„Kedves Fettich kartárs, maga nem miközénk való…” – a népvándorlás korának 1945 után mellőzött régésze

1971. május 17-én hunyt el Fettich Nándor régész, a népvándorlás korának kiváló kutatója. Már a halála után közvetlenül megjelent nekrológok mindegyike hangsúlyozta hatalmas és sokrétű tudományos életművét, a Magyar Nemzeti Múzeum iránti szeretetét és félelmetes munkabírását. A saját magát „tépett vadkanként” jellemző Fettich szerteágazó munkásságát még ma sem dolgozták fel teljesen, ugyanakkor meglátásai megkerülhetetlenek a korszakkal foglalkozók számára.

Fettich Nándor korai évei

Fettich Nándor 1900. január 7-én látta meg a napvilágot a Vas megyei Acsádon. Fettich később alapos családtörténeti kutatásokat végzett. Felmenői német területekről származtak, apai ősei Rajna-vidékiek voltak, ükapjának apja, idősebb Nicolaus Fettich 1766 tavaszán költözött a budai Tabánba. Nagyapja, a néptanító Fettich Károly Csurgón telepedett le. Fiatalon bekövetkezett halála után özvegye, Ágoston Vilma a szintén özvegy Révy Alajos acsádi gazdatiszt házvezetőnője lett, a munkakapcsolatot 1882-ben házasság követte, ahová mind a két fél hozott magával gyermekeket. Így az az érdekes helyzet állt elő, hogy Fettich Nándor szülei, Fettich László és Révy Emma mostohatestvérek voltak. Házasságkötésükre 1897-ben került sor, a frigyből négy fiúgyermek – György (1898), Nándor (1900), László (1901) és Ferenc (1903) – látta meg a napvilágot. A szülők az acsádi postahivatalban dolgoztak. Nagyapja, Révy Alajos, aki annak ellenére, hogy 1895-ben elhunyt, nagy hatást gyakorolt rá, mivel könyveivel, kottáival, bútoraival naponta találkozott. A postai ügyek intézése mellett a szülők egy vegyeskereskedést is nyitottak, ami anyagi biztonságuk szempontjából jó döntésnek bizonyult.

A Fettich-címerek rajzai Fettich Nándor családtörténeti kutatásainak kéziratából (MNM Központi Adattár, Fettich Nándor hagyatéka)

Fettich Nándor művészi és zenei tehetségére már gyermekként is felfigyeltek, ezért a szülők a városba költözés mellett döntöttek. Először Komáromot választották, ahol az apa postamesteri állást kapott, azonban a rengeteg munka miatt egészsége megrendült, így visszatértek Vas megyébe, Szombathelyre. Így Fettich a középiskolai tanulmányait a premontreieknél kezdte el 1910-ben. A család életében komoly törést jelentett az édesapa 1912-ben bekövetkezett halála, a gyászon túl az anyagi körülményeik is egyre nehezebbé váltak, amin a gimnazista fiú korrepetálásokkal próbált segíteni. Az érettségit végül a budapesti Piarista Gimnáziumban tette le, mert a legidősebb fiú egyetemi tanulmányai miatt a fővárosba költöztek. A művészeti pálya helyett a múlt kutatását választotta, ebben minden bizonnyal komoly szerepet játszottak premontrei történész tanárai: Horváth Dezső, Neogrády Gilbert, Horváth Tibor Antal. Felsőfokú tanulmányait a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen kezdte el, ahol bölcsészetet hallgatott. Tanárai között megtaláljuk Kuzsinszky Bálint régészt, Hekler Antal művészettörténészt, Németh Gyula és Gombocz Zoltán nyelvészeket, az oklevéltant pedig Fejérpataky László óráin sajátította el.

A gimnazista Fettich Nándor (MNM Központi Adattár, Fettich Nándor hagyatéka)

1921-ben szakvizsgát tett latinból és történelemből, régészeti doktori értekezését 1922. január 2-án védte meg. A cím alapján – Pannóniai fogadalmi táblák – jogosan gondolhatnánk, hogy Fettich a római korral szeretett volna foglalkozni. Annál is inkább, mert komoly kutatásokat végzett Savaria ókori topográfiájával kapcsolatban, a 19. század óta összegyűjtött feliratok és a leletek segítségével fontos megállapításokat tett. Meghatározta a colonia kiterjedését, illetve kijelölte azt a helyet, ahol Pannonia Provincia császárkultuszának az épületeit lenne érdemes keresni. (Koncepcióját a későbbi kutatás igazolta.) Az egyetem elvégzése után nem talált megfelelő állást, de zenei vénája szerencsére a segítségére sietett. 1922–1923-ban a Zeneakadémia fuvola tanszakának rendes növendéke lett, illetve kisegítőként az Operaház zenekarában dolgozott, ez a munka valamennyi jövedelmet biztosított számára. 1923. szeptember 17-én a Magyar Nemzeti Múzeum szakdíjnokává (felsőfokú képesítéssel rendelkező gyakornok) nevezték ki. Fettich később ezzel magyarázta, hogy szakított a provinciális régészettel, mert új munkahelyén „más irányú foglalkozást” kapott. A korszakváltást azonban az is indokolta, hogy így munkatársa lett a nála öt évvel idősebb Alföldi Andrásnak, aki 1918-től aktív publikációs tevékenységet folytatott a témában. Minden bizonnyal belátta, hogy egy ilyen nagy formátumú tudós mellett kevésbé tudna érvényesülni.

Fettich Nándor a Nemzeti Múzeum régészeként

Fettich Nándor így a népvándorlás korát választotta, a leletekkel kapcsolatos bizonytalanság komoly kihívást jelenthetett számára. A Nemzeti Múzeum iránti tisztelete és alázata élete végéig meghatározó volt. Ahogy László Gyula megfogalmazta: „Szinte görcsös ragaszkodással szerette a Nemzeti Múzeumot és élete nagy kitüntetésének érezte, hogy ott dolgozhatott. Hívták többször is egyetemi katedrára, de nem ment, számára a Nemzeti Múzeum volt a magyar műveltség fellegvára.” Pályája szépen és egyenletesen ívelt felfelé, 1926. június 30-án Hóman Bálint főigazgató arról értesítette, hogy a vallás- és közoktatásügyi miniszter kinevezte múzeumi tisztté. 

Fettich Nándor kinevezési okmánya (MNM Központi Adattár, Fettich Nándor hagyatéka)

Ez az esztendő különösen mozgalmas volt Fettich életében. Elnyerte a berlini Collegium Hungaricum ösztöndíját, járt Prágában, majd Helsinkiben, ahol a leleteket, illetve a szakirodalmat tanulmányozta. A legnagyobb próbatételt az oroszországi út jelentette, amely a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium támogatásával valósulhatott meg, A szovjet hatóságok engedélyezték a belépését, így fel tudta térképezni a legnagyobb népvándorlás kori gyűjteményeket őrző múzeumokat. Járt Szentpéterváron (Leningrád), Moszkvában, Kazánban és Permben, ahol rajzokat és fényképeket készített.

1934-ben gróf Zichy István lett a Magyar Nemzeti Múzeum Magyar Történeti Múzeumának főigazgatója, hivatalát július 1-től foglalta el. Nehéz feladat várt rá, mivel az 1934. évi VIII. tc. értelmében az Országos Magyar Gyűjteményegyetem helyére lépő Magyar Nemzeti Múzeum egyik patinás intézményének a vezetője lett. Az új főigazgató – akit elismert őstörténészként tartottak számon – felismerte Fettich Nándor tehetségét. (A másik pártfogoltja László Gyula volt.) Hóman Bálinttól 1500 pengőnyi támogatást szerzett A honfoglaló magyarság fémművessége című kötetére, amely először 1935-ben, majd bővebben, magyar és német nyelven 1937-ben meg is jelent. Támogatta, hogy Fettich 1926 után másodszor, 1935-ben a Szovjetunióba menjen kutatóútra, sőt később azt is felvetette, hogy Fettich a moszkvai követségen afféle „régészeti delegátus” funkciót is betölthetne, mert ennek segítségével komolyabb eredményeket is el tudna érni. Zichy nagyszabású kiállítást szervezett, amelyben az őstörténeti kutatások eredményeit szerették volna a nagyközönség elé tárni. A régi pusztai népek műveltsége című tárlat megvalósításában a főigazgató alapvetően két emberre támaszkodott: Fettich Nándorra és László Gyulára. A rendezvény sikerét jól jelzi, hogy az augusztus 13-án megnyílt kiállítás szeptember végi zárását az év végére tették át. 

Az ún. sztyeppe-kiállítás plakátja. Tervezte László Gyula. (MNM Történeti Tár)

Fettich sorra kapta a feladatokat. Fontos szerep jutott a korabeli régészeti folyóirat, az Archaeologia Hungarica szerkesztésében, ásatásokat folytatott, tudományos cikkeket írt. Részt vett az 1937-es Rásonyi László által szervezett isztambuli történész kongresszuson, amelyen rajta kívül Moravcsik Gyula, Fehér Géza, Alföldi András és Zichy István képviselték a magyar kutatókat. Ő a szeged-nagyszéksósi lelet kapcsán a hunok anyagi műveltségéről tartott előadást. 1938-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lett. 1940-ben komolyan felmerül a neve, hogy a kolozsvári egyetemen ő vezesse honfoglalás kori régészeti tanszéket. Ő azonban ezt nem fogadta el, és az állást végül László Gyula kapta meg. A két oroszországi út Fettich számára egyértelművé tette, hogy az ottani múzeumok leletanyag több szálon kötődik a Kárpát-medence népeihez. Minden bizonnyal ez a tudományos szempont vezérelte, amikor 1941/1942 telén a németek és a magyarok által megszállt Kijevben járt László Gyulával, hogy biztonságba helyezzék és felmérjék a Történeti Múzeum tárgyait. Igaz, hogy német egyenruhában és német kötelékben dolgoztak, de szoros kapcsolatot ápoltak az ukrán és orosz munkatársakkal, többször segítettek is nekik. A Moszkvában működő magyar nyelvű rádióadó, a Kossuth Rádió ezért köszönetet is mondott.

Fettich Nándor (balra) és László Gyula (jobbra) Kijevben (MNM Központi Adattár, Fettich Nándor hagyatéka)

A Múzeum megmentője, mint osztályidegen

„1945. január 16. Az orosz rohamcsapatok megjelenése a Magyar Nemzeti Múzeumban. Nevezetes nap! A múzeum lakóinak legnagyobb része ekkor látott először vörös katonát!”

Fettich így emlékezett vissza az orosz csapatokkal való találkozásra. Ekkor már ő volt az intézmény vezetője, mert Zichy István elmozdítása után 1944. október 18-án megbízást kapott a főigazgatói teendők ellátására. Fettich a legválságosabb időben állt helyt, igyekezett megőrizni személyes lélekjelenlétét, mint például a Lapidárium január 28-i kiégése során. Orosz nyelvtudásának köszönhetően mindent megtett a Múzeum megmentése érdekében. Megpróbálta elérni, hogy a Múzeum állandó őrséget és mentesítő iratot kapjon, több ízben interveniált Csernyisov tábornoknál, Budapest katonai főparancsnokánál. Azonban a szovjet katonákat nehéz volt megállítani, az egységek mentek és jöttek, az újonnan megjelent katonák meg természetesen maguk is zsákmányolni akartak. A szovjet katonák „vittek mindent, amire szükségük volt.” Fettichet órájától, zsebkésétől és borotvájától szabadították meg. Volt, amikor fegyvert fogtak rá, és volt, hogy megóvta a Múzeumban tartózkodó nőket az orosz katonáktól.

Nagyjából február 3-ára sikerült biztosítani az orosz őrséget. „Abszolút rendet teremtettek a múzeum körül, senki illetéktelent be nem engedtek, a csőcseléknek eszébe sem juthatott garázdálkodni a múzeumban, mint azelőtt nap mint nap történt.” – idézte fel naplójában. A többi helyiséghez hasonlóan az ő szobájában is lovakat állomásoztattak. Fettichet az ostrom alatt személyes tragédia érte, édesanyja, akit kitettek a Szieszta-szanatóriumból, és végül a Múzeumban húzta meg magát, sok szenvedés közepette elhunyt. Fia egy kézikocsin vitte ki a Kerepesi úti temetőbe.

Fettich Nándor édesanyjának fényképe (MNM Központi Adattár, Fettich Nándor hagyatéka)

A világháború lezárása után újabb megpróbáltatások vártak rá. Számos ellensége lett, szemére vetették németekkel való barátságát, illetve kijevi szereplését. Az egyik korábbi barátja, aki azóta „nagy ember” lett „Na hát, ez lett a nagy német barátságból” megjegyzésére őszintén kifakadt, és többek között a moszkvai rádió magyar nyelvű adásában elhangzott köszönetnyilvánításra hivatkozott. Márciustól az államrendőrség nyomozói kezdték zaklatni, az egyikük el is szólta magát.

„Kedves Tanár Úr! Önnek igen sok ellensége van!”

Munkatársai a saját állásukat védték, ezért többen megvádolták. A Kis Újság április 25-i számában SS-tisztnek nevezték, aki „a honfoglaláskor archeológiájának volt kutatója mindaddig, amíg a nácizmus oly sokak eszét meg nem zavarta.” Fettichnek az Ortutay Gyula vezette igazolóbizottság előtt is felelnie kellett, ahol politikai szempontból alkalmatlannak minősítették közhivatal viselésére, majd a május 7-i döntés értelmében nyugdíjazták.

A Kis Újság 1945. április 25-i száma (MNM Központi Adattár, Fettich Nándor hagyatéka)

1945. augusztus 16-án még visszahelyezték (az új eljárásról szóló határozat „közszolgálatban való meghagyás mellett vezető állásra alkalmatlannak mondja ki”), mert Szekfű Gyula, Deér József és Mozsolics Amália jártak közben érte. Négy évvel később azonban már nem voltak pártfogói, mégpedig az Esterházy-kincs elvitele miatt, amelyért őt és Tasnádi-Kubacska Andrást tették felelőssé. 1949. január 27-én felmentették állásából, és felajánlották neki a nyugdíjba vonulás lehetőségét, nagyjából egy évvel az ötvenedik születésnapja előtt. Az április 1-től folyósított hivatalos nyugdíja 393 forint 12 fillér volt, amihez felesége és gyermekei révén még némi pótlékot kapott. (Egy 750 oldalas népkönyvtári könyv ára 12 forint volt.) 1950-ben megfosztották akadémiai tagságától, úgynevezett tanácskozói státuszt kapott.

Tárnok utca 9-13. Az Esterházy-palota romjai. (Fortepan / Archiv für Zeitgeschichte ETH Zürich / Agnes Hirschi)

Akadémikusból betanított munkás

A tudományos életből kiszorított Fettich más kenyérkereset után nézett. 1950–1951 években barátja, Bendefy László segítségével mérnöki napszámosként dolgozott Hartán, Dunapentelén, Akasztón és Kunszentmiklós környékén, de dolgozott a Vízügyi Tervező Iroda figuránsaként is. Úgy tűnt, hogy visszakerül a kutatói pályára, mert a Magyar Tudományos Akadémia „visszacsalta” a tudományos munkára, azonban a pótdíjat 1952. október 1-jén minden értesítés nélkül megszüntették, és javasolták, hogy adja be a kérvényét a doktori cím elnyerése végett. (Ez egyébként havit 800 forint díjazással járt volna.) A Tudományos Minősítő Bizottság azonban megalázta, 1952. október 18-án keltezett levelükben közölték: „A Tudományos Minősítő Bizottság megállapította, hogy a tudományos munkásságát tudományos fokozat elnyerésére nem tartja elegendőnek”. (Jól jellemzi az egész eljárást, hogy Fettich szerint az értesítést csak a következő év július 10-én kapta meg.) Ismét a fizikai munkához fordult.

„Különös napja életemnek: Holnap [1954. május 15.] reggel állok be a Csillag-Játékárugyárba közönséges munkásnak, ahol játékágyukat, – tankokat és más bádogjátékokat fogok kalapálgatni reggel 7 ó-tól d.u. 5 óráig, vagy sok munka esetén tulórázással még tovább is.”

Az első napokban csomagolt, majd pár nappal később kiemelték magasabb színvonalú munkára, elhasznált konzervdobozokat szedett szét, hogy a lemezből sík lapokat kalapáljon, de pakolt, ponthegesztett, a feladatokat lelkesen végezte. Meg is jegyezte egyik munkatársa:

„Kedves Fettich kartárs, maga nem miközénk való, de az a csodálatos, hogy mégis jól érzi magát közöttünk.”

Majd egy barátja révén iktatói állást kapott a Kereskedői Áruforgalmi Irodánál, aztán beadta a jelentkezését a Malomszerelő és Gépjavító Vállalatnál, de mivel az első napján olyan fizikai munkával bízták meg, amihez két ember erejére lett volna szükség, kilépett. Az 1956-os forradalomban nem vett részt, de amikor meghallotta, hogy a Nemzeti Múzeum kigyulladt, elsőként sietett a tűz oltására.

Igazolás Fettich Nándor betanított bádogosként való alkalmazásáról (MNM Központi Adattár, Fettich Nándor hagyatéka)

Kereset nélkül a nyugdíja a napi megélhetéshez is kevés volt, ezért újabb kísérleteket tett, hogy hivatalosan is tudományos tevékenységet folytathasson. 1957-ben visszatért szülőföldjére, Vas megyébe, ahol néprajzi kutatásokat végzett. 1959-ben és 1960-ban az MTA megbízta a pilismarót-basaharci avar temető feltárásának vezetésével. 1959. április 27-én állt munkába, három napi kereséssel megtalálta a basaharci temetőt ott, „ahol senki sem gondolta annak létezését”. Reaktiválása jól sikerült. „Nagy volt a meglepetés, amikor olyan hírek érkeztek az ásatásról a központba, hogy a Fettich nem emberevő, sőt nagyon előzékeny a fiatalabbakhoz, esténként komoly régészeti megbeszélések vannak, amelyekből sokat lehet tanulni” – emlékezett vissza. Azonban újabb nézetkülönbségek alakultak ki, az elkészült feldolgozásból az Akadémia először csak a sírrajzokat akarta kiadni (a kötet végül 1965-ben jelent meg), szerződését sem hosszabbították meg. 1961-ben beadta kérvényét a kandidátusi címre, de a Tudományos Minősítő Bizottság ismét könyörtelen volt: úgy határoztak, „hogy egész eddigi tevékenysége alapján kérelmének nem ad helyt” – állt a hivatalos levélben. A dokumentumot a korábbi elutasításhoz hasonlóan Tolnai Gábor írta alá. 

A Tudományos Minősítő Bizottság elutasító levele MNM Központi Adattár, Fettich Nándor hagyatéka

A Bakonyi Múzeum egy ideig tudta alkalmazni, majd a Régészeti Intézetben kapott kisegítői feladatokat. 1970-ben már erősen megrendült egészséggel vehette át Kekkonen elnöktől a Finn Oroszlánrendet, az élete során egyetlen hivatalos elismerést. 1971. május 17-én hunyt el, a Farkasréti temetőben helyezték végső nyugalomra.

Fettich Nándor gyászjelentése (MNM Központi Adattár, Fettich Nándor hagyatéka)

A sztyeppei kultúrák fáradhatatlan kutatója

„Kiemelkedően gazdag életművének méltó értékelése […] még ma sem zárult le teljesen.” – állapította meg Fodor István, a nemrég elhunyt régészprofesszor.

Ugyanakkor a kortársak – sőt maga Fettich is – tisztában voltak kiemelkedő képességeivel. „Hallatlanul pontos volt minden munkájában. Olyan gonddal figyelte meg a leleteket, hogy látszott: tiszteli a múltat, amelynek felderítése az ő feladata. Technikai elemzései, elemző rajzai felülmúlhatatlanok. Tudatosan igyekezett arra, hogy a népvándorlás kor régészetét a klasszika filológia rangjára emelje, módszereit annak mintájára finomítsa. […] Sok olyan újítást vezetett be a régészeti >>aprómunkába˂˂, amely mai napig is érvényes. Különösen megcsodálnivalóan pontosak sírleírásai, ezekben szinte milliméterről milliméterre követi a leletek fekvését.” – hangsúlyozta László Gyula egykori kollégájával kapcsolatban.

Fettich tudományos eredményeit a szakma is elismerte. Ennek egyértelmű jele, hogy a budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem 1929. november 27-én a „népvándorlás archaeológiája” tárgykörből magántanárrá habilitálta. A kérvényezés folyamata már 1927-ben elindult, ebben Hóman Bálint főigazgató is támogatta. A jelölt addigi munkásságát Kuzsinszky Bálint régész és Gerevich Tibor művészettörténész értékelte, akik messzemenően pártolták Fettichet.  

„Vannak szempontjai és problémái, melyeket csak az lát meg, ki a legalaposabb készültséggel fog munkába. És el kell ismerni, hogy kevés olyan kutatónk van, aki minden idejét annyira a tudománynak szentelné, mint ő. Ha vannak kérdések, melyekben nem értünk egyet, az nem jelenti azt, hogy azokra az eredményekre, melyekre ő jutott, nem a legkomolyabb tanulmányok vezették. A munkái már joggal annak a komoly tudósnak mutatják be, aki megérdemli, hogy karunk magántanára legyen.” – olvasható Kuzsinszky Bálint jellemzésében.

Ugyanakkor a szavazás mégsem volt teljes mértékben egyöntetű, mivel Méhelÿ Lajos zoológus, aki egyúttal lelkes turanista volt, nehezményezte a jelölt bizonyos, szerinte a magyarságot sértő kijelentéseit. Kuzsinszkyék azonban védelmükbe vették Fettichet, így a 33 szavazatból végül 22 igen a habilitáció megindítása mellett foglalt állást. Próbaelőadásának címe Fönnlaki (Temes megye) lelet és keleti vonatkozásai volt.

Fettich Nándor magántanári oklevele (MNM Központi Adattár, Fettich Nándor hagyatéka)

A tudományos megállapításokat az újabb kutatások, más szempontok beemelése általában módosítják, vagy meghaladottakká teszik. Fettich Nándor esetében sincs ez másként, ugyanakkor a különböző meglátásaival nagy hatást gyakorolt. A tápiószentmártoni szkíta aranyszarvas esetében helyesen vette észre, hogy nem kincsleletről, hanem hamvasztásos temetkezésről van szó. Felvetette, hogy az emblematikus tárgyak (a zöldhalompusztai feltárást ő vezette) pajzs, vagy íjtegez díszítésére szolgálhattak, főleg ez utóbbi elképzelés számított úttörőnek.

A zöldhalompusztai aranyszarvas (MNM Régészeti Tár, fotó: Vágó Ádám)

Egyik fő műve – Az avarkori műipar Magyarországon (Budapest, 1926) – ötvöstechnikai megfigyelései miatt alapvetésnek számít. Elsőként foglalkozott a csontveretes tegezekkel, a normann–magyar kapcsolatokkal, felmerült benne egy régészeti kézikönyv terve. Új korszakot hozott a feldolgozásban: „az ásatás anyagát nem egyszerűen sírok szerint közölte le, hanem témák, sőt témakörök köré csoportosította mondanivalóját, amelyekben a leíró résszel egyenrangú volt az értékelés. A magyar honfoglalás kor kutatása […] Fettich Nándor kenézlői ásatásának [1931-es] közlésével lépett újra nemzetközi színvonalra, egységbe fogva az anyagközlést és az interpretációt.” – állapította meg Mesterházy Károly. Mintaszerűen dolgozta fel a tatárjárás idején elpusztult ötvösműhely hagyatékát, kései, az Ethnographiaban megjelent dolgozatai pedig a hun–avar–ősmagyar kultúrák egyes elemeinek továbbélését boncolgatták.

„Ilyen ritka adottságú ember képességeinek is vannak határai, hiszen ez velejár embervoltunkkal. Elemző ereje nem tudott mindig megküzdeni a nemes becsvággyal vágyott nagy szintézisekkel és a jelképe világ labirintusával. Ezért késői munkáiban nem is találta meg a kapcsolatot az élő magyar régészettel…”

Ezek a sorok a már sokat idézett László Gyulától származnak. Itt minden bizonnyal a zempléni sírral kapcsolatos, a magyar kutatás által el nem fogadott nézeteire utal. Az 1959-ben megtalált és Budinsky-Kricka által feltárt gazdag magyar honfoglalás kori sír meghatározásához a szlovákok Fettich segítségét kérték. Ő Álmos vezér maradványaiként azonosította, akit meggyilkoltak, holttestét pedig rituálisan meggyalázták; a koncepciót természetesen a sajtó is felkapta. A régészek között nagyon komoly vita alakult ki, Fettich pedig egyedül maradt véleményével. Ugyanakkor ennek a polémiának is köszönhető, hogy a szakemberek igyekeztek finomítani, és jobban elkülöníteni a korszak leleteit.

Fettich Nándor 1958-ban (MNM Központi Adattár, Fettich Nándor hagyatéka)

Fettich Nándor, a művész

Fettich életében rendkívül fontos szerepet töltött be a zene, 1921 és 1923 között a Zeneakadémia fuvola tanszakának a növendéke is volt Összesen hat hangszeren tanult meg játszani: zongorán, fuvolán, hegedűn, brácsán, csellón és bőgőn. Amennyire lehetett, Kijevben is próbált hangversenyekre járni. Már megérkezésük napján, délután operaházi bemutatóra kaptak jegyet. Az 1945-ös ostrom alatt az egyik brácsáját elvitték, ugyanakkor az egyik orosz katonával Csajkovszkijról és Muszorgszkijról értekezett. Egy ostrom utáni nyugodtabb vasárnap délelőtt Major Ervin zeneszerzővel közösen eljátszott egy szép Schubert hegedű-zongora szonátát. Naplóbejegyzései szerint a játékgyárban pedig nem a monoton munkát viselte nehezen, hanem a zenei pokolgépnek nevezett rádiót. Ha ő nem is, de a Kenessey Zsuzsannával kötött házasságából született gyermekei, Zsuzsanna és Mária már a zenei pályát választották.

Fettich Nándor (MNM Központi Adattár, Fettich Nándor hagyatéka)

A másik, számára fontos terület az ötvösség volt. Ez tudományos módszertana szempontjából is lényeges, mert a régészeti leleteket ilyen szemmel vizsgálta, ezek az apró megfigyelések korábban nem voltak jellemzőek. Tervbe vette egy stíluskutató intézet létrehozását, ötvös-mintakönyveket rajzolt. Az ostrom idején volt, amikor két kiló lisztért dolgozott, a mellőztetés éveiben pedig munkáival el tudta tartani a családját, bár a hiperinfláció miatt egyre kevesebben vásároltak művészeti tárgyakat. Ötvösmunkáival szerepelt az 1958-as brüsszeli világkiállításon. Ezen felül illusztrációkat készített Goethe Faustjához, illetve Dante Isteni színjátékához.

Fodor István a Magyar Nemzeti Múzeum c. főigazgatója, és Csapody Miklós polgármester felavatják Fettich Nándor emléktábláját. (MNM)

Fettich Nándor kiváló dokumentarista volt, életének főbb történéseit naplókban örökítette meg. 2000-ben ostromnaplóját adták ki (sajtó alá rendezte Bándi Gáborné), majd 2018-ban kijevi naplója is megjelent Fodor István gondozásában. 1989. május 9-én a Magyar Tudományos Akadémia visszaállította tagságát. Halálának 100. évfordulóján a Bartók Béla út 10-12. számú ház – egykori lakóhelye – falán emléktáblát avattak. 2001-ben szülőfalujában, a helyi iskola falán kapott emléktáblát, amit az intézmény bezárása után a kultúrház oldalára helyeztek át. 2004-ben a tápiószelei Blaskovich Múzeum a tápiómenti feltárások egyik ásatójaként örökítette meg a nevét.

Szende László

Az írás a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Eötvös József Kutatóközpontjában folytatott kutatás keretében készült. Köszönöm Dr. Mesterházy Károly régész észrevételeit, illetve Dr. Tóth Krisztina egyetemi docens, levéltárvezető (ELTE Egyetemi Levéltár) segítségét.

Irodalom:

Ablonczy Balázs. Keletre, magyar. A magyar turanizmus története. Budapest, 2016.

Bakay Kornél: A magyar történettudomány és régészet nagyjai. Fettich Nándor. Kapu, 19. (2006), 11‑12. 42–47.

Bendefy László: Fettich Nándor (1900–1971). Vasi Szemle, 26 (1972) 1. 125–139.

Debreczeni-Droppán Béla: Sírok és temetések. A Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatóinak végtisztessége. II. Folia Historica, 30 (2015) 15–71.

Erdélyi István: Fettich Nándor 1900–1971. Etnographia, 82 (1971) 4. 636–638.

Fodor István: László Gyula, a régész. In: Balassa Iván–László Emőke (szerk.): László Gyula 1910–1998 emlékkönyv. Budapest, 2001. 147–270.

Fodor István: Magyar régészek a háborús Kijevben. Fettich Nándor kijevi naplója és László Gyula naplótöredéke. Budapest, 2018.

Ilon Gábor: Fettich Nándor (1900-1971). Vasi Szemle, 55 (2001) 4. 399–402.

Kelbert Krisztina: Fettich Nándor régész Vas megyei gyökerei. Savaria, 29 (2005) 217–231.

Kiss Gábor: Fettich Nándor és a Vas megyei népvándorlás-kutatás kezdetei. Vasi Szemle, 55 (2001) 4. 421–435.

Langó Péter: „Amit elrejt a föld …” A 10. századi magyarság anyagi kultúrájának régészeti kutatása a Kárpát-medencében. Budapest, 2007.

László Gyula: Fettich Nándor emlékezete. Cumania, 1 (1972), 231–232.

M. Lezsák Gabriella: A kolozsvári régészeti iskola a „visszatért Észak-Erdély” (1940–1944) alatti időszakban László Gyula kolozsvári évtizede. Budapest, 2019. (Doktori disszertáció)

Mesterházy Károly: Fettich Nándor és a magyar honfoglalás régészete. Vasi Szemle, 55 (2001) 4. 452–458.

Párducz Mihály: Fettich Nándor (1900–1971). Archaeologiai Értesítő, 99 (1972) 1. 113–115.

Prohászka Péter: Adalékok László Gyula magyar nemzeti múzeumi működéséhez 1934 és 1940 között. Tisicum. A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve, 29 (2021). 103–118.
 
Seres Attila: Magyar „régészeti delegátus” Moszkvában a két világháború között. Levéltári források Fettich Nándor 1935. évi szovjet kutatóútjának tanulmányozásához 1935-1937. Limes, 4 (2012) 4. 37–63.
 
Tóth Endre: Fettich Nándor és a Savaria-topográfia. Vasi Szemle, 55 (2001) 4. 413–420.

Vékony Gábor: Fettich Nándor és a szkíták. Vasi Szemle, 55 (2001) 4. 403–411.

Ezt olvastad?

A 2004-ben boldoggá avatott utolsó magyar király, IV. Károly 1921. október 22-e és 24-e között újból megpróbálta magyarországi hatalmát visszaszerezni,