Itt van a város, voltak lakói

Az utóbbi időben többször is találkozhattunk Budapest Főváros Levéltárának nevével a médiában. Szélesebb közönséghez is eljutott a híre annak, hogy a Levéltárba került Budapest város 1944-ben készült lakás- és bérlőösszeírásainak most fellelt része, illetve bemutatták – a Magyar Nemzeti Levéltárral közösen – az I. világháború centenáriumára kiadott DVD-t és a kapcsolódó virtuális kiállítást.

A BFL-ben tehát aktívan folyik a munka, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy 2015. szeptember 24-én két friss forráskiadvány bemutatójára is sor került: az egyik regesztákat tartalmaz a 18. század fordulójáról, a másik egy visszaemlékezés 1947-ből. Embert próbáló feladat két ilyen – mondhatni „diagonálisan ellentétes” – forrástípusba tartozó kötet egy füst alatti bemutatójához apropót találni.


Fotó: Budapest Főváros Levéltára

Kézenfekvő megoldásnak tűnt, hogy a főváros mint a forrásokban domináló közös helyszín jelenthetné a közös nevezőt (mivel a város[i lét] történetének egy-egy aspektusához kapunk fogódzókat), de Kenyeres István, a BFL főigazgatója végül igen egyszerűen oldotta fel a dilemmát: mindkét kötet a levéltár gondozásában jelent meg az elmúlt időben, és ez a már önmagában is „heroikus” tett éppen elegendő ahhoz, hogy együtt bocsássák útjukra a szövegeket. Kenyeres a Buda város tanácsülési jegyzőkönyveinek regesztái 1699–1703 kapcsán elmondta, hogy a regesztakötet „hálátlan” műfaj, mivel elkészítéséhez rengeteg speciális kompetencia (és kitartó türelem) szükséges. A főigazgató rámutatott, hogy bár az 1970-es években megindult a vármegyei és városi iratanyag feldolgozása, mégis „járatlan utat” kezdtek kitaposni a kötet szerzői, hiszen német nyelvű városi források kiadására a sorozat elindításáig nem került sor. Különösen nehéz a helyzet Buda esetében, hiszen a 2005-ben megkezdett munka során világossá vált, hogy az újjáéledő városi igazgatásnak időre volt szüksége, amíg a város visszafoglalása után kiépült és kiforrott az ügyvitel, éppen ezért előbb az 1704 és 1707 közti iratanyagot dolgozták fel, ennek eredménye kötetben 2009-ben jelent meg.

Kenyeres elmondta, hogy mindebben Géra Eleonórának volt óriási szerepe (ő szerkesztette a sorozat első darabját is), akihez Simon Katalin és a jelenlegi bécsi levéltári delegátus, Oross András csatlakozott. A főigazgató beszélt arról is, hogy a három kutató nem csupán a 2088 regesztát szerkesztette össze, hanem bevezető tanulmányokat is írtak, amelyek a korabeli budai viszonyokat világítják meg. Oross két tanulmányt jegyez, az egyik az (egyébként közel sem az emberek életének megkeserítésére Bécsből ide küldött „gonosz”) adminisztrációval és a tisztviselőkkel, a másik a hadsereg jelenlétével és Buda „támaszpont” jellegével foglalkozik. Simon Katalin a város topográfiáját rajzolta meg, a térszerkezetet, valamint az egyes foglalkozások térbeli szóródását rekonstruálta. Géra Eleonóra tanulmányában a hétköznapoké a főszerep, bár a „városatyák” befolyásával is foglalkozik, amely olykor a jegyzőkönyvek elhallgatásaiban, súlyponteltolódásaiban is kimutatható, ezen felül érinti a bortermelést, a női szerepeket, valamint a lakosság és a katonaság nem mindig konfliktusmentes együttélését is.

Kenyeres külön hangsúlyozta, hogy a kötetben a jegyzetek és a tisztázatok egyaránt helyet kaptak, így mód nyílik az eltérések, változtatások, kihagyások nyomon követésére is. Ha valakinek mindez nem lenne elég, akkor maga is ellenőrizheti a kötetben olvasottakat, hiszen a Hungaricana oldalán Buda anyagai 1831-ig, Pest iratai pedig 1815-ig bezárólag hozzáférhetőek digitálisan (ami persze azt is jelenti, hogy a regesztasorozat szerkesztése nem áll meg), sőt a kötetből kimaradt, de az eredeti jegyzőkönyvek végén megtalálható egyéb bejegyzéseket is megnézheti az érdeklődő. A kötet használatát ráadásul hely- és névmutató, valamint egy idegen szavakat, kifejezéseket magyarázó jegyzék is segíti. Minden történész megirigyelheti hát ezt az anyagot, hiszen a kötet megadja a kutatáshoz szükséges kulcsot, a Hungaricana biztosítja a hozzáférést a levéltári iratokhoz, azaz sikerült „egy 300 éve néma forrásanyagot megszólaltatni.”

A másik bemutatott kötet, Vázsonyi Vilmosné Szalkai Margit Egyszer volt… Emlékirat 1947-ből című munkája kiadására szerencsére csak 68 évet kellett várni. A Zeke Gyula és Sipos András szerkesztésében napvilágot látott kötetről elsőként Sipos Balázs beszélt. Sipos bevezetőjében – hasonlóan a Thienemann Tivadar emlékezéstöredékeiből összeállított Az utókor címére címen megjelent könyvhöz – „szabálytalan visszaemlékezésnek” nevezte a szöveget, mivel az strukturálatlan, tagolatlan, sok ismétlést tartalmaz és élőbeszédszerű. Sipos szerint Vázsonyiné (és Thienemann) szövege éppen e „fésületlenség” miatt értékes (Hatvany Lajos viszont a teljes újraírást javasolta a szerzőnőnek), hiszen közel enged a írójához, jobban, mint az 1931-ben megjelent Az én uram című könyve.


Fotó: Budapest Főváros Levéltára

Sipos amellett érvelt, hogy az 1947-ből származó kézirat oral history-szerű, és igazi kincsesbánya a történészek számára, hiszen Vázsonyiné saját tapasztalatait írja le, azaz teljesen hiányzik az interjúkészítő személyisége. Ennek köszönhetően olykor tetten érhető, hogy konstruált emlékekről van szó, vagyis a visszaemlékezés inkább arra forrás, hogyan élte meg a polgárasszony a 20. század első felét (és hogyan értelmezte, beszélte el mindezt utólag), mintsem az eseménytörténetre. Jó példa erre az egyik „legnagyobb soviniszta” Rákosi Jenő esete, aki Vázsonyinénál az „érvényesülési korszak” (vagyis a „boldog békeidők”) egyik pozitív figurája, mivel a szerző férjét annak vallása ellenére nyíltan méltatta egy szónoklatáért – bár a valóságban Rákosi ezt soha nem tette meg explicit módon, csupán név nélkül dicsért. A zsidó–nem zsidó viszonyrendszer jobb megértéséhez a mentalitástörténet szempontjából is hasznosítható forrásról van szó, hiszen a „békebeli antiszemitizmustól” kezdve a vészkorszakon át az 1945 utáni időszakig nyomon követhetőek Vázsonyiné tapasztalatai. A holokauszt kapcsán kirajzolódik a „kollaboránsok” és az „emberségesek, segítők” két csoportja, amelyekre példákat is hoz a szerzőnő. Az 1944. március 19. utáni időszakot illetően Sipos Balázs felhívta a figyelmet arra, hogy az elbeszélés sűrűbbé, zaklatottabbá, ismétlésekkel telivé válik, ami jelzi, hogy Vázsonyiné drámai fordulatokat élt meg. Sipos összegzésében elfogultságai ellenére is érdekes és hasznos szövegnek nevezte a visszaemlékezést, mivel annak segítségével „beleláthatunk” – az 1949-ben öngyilkosságot elkövető – Vázsonyi Vilmosné fejébe.


Fotó: Budapest Főváros Levéltára

Holló Szilvia Andrea a kötet kapcsán arra mutatott rá, hogy Vázsonyiné Szalkai Margit célja, miszerint „egyszerű polgárasszony szemén keresztül” mutassa be a huszadik század első felét, nyilvánvalóan nem lehetett reális, hiszen férje miniszter és képviselő volt, azaz nem átlagos családban éltek. Feltehető a kérdés, hogy ki a főszereplője a visszaemlékezésnek? Holló szerint Vázsonyi Vilmos az 1947-es szövegben mint self-made man jelenik meg, aki szinte hibátlan, nem úgy, mint az 1931-es könyvben. Apja tulajdonságait – Vázsonyiné szerint – fiuk, Vázsonyi János is örökölte, a különbség annyi volt, hogy a Horthy-korszakban már nem adódott lehetősége arra, hogy kamatoztassa képességeit (Horthy a visszaemlékezésben maga az „ősgonosz”, amint arra Sipos Balázs rámutatott, mivel Mussolinit és Hitlert megelőzve teremtette meg a fasizmust). Maga a szerző kevésbé jelenik meg, bár egy-egy félmondatból kirajzolódik, hogy Margit asszony nemcsak férjét segítette (pl. az emigrációban), hanem aktívan részt vállalt a nőmozgalom vagy éppen a Vöröskereszt munkájában is, de főzőiskolát is vezetett. Ezen felül a szöveg „anekdotagyűjtemény” is, rengeteg szórakoztató (olykor sikamlós) fővárosi pletykát, kávéházi történetet olvashatunk közszereplőkről, művészekről, bár ezek inkább „oldalvágásként” kerülnek elő.


Fotó: Budapest Főváros Levéltára

A most megjelent kötet tehát igen egyedi szemszögből, de nem mindig koherens módon mutatja be a századforduló és a két világháború közötti időszak Magyarországát, különösen a fővárost. Vázsonyi Vilmosné visszaemlékezése önmagában is értékes, de más forrásokkal (pl. a Holló által is említett Vidor Tekla visszaemlékezésével) összevetve új elemzéseknek is utat nyithat.

            Fekete Bálint

A beszámoló az ELTE BTK-n működő I. Tóth Zoltán Körrel való együttműködés keretén belül született.

 

Ezt olvastad?

Mikorra esnek az ünnepek és a magyarországi emléknapok 2024-ben? Milyen jelentősebb kerek évfordulók várhatók? Ezeket a kérdéseket minden évkezdet előtt
Támogasson minket