Keresztelkedés tűzzel és fémmel – a tűzkeresztség megélése az első világháborúban

Meglátásom szerint a magyar hadtörténetírást mindmáig bizonyos hagyományorientált megközelítésmód jellemzi. Döntően arra gondolok, hogy jobbára az eseménytörténet központi jellege terheli (ami természetesen mindig kiemelt jelentőséggel bír, elvégre nem létezik az eseménytörténeti horizontot mindenestül negligáló történetírói diskurzus), ám az alternatív horizontok felé való kitekintés mindmáig csupán résnyire nyitott ajtókon keresztül történik. Ezzel szemben kivált az angol nyelvű szakirodalom egyre inkább bővelkedik olyan művekben, amelyek más szempontból igyekeznek prezentálni az eseményeket és –  ezzel párhuzamosan – mindezidáig kellőképp fel nem tárt vonatkozásokra is igyekeznek választ adni. A szóban forgó hiány pótlására jelen cikk önmagában természetesen nem vállalkozhat, ám mindenképp szeretnék olyan perspektívát kínálni az olvasónak, amely talán új megvilágításba helyezheti az első csata jelentőségét a Nagy Háborúban.

A Przemysl-i védők mindennapjait taglaló írásomban már utaltam a katonák körében jelenlévő kétféle szélsőséges érzelemvilág párharcára. A szélsőségesen oszcilláló érzelmek problematikája véleményem szerint döntően abban rejlik, hogy az elsőként fellépő mentális impulzusok akár alapvető jelentőségűnek is bizonyulhatnak, kivált az első csata kimenetelének szempontjából. Vegyük fokozottan figyelembe: az eleve csüggedt, kedvetlen katona morálja – amennyiben tömegessé válik – könnyen törési ponthoz érkezhet, amellyel a csata elvész és akár a teljes hadsereg demoralizálódásának kiinduló pontja lehet. A túlzottan magabiztos katonákat és hadvezetést pedig az ellenség nem várt szívóssága, vagy csatában bevetett csele meglepheti, ami könnyen pánikhoz vezethet és fordíthat a csata menetén.

Hogy a katonai köztudatban az egyén önmagában vett jelentősége a megfelelő módon felértékelődjék, az Osztrák-Magyar Monarchiában birodalom szerte az alapvető – nemzeti – fenyegetettség érzelmi és gondolati elemét kívánták a bevonulók szemléletében elsőrangú vonatkoztatási ponttá formálni. Ennek ellenére a kettős érzelmi megnyilvánulás nem pusztán Budapesten jelentkezik, nyomvonalai a kortárs Prágában is világosan kitapinthatóak. Franz Kafka ugyanis augusztus 6-án naplójában arról értekezik, miszerint számos katona szemében a bánatot is egyértelműen tükröződni látja. Ettől függetlenül visszatérve a magyar viszonyokra, amikor a vidéki embereket behívták a Szerbia ellen indított hadjáratra, nemigen voltak képesek az ügy súlyát a vezetés által szándékoltaknak megfelelően átérezni, nem fűtötte őket ugyanis az abbéli benyomás, miszerint a szerbségben feltétlenül személyes ellenséget kellene látniuk. Aztán később persze – a propaganda és a tömegpszichózis hatására – elfogadták sorsukat és már ők is dalolva vonultak be a háborúba.

A „vidám oldal” mindamellett, hogy bizakodik, fogadkozik is: sosem hátrálnak meg és együtt a végsőkig kitartanak. Amellett, hogy a bajtársi elköteleződés látszik e fogadalmakban, bennük egyfajta – természetesen a megfelelő tónusban újraértelmezett – középkori keresztes-ideát is megfigyelhetünk. Míg a középkorban a keresztes hadjáratok a Szentföld visszavétele érdekében zajlottak, a 20. század modern fogalmai módosítják a hagyományozódott gondolatkört, tartalmukban azonban észlelhetővé válik bizonyos „keresztes tudat”. Ez egyes – a világégés kontextusában megfogalmazódott – imádságos formulákban is nyomon követhető:

„Óh, nagy hatalmú Istenünk! Te segítsd, bátorítsd és erősítsd keresztyén seregeinket, te magad Uram, biztasd vitézeinket, hegy teáltalad az ellenséges népeken győzedelmeskedhessenek és azzal nevednek dicsőséget szerezhessenek.” (Az első világháború. Szerkesztette: Szabó Dániel, 289.)

De vallási-egyházi szempontból is igyekeztek legitimációt adni saját háborújuknak, így egy – a háború idején kiadott – katolikus ima egyik részlete a következőképpen hangzik:

„Áldd meg fegyvereinket, hogy dicsőséggel harcolva, igaz ügyünk diadalra juthasson s ezáltal a boldogító, üdvös béke megvalósulhasson.” (Az első világháború. Szerkesztette: Szabó Dániel, 289.)

A frontra érkezést kísérő érzelmi motívumok bizonyos heterogenitása már az első hónapok folyamán is világosan felismerhető. A szerb frontra érkező katonák ugyanis nem ütköznek bele azon tapasztalatokba, melyek a Galíciában harcolók esetében (erről hamarosan részletesebben is lesz még szó) rövid idő alatt élményviláguk napi részeivé váltak. Ám amint már említettem, a katonák rendre fatális hibát vétenek azáltal, hogy lebecsülik az ellenséget, s ez annyiban lesz végzetes számukra, hogy míg a Monarchia katonái tapasztalatlanok –  hiszen példátlanul hosszú békéből sodródtak fegyveres konfliktusba – addig a szerb hadvezetés a korábbi Balkán-háborúk folyamán jócskán szert tett hadi tapasztalatokra, nem beszélve katonáik harcászati jártasságáról. A tapasztalatlanság riasztó bizonyítéka, hogy adott esetben megfelelő intézkedések nélkül is átgondolatlan offenzívára tesznek kísérletet, avagy a kommunikáció hiányosságai miatt épp annak elmaradásával szembesülünk. Gyakori azonban, hogy a katonák nem is a tényleges harcászati feladatokkal foglalkoznak, hanem egyszerűen a lakosság terrorizálása (amelynek szerves részét képezte a kémektől való állandó és hatalmas félelem) és fosztogatása köti le figyelmüket.

A Galíciába érkezőknek azonban nem feltétlenül szükséges ténylegesen harcokba bocsátkozniuk ahhoz, hogy megtapasztalják a háború velejáróit. Az orosz mozgósítás gyorsabbnak bizonyult a vártnál, így az ide kerülők hamarabb látnak feldúlt falvakat. Ám akik nem az első hullámban kerültek erre a frontra, azok immár a katonai vonatkozások tekintetében sem maradtak tájékozatlanok:

„Elszorult a szívünk látva azt a nagy puszulást, ami a mi VIII/26-iki (brzezanyi csata) és ezen harc nyomán támadt.” (HL, Pers. 227/A)

Hogyan is képzelhetjük el hát mindezek után katonáink esetében a tűzkeresztséget?

Általánosságban elmondható, hogy kezdetben inkább az izgatottság s nem a félelem a jellemző érzelem. Fedezékek mögül – ahol biztonságban érezték magukat – gyakorolták a célzást és úgy várták az ellenséget. A félelem fokozódása a tüzérségi csapások kezdetével figyelhető meg (bár a tüzérségi tüzet is később megszokta a többség).

A tűzkeresztség megélése alighanem a népfelkelők számára bizonyult igazán keserves próbatételnek. A népfelkelők voltak a legrosszabbul felszerelve, jobbára elavult fegyvereket kaptak.  Így volt ez Aggházy Kamil alezredes (ekkor még százados) egységénél is, ahol Werndl-rendszerű fegyvereket kaptak. Ezek egylövetű, hátultöltő lőfegyverek, melyek egyesített lőszeréhez még feketelőport használtak. A fekete lőpor hatalmas füstöt okozott a csatatéren, amely marta a népfelkelők torkát, korlátozta látásukat és mikor realizálták, hogy ez ellenség túlerőben van, a pánik is terjedni kezdett. E pánik legfőbb gátja a tisztek higgadtsága volt. Ők is tisztában voltak vele, hogy ha pánikba esnek a katonák, biztosan nem folytatják a csatát és sorsuk a fogság lesz (bár ez később valóban be is következett, Aggházy maga a csatában többször megsebesült és a nis-i hadifogolytáborba került).

A tűzkeresztséghez tartozik, hogy mikor a tisztek tapasztalták katonáik megilletődöttségét, igyekeztek példát mutatni. Adott esetben elsőként vetették magukat a harcba, vagy a legveszélyesebb helyen irányították a védelmet, amely a katonáknak erőt adott és követték őket. Bár ezekhez fontos megjegyezni, hogy ezeknek a példamutatásoknak gyakran lett a vége elhalálozás vagy súlyos sérülés. Juhász László alezredes így emlékszik vissza legénysége harci fejlődéséről:

„Jellemző a legénységre, hogy míg a pergőtűz alatt és az első roham a drót akadályig való előretöréskor egy bizonyos  megilletődés – talán félelem is – mutatkozott, de midőn az első támadást vissza verte, önbizalma annyira felülkerekedett, hogy csak a géppuskák seperték az ellenséget 1000 lépésen belül, míg a legénység visszahúzódva, csak figyelők voltak a helyükön, s midőn az ellenség 300 lépésre érkezett tüzmegrohanással állitotta meg a rohamozókat, biztos, nyugodt tüzelésével.” (HL, Pers. 227/A)

E beszámoló igazolni látszik, hogy a győzelem lehetősége segített a katonáknak túllendülni az izgatottság és félelem érzetén. Maga a győzelem pedig óriási moráljavító tényezőként hatott, segítette a katonákkal elfeledtetni éppen aktuális bajaikat, vagy éppen a hiányos élelmezést.

A vereség után akár sikerült elmenekülni, akár hadifogságba kerültek, mindig a bánat és a csüggedtség uralkodott el a katonákon. A tűzkeresztségnél ez utóbbi azért is különösen fontos, mert sokak számára ennek traumatizáló hatása egész életükön át érvényesült.

Ezzel a rövid beszámolóval kívántam bemutatni, hogyan is élték meg a katonák a Nagy Háború elejét a bevonulástól a tűzkeresztségig. Érzelmi megnyilvánulásaik kezdettől fogva ambivalensnek bizonyultak, s mentális állapotuk később sem maradt mentes a látványos ingadozásoktól.

A tűzkeresztség előtt a tisztek magatartása különösen fontosnak mondható, hiszen a katonák az ő példamutatásuk alapján cselekednek. E példamutatásnak azonban súlyos ára van, ugyanis az állandó veszélyvállalás drámaian megtizedeli a tisztikart. A tűzkeresztség végeredménye pedig hosszú távú hatással bír: akik győztek, eléggé lelkesnek bizonyultak a harcok hatékony folytatásához, míg az életben maradt vesztesek osztályrésze – fogságba estek végül, avagy sem – csupán a bánat maradt, melyet hosszú időbe telt kiheverniük.

Mokánszki Zoltán

Felhasznált források:

Hadtörténeti Intézet- és Múzeum Hadtörténelmi Levéltára (HL), VII. fondfőcsoport, Personalia gyűjteményének (Pers.) 148/G, 187, 203 és 227/A fondjai.

Felhasznált irodalom:

Az első világháború. Szerkesztette: Szabó Dániel. Osiris Kiadó, Budapest, 2009.

Audin-Rouzeau, Stéphanie – Becker, Annette: 1914-1918: Az újraírt háború. L’Harmattan – Atelier, Budapest. 2006.

Cornwall, Mark: The Undermining of Austria-Hungary: The Battle for Hearts and Minds. Macmillan Press LTD. Houndmills, Basingstoke, Hampshire, and London. 2000.

Galántai József: Az első világháború. Korona Kiadó, Budapest. 2000.

Hajdu Tibor – Pollmann Ferenc: A régi Magyarország utolsó háborúja 1914-1918. Osiris Kiadó, Budapest, 2014.

Hermann Antal: A hadak útján. 1914-1918. HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum kiadványa. 2016.

Watson, Alexander: Acélgyűrű. Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia az első világháborúban (1914-1918). Park Könyvkiadó, Budapest. 2016.

Ezt olvastad?

NATO 25 – Magyarország negyed évszázada a NATO-ban

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A

X