166–178.

Tóth Péter: Lengyel–magyar kapcsolatok a 11. század végéig a középkori hagyományban. In: Limes 20. (2007) 1. sz. 5–22.

Ezt olvastad?

Mikorra esnek az ünnepek és a magyarországi emléknapok 2024-ben? Milyen jelentősebb kerek évfordulók várhatók? Ezeket a kérdéseket minden évkezdet előtt
Támogasson minket