A kegyvesztett püspök. Radanay Mátyás Ignác pécsi püspök szentszéki megerősítése
Az ősi püspöki székhely, Pécs 1686. október 22-én szabadult fel a 143 esztendőnyi török uralom alól. 1687. augusztus 8-án I. Lipót pécsi püspökké nevezte ki Radanay Mátyás Ignác zalavári apátot, scardonai püspököt. Radanayanak volt elsőként lehetősége a török után, hogy az egykori székvárosában építhesse ki rezidenciáját, és hozzáláthasson a püspökség újjászervezéséhez. Pécs, Baranya és Tolna vármegyék, a püspökség egykori birtokai azonban kamarai igazgatás alá kerültek, ami szinte magában kódolta az új pécsi püspök és a kamarai igazgatás közötti konfliktust.
Radanay kinevezési okmányait hamar megküldték Rómába, a bécsi nuncius, Francesco Buonvisi pedig elvégezte az ilyenkor szükséges vizsgálatot, az úgynevezett püspöki processzust. A nunciatúráról ezután a jegyzőkönyv az osztrák Habsburgok által uralt országok bíboros-protektorához kerültek, aki ekkoriban Francesco Maria de’Medici volt. A kétszakaszos római megerősítés első lépcsőjét, a bemutatás (praeconisatio) az 1689. november 7-i konzisztóriumon történt meg. A második lépcső, vagyis az előterjesztés (propositio) azonban elmaradt. A közkeletű szakirodalmi vélekedés szerint a megerősítés azért halasztódott, mert Radanay sem saját, sem egyházmegyéje szűkös bevételeiből nem tudta volna a megerősítő pápai bulla kiállításához szükséges illeték összegét előteremteni és befizetni. Elképzelhető más, háttérben álló ok is, hiszen a magyar püspöki székek betöltésének esetében bevett gyakorlat volt, hogy az oszmán hódítás miatt elszegényedett magyar egyházmegyék esetében eltekintettek a Szentszéknél az ilyenkor fizetendő illetékektől.
Radanay már 1688 júniusában hosszabb levélben fordult XI. Ince pápához és Alderano Cybo bíboros-államtitkárhoz, kérve megerősítését tekintettel rövid idő alatt elért érdemeire, azaz a Pécs környéki unitáriusoknak a katolizálására. Radanay hangsúlyozta, hogy pápai megerősítés nélkül nem tud jogszerűen papok felszentelni, plébánosnak beiktatni, templomokat felújítani, felszentelni és azokat a kellő kegytárgyakkal ellátni. Ekkorra azonban a kamarai igazgatás pécsi hivatalnokaival való viszonya végletesen megromlott, ami már Bécsben, az Udvari Kamara előtt is ismert volt. Az udvar kegyeit akkor vesztette el végleg, amikor végső elkeseredésében a horvát rendeket akarta felbújtani az uralkodó ellen.
Radanay korábbi pártfogójával Kollonich Lipót bíborossal is szembekerült, aki mint kalocsai érsek és az Udvari Kamara elnöke nagy befolyással bírt a magyar egyházpolitikára. A bíboros arra az álláspontra helyezkedett, hogy függesszék fel Radanay szentszéki megerősítésének megakadt folyamatát. Az ügyben római ágensén keresztül kapcsolatba lépett Francesco Maria de’Medici bíboros-protektorral és Anton Florian von Liechtenstein herceggel, a császár római követével is. Radanay hiába hivatkozott arra az új bécsi nunciusnál, hogy már 1690-ben megerősítették számára a praeconisatio megtörténtét Rómából, a császári udvar igyekezett előkészíteni a Szentszéknél a püspök elmozdítását.
Különösképpen lendületet kapott ez az igyekezet akkor, amikor Kollonich 1695-ben esztergomi érsek lett, az ország prímása. 1694-ben Radanay sikeresen tudta felterjeszteni ügyét a Szentszéknél, ahol a különböző pápai hivatalokból, vagyis kongregációkból fellelt iratok alapján bizonyítást nyert, hogy 1689-ben prekonizációja megtörtént. 1694 októberében ezért Radanay azt kérte XII. Ince pápához intézett levelében, hogy amennyiben szükséges, a szomszédos egyházmegyék főpásztorainak tanúbizonysága révén ismerjék meg a pécsi egyházmegyében elért eredményeit, és adják ki a megerősítő pápai bullát számára.
1696-ban a Hitterjesztés Szent Kongregációjához fordult, megnevezte három fő ellenlábasát is. Radanay vádjai szerint Gabriele Vecchi tábornok a katonaság részéről, Tullio Miglio a kamarai szervezettől, Jány Ferenc szerémi püspök, pécsváradi apát pedig az egyházon belül tett meg mindent az ellehetetlenítéséért. Ismét kérte, hogy érdemeiért adják ki számára a megerősítő pápai bullát, ez ügyben ismét írt a pápának is. A császári udvar, hogy megelőzze Radanay megerősítését, Kollonich Lipót emberét, Dolny István esztergomi nagyprépostot javasolta új pécsi püspöknek. A bécsi nunciatúrán annak rendje és módja szerint megtörtént az ilyenkor szükséges püspöki processus összeállítása, majd azt megküldték Rómába. A Szentszéknél azonban óvatosan kezelték az ügyet, hiába küldte el Andrea Santacroce nuncius Dolny processusát, hogy meginduljon a szentszéki eljárás, az nem került a pápai konzisztórium elé. Ez a Szentszéket is nehéz helyzet elé állította: ha elfogadják I. Lipót új püspökkinevezését, akkor egy már korábban praeconisált püspököt állítanak félre, amely a kánonjog helyett a királyi főkegyúri jognak biztosított volna előnyt.
Végül Santacroce nuncius 1698. augusztus 18-án megbízta Telekessy István csanádi püspököt, hogy folytasson le újabb vizsgálatot Radanay ügyében, hogy valóban alkalmatlan-e, méltatlan-e a püspöki székre. Kilenc pontban vizsgálták Radanay alkalmasságának kérdését, összesen húsz tanút hallgattak ki még 1698 késő őszén. Ahogy Santacroce nuncius írta a Szentszéknek, a Telekessy-féle vizsgálat messzemenően bizonyította Radanay alkalmasságát, csupán a hosszú zaklatás által okozott lelki háborgás említhető, illetve némely dolgokban megtapasztalható ártatlan együgyűsége. A nuncius külön audiencián járt el I. Lipótnál a püspök érdekében, és a császár ennek hatására kész volt fenntartani Radanay pécsi kinevezését. Ezzel elhárult az akadály Radanay pápai megerősítése elől, az 1699. szeptember 7-i pápai konzisztóriumon maga az idős XII. Ince pápa referálta Radanay megerősítésének ügyét. Ekkor már az udvar is elfogadta a Szentszék döntését, 1700. január 21-én I. Lipót is megerősítette a pécsi püspöki székben Radanayt. Bár a császári udvarban voltak arra tervek, hogy az immár 70. évében járó főpásztor tevékenységét ellenőrző és korlátozó coadjutort állítsanak mellé, ezt a Szentszék nem hagyta jóvá. Radanay Mátyás Ignác püspöki felszentelésére 1700. augusztus 3-án került sor, tizenhárom évvel királyi kinevezését és szentszéki praeconisatióját követően.
A pécsi püspöki szék hosszan elhúzódó ügye több kérdésre is rávilágít. Egyfelől az oszmán hódoltságot követő katolikus egyházmegyei újjászerveződés nehézségei tűnnek elénk: a püspöknek rendes lakhelye sem Pécsett, az egyházmegye elpusztult, egész Baranya megyében alig laktak 2500-an, plébános alig volt néhány községben. A törökellenes visszafoglaló háború küzdelmeiben a hadseregnek minden ellátmányra szüksége volt, a kamarai igazgatás ennek rendelt alá mindent, ezért fel sem merülhetett a püspöki tizedek és birtokok visszaadása. Az „újszerzeményi” területek igazgatása, a Bécsből központosítva irányított kamarai szervezetek visszaélései eleve magukban hordozták a konfliktust az olyan erős jellemű, katona-püspökkel, mint Radanay volt. Az egyházi és kormányzati szándékok ütközése azonban nemcsak itt került végletes konfliktusba egymással.
Radanay elmozdítása épp a királyi főkegyúri jog és a Szentszék azt korlátozni szándékozó törekvései között feszülő ellentétekre is rávilágított. Nem volt ez példa nélküli a korszakban, az invesztitúra-jog feletti vita messzire visszanyúló gyökerekkel bírt. 1696-ban Illyés András erdélyi püspök kinevezését a Szentszék azért utasította vissza, mert I. Lipót nem mint erdélyi fejedelem, hanem mint magyar király akarta őt kinevezni. 1710-ben a Rákóczi-szabadságharcban kompromittálódott Telekessy István püspököt a császári udvar és az akkori esztergomi érsek is el akarta volna mozdítani, de a Szentszék végül helyén hagyta az egri főpásztort. Radanay esete azért is volt különösképpen érzékeny, hiszen 1687 őszén, a praeconisatio megtörténtével a Szentszék lényegében elismerte kánonjogi alkalmasságát. Ha pár évvel később Róma minden fenntartás nélkül teret engedett volna a bécsi udvar törekvéseinek, és belemegy Radanay elmozdításába, úgy egyfelől azzal elismerték volna az 1687. évi püspöki processus hiányosságát, másfelől teret engedtek volna a magyar királyi főkegyúri jog széleskörű használatának. Ezt a Szentszék nem tehette meg, hiszen saját joggyakorlatával és érdekeivel is szembement volna.
Radanay püspöksége az elvesztegetett évtized lett a pécsi egyházmegye számára. Bár a püspök – nem kis részben a jezsuita és domonkosrendi szerzetesek támaszkodva – több kisebb eredményt is elért az egyházmegye újjászervezésében, a pécsi püspökség barokk virágkora majd csak a Rákóczi-szabadságharc és a szatmári békekötést követően jött el, oly sok más, török alól felszabadult magyar egyházmegyéhez hasonlóan.
Az alábbi írás a Bölcsészettudományi Kutatóközpont és az Újkor.hu együttműködésének keretében kerül közlésre. |
Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-19-4 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának szakmai támogatásával készült.
Mihalik Béla
Ezt olvastad?
További cikkek
„A magyar csoda” – Kincsem, minden idők legsikeresebb hazai versenylova
Kincsemről nagyon sokan, sokféleképpen írtak, meséltek, emlékeztek meg. Nehéz elfogultság nélkül, csak a száraz történelmi tényeket ismertetve írni erről a csodálatos versenylóról. Éppen ezért megkérem a becses olvasókat, nézzék el […]
„Épp ebédelt a család, mikor jöttek érte az orosz katonák” – Gulagra elhurcolt túlélők története a családi emlékezetben
Írásunkban Gulag-túlélők történeteit mutatjuk be, különösen letartóztatásukat és elhurcolásukat kiemelve. Az elmúlt években 23 Gulag-túlélő családjával készítettünk interjút az ország különböző településein. A most hatvanas és hetvenes éveikben járó leszármazottakat […]
„A Vénusz bolygó ismét erőssége lesz a békeszerető népek harcának” – A Venyera-1 szovjet Vénusz-szonda recepciója a magyar nyilvánosságban
Ha a Vénusz felé kívánunk űreszközt küldeni, azt indítási ablak időpontjában érdemes megtennünk. Ez átlagosan 19 havonta egy 10-20 napos periódus, amit előre meg lehet határozni –1961. februárja is egy […]
Előző cikk
Több mint forráskiadvány - A Beöthy-kötet
Pár hónappal ezelőtt érkezett egy felkérés egy könyvbemutató vezetésére Beöthy Zsigmond könyvéről. Érdekesnek találtam a feladatot, hiszen egy olyan ember válogatott írásairól volt szó, aki Komárom jórészt elfeledett írója, politikusa. […]