„Kérdések és válaszok: Magyarország a II. világháborúban” – Könyvbemutató a Debreceni Egyetemen

A Debreceni Egyetem Történelmi Intézet szakhetének keretében, 2022. szeptember 29-én ismerhette meg a közönség a Napvilág Kiadó gondozásában a 93. Ünnepi Könyvhéten megjelent „Kérdések és válaszok: Magyarország a II. világháborúban című tudományos ismeretterjesztő kötetet. A „Kérdések és válaszok” című, a Napvilág Kiadó által életre hívott sorozat eddig megjelent 12 kötetéből 10 kötet vizsgálja Magyarország történetét a kiegyezéstől (1867) a dualizmuson át egészen a szovjet típusú rendszer összeomlásáig (1989).

A könyvbemutató meghívója

A nagy érdeklődés mellett zajló könyvbemutató moderátora és a kötet egyik szerzője, Kerepeszki Róbert (intézetigazgató-helyettes egyetemi docens, DE BTK TI) köszöntötte a megjelent szerzőket: Stark Tamást, Ignácz Károlyt, Paksa Rudolfot, Pécsi Tibort és Kázmér László őrnagyot. Kerepeszki bevezető gondolataiban hangsúlyozta, hogy ez a könyvbemutató rendkívüli, ugyanis szakít azzal a „hagyományos” struktúrával, amikor a szerző(k) és a kötetet méltató történész(ek) ismerteti(k) a könyv tartalmi aspektusait. Ehelyett a szerzők mutatják be a kötet megszületésének körülményeit és a számukra kifejezetten érdekes szócikkeket.

A kötet szerkesztői és szerzői; balról jobbra: Kázmér László őrnagy, Pécsi Tibor, Paksa Rudolf, Ignácz Károly, Stark Tamás és Kerepeszki Róbert

Elsőként Paksa Rudolf, a kötet egyik szerkesztője ismertette a kiadvány létrejöttének folyamatát. Paksa kiemelte, hogy a Napvilág Kiadó kérte fel őt a kérdés–válasz formájú könyv megalkotására, amely bemutatja Magyarország II. világháborús történetét. A szóban forgó sorozat kötetei egyébként is több szerző tollából születtek, de a bemutatott alkotás végül tíz szerző – a már említett résztvevők mellett Bartha Ákos, L. Balogh Béni, Szécsényi András és Turbucz Dávid – közös munkájának eredményeként jött létre. Paksa arra hívta fel a figyelmet, hogy igen ritka a hazai történetírásban az, hogy a II. világháborúval kapcsolatos szakmunkákban magyar hadtörténész, mindenekelőtt hivatásos katona is szerepet vállaljon, mindazonáltal Kázmér László személyében mindez megvalósult.

A Kérdések és válaszok: Magyarország a II. világháborúban című kötet borítója. Fotó: Napvilág Kiadó

Paksa hozzátette, hogy a nagyjából egy év alatt elkészült kötetben olvasható kérdésekre középiskolai tanárok tettek javaslatot, ezzel magyarázható a sok „Mi lett volna, ha?” és a „Lehetett volna-e?” típusú kérdés. Ezt követően a szerzőgárda állította össze a végleges kérdéssort, amelyet 96 kérdésre és 7 témakörre bontottak: hadtörténetre, diplomácia- és nemzetközi kapcsolatok történetére, a revízió történetére, a belpolitikára, a társadalomra, a zsidóságra és a holokausztra, valamint a következményekre és az emlékezetre. Paksa úgy látja, hogy a tudományos munkák esetében, az egyes szerzőkhöz közel álló témák nyomán aránytalanságok fordulhatnak elő, ezért a korabeli súlyának megfelelően kezelték a témákat. Ezzel magyarázható, hogy nem írtak külön szócikket a kommunista ellenállásról, ugyanis napjainkban már tudjuk, hogy ennél voltak sokkal jelentősebb ellenállások. A korabeli magyar társadalom gondolkodásának egyik fókuszában a revízió helyezkedett el, ennélfogva 11 kérdés foglalkozik ennek kontextusaival. Paksa hangsúlyozta, hogy a kötet „háromszoros szerkesztésen” ment keresztül: elősként Paksa mint szakmai szerkesztő tekintette át a szócikkeket, majd Ignácz Károly, aki egyszerre volt szakmai és olvasószerkesztő.

Ezt követően Ignácz Károly, a bemutatott könyv másik szerkesztője szólalt meg. Ignácz felhívta arra a figyelmet, hogy a kötet hiánypótló a Napvilág Kiadó „Kérdések és válaszok” című sorozatában, ugyanis a 20. századi magyar történelemmel foglalkozó kiadványok közül a II. világháború időszakát tárgyaló készült el utoljára. A sorozat célja, hogy olyan tudománynépszerűsítő könyveket írjanak, amelyben azok az új tudományos eredmények jelennek meg, amelyek a közoktatásban használt történelemtankönyvekben még nem. Következésképp nem az a kiadvány célja, hogy Magyarország szemszögéből mutassa be a II. világháború teljes spektrumát, hanem érdekes kérdéseket fogalmazzon meg és válaszoljon azokra. Ignácz Paksa Rudolfot kiegészítve elmondta, hogy azért is volt szükség két szerkesztőre, mert az egyes szócikkek újabb kérdéseket vetnek fel, így a szövegben zárójelbe ékelve jelezték a kapcsolódó kérdések oldalszámait.

Ignácz Károly

A szerzők közül elsőként Kázmér László ismertette gondolatait. Kázmér a kutatásaihoz kapcsolódóan elmondta, hogy a II. világháború média- és sajtóreprezentációs elemeit vizsgálja, vagyis arra keresi a válaszokat, hogy mit láthattak és tudhattak a háborúból az átlagemberek a sajtóanyagon és a filmhíradókon keresztül? Mindemellett a szerző foglalkozik hadtörténettel és megtudhattuk, hogy az ő értelemzése szerint a hadtörténelem a hadba vonult társadalom történetét jelenti annak teljes vertikumában. Kázmér az általa írt szócikkek közül a „Mikortól nem nyerhette meg a háborút Németország?” (95–97. o.) címűt tette elemzés tárgyává.

Kázmér László úgy gondolja, hogy a háborús fordulatot nem lehet egy-egy katonai eseményhez (például Moszkvához, Sztálingrádhoz vagy Kurszkhoz) kötni, ugyanis ennek politikai, diplomáciai, gazdasági, ideológiai és morális dimenziói is léteznek. A katonai fordulat kérdésének vonatkozásában a szerző úgy gondolja, hogy érdemes a választ a haderőnemek vizsgálatával megadni. Kázmér indoklása szerint a háborús fordulathoz valakinek győzelemre kellett állnia. Elsőként a repülőgépeket szemrevételezve megállapította, hogy a nyugat-európai légiháborúban a Luftwaffe ért el jelentős eredményeket, de nem állt nyerésre és csupán a gyalogság támogatásában volt jelentős. Ugyancsak nem állt nyerésre a Német Haditengerészet, így az említett két dimenzióban nem kellett a szövetségeseknek megfordítaniuk a háború menetét. Egyedül a szárazföldi háború esetében lehetett fordulatról beszélni, mivel a Wehrmacht legjelentősebb haderőneme, a szárazföldi haderő jelentős sikereket ért el, például Lengyelországban, Franciaországban, majd a Szovjetunió ellen vívott háború első szakaszában. Utóbbi fegyvernem kapcsán Kázmér nyomatékosította, hogy Erwin Rommel sem győzött Észak-Afrikában, a keleti fronton pedig 1941–1942 telén a moszkvai csatát tekinti fordulatnak, mint a német győzelmi sorozat első töréspontját.

Kázmér László

Ezt követően Kerepeszki Róbert osztotta meg benyomásait a kötetről és az általa írt szócikkekről. Ahogy elmondta, fontosnak tartja a tudományos ismeretterjesztést, ezért nem volt számára kérdés, hogy szerepet vállal-e a kötet megírásában. Elmondása szerint a könyv megalkotásakor fontosnak tartották, hogy egyetemes történeti kérdéseket is taglaljanak, amit úgy kontextualizáltak, hogy a magyarországi közvélemény mennyit tud(hat)ott róluk. Ennek kapcsán a szerző megemlítette, hogy a „Vetítettek amerikai filmet a magyar mozikban a háború alatt?” (117–119. o.) című kérdés keltette fel leginkább az érdeklődését, ugyanis csak új kutatómunkával, mindenekelőtt a kor sajtóorgánumaiban található moziműsorok és filmajánlók vizsgálatával tudta megválaszolni azt.

Kerepeszki felhívta a figyelmet arra, hogy a II. világháború idején a magyar mozikban vetítettek amerikai filmeket, de csak olyanokat, amelyek vetítési jogát még 1941 előtt megvásárolták, majd 1941–1942 fordulóján korlátozták az új filmek behozatalát, amely innentől a német és olasz alkotások vetítésére korlátozódott. A szerző érdekességként kiemelte, hogy a korszakban a ponyvairodalom egyik „szuperhősének”, Tarzannak az alakja került gyakran a mozivászonra. Jó példa erre a Magyarországon Tarzan győz címmel megjelent film, azonban ez a cím magyar átcímkézés eredményeként született. A történet pikantériája, hogy a nyugati mozikban 1943-ban megjelenő eredeti Tarzan győz („Triumph Tarzan”) című filmben a főhős a nácikkal száll szembe és győzi le őket, de mindezt 1943 végén már nem vetíthették Magyarországon.

Kerepeszki Róbert

Ignácz Károly szerzőként azt a szócikkét emelte ki, amiben arra kereste a választ, hogy „A béke szigete volt Magyarország 1944-ig?” (106–107. o.). Ignácz úgy látta, hogy a „béke szigete” jelzős szerkezet csupán egy utólagos konstrukció, de akkor feltehető a kérdés, hogy ez honnan származik. A szerző szerint a szépirodalom jól tudta illusztrálni a korszak történéseit, amire Márai Sándor sorait hozta példának: „[…] A valóságban nem szigeten éltünk, hanem egy fortyogó mocsárban, amelynek alján egy vulkán háborgott.” (106. o.), s ez a vulkán a német megszállás (1944. március 19.) következtében kitört, tette hozzá Ignácz. A szócikk ismertetése közben a szerző a „béke szigete” konstrukció megalkotásának origójában azt látta, hogy az egyes társadalmi csoportok másként élték meg ugyanazokat az eseményeket: a jómódúakat nem érinti a jegyrendszer, a német megszállásig a társadalmi élet és a bálok ugyanúgy folytatódtak, mint békeidőben, valamint a környező országokhoz képest a világháború borzalmai kevéssé jelentek meg Magyarországon egészen 1944-ig. Ellenben a legtöbb társadalmi csoportnak – mindenekelőtt a zsidóknak – már korábban sem volt a béke szigete Magyarország, amire Ignácz a zsidótörvényeket, Kamenyec-Podolszkijt, a munkaszolgálatosokat és a Don-kanyar katasztrófáját hozta példának, a teljesség igénye nélkül.

Stark Tamás arra kereste a választ, hogy „Hány magyar áldozata volt a háborúnak?” (172–174. o.), amelynek témakörét már az 1980-as évektől kutatja. A szerző felhívta a figyelmet arra, hogy a II. világháborús emberveszteséggel mélyrehatóan csak az 1980-as évektől lehetett foglalkozni, azt megelőzően csupán a II. Magyar Hadsereg veszteségeit ismertük, de azt is csak olyan kontextusban, hogy a Horthy-rendszer feláldozta a magyar katonákat a németbarátság oltárán. Ennek okát a szerző abban látta, hogy a védelmi harcok, továbbá a holokauszt és a szovjet fogság áldozatai sem illeszkedtek a politikai kurzus fő témái közé. A Központi Statisztikai Hivatal már 1945-ben felmérte a háború utáni országterület veszteségeit és mindezt megközelítőleg 44 ezer főben állapította meg, a Szovjetunióba hurcoltakra vonatkozóan pedig az 1946-ban keletkezett békeelőkészítő anyagokból kaphatunk információkat. Utóbbi esetében a szerző hangsúlyozta, hogy körülbelül 600 ezer fő került a Szovjetunióba, de azt már nem tartalmazta a dokumentáció, hogy hányan térhettek haza.

A források tekintetében Stark fontosnak tartotta elmondani, hogy a Honvédelmi Minisztérium statisztikái alapján 256 ezer fő Magyarország II. világháborús katonai vesztesége, azonban ennek a döntő része eltűnt. Az 1944. október 31-e utáni veszteségekről csak részadataink vannak, így a már említett 256 ezer fős veszteség 300 ezer fölé emelkedhet. A zsidóság veszteségeinek meghatározása sem könnyű feladat, ugyanis a zsidótörvények következtében jóval több zsidó élhetett 1941-ben Magyarországon, mint amiről a statisztikák információt nyújtanak. A zsidó túlélők számát az 1941-es (725 ezer fő) és az 1946-os (220–260 ezer fő) adatok különbsége adja, vagyis 300–340 ezer főre tehető Stark módszertana alapján. A kutatás további nehézsége, hogy a Szovjetunióba hurcoltak számát, főként politikai okokból, folyamatosan növelik az egyes történészek, egyes szakmunkák szerint akár az 1 millió főt is elérheti ez a szám. Ennek vonatkozásában a szerző nyomatékosította, hogy a háború alatti országterület tekintetében ez a szám 700 ezer főben realizálható, ámbár a Szovjetunióban felvett kartonrendszer 682 ezer kartonból áll; de jónéhány fogolyról 3–4 karton is készülhetett, így összevetve a magyarországi forrásokkal 400–420 ezer magyar térhetett haza a Szovjetunióból. Összességében Stark arra a következtetésre jutott, hogy Magyarország embervesztesége 900 ezer és 1 millió fő közé tehető.

Balról jobbra: Pécsi Tibor, Paksa Rudolf, Ignácz Károly és Stark Tamás

Pécsi Tibor felszólalásában elmondta, hogy kutatásai homlokterében a holokauszt története áll, készülő doktori disszertációjában pedig a II. világháború idején Magyarországon kialakuló cionista ellenállás történetét dolgozza fel. Pécsi kiemelte, hogy az általa írt szócikkek a holokauszttal kapcsolatosak, a középiskolai tanárok által megfogalmazott kérdéseket a szerzőkkel együtt tovább bővítették. A szerző úgy gondolta, hogy a téma hangsúlyos szerepet kap a kötetben, ugyanis napjainkban van ennek egy emlékezetpolitikai, egy a közoktatásban megjelenő, és egy tudományos összetevője, amelyek közül utóbbi folyamatosan változik a történészi interpretációk következtében. Pécsi meglátása szerint a kutatás fő nehézsége, hogy a túlélők visszaemlékezései, vagyis az oral history teljesen mást mond, mint a fennmaradt dokumentumok.

A szerző a „Miért csak a nácik bűneire emlékezünk, a kommunistákéra miért nem?” (186–187. o.) kérdést elemezve kifejtette, hogy napjainkban úgy tűnhet, hogy a holokauszt, így a nácizmus bűneiről való megemlékezés nagyobb hangsúlyt kap. Ugyanakkor a szerző feltette a kérdést a közönségnek, hogy vajon hogyan lehet mindezt „lemérni”? Pécsi mindkét szóban forgó történelmi bűn esetében megvizsgálta, hogy hogyan emlékezünk: mindkettőnek van hivatalos állami intézménye, a Holokauszt Emlékközpont és a Terror Háza Múzeum – utóbbi esetében a kommunizmus mellett Szálasi Ferenc és a nyilasok bűneire is emlékeznek, mindkettő áldozatainak van hivatalos emléknapja, a közoktatásban és a történeti szakirodalomban azonos súllyal szerepelnek. Pécsi szemlélete szerint azért tűnhet úgy, hogy a nácizmus bűneire való emlékezés nagyobb szerepet kap, mert a kommunizmus bűneiben való résztvevők köre sokkal szélesebb Magyarországon, mint a holokauszt során kollaborálók köre, másfelől a holokauszt 80 éve véget ért, míg a kommunizmus csak 32–33 éve.

Végezetül Paksa Rudolf, mint szócikkíró-szerző szólalt meg. Elsőként kiemelte, hogy a kötet létrejöttekor a szerzőknek különböző attitűdjei voltak, ugyanis volt, aki olyan témáról írt, amit már 30–40 éve kutat, illetve volt olyan, aki azért vállalta el egy szócikk elkészítését, mert maga sem tudta rá a választ. Paksa a „Mikor kezdődött a második világháború?” (9–10. o.) című szócikkét mutatta be. A szerző úgy vélte, hogy az iskolai tananyag és a történettudomány közötti különbségekre jól rámutat ennek a kérdésnek a vizsgálata. A hagyományos gondolkodás szerint – amely az 1945 utáni marxista történetírásban terjedt el, minden felelősséget a náci Németországra helyezve – 1939. szeptember 1-jén tört ki a II. világháború, ám Paksa feltette a következő kérdéseket: Minden hadszíntéren? Japán mikor indított háborút? Európában mikor történtek az első területvisszacsatolások, amelyek katonai atrocitásokkal jártak?

Napjainkban a történelemtankönyvek az 1939. augusztus 23-i Molotov–Ribbentrop-paktumtól datálják a II. világháborút, de Paksa nézete szerint érdemes megnézni a status quo fenntartására és annak módosítására törekvő országokat, ugyanis a revíziós propaganda, a kilépés a béke fenntartását zászlójára tűző Nemzetek Szövetségéből, továbbá a terület-visszafoglalások mindegyike fokozta a nemzetközi helyzetet és a helyi fegyveres összecsapások világháborúvá szélesedtek. Ugyanakkor Paksa arra is kitért, hogy egyes történészek szerint egyetlen, hosszú háborúnak tekinthetőek a 20. századi konfliktusok, úgy, mint ahogyan a harmincéves háború (1618–1648), ahol hosszabb-rövidebb háborús és békés periódusok váltották egymást. A közel másfél órás, jó hangulatban telt könyvbemutató végén a közönség kérdéseket intézhetett a megjelent szerzőkhöz, valamint megvásárolhatta és dedikáltathatta a kötetet.

Andrékó Tamás

Az ismertetés az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-22-2-I-DE-346 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

A bemutatott könyv adatai: Paksa Rudolf–Ignácz Károly (szerk.): Kérdések és válaszok: Magyarország a II. világháborúban. Budapest, Napvilág Kiadó, 2022. 207 o.

A kiadvány elérhető a kiadó weboldalán, ide kattintva.

Fotó: Árvai Tünde és Varga Laura

Ezt olvastad?

2023. március 3-án rendezték meg a Debreceni Egyetem Történelmi Intézetének idei Történettudományi Hallgatói Konferenciáját. A Debreceni Egyetem főépületében zajló tudományos
Támogasson minket