„Isten igéjének hallgatása mindenkinek jogában áll” – Luther Márton élete és emlékezete

Luther Márton kétségkívül az európai gondolkodás egyik legnagyobb hatású alakja, amit mi sem mutat jobban, mint hogy még ma is akad olyan életrajzíró, aki a nyugati civilizáció történetének egyik katasztrófájaként tekint rá. Ezzel párhuzamosan pedig egyre nagyobb teret kap a Luther katolikus teológiai alapjait hangsúlyozó megközelítés, amely nyomán tevékenységét a Clairvaux-i Szent Bernáttal (1090–1153) kezdődő folyamat lezárásaként, tehát az egyházon belüli reformtradíció részeként értelmezik. Reformokra ugyan nagy szükség volt a középkor végén, de az 1517-ben elindult viharos eseménysorozatra csak kevesen számítottak, legkevésbé talán maga Martin Luther. A reformátor mindenkori hazai megítélése nagyban függött attól is, hogy mely műveit válogatták be a századelőn és a két világháború között elkészült fordítások közé. Ezek alapján a lendületes, erőteljes, vaskos humorú, harcos Luther alakja tárul elénk, míg az újabban megjelenő fordításokban egy aggódó, szorongó, az akaratán kívül elindított folyamatokat visszafordítani igyekvő, mindenkit békére intő, bűnbánó ember, valamint a gyakorlati teológus alakja is erőteljesen megjelenik.

Luther Márton szerzetesként – Lucas Cranach rézmetszete (1520) (Forrás: Lutherhaus Wittenberg)

Luther gyermekkora és diákévei

A jeles reformátor Martin Luder néven látta meg a napvilágot mai nevén Lutherstadt Eislebenben, Sachsen-Anhalt tartományban. Édesapja, a möhrai parasztcsaládból származó Hans Luder rézbányát bérelt. Mivel Eislebenben nem volt szerencséje, a család egy év múlva Mansfeldbe költözött, ahol Hans hitel segítségével haszonbérbe vett egy olvasztóüzemet, kohómester és társtulajdonos lett néhány bányában. A hitel visszafizetéséig ugyan szerényebben élt a család, de Luther és testvérei egyáltalán nem nélkülöztek. Neveltetésére így emlékezett vissza:

„Az én szüleim igen keményen bántak velem, annyira, hogy emiatt egészen ijedős lettem. Az anyám egyszer egy hitvány dió miatt úgy megvesszőzött, hogy kiserkent a vérem. Az ő ridegségük miatt és a szigorú élet miatt, amelyben neveltek, éreztem késztetést, hogy aztán kolostorba meneküljek, és szerzetes legyen belőlem, holott ők szívből jót akartak.” (LVM 8. – Asztali beszélgetések. 3566 b., 390. – Márton László ford.)

Mivel a kis Martin a mansfeldi elemi iskolában kiváló teljesítményt nyújtott, amikor tizenhárom éves lett, apja a hatvan kilométerre fekvő (Mansfeldhez képest) nagyvárosba, Magdeburgba küldte, majd később – szintén apja ösztönzésére – abban a reményben, hogy egy rokona befogadja, Eisenachban tanult tovább. A várost nagyon szerette, és szállásadóival, a Cotta és Schalbe családokkal is szívélyes viszonyt ápolt. A latin nyelv alapjait tökéletesen elsajátította, apja (aki 1520-ban városi tanácsos lett) pedig a legidősebb életben maradt fiát jogásznak szánta. Martin az atyai akaratnak engedve, a magiszteri fokozat megszerzését követően jogi stúdiumokba kezdett az erfurti egyetemen, 1501-ben.

Lucas Cranach: Hans és Margarethe Luther időskori portréi (1527) (Forrás: Wikipedia)

Egy szívvel és lélekkel Isten felé

Luther a hagyomány szerint azonban 1505. július 2-án Stotternheim falu közelében hatalmas viharba keveredett, és a rátörő halálfélelemben Szent Annához, Szűz Mária anyjához, a bányászok védőszentjéhez imádkozott. Az igazság azonban az, hogy a fiatal diák már évek óta fontolgatta a fogadalomtételt, amelyet apja ellenzett. Ez az epizód is szerepel a már idézett Asztali beszélgetések (pontosabb fordításban beszédek) között, amelyek közzétételével maga Luther egyébként a legkevésbé sem értett egyet, még ha az elhangzottak lejegyzése ellen nem is volt kifogása. Ha végső döntése a sorsfordító eseménynek köszönhető is, ez egy többéves vívódást zárt le. Nem egészen két héttel a fenti eseményeket követően, július 17-én lépett be az erfurti Ágoston-rendi kolostorba, két évvel később pedig pappá szentelték, vagyis a rend jelmondatának megfelelően egy szívvel és lélekkel Isten felé fordult. Első miséjét (primicia) az erfurti székesegyházban mutatta be szülei és rokonai részvételével. Amikor megkérdezte az apját, hogy beletörődött-e a döntésébe, majd atyai áldását kérte, akkor Hans Luder minden vendég előtt engedetlenséggel vádolta és felelőssé tette, amiért nem gondoskodik idős szüleiről.

„Emlékszem, hogy amikor szerzetes lettem és az édesapám igen bosszankodott ezért, később, miután már beletörődött, ezt kellett hallanom tőle: »Bárcsak mégse az ördög szemfényvesztése lenne!« Ez a szó mélyen a szívembe nyilallt, úgyhogy nem hallottam szájából semmi mást, ami mélyebben az emlékezetembe vésődött volna. Úgy érzem, mintha Isten az ő szavai által szólított volna meg messziről, bár már későn, de épp időben ahhoz, hogy megbüntessen és figyelmeztessen.” (LVM 7. Levelek – 428. sz. 274. Philipp Melanchtonnak – Csepregi Zoltán ford.)

Az erfurti Ágoston-rendi kolostor 1669 körül (Forrás: Wikipedia)

Luther egyházi pályája szépen ívelt felfelé, a szerzetesi életet nagyon szerette és 1510-ben zarándokként és már rendi megbízást is teljesítve Rómába utazott, ahol elborzadt az erkölcstelenséget és lazuló egyházi fegyelmet látva, amelyet több kortársa is nehezményezett. Bár életében egyetlen alkalommal járt az Örök Városban, még húsz évvel később is nagyon indulatosan ír az ott látottakról:

„Mert hát a mi pápistáinknál, különösen Rómában, szintén elég bűn és borzalom volt, olyan sok feslettség, valamint fösvénység, zsarnoki pompa, kevélység, gyűlölet, irigység, rothadás, ellentét, istenkáromlás, hazugság, ördögi, istentelen állapot, mint Sodomában és Gomorában.” (LVM 4. – Felelősség a társadalomért. A törökök vallása 523. – Orsós Julianna ford.)

A teológus

Későbbi fellépésében ez az út is meghatározó volt. Rómából 1511-ben gyóntatója és szerzetestársa, Johann Staupitz (1460–1524) hívására Wittenbergbe ment, ahol III. (Bölcs) Frigyes szász választófejedelem (1463–1525) 1502-ben császári engedéllyel egyetemet alapított (a pápa jóváhagyása csak öt évvel később érkezett meg). Erfurt után Wittenberg egyértelmű visszalépést jelentett, hiszen Luther szalmatetős házakat, sarat és rossz utakat láthatott városszerte, de jól érzékelteti a mélyen vallásos fejedelem igyekezetét, hogy az 1512-ben már évente kétszáz hallgatója volt az intézménynek. Wittenberget nem csupán egyeteme tette népszerűvé, hanem a választófejedelem egyre bővülő – 1520-ra már 19 ezer darabból álló – ereklyegyűjteménye is, amely vonzotta a zarándokokat. A város és a tartomány, amelynek fővárosa volt, egyre erősebb pozícióba került a birodalmon belül is.

Lucas Cranach műhelye: III. (Bölcs) Frigyes szász választófejedelem (1463–1525) (Forrás: Wikipedia)

Amikor Luther a városba költözött, a szintén 1502-ben alapított Ágoston-rendi kolostor még fel sem épült teljesen. Az új egyetemen skolasztikusok és humanisták is oktattak, és miután megszerezte a teológiai doktorátust, maga Luther is a katedrára lépett. A tanítás mellett a wittenbergi kolostor alperjeleként tevékenykedett, majd területi vikáriussá nevezték ki, ezzel pedig 11 Ágoston-rendi kolostor felügyeletét bízták rá. A Szentírás kiváló ismerőjeként bibliai tárgyú előadásokat tartott, 1513 és 1515 között hallgatóival mind a 150 zsoltárt tanulmányozta. Már ezekben a zsoltármagyarázatokban is tetten érhetőek olyan témák, amelyeket évekkel később részletesen kidolgozott. Egy volt ezek közül a kegyelem. Luther szerint bár a szenvedés és gyötrelem Isten figyelmeztetése az esendő ember számára, a Mindenható mégsem ezekben mutatkozik meg, hanem az emberi elmét így készíti fel ajándékai befogadására. A legnagyobb baj, hogy az emberek nem ismerik fel ezeket a jeleket, mert Istent csupán dicsfény és pompa között tudják felfedezni. Ugyancsak a zsoltárok tanulmányozása vezette el Luthert a „kereszt teológiája” megfogalmazásához. Számára ugyanis a kereszten lévő Krisztus Isten működésének jellegzetes módját fedi fel, annak jelképeként szolgál, hogy ahhoz, hogy Isten megmenthesse az esendő embert, annak el kell jutnia saját tehetetlenségének érzéséig Teremtője előtt.

Az Újszövetség kiadásának címlapja Basel, 1516 (Forrás: Wikipedia)

A kutatók szerint valamikor 1513–1518 közé tehető az úgynevezett „toronyélmény”, amely Luther teológiájában sorsfordítónak bizonyult. Ekkor – állítólag a wittenbergi kolostor egyik toronyszobájában – fogalmazta meg ugyanis, hogy az emberi cselekedek nem elegendőek a bűnbocsánat elnyeréséhez, azokkal ugyanis nem lehet Isten ítéletét befolyásolni. Vagyis a közhiedelemmel ellentétben nem azt állította Luther, hogy az ember már a hit által is üdvözülhet, hanem azt, hogy jó cselekedetekkel, de hit (és Isten szavában való bizalom) nélkül nem üdvözülhet, vagyis egyedül Istené a dicsőség, még ha az ember jót is cselekszik. Hatalmas erővel hatott rá, amikor rendtársa, Rotterdami Erasmus (1466–1536) 1516-ban kiadta az ógörög és latin nyelvű Újszövetséget.

ifj. Hans Holbein: Erasmus, 1523 (Forrás: Wikipedia)

A politika porondján

Luther kibontakozó teológiai érvelését a wittenbergi tanszéken kollégái nem fogadták egyöntetű elismeréssel, különösen, amikor Arisztotelész tanait és főleg azok skolasztikus alkalmazását kezdte el kritizálni. 1517-ben megjelent skolasztikus teológia elleni (97 tézisből álló) érvelése komoly visszhangra talált birodalom szerte. Aztán egyszer csak Brandenburgi Albrecht mainzi bíboros (1490–1545) utasítására megjelent a Wittenberg körüli falvakban – a várba Frigyes választófejedelem rendelkezései értelmében nem mehetett be – Johannes Tetzel lipcsei domonkos szerzetes, aki búcsúcédulákat kezdett árusítani. Az alábbi részletből is jól látszik Luther és kollégái (így Karlstadt professzor) véleménykülönbsége:

„Amikor anno 1517 Johann Tetzel a wittenbergi várban meghirdette a búcsút, Andreas Karlstadt doktor olyan indítványokat tett, melyek szerint senki sem részesülhet bűnbocsánatban, aki előzőleg a vártemplomban meg nem gyónt. Ennek Luther doktor ellentmondott, és azt állította: ez privilégium (kiváltság), nem pedig mandátum (kötelezettség). Ettől Karlstadt haragra lobbant, és azt mondta Luthernek: ha úgy tudná, hogy Luther komolyan mondja ezt, »akkor bevádolnálak eretnekség miatt a pápánál«. (LVM 8. – Asztali beszélgetések 160. sz. 93–94. – Márton László ford.)

Albrecht 1513-tól magdeburgi és mainzi érsek volt, valamint a halberstadti püspöki méltóságot is viselte. Természetesen ez a címhalmozás törvénytelen volt, de X. Leó pápa (1513–1521) hatalmas összeg fejében engedélyezte számára. Az elnyert főpapi méltóságok után fizetendő szervícium, azaz a kinevezési illeték 29 ezer guldent tett ki, mely összeget a Fugger bankház utalta Rómába, és Albrechtnek meg kellett találnia a módját, hogy mihamarabb visszatörleszthesse. A pápa 1515-től teljes búcsút, vagyis minden penitencia és a purgatóriumbeli szenvedés alóli mentességet hirdetett azoknak, akik a Szent Péter-bazilika befejezéséhez pénzadományokkal járultak hozzá. Először is mindenkinek el kellett végeznie a szentgyónást, majd miután a pap feloldozta őket bűneik alól, kiszabta rájuk a penitenciát és adakoztak a bazilika építésére, végül kiállították számukra a búcsúlevelet. Az oklevelek eredeti célja az volt, hogy azok is részesülhessenek a pápai felmentésben, akik valami miatt nem tudtak zarándoklatot tenni, vagy olyan helyen éltek, ahonnan nem volt esélyük Rómába eljutni.

A régi bűnbánat és a búcsúcédula-árusítás szembeállítása ifj. Hans Holbein fametszetén (Forrás: National Gallery of Art USA)

A búcsúkkal való visszaéléseket látva Luther úgy érezte, cselekednie kell. Ilyen visszaélés volt például, hogy már elhunyt rokon részére is meg lehetett venni őket, valamint, hogy teljes búcsút jelentő – az egyház által jövőben kiszabható bűnök alól is felmentést adó – cédulákat is árusítottak. A hagyomány szerint 1517. október 31-én a wittenbergi vártemplom ajtajára szegezte ki 95 tézisét. A valóságban azonban az történt, hogy ezeket a búcsú érvényességét és lehetséges módjait tárgyaló téziseket elküldte néhány kollégájának, mert kíváncsi volt a véleményükre, és így akarata ellenére szivárogtak ki és terjedtek el birodalomszerte. A későbbi kiszegezésükről szóló hatásos történetet Philipp Melanchtonnak köszönhetjük. A tézisekben nem esik szó hit általi üdvigazolásról, a Szentírás tekintélyéről, vagy egyéb – későbbi – hittételekről, de azt hangsúlyozzák, hogy a pápa nem bocsáthat meg bűnöket, csak Isten. Luther nem vitatta a búcsúcédulák értékét, csak az Albrecht megbízásából és jóváhagyásával történt túlkapások ellen tiltakozott. A tézisek rohamos tempóban terjedtek (ami Luthert nagyon zavarta, ezért egy magyarázatot írt róluk, de püspöke tanácsára ezek megjelenését későbbre halasztotta), és a többhetes csend követte megjelenésüket. Albrecht először a mainzi egyetemet kérte fel véleménynyilvánításra, és maga is figyelmeztette a pápát az ügyre, közben pedig Konrad Wimpina (1465 k.–1531) az Odera-parti Frankfurtból származó domonkos szerzetes ellentézis-gyűjteményt írt a búcsúcédulákról. Bár Luther tézisekhez fűzött magyarázata csak később jelent meg, A búcsúcédulákról és a kegyelemről címmel tartott prédikációja már ekkor, és hatalmas vihart kavart. Tetzel is válaszolt rá, de ami Luthert sokkhatásként érte, hogy barátja, a kiváló ingolstadti teológusprofesszor Johann Eck (1486–1543) is vitába szállt vele. Róma válasza késett, mert a pápa kezdetben nem tulajdonított nagy jelentőséget néhány német teológus vitájának. Majd amikor Sylvester Prierias (1456–1523), pápai udvarmester X. Leó megbízásából mégis válaszolt, akkor a pápai megbocsátás fentebb említett kritikájára építette érvelését, ami Luthernek a legkevésbé sem volt ínyére, hiszen nem is ez volt fő mondanivalója.

Luther és Cajetan Ludwig Rabus: Historien der Heyligen Ausserwählten Gottes Zeugen. Strasbourg, 1557. színes fametszet (Forrás: Wikipedia)

Szász Frigyesnek köszönhetően nem Rómában, hanem Augsburgban kellett megjelennie Tommaso Cajetan de Vio (1469–1534) bíboros előtt, a birodalmi gyűlést követően. Cajetan célja az volt, hogy Luther visszavonja tanait, és a pápák joghatósága, illetve a hit kérdéseiben való tévedhetetlenségük mellett érvelt. A többnapos teológiai vitát követően Luther megtagadta nézeteinek visszavonását, majd október 20-án egy titkos kapun át lóháton megszökött Augsburgból. A „hatbetűs szó” (revoco = visszavonom) kicsikarása legalább annyira a mítoszteremtés részének tekinthető, hogy a bíboros így nyilatkozott volna Lutherről:

„Ennek a barátnak mély nézésű szemei vannak, a fejében pedig annyira csodálatos gondolatok.” (LVM 8. Asztali beszélgetések 2327. sz. 284. – Virág Jenő ford.)

Luther szökése után megkezdődött a valódi politikai harc is. A Karlstadt oldalán Eck ellen lefolytatott lipcsei hitvita 1519 júliusában egyértelműen a pápai joghatóság kérdése köré összpontosult, és bár hivatalosan nem dőlt el, Eck szempontjából kedvezően alakult. Ugyanis a bűnbocsánat, az üdvözülés és a kegyelem kérdései helyett mindössze a pápa és a bűnbocsánat viszonya (csak Isten bocsáthatja meg a bűnöket) került előtérbe. Közvetetten a lipcsei hitvita eredményeképpen adta ki 1520-ban X. Leó az Exsurge Domini kezdetű bulláját, amelyben még csak figyelmeztette Luthert. A bullát Luther december 10-én nyilvánosan elégette, a pápa válaszul januárban kiközösítette. Ebben a kiközösítő, Decet Romanum kezdetű bullában támogatójaként említették Frigyes választófejedelmet is, de miután a fejedelem felháborodottan visszaküldte a bullát, mondván, hogy nem felelős Luther tanításaiért, továbbá hogy az egyház még nem cáfolta meg azokat, nevét levették az iratról és csak Luther maradt kiközösített.

X. Leó pápa bullájának címlapja (Forrás: Wikipedia)

Nem sokkal később, 1521 májusában a wormsi birodalmi gyűlésen V. Károly császár (1519–1556) előtt kellett megjelennie, de a híres mondat „Itt állok, másként nem tehetek!” valójában nem hangzott el. Ehhez hasonló legenda, hogy amikor V. Károly 1547-ben Wittenbergben járt és Luther sírját meglátogatta, felszólították, hogy vesse máglyára a testet, amire állítólag így felelt: „Ő megtalálta a saját bíróját. Én csak élők, nem holtak ellen harcolok.” Luther menlevelet kapott a gyűlés idejére, és két alkalommal jelent meg 1521 áprilisában a császár jelenlétében zajló birodalmi gyűlés előtt. A Bibliával érvelt arra kérve bíráit, hogy a Szentírás segítségével bizonyítsák be tévedéseit. Ugyanakkor nem fogadta el a pápai hatalom főségét és a zsinati határozatok egy részét is kritizálta számos ponton rámutatva az egyház következetlen lépéseire. A császár április 19-én birodalmi átokkal sújtotta, műveit betiltotta, továbbá elrendelte, hogy követőit eretnekekhez illően, máglyán égessék meg, elfogásáért pedig nagy jutalmat tűzött ki. A wormsi birodalmi gyűlés után Bölcs Frigyes elraboltatta Luthert és ezzel minden bizonnyal megmentette az életét. Ennek azonban ára volt. Egy évet töltött a választófejdelem Wartburg nevű várában, míg Európa-szerte azt hitték, meghalt. Levélben tartotta a kapcsolatot, akivel tudta miközben az inkább fogságnak mintsem menedéknek tűnő hónapok alatt testi és lelki kínok gyötörték. A wartburgi dolgozószobában ma is látható tintafolt a hagyomány szerint akkor keletkezett, amikor Luther a megjelenő ördöghöz hozzávágta a tintatartóját. De igazából nem más, mint turistacsalogató látványosság, ugyanis amikor Luther azt írta, „tintával harcolt az ördög ellen”, akkor egyértelműen írásaira utalt.

Luther íróasztala Wartburgban – felette álruhás képe, ugyanis Junker Jörg (György lovag) álnéven élt a kastélyban (Forrás: Wikipedia)

Már Wartbrugban elkezdte az Újszövetség németre fordítását Erasmus kiadása alapján, és visszatérése után két évvel, 1524-ben meg is jelenttette azt, majd megvált kolostori öltözetétől. Ellenfele, Eck tíz évvel később adta ki saját Szentírásfordítását. Thomas Münzer (1489–1525) prédikátor rendkívül éles hangnemben torzítással vádolta meg, eközben pedig folyamatosan hergelte a sváb parasztokat, akik felhasználták Luther írásait és fordítását is tizenkét pontból álló követeléseik megfogalmazásához. Luther hiába írt több intést a „rabló parasztbandák ellen” a német parasztháború (1524–1525) idején, nem volt már befolyása az eseményekre. Sok pályatársa elfordult tőle ekkor, főleg, amikor a parasztháború végén lezajlott véres frankenhauseni csatával majdnem egy időben feleségül vette a wittenbergi kolostorba menekült apácaközösség utolsó hajadon tagját, Katharina von Borat. Az 1529-es marburgi hitvitát követően véglegesen szakított Ulrich Zwinglivel, mert nem tudták nézeteiket közelíteni az oltári szentség kérdésében. Luther szerint ugyanis Isten valóságosan jelen van a megszentelt kenyérben (presentia realis), a svájci reformátor nézete szerint azonban ez csak szimbólumként emlékeztet Krisztus kereszthalálára. Miután V. Károly utasítására az 1530. évi augsburgi birodalmi gyűlésen bemutatták a Melanchtonnal, Martin Bucerrel, Justus Jonas-szal és Johannes Bugenhagennel együtt kidolgozott Ágostai hitvallást, Luther hiába próbált meg a teológia síkján maradni. Az 1531-ben, kilenc protestáns német fejedelem és tizenegy szabad birodalmi város által V. Károly ellen létrehozott schmalkaldeni szövetséget a legkevésbé sem ő irányította. 1539-ben Hesseni Fülöp tartománygróf (1509–1567) azzal fenyegette meg, hogy ha visszautasítja kérését, és nem törvényesíti kétnejűségét, akkor a pápához fordul, és esetleg átáll a császár és a katolikus fejedelmek oldalára. Luther válaszában azt írta, hogy egy kereszténynek alapesetben csak egy felesége lehet, de ha az illető lelki üdve forog kockán, akkor kivételt lehet tenni. Csupán egy dolgot kötött ki: azt, hogy az új házasságot a legnagyobb titokban kell tartani, máskülönben bárki, „akár még a durva parasztok is” kedvet kaphatnak a többnejűségre. Természetesen az ügy nem maradt titokban. A gróf kínos helyzetbe került, Hessenben ugyanis érvényben volt V. Károly büntetőtörvénykönyve, amely szerint a bigámiát halállal büntették. Fülöpnek be kellett hódolnia a császár előtt, ezzel pedig politikailag súlytalanná vált. Luther sem jött ki jól a történetből, hiába próbálta Melanchton utólag a házasság teológiájáról szóló szövegeit finomítani. Hasonlóan rossz megítélést hoztak Luther számára kései, zsidókkal kapcsolatos írásai is. Különösen az 1543-ban megjelent, A zsidókról és hazugságaikról című műve keltett visszatetszést, jóllehet a mű szinte teljes egészében a keresztény hitre tért Anthonius Margaritha (1492–1542) 1530-ban megjelent, Der gantz judisch Glaub című munkájának adaptálása volt.

Anthonius Margarita: Der gantz judisch Glaub c. művének címlapja (Forrás: Wikipedia)

Az uzsora és az árdrágítás miatt a zsidókat okolta, és korai önmagához képest radikálisan megváltozott felfogása tökéletesen beleillett a kor gondolkodásába. Írásaihoz kapcsolódóan a pápaságról olyan gúnyrajzok és röpiratok jelentek meg, amelyek már egyáltalán nem emlékeztettek a korai, szelíd Lutherre. Már nem ő irányította az eseményeket, eszméiből egyszerre lett vallási mozgalom és politikai eszköz. Csak a családi életében talált boldogságra és nyugalomra, leveleiből nagyon sok szeretet árad, gyermekei hatására pedig részletesen értekezett az oktatás fontosságáról és különböző nevelési elvekről. Végrendeletében, amelyet az Evangélikus Országos Múzeum őriz, vagyonát feleségére hagyta annak érdekében, hogy ne legyen kiszolgáltatva senkinek. E gesztus nagyon modernnek számított a korszakban. Élete végén több betegség is kínozta, gyakran volt depressziós, nyomott hangulatú, nagyon aggódott az oszmán fenyegetés miatt is, többször buzdított összbirodalmi együttműködésre a török ellen, a magyar példát is emlegetve. Halála előtt nem lehetett benne teljesen biztos, hogy teológiai életműve fennmarad. Erről hívei és követői gondoskodtak, de az élete vége felé gyakran elbizonytalanodó és éppen ettől nagyon emberi Luther tanait még sokszor, sok mindenre felhasználták az idők során. Végül álljon itt Luther doktor utolsó, a halála előtt két nappal írt feljegyzése:

„Vergilius Bucolicáját és Georgicáját senki sem értheti meg, aki nem volt öt évig pásztor vagy földműves. 
Cicero leveleit (így látom) senki sem értheti meg egészen, aki nem forgolódott negyven évig jeles államügyekben. 
Senki ne gondolja, hogy eléggé megízlelte a Szentírást, hacsak nem kormányozta a gyülekezeteket száz évig a prófétákkal. 
Ezért hatalmas csodája ez 1. Keresztelő Jánosnak, 2. Krisztusnak, 3. az apostoloknak. 
»Ne próbálkozz az isteni Aeneisszel, inkább áhítattal lépj a nyomába!« 
Koldusok vagyunk. Ez az igazság.”
(LVM 7. Levelek 4299. sz. 692. – Csepregi Zoltán ford.)

Luther sírja a wittenbergi vártemplomban (Forrás: Wikipedia)

Orsós Julianna

A cikk az Újkor.hu és a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Történettudományi Intézet együttműködésének keretében született.

Források és tájékoztató irodalom

LVM = Luther válogatott művei 4–8. Szerk. Csepregi Zoltán. Budapest, 2014–2019.

Owen Chadwick: A reformáció. Budapest, 2003.

Csepregi Zoltán: Luther és a zsidók: textus – kontextus – paratextus. Credo 20. (2014:2) 20–21.

Csepregi Zoltán: „Kelj fel, Uram!” – Luther kiátkozásának lépcsőfokai (1520). Keresztyén Igazság 127. (2020:3) 5–18.

Richard Friedenthal: Luther élete és kora. Budapest, 1983.

Gárdonyi Máté: Bevezetés a katolikus egyház történetébe. Budapest, 2016.

Franz Posset: Unser Martin: Martin Luther aus der Sicht katholischer Sympathisanten. Münster, 2015.

Graham Tomlin: Luther élete és kora. Budapest, 2003.

 

Címlapkép: Luther Márton emlékműve Wittenbergben. Forrás: Pixabay

Ezt olvastad?

A reformáció kezdődátuma 500. évfordulójának alkalmából az egyetemes történelem egyik legvitatottabb jelensége eseménysorozatának áttekintésére invitáljuk az olvasót. A kora újkori