Kényszermunkán a Szovjetunióban – Magyar nők a Gulág táboraiban

1953. november 25. a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapja. Ezen a napon érkezett meg Magyarországra, Nyíregyháza-Sóstó vasútállomásra az első nagy transzportja mindazon gyermekeknek, fiataloknak, nőknek és férfiaknak, akiket a második világháború után hurcoltak el ártatlanul a Kárpát-medence területéről a Gulág- (Glavnoje Upravlenyije Lagerej, Lágerek Főigazgatósága) és Gupvi- (Glavnoje Upravlenyije po gyelam Vojennoplennih i Internyirovannih, Hadifogoly- és Internáltügyi Főigazgatóság) táborokba.

Szovjet „Szigetvilág”

A Gulág (mint szervezeti rendszer) 1934 és 1960 között működött. Az egyik túlélő, Alexander Szolzsenyicin „Szigetvilágnak” nevezte, arra utalva, hogy milyen sok lágerkomplexumból, táborból, telepből és börtönből állt (a telep a lágerhez képest kevésbé volt szigorú, és a rabokat legfeljebb három évre ítélték el). A lágerek között különböző típusúak léteztek, például férfi, vegyes, női, ellenőrző-szűrő-, rokkanttáborok. A férfi, női és vegyes táborok között egyaránt voltak olyanok, melyek profiljába tartozott az állattenyésztés, növénytermesztés, vagy bányászat, fakitermelés, csatornázás. Ezek a táborok azonban jelentős mértékben különbözhettek egymástól, ahogy a szovjet színésznő és Gulág-túlélő Tatyjana K. Okunyevszkaja írja visszaemlékezésében,

„minden tábor egy sajátos világ, külön város, külön ország.” (Окуневская 1998, 391.)

Különböző vélemények vannak arról, hogy pontosan hányan is raboskodhattak a Gulág büntetésvégrehajtási intézményeiben, annyit mindazonáltal tudunk a források alapján, hogy a lágerekben a nők száma 1934 és 1948 között 30.000 és 200.000 fő között mozgott, és hogy számarányukat jóval meghaladta a férfiaké. Csupán a második világháború alatt történt komolyabb arányváltozás, a létszámnövekedéshez hozzájárultak az átvilágító lágerekbe zárt orosz civilek, valamint az is, hogy a háború alatt számos férfit a frontra irányítottak át utánpótlás gyanánt. A nők számarányának növekedési trendje megtört a világháborút követően, ugyanis a Nyugatról hazatérő/repatriált szovjet állampolgárok – köztük német és szövetséges fogságba esett vöröskatonák, holokauszt-túlélők – közül sokan a szűrő-ellenőrző pontokon „maradtak”, majd pedig a Gulágra kerültek. Ugyanakkor, mint a diagramon is látható, 1948-ra újra megnőtt a nők számaránya.

Nők és férfiak aránya a Gulág táboraiban 1934 és 1948 között (százalékban) (ZEMSZKOV 1991, 70–71.)
Nők és férfiak aránya a Gulág táboraiban 1934 és 1948 között (százalékban) (ZEMSZKOV 1991, 70–71.)

A továbbiakban vizsgáljuk meg – elsősorban a nőkre fókuszálva –, hogy milyen indokkal kerülhetett valaki a Gulágra. Voltak, akiket kolhoztulajdon eltulajdonításáért, munkából való néhány perces késésért, volt kulákként ítéltek el – hozzá kell tennünk, hogy a „kolhoztulajdon ellopása” sok esetben azt jelentette, hogy valaki korábbi birtokáról vitt magával valamit, például élelmiszert. Másokat a Szovjetunió 1926-os Büntető Törvénykönyvének 58.§-a alapján küldtek kényszermunkára:

„§58-1. Ellenforradalmi cselekedet, az államhatalom gyengítése

§58-2. Fegyveres felkelés, fegyveres bandák betörése

§58-3. Külföldi államokkal való kapcsolat hazaárulási szándékkal

§58-4. A nemzetközi burzsoázia támogatása

§58-5. Külfölddel való együttműködés ellenséges szándékkal

§58-6. Kémkedés, hírszerzés

§58-7. Gazdasági ellenforradalom, kárt okozó tevékenység, diverzió (elhajlás)

§58-8. Terrortevékenység a szovjethatalom képviselőivel szemben

§58-9. A szállítási útvonalak lerombolása, károsítása

§58-10. Az államhatalom megdöntésére irányuló propaganda vagy agitáció

§58-11. A fent említett bűncselekmények előkészítése

§58-12. A fenti bűntények jelentésének elmulasztása

§58-13. Polgárháborúban a munkáshatalom elleni harc

§58-14. Ellenforradalmi szabotázs”

(Приложение. ОСОБЕННАЯ ЧАСТЬ УГОЛОВНОГО КОДЕКСА РСФСР 1926 г. 1999, 448–451.)

Emellett sokan elítélt férfi hozzátartozójaként kerültek a Gulág egy lágerébe és/vagy börtönébe. A szovjet „büntetőjog” olyan jogi kategóriákat kreált az ilyen esetekre, mint hazaárulók családtagjai (CsSzIR – Csleni szem’i izmennyikov rogyini), nép ellenségeinek családtagjai (CsSzVN – Csleni szem’i vraga naroda). 1934. június 8-án született törvény bevezette a kollektív (családi) büntetőjogi felelősséget, így 2-től 5 évig terjedő, lágerben letöltendő büntetést szabtak ki azokra, akik tudtak családtagjuk „hazaáruló tettéről, vagy szándékáról”, és 5 év száműzetést azokra, akik semmit sem tudtak. 1937-ben kiadták a 00486. számú A hazaárulók feleségei és gyermekei elnyomásának műveletéről parancsot, mely előírta, hogy le kell tartóztatni a hazaáruló férfiak feleségeit, az elvált, de volt férjük ellenforradalmi tevékenységében részt vállaló nőket, a bűncselekményt elkövető volt férjüket elbújtatókat, valamint a bűncselekményt elhallgatókat. Noha leszögezte, hogy kivételt képeznek például a várandós nők, a férjüket feljelentők, (felépülésükig) a fertőző/komoly betegséggel küszködők, a visszaemlékezések, fennmaradt levelek, jelentések alapján tudjuk, hogy a valóság korántsem ezt tükrözte. A parancs hozzáfűzte, hogy a hazaárulók feleségeit a társadalmi veszély mértékétől függően legalább öt, legfeljebb nyolc évre lágerbe kell zárni.

Magyar nők a Gulág lágereiben

Sára Sándor Magyar nők a Gulágon című, háromrészes dokumentumfilmjének adatai szerint 1944 és 1948 közötti években körülbelül 100.000 magyar állampolgárt ítéltek 8-tól 25 évig terjedő kényszermunkára a már említett 1926-os Szovjet Büntetőtörvénykönyv 58.§-a alapján. Közülük Sztálin halála után, 1953-ban 1500-an, 1955-ben pedig 3000-en kerültek haza. Stark Tamás kutatásai szerint 700.000 magyar állampolgárt vittek Szovjetunióba, köztük 500.000 katonát és 200.000 civilt, akiknek nagyjából 6%-a volt nő.

A tárgyalásokon a tolmácsok gyakorta alkalmatlanok voltak feladataik ellátására. Marczin Borbála úgy fogalmazott, hogy

„az egyik magyarul, a másik oroszul nem tudott. Volt olyan, aki többszavas mondatokat egy szóval fordított le. Olyan is akadt, aki tőmondatos válaszomról öt percig beszélt.” (Bárány-Szilfai Alida 2017, 297.)

Marczin tíz év lágerben letöltendő szabadságvesztést kapott, ám az ítéletet úgy közölték vele, hogy kézzel mutatták számára a tízes számot. Egyébként azért ítélték el, mert „kémadatokat gyűjtött a Szovjet Hadsereg alakulatairól” és a „Florian Geyer fasiszta ifjúsági szervezet aktív tagjaként fegyveres felkelést szervezett.” A vádat erősítette, hogy a Kelenföldi pályaudvar közelében lakott, és így megfigyelhette a szovjet haderő vasúti mozgását. Az ítéletet úgy iratták vele alá, hogy nem értette az eléje tett orosz szöveget. Egyébként gyakorta azzal hitegették az elítélteket, hogyha aláírnak mindent, akkor hazamehetnek.

A szovjet „Szigetvilágra” történő „utazás” kezdetekor többen megpróbálták tudatni szeretteikkel, hogy mi is történt velük, milyen sors vár rájuk. Marczin Borbála például a vonat „WC-jén” keresztül dobott ki egy, a szülei címével ellátott papírt, melyre azt írta, „most visznek ki a Szovjetunióba”. (Bárány-Szilfai 2017, 299.) A raboknak az út során nem adódott lehetőség a tisztálkodásra, annak ellenére sem, hogy idővel egész testüket tetvek borították. Amennyiben napi szükségletüket el akarták végezni, azt az őrök és a rabok előtt kellett megtenniük, mégpedig egy, a vagon aljánál elhelyezkedő lyukon keresztül.

A lágerbe való megérkezést követően valamennyi nő fertőtlenítésen, szőrtelenítésen esett át higiéniai okokból. A szőrtelenítést legtöbb esetben nem azonos neműek végezték. Csupán néhányan voltak olyan szerencsések, hogy őket nők szőrtelenítették. Ehhez azonban az kellett, hogy valamilyen holmijukról lemondjanak. Megemlíthetjük például Fényes Tóth Olgát, aki beszámol a szőrtelenítési aktusról és a tisztálkodásról:

Amikor egy nő az én kis táskámhoz ér(t – B.D.), meglátja benne a szandált, amit a felvidéki asszony adott, felragyog a szeme s az ukrán mondja, hogy a szandált kéri.

– Ha megkapja, – teszi hozzá – nem férfi fogja megborotválni, hanem ő.

– Jól van – mondom – de itt a húgom – és Rózára mutatok – akkor azt is megborotválja.

A nő bólint, hogy rendben van. Most kinyílik a fürdő ajtaja. A párától az első pillanatban majd megfulladok. Nehéz, elmélyítő testszag keveredik a forró levegővel. Hányingert kapok, és már nem bírok kivánszorogni, ha-nem ott könnyebbülők meg. Hancúroznak az oroszok és durva nevetések keverednek a levegőben. Amikor szemem megszokja a párát, akkor borzadok meg. Négy meztelenre vetkőzött férfi sürgölődik. Csak rongydarab takarja altestüket. Ezek merik a dézsába a vizet. Elsikoltottam magam, ami-kor megláttam és földbegyökerezett lábbal álltam, mint egy szélütött. Borzalom!!! Ilyen aljasságot!

Az egyik férfi számolja, hogy mindenki megfürdött-e? Törülközőnkkel valahogy eltakarjuk magunkat és úgy hozunk vizet. Szemérmetlen, gátlás nélküli undorító szexuális jelenetek játszódnak le. (…) hát ez valami szörnyűség, amit itt látni, nincs ezekben egy szemérnyi tisztesség sem. S egy ilyen aljas nép gyilkos hordája jött Európába, hogy felszabadítsa az emberiséget.” (Fényes 1959.)

A nők között egyébként egyaránt voltak fiatal lányok, várandósok, édesanyák. Számtalan lágerkomplexumban, táborban „megfordultak”, például Dubravlagon (1948–1954, Mordovia), Gorlagon (1948–1954, Norilszk), Karlagon (1931–1959, Karaganda), Berlagon (1948–1954, Magadan).

A szovjet „Szigetvilág” (a teljesség igénye nélkül. Készítette: Pomázi-Bárdonicsek Dominika)

Sziblagon (Szibériai táborok, 1929–1960) belül létezett egy külön tábortípus, mely a hazaárulóknak bélyegzettek (például politikusok) hozzátartozóinak, elsősorban feleségeinek volt a tábora. Ez a láger Tomszkban volt. A magyar túlélők között megemlíthetjük például Kun Béla feleségét, Gál Irént. Ebben a lágerben egy kétéves kisfiút leszámítva csak nők raboskodtak, akiknek nem kellett fizikai munkát végezniük, ugyanis az elsődleges cél az elszigetelésük volt.

A Sziblag alá tartozó lágerek nemek és munkavégzés szerint (Készítette: Bárdonicsek Dominika)

1949. január 1-jétől különválasztották a politikai és köztörvényes rabokat, innentől mindenki egy betűből és két- vagy háromjegyű számból álló azonosítót kapott. Pintér Károlyné Rohr Magdolna például a J-322-es számot kapta, ami azt jelentette, hogy a táborban való regisztráció során ő volt a 322. személy.

A magyarok más nemzetiségekkel azonos lakó-, higiéniai és egészségügyi körülmények között éltek. Egy 1947-es előírás (№ 74 Акт приема – сдачи ГУЛАГа МВД СССР.) értelmében 1,7–1,8 m2-ként kellett elhelyezni egy embert, ami elviekben 200 főt jelentett. Több esetben megesett, hogy a barakkokat a rabokkal építtették fel. A barakkoknak egyébként a moszkvai utasításokat követve kellett kinézniük, így zömmel téglalap alakúak voltak és általában fából épültek.

Női barakk egy Gulág-táborban
Női barakk (Forrás: Википедия)

Sok magyar raboskodott olyan táborban, ahol nem volt orvos, csupán felcser. Ilyen esetben azokat a nőket, akiknek komoly betegségük vagy súlyos sérülésük volt, a városi civil kórházba szállították, hogy megfelelő kezelésben részesülhessenek. A lágerekben dolgozó nem oroszok között sok volt a katonaorvos vagy transzportot kísérő civil orvos. Ők eleinte arra kényszerültek, hogy a láger területén tartózkodó szakemberekkel készíttessék el az orvosi műszereket – köztük szikéket, fűrészeket, sztetoszkópokat –, amelyekkel a későbbiekben műteniük kellett. A munkavégzések során gyakran fordult elő baleset. Előfordult olyan is, hogy valaki egész életére szóló sérülést szerzett. Ehhez hozzájárult az is, hogy a sérült csupán a nap végén, a baleset bekövetkezte után több órával került az orvos vagy a felcser elé. Voltak kórházak és betegszobák, amelyek megfelelően felszereltek voltak – bár ez volt a ritkább. Kar és lábsérülés esetén például be tudták fáslizni, vagy sínbe, gipszbe tenni a törött testrészeket. Ugyanakkor csonttörés esetén, röntgen hiányában számtalanszor rosszul illesztették össze a törött csontokat, ezzel is maradandó károsodást okozva. A lágerekben egyébként a legkülönbözőbb betegségek ütötték fel fejüket, köztük a tífusz, dizentéria (vérhas), de voltak olyan nők is, akiknek gennyes góc alakult ki valahol a testükön. Ilyen volt például Rohr Magdolna is, akinek combján keletkezett gennyes góc, ami miatt alig tudott járni és kórházi ellátásra kényszerült.

A higiénia terén megemlíthetjük, hogy a nőknek általában tíznaponta, majd idővel hetente adódott lehetőségük a mosakodásra, melyhez igen kevés vizet és szappant kaptak:

„(…) a fürdés abból állt, hogy kis fadézsákban kaptunk öt liter meleg vizet, ás abban próbáltunk lemosakodni. Télen, mikor befagytak kútjaink, a »banja« (a fürdő) részére összegyűjtöttük a havat, és ezt melegítették fel. (…) Azokban a hetekben, mikor kevés volt a víz, a tisztálkodás abból állt, hogy a ruháinkat fertőtlenítették.” (Léber-Somogyváry–Somogyváry 2003, 46–47.)

Más nemzetiségekhez hasonlóan a magyarok körében is általános problémának számított a tetű, a rüh. Éppen ezért a női lágerekben a hosszú haj hatalmas büszkeségnek számított, hiszen azt jelentette, hogy az illető nem tetves. Léber-Somogyváry Mária visszaemlékezésében egyébként leírja, hogy a tetvek ellen legjobb „gyógyszerük” saját vizeletük volt.

Napi dolog elvégzésére leginkább a tábor udvarán kialakított latrina állt rendelkezésre, melynek tetejére egy ülésre való alkalmatosságot készítettek. Ennek révén tudtak könnyíteni magukon. A napi szükséglet ily módú – nyilvános, mindenféle takarást nélkülöző – elvégzése miatt a nők a vegyes táborokban igencsak hamar megtanulták leküzdeni a szégyent. A lágerekben is a női élet alapvető része volt a menstruáció, mely a visszaemlékezők szerint csak fokozta számukra a megalázottság és kiszolgáltatottság érzetét. Sokaknak hónapokig vagy akár évekig elmaradt a havivérzése, melynek oka az alultápláltság, a folyamatos stressz, a nehéz fizikai munka volt, akiknek viszont rendszeres volt a ciklusa, különféle házipraktikákkal igyekeztek felfogni a vért, például szalmával, szénával vagy ruhadarabokkal.

A napirend azonos volt más nemzetiségűekéhez. A hajnali ébresztő után következett a reggeli, azt követően a sorakozó, majd a munkavégzés területére vonulás és maga a munkavégzés, amely egyes túlélők szerint általában napi 10-12 órát, más visszaemlékezők szerint pedig 12-14 órát jelentett. Őket ugyanúgy dolgoztatták, mint a férfiakat, így munkát végeztek üzemek, gyárak stb. építkezésein, vasútépítkezésen, fakitermelésen, bányában, emellett jeget fejtettek, havat lapátoltak, csatornát építettek. A munka során előfordult olyan is, hogy a nőknek robbantaniuk kellett. Így történt Zajarszkban is, ahol a nők a három méter vastagon befagyott Angara folyónál dolgoztak. Mivel nem volt híd, síneket fektettek le a jégre és úgy szállították át a nőket a kőbányába. Egyik héten éjjel, a másikon nappal dolgoztak. A robbantás során lyukat fúrtak a sziklába és abba helyezték a robbanószerkezetet. Ezután összeszedték a szikladarabokat. Emellett

„nyáron latrinát ürítettünk, lapátoltunk, télen, mínusz ötven fokban pedig csákányoztunk. Olyan büdösek voltunk, hogy nem lehetett mellettünk megmaradni. Nem tudnám megmondani, hogy mi tartott életben, hiszen reményünk sem volt, hogy egyszer hazakerülünk.” (Stefka 2001.)

Léber-Somogyváry Mária pedig a Tajsettől Zajarszkig vasútvonalat építő brigád tagja volt, tőle tudjuk, hogy egy női brigád körülbelül 32 főből állt, akiket 2 katona és 1 kutya kísért (a férfibrigád mellett 5 katona teljesített szolgálatot 2 kutyával). A nők között voltak olyanok, akik egy időben szakmájuknak megfelelő munkát láttak el. Azok közül, akik értettek az orvosláshoz, néhányakat az érkező, meztelenül felsorakoztatott nők fogadására és megvizsgálására osztottak be, másokat a tábori kórházba küldtek például ápolónak. Marczin Borbála pedig mivel annak idején rajz szakos tanárnak készült, várostervezéshez, majd térképészetre, onnan pedig földtani laboratóriumba került. A munka végeztével visszatértek a lágerbe, ahol a vacsora, rövid szabadidős tevékenység, az esti számlálás és végül az alvás következett. Habár szigorúan szabályozták a napirendet, annak időkereteit gyakran önhatalmúlag módosították az őrök.

A visszaemlékezésekből tudjuk, hogy gyakran problémát jelentett a vízhiány, ami miatt a nők sokszor arra kényszerültek, hogy havat vigyenek be a barakkba, hogy azt az elolvadás után megihassák. Az ételosztások során leginkább íztelen ételeket porcióztak, amelyeknek mennyisége is elégtelennek bizonyult. A kiosztott ételek között zömmel kása vagy leves volt. Habár számtalan, a Szovjetunió területéről Gulágra került nő visszaemlékezésében, illetve az orosz levéltári forrásokban olvashatunk arról, hogy húst, burgonyát is osztottak a foglyoknak, az egyik magyar túlélő, Marczin Borbála úgy emlékszik vissza, hogy ő a norilszki lágerben húst vagy zöldséget nem kapott. Emellett a kiosztott élelmiszerek körülbelül 800-1200 kalória között mozogtak (a megfelelő mennyiség 1700-2000 kcal felnőtt nő esetében), és mennyiségüket az elvégzett napi normától tették függővé:

„Kétszer adtak ennivalót, reggel kenyeret. Ha a normát teljesítettük, akkor megkaptuk az adagunkat, hetvenöt dekát. Tapadt, ragadt, mint a csiriz, de általában gyorsan befaltuk, különben ellopták. A vacsora langyosra felmelegített fagyasztott lé volt, ez tartott éppen csak életben bennünket. Aki a normát nem teljesítette, az negyven dekagramm kenyeret kapott egész napra.” (Stefka 2011.)

Mozaikok a sajátos élethelyzetekből

A lágerélet alapvető része volt az anyaság. Többen kerültek táborba várandósként, édesanyaként. Azt egyelőre nem tudjuk pontosan, hogy a lágerekben raboskodó várandósok közül hányan voltak magyarok. Mindazonáltal Viktor Zemszkov kutatásai alapján tudjuk, hogy a Gulág táboraiban és telepein 1947 és 1953 közti időszakban körülbelül 4500 és 12.000 fő között mozgott az állapotos nők száma – a pontos nemzetiségi megoszlásuk nem ismert. Emellett tudjuk azt is, hogy szintén ebben az időszakban olyan 10.000 és 35.000 fő között volt a lágerekben és telepeken született gyermekek száma. A szülés után nem minden anyának adatott meg a lehetőség, hogy saját gyermekét szoptassa, vagy hogy vele töltse ideje nagy részét. Ezzel szemben voltak olyanok, akik egyfajta „tábori dadák” lettek, és ők gondoskodtak sajátjukon kívül mások gyermekeiről is. Hasznos Ilona egyike volt az ilyen „dajkáknak”:

„Gyermeket vártam. És meg is szültem a gyerekemet. Először úgy nézett ki, hogy halva született, de a végén mégiscsak megmaradt. (…) Szerencsére rengeteg tejem volt, körülbelül két és fél, három liter naponta. Úgyhogy nemcsak a saját gyerekemet etettem, hanem a… még egy gyereket vállaltam hivatalosan. És ezért hivatalosan mint dada voltam elkönyvelve. Összesen két dada volt a lágerban, pedig volt vagy 500 gyerek. És ezért nem kellett dolgoznom, a saját gyerekemet gondozhattam egész nap… és még jutott egy harmadikra is, és mire ezt véghezvittem, addigra már nem sok szabadidőm maradt. Javított kosztot kaptam, olyan értelemben, hogy a pótlékot megkaptam a saját gyerekem után és a másik gyerek után.” (Szabadság helyett erőszak 2019, 75.)

A nők visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy ha például egy vegyes táborban megtetszettek egy férfi őrnek vagy kényszermunkásnak, előnnyel is járhatott számukra, akár létesítettek szexuális kapcsolatot a férfival, akár nem – többek között nagyobb biztonságba kerülhettek, több élelmiszert kaphattak. Ugyanakkor, ha visszautasították egy férfi közeledését, annak sokszor súlyos következményei lehetett:

Egyik napon a magyar származású táborvezető, nagydarab férfi félrehúzott és felajánlotta, ha jóban leszek vele, akkor több ételt kapok és a műhelyben maradhatok. Ha ellentmondok, mehetek a föld alá dolgozni. (…) Másnap már nyomták is a kezembe a csákányt.” (Szabadság helyett erőszak 74.)

Ahogy az idézetből is kitűnik, az őrök büntetésből sok esetben megnehezítették a nők élet-, és munkakörülményeit. Az orosz túlélők visszaemlékezéseiből és Dancig. Sz. Baldajev burját származású rendőrezredes, Gulág-folklórkutató munkáiból azonban azt is tudjuk, hogy számtalan nőt zárkába (karcerba) zártak, különféle büntetés-, kínzásmódoknak vetettek alá – lásd például Baldaev: Drawings from the Gulag. A táborokban töltött hosszú évek alatt így többen sajátos kiútkeresési lehetőséget választottak annak érdekében, hogy javítsanak élet- és munkakörülményeiken, és elkerüljék azt, hogy nap, mint nap valaki „felkeresse őket egy ajánlattal”. Előfordult, hogy valaki állandó kapcsolatot alakított ki egyik rabtársával, vagy a könnyebb munka végzése érdekében, esetleg a korábbi szabadulás reményében öncsonkítást hajtott végre. Mások a nehéz életkörülmények, munkavégzés, durva bánásmód végetvetése érdekében öngyilkosságot követtek el.

A sajátos élethelyzetek kapcsán még érdemes szót ejtenünk a leszbikusokról is. Egyes magyar visszaemlékezések szerint a rabok nem minden esetben tudták megállapítani egymásról, hogy ki ilyen szexuális irányultságú. Ez véleményem szerint elsősorban a politikai foglyokat érinthette, hiszen közöttük voltak olyanok, akik visszataszítónak tartották a leszbikus kapcsolatot, ezért sokan szerették eltitkolni az ilyen viszonyt, főleg, ha a szabad életben volt családjuk. Az orosz túlélők memoárjai alapján egyébként tudjuk, hogy két csoportra osztották őket: „kancákra”/passzív leszbikusokra és „férjekre”/aktív leszbikusokra. A „kancák” hosszú hajúak voltak, kendőt és szoknyát hordtak, az ő feladatuk volt a „férjükről” való gondoskodás és a „takarítás”. A „férjek” férfi becenevet és ruhát, gyakorta tetoválást viseltek, általában rövid hajúak voltak és dohányoztak, továbbá zsebre tett kézzel, férfiasan jártak. Mark Vincent szerint a „férjek” között voltak olyanok, akik nem szerettek a nőkkel zuhanyozni, valamint inkább férfias – például szerelői – munkát végeztek volna a legszívesebben. Egyébként általában az erősebb testalkatú nők töltötték be a „férj” szerepét. Az őrök próbálták szétzavarni az ilyen párokat, ám mindhiába, hiszen az első adandó alkalommal ismét együtt voltak. Amikor az őrök megunták az állandó „kudarcot”, a „feleséget” vagy a „férjet” elszállíttatták egy másik lágerbe. 1950–51 körül előírták a homoszexuális párok szétválasztását, Léber-Somogyváry Mária túlélő szerint sokan azért, hogy elkerüljék az elválást, öncsonkítást hajtottak végre.

Sztálin halála, hazatérés a szovjet „szigetvilágról”

A foglyok számára bizakodást jelentett 1953. március 5., Sztálin halálának napja.

Akkor tudtam meg, hogy van remény, mikor Sztálin meghalt. Akkor összehívtak minket barakkonként, és a felügyelő elmondta, meghalt Sztálin, mekkora veszteség érte az országot. Ekkor volt, aki elmosolyogta magát. Azt azonnal kiemelték, és nem láttuk soha többet. Hogy mi lett velük, nem tudom.” (Bárány-Szilfai 2017, 301.)

Rohr Magdolna egy vele készített interjúban arról számolt be, hogy Sztálin halálakor rabtársaival vasútvonalat épített. Egy esti létszámellenőrzésnél névsorolvasást tartottak az őrök. Ezt furcsállották a nők, hiszen korábban ők csupán „számok” voltak. Majd felszólították őket, hogy gyűjtsék össze a holmijaikat. Először azt hitték, hogy biztos egy újabb lágerbe viszik őket, de végül egy tiszt közölte velük, hogy hazatérhetnek. Kezdetben nem merték elhinni, úgy gondolták, hogy valami tréfa, hazugság. Másnap azonban nem kellett dolgozniuk, jobb ételt porcióztak számukra, és elkezdtek más lágerekből hozzájuk szállítani rabokat. Idővel pedig elindult a vonatuk Lemberg irányába, ahova július elején érkeztek meg:

Mivel Rákosi Mátyás, Magyarország akkori »mindenható embere« volt az itthoni kommunizmusnak, nem akart bennünket, SZU rabokat átvenni. Ezért a sok nélkülözést és szenvedést átélt 1500 személy (köztük 22 nő) még hat hónap kényszervárakozásra ítéltetett a lembergi börtönben. Már arra gondoltunk, hogy a kálváriánk folytatódik. Végre szovjet parancsolója nyomására novemberben vonatra raktak, irány Magyarország! A várt szabadság nem kecsegtetett semmi jóval, Csapnál megszálltak az ÁVH-sok, kutyákkal korlátozták mozgásunkat, majd Sóstóra érkezve szögesdróttal körülvett házba tereltek. Ott várt már Ladvánszky Károly akkori kormánybiztos, aki közölte, hogy »hol voltunk, arról nem beszélhetünk, mert ismét ott találhatjuk magunkat, ahol voltunk«.” (Szabadság helyett erőszak 2019, 32.)

Pintér Károlyné Rohr Magdolna „útja” a Gulágra és onnan vissza Budapestre (Bárdonicsek 2019, 157.)

A hazatérők első nagyobb hulláma 1953-ban indult meg. Megérkezésüket követően nem beszélhettek a lágerben történtekről – voltak túlélők, akik a félelem miatt halálukig valóban nem számoltak be rokonaiknak az átéltekről, még a rendszerváltás után sem. A Gulágról hazatértekről – nemüktől, nemzetiségüktől függetlenül – általánosságban elmondható, hogy lakhelyükre megérkezve sokuknak azt kellett látniuk, hogy többé már nincs otthonuk és/vagy családjuk, baráti társaságuk, munkahelyük, nem tanulhatnak tovább, és többeknek nem születhetett gyermeke. Voltak viszont szerencsésebbek is, akik családot alapítottak – sokaknak férje szintén megjárta a szovjet „Szigetvilágot”. Megfigyelés alatt tartották őket, ezt mutatja például egy 1966-os rendőrségi jelentés Marczin Borbáláról:

„Magatartása ellen az eddig eltelt időben kifogás nem merült fel lakhelyén. (…) A fogságban eltöltött évekről senkinek nem beszél. (…) Nevezett az ellenforradalomban tevékenyen nem vett részt. Ellenséges magatartást nem tanúsított. (…) Politikai magatartása jelenleg sem esik kifogás alá, mert ellenséges tevékenységet nem fejt ki.” (Bárány-Szilfai 2017, 304.)

1967-ben a külföldi bíróságok által elítélt magyar állampolgárok büntetéstörlési ügyeivel foglalkozó bizottság elrendelte büntetésének törlését a bűnügyi nyilvántartásból, 1979-ben pedig az Igazságügyi Minisztérium Katonai Főosztálya arról tájékoztatta, hogy a Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága hatályon kívül helyezte 1946-os ítéletét, az eljárást megszüntette, és rehabilitálta a hölgyet.

A legtöbb túlélő sosem tudta feledni a Gulágon átélt borzalmakat:

amint kicsit felerősödtünk, megtartottuk az esküvőt. A páromnak akkor elmeséltem, és azt mondtam, ne beszéljünk erről soha többet, felejtsük el, mintha nem is történt volna ez meg soha életemben. Felejteni akartam, de belül nem ment. (…) Azt sem hittük, hogy nekünk valaha gyerekeink lesznek. Aztán éltünk, igyekeztünk, hogy belül elmosódjanak a dolgok.” (Szabadság helyett erőszak 2019, 78.)

Válogatás a téma irodalmából:

Baldaev, Danzig S.: Drawings – from the – Gulag. FUEL Publishing, 2010.

Bárány-Szilfai Alida: „Leányrabló banda” kezéből a Gulágra. Sabján Ferencné (korábban Horváth Sándorné) Marczin Borbála története. In: Bognár Z., Muskovics A. A. (Szerk.). Emberek az embertelenség világában. A Gulág és a Gupvi. A Gulágkutatók Nemzetközi Társaságának évkönyve 20152017. Kairosz Kiadó, Budapest, 2017. 294–306.

Bárdonicsek Dominika: A szovjet büntetés-végrehajtás egy sajátos válfaja: a Gulág női táborai (19341953). MOSZT Könyvek 13. PTE BTK TTI MOSZT Kutatócsoport, Pécs, 2021.

Czéh Zoltán: A Gulag, mint gazdasági jelenség. Magyar Ruszisztikai Intézet, Budapest, 2003.

Fényes Tóth Olga: Nők a szovjet börtönében. Riportregény. Mikes Kelemen Kör, 1959. 

Kiss Réka – Simon István (szerk.): Gulag-Gupvi. A szovjet fogság Európában. Budapest, Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2017.

Кокурин, А. И. – Петров, Н. В.: Россия XX век. Документы. ГУЛАГ (Главное управление лагерей) 19171960. Москва, 2000.

Krausz Tamás (szerk.): Gulag a szovjet táborrendszer története. Pannonica Kiadó, 2001.

Léber-Somogyváry Mária – Somogyváry Vilmos: „Ahol én voltam, ott nem voltak hősök…” Női gulag – szovjet hadifogság. Auktor Könyvkiadó, Budapest, 2003.

Menczer Gusztáv: A GULÁG rabtelepei. Századvég, Budapest, 2007.

Окуневская, Татьяна К.: Татьянин день. Москва, Вагриус, 1998

Приложение. ОСОБЕННАЯ ЧАСТЬ УГОЛОВНОГО КОДЕКСА РСФСР 1926 г. (статья 58 с последующими изменениями) // Репрессированные геологи. (Гл. ред.) В.П.Орлов. Москва -СПб, 1999. 448–451.

Rózsás János: Gulag lexikon. Püski, Budapest, 2000.

Stefka: Elrabolt ifjúság avagy egy serdülő lány a gulágon 2001. 

Szabadság helyett erőszak: Magyar női sorsok 1944–1945-ben. Konferenciakötet. A Gulágokban elpusztultak emlékének megörökítésére alapítvány, Budapest, 2019.

Tóth Eszter Zsófia – Szalai Laura: Magyar nők a Gulágon. Múlt-kor melléklete. Sztálin pokla. Magyar sorsok a Gulágon. 2015. ősz.

Zemszkov, Viktor Ny.: Szovjet Füzetek IV. A Gulag tényekben, adatokban. A Múzsák Közművelődési Kiadó Nyomdája, Budapest, 1991.

A kutatás az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-22-3-II-PTE-1434 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának szakmai támogatásával készült.

Pomázi-Bárdonicsek Dominika

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket