Két háború, egy lecke – Az Egyesült Államok vietnámi és iraki „kalandjainak” tanulságai

Húsz év után úgy tűnik, véget ér az Egyesült Államok történetének leghosszabb katonai beavatkozása, az afganisztáni háború. A közép-ázsiai országból érkező hírek alapján úgy tűnik, a háború teljes kudarccal zárul: az amerikai csapatok kivonását követően a tálibok gyorsan visszaszerezték az irányítást az ország jelentős része felett. Azonban nem ez volna az első amerikai katonai beavatkozás, ami nem a várt eredménnyel érne véget: korábban a Vietnámból és Irakból való csapatkivonás is hosszabb-rövidebb időn belül a vereség beismerésének bizonyult.  De vajon tanult-e az Egyesült Államok a vietnámi és az iraki háborúból? A következőkben ezt a két háborút és az azokat követő csapatkivonásokat mutatjuk be, azok tanulságaival együtt.

A vietnámi konfliktus

Az Egyesült Államok – hivatalosan – az 1946-54-es francia-indokínai háborút követően békefenntartási és stabilizálási szándékkal volt jelent Dél-Vietnámban, a Truman-doktrína értelmében. A Harry Truman elnökről elnevezett doktrína alapja, hogy az Egyesült Államok minden olyan demokratikus országnak segítséget kell, hogy nyújtson, amelyet bármilyen szinten fenyeget a kommunizmus veszélye. Ennek érdekében a franciák megdöbbentő, 1954. májusi Dien Bien Phu-i veresége és későbbi kivonulásuk után kiképzőket, katonai tanácsadókat és anyagi támogatást küldtek a térségbe, hogy a dél-vietnami (névleg) demokratikus rezsimet fenntartsák. A franciák felett győzelmet arató kommunista lázadók (a Viet Minh) azonban nem voltak hajlandók elfogadni országuk megosztottságát, ahogy az amerikai beavatkozást is agressziónak tekintették.

A harcok kezdeti szakaszában Washington teljesen meg volt győződve arról, hogy Észak-Vietnámnak nincs esélye az elsöprő tűzerőfölénnyel szemben. Az Egyesült Államok már Kennedy elnöksége alatt intenzív bombázásokat folytatott Észak-Vietnám ellen, főként a laoszi és kambodzsai határvidéket támadva. Ezzel akarták elérni, hogy a kommunisták által használt Ho Shi Minh-ösvényt megbénítsák. Ezen támadások csúcspontját az 1965. március 2-án indított Rolling Thunder hadművelet jelentette. Mintegy három éven keresztül a konfliktus helyszínéül szolgáló Indokína nagy részét nagyarányú bombázásokkal támadták, azonban nem sikerült elérni a kitűzött célokat. Az egyre növekvő veszteségek és költségek miatt a hadműveletet 1968 novemberében leállították.

Washington javára írható, hogy nem pusztán erőszakkal akarták megoldani a konfliktust. Az 1962 novemberében kihirdették a Strategic Hamlet Programot, melynek célja önfenntartó, önvédelemre alkalmas települések létrehozása volt Dél-Vietnámban, így csökkentve a kommunista gerillák esélyeit a helyi lakosság kizsákmányolására. A project azonban csúfos kudarcot vallott, irányításával ugyanis Pham Ngoc Thao ezredest bízták meg, aki titokban Hanoinak kémkedett, és elszabotálta a munkálatokat.

A háború fordulópontját végül a Tet-offenzíva hozta el. Az észak-vietnami hadvezetés sokáig hezitált, de végül 1968. január 30-án éjjel megindították a támadást. A vietnami holdünnep, avagy újévi ünnepségek miatt a Dél-Vietnámi Haderő katonáinak nagy része eltávozáson volt, így Hanoi joggal feltételezte, hogy az offenzíva nem fog komolyabb ellenállásba ütközni. A jól megszervezett és felkészített Észak-Vietnami Néphadsereg és az eltökélt kommunista ellenállókat tömörítő Viet Cong Dél-Vietnám teljes területén támadásba lendült, hatalmas pánikot keltve a dél-vietnami és amerikai vezetés köreiben. A Tet-offenzíva célja az volt, hogy bebizonyítsa, mennyire gyenge lábakon áll a saigoni kormány, ezzel általános népfelkelést szítva ellene – ez azonban nem történt meg. Az amerikai és dél-vietnami katonák hősies ellenállása miatt a hadművelet taktikai kudarcba fulladt, melyet teljes visszavonulás követett.

A vereség azonban nem várt következményekkel járt. Washington ugyanis választás elé kényszerült: vagy további katonákat a térségbe vezényelve megkísérlik megtörni a meggyengült kommunistákat, ezzel az otthoni polgárjogi és háborúellenes mozgalmak fokozódó ellenállását kiváltva, vagy megkezdik a kivonulást, és sorsára hagyják Saigont. Nixon elnök az utóbbi mellett döntött, és bevezette a később „vietnamizálásnak” nevezett eljárást. Ez azt takarta, hogy míg eddig az amerikaiak minden segítséget megadtak a dél-vietnamiaknak, és közvetlenül beavatkoztak a térségben, a támogatás egyre inkább csak anyagi lesz. Felszereléssel és fegyverzettel ellátják ugyan a Dél-Vietnámi Haderőt, amerikai katonák azonban egyre kevésbé vesznek részt a harcokban. A vietnámi kommunisták feletti győzelem sem lesz kulcskérdés, és megkezdődnek a tárgyalások a Szovjetunióval és Kínával, egy globális együttműködés reményében. Röviden: Vietnám lekerült a napirendről.

1972 végére a helyzet tarthatatlanná vált Washington számára. Nixon az elnökválasztásra, és a presztízsveszteség csökkentésére koncentrálva megpróbálta tárgyalásra bírni Hanoit, mely végül 1973 januárjában sikerült. A Párizsban rendezett békekonferencián megállapodtak abban, hogy az Egyesült Államok teljesen kivonul Dél-Vietnámból, Észak-Vietnám pedig megtarthatja délen elfoglalt területeit. A megegyezés azonban egyáltalán nem hozott stabilitást. A két országrész között továbbra is sor került összecsapásokra, és az 1973-as olajválság igen érzékenyen érintette az amerikai importra jelentős mértékben építő dél-vietnámi gazdaságot. Az ország haderejének modernizálása azonban továbbra is teljes hatásfokon zajlott, hogy az Egyesült Államok kivonulása ne veszélyeztesse a szorongatott dél-vietnámi demokratikus kormányzást.

Eddigre azonban már késő volt. Észak-Vietnám már 1974 elején megszegte a fegyverszünetet, és megindította a Tavaszi Offenzívát – a vietnami háború utolsó nagy hadműveletét, melyet a dél-vietnamiak képesek voltak ugyan feltartóztatni, de nem tudták megállítani. Az amerikai csapatok 1974. március 29-ére a saigoni nagykövetségi épületet védő mintegy 50 katonát leszámítva teljesen elhagyták a térséget. Közvetlen légi és tüzérségi támogatást biztosítottak ugyan a szövetségeseiknek, de ez sem volt elég az északi offenzíva ellen. Az Észak-Vietnámi Néphadsereg első egységei 1975. április végén érték el Saigont. A városban már hónapok óta kaotikus állapotok uralkodtak: vietnami és amerikai civilek tömegei próbálták elhagyni az ostromlott fővárost. A szervezettség és a rend helyreállítása érdekében az amerikai hadvezetés megindította az Frequent Wind hadművelet, mellyel mintegy 7000 embert mentettek ki. Az utolsó gép április 30-a reggelén hagyta el Saigont, amely ezt követően Észak-Vietnám megszállása alá került. Hanoinak nagy tervei voltak a várossal. Ho Chi Minh Várossá nevezték át, a háború alatt felgyülemlett „felesleges” népességet kitelepítették, és/vagy átnevelő táborokba kényszerítették. Az amerikai tulajdonú cégeket és üzleteket megszüntették, az addigi piacgazdasági viszonyokat is felszámolták.

Az Egyesült Államok csúfos kudarcot vallott, és mind bel-, mind külföldön megszégyenült. A kimenekített dél-vietnámiak és leszármazottaik azóta is Fekete Napként emlékeznek az evakuációra és Saigon bukására, míg a mai Vietnámban a város eleste nemzeti ünnep, és az egységesítés szimbóluma lett. A hazatérő amerikai katonákat megvetés és lenézés fogadta, a haderő és a politikusok iránti társadalmi bizalom mélypontra került. Az 1960-as években megindult hippimozgalmaknak köszönhetően az amerikai társadalom jelentős része háborúellenessé vált, és – többek közt – a sorozási törvény megszüntetését követelte. Az Amerikai Haderő már 1970-ben, a Nixon elnök által tett választási ígérettel összhangban megkezdte a csakis önkéntes alapú haderő elméleti és gyakorlati kidolgozását és felállítását. Emellett az Egyesült Államok rákényszerült beavatkozási, hadvezetési és társadalmi politikájának gyökeres reformálására annak érdekében, hogy hasonló fiaskó ne következhessen be.

Az iraki konfliktus

Az Egyesült Államok a vietnámi háború lezárását követően korlátozott mértékben avatkozott csak be a különböző konfliktusokba, vagy rövid, korlátozott célú háborúkat folytatott. Ezek között voltak sikeresek, mint Grenada vagy Panama inváziója, és sikertelenek, mint a szomáliai küldetés. Ez a helyzet azonban a terrorizmus elleni háború megindításával, ami a 2001. szeptember 11-i terrortámadások után kezdődött. Az Egyesült Államok először Afganisztánt rohanta le, bár ekkor még senki sem sejtette, hogy az Egyesült Államok történetének leghosszabb katonai „kalandja” veszi kezdetét ezzel.

A közhangulat és az újabb, jelentős támadásoktól való félelem lehetőséget kínált az amerikai politikai vezetés számára, hogy leszámoljon egy korábbi ellenséggel, Szaddam Husszeinnel. A gyors katonai sikerek után azonban az amerikai csapatoknak egy elhúzódó felkeléssel kellett szembenéznie, ami a veszteségek és a médiafigyelem hatására a hazai hangulat romlását is magával hozta.

 Az amerikaiak nem vették figyelembe Irak társadalmi berendezkedését és a lakosság vallási összetételét sem. Irak az egyetlen arab állam, ahol a lakosságban többséget alkotnak az iszlám siíta irányzatát követők – a másik ilyen állam Irán, viszont Irán lakosságát legnagyobb részt nem arabok, hanem perzsák teszik ki. A háború előtt Szaddam Husszein és a Baath Párt vezetése a kisebbségi szunniták köréből került ki, s uralmuk alatt, különösképp az Irak-Irán háború alatt és után üldözték siíta hitszónokokat.

A háború után az Egyesült Államok elrendelte, hogy a Baath Párt mindent tagját távolítsák el a hatalomból. Ahogy ez a legtöbb pártállamban lenni szokott, a Párt nem minden tagja volt feltétlen hűséges Szaddamhoz, azonban szinte minden jelentősebb, értelmiségi pozíció betöltéséhez erősen ajánlott volt, hogy az illető a Párt tagja legyen. Amikor az amerikai erők elkezdték eltávolítani és sok esetben letartóztatni a párttagokat, az államigazgatás, a rendvédelem, de a felső- és közoktatás, illetve az állami egészségügy is szinte megszűnt létezni. Ráadásul az államigazgatás és a politikai élet vezetése a siíták kezébe került, akik úgy érezték, itt a lehetőség visszavágni a sok évtizednyi hátrányos megkülönböztetésért és elnyomásért. Az amerikai Koalíciós Átmeneti Hatóság nem volt képes megbirkózni a kialakult helyzettel. 

A 2003 tavaszán, kora nyarán eluralkodó káoszban születtek meg a különböző ellenálló szervek, melyek jelentős mértékben támaszkodtak az elbocsátott és megszégyenített rendőrökre és katonákra. 2003 augusztusától egyre több támadást hajtottak végre a megszálló csapatok ellen, amire az Egyesült Államok Fegyveres Erői képtelenek voltak megfelelően reagálni – gyakorlatilag teljesen hiányoztak a kiképzésből, a felkészítésből és a háború előkészítéséből is a vietnámi tapasztalatok felhasználása és beépítése. A helyzet leggyorsabban a Bagdadtól nyugatra fekvő Al Anbar tartományban, illetve a fővárost is magában foglaló, úgynevezett „szunnita háromszögben” romlott.

Az Egyesült Államok konvencionálisan próbálta megoldani a problémát: a felkelő erők megsemmisítésére koncentrált. Ennek érdekében például a „szunnita háromszög” egyik felkelők által ellenőrzött városa, Falludzsa ellen összesen három tisztogató műveletet próbáltak meg, melyek mind komoly anyagi kárral, és jelentős emberáldozattal jártak – mind a felkelők, mind a civilek, mind a koalíciós csapatok részéről – de jelentős hatást nem értek el. A másik megoldási kísérlet a felkelőszervezetek feltérképezése, és a vezetők likvidálása volt, ám az amerikaiak kénytelenek voltak azzal szembesülni, hogy nem egy monolit, klasszikusan szervezett ellenállásról van szó, hanem egy komplex, egymáshoz lazán kapcsolódó sejtekből álló felkelőhálózatról. Ennek ellenére ragaszkodtak ahhoz, hogy a vezető likvidálásával oldják meg a problémát. Az egyik legjelentősebb felkelő csoport, a később Iszlám Államként hírhedté vált szervezet vezetőjét, Abu Muszab az-Zarkavit 2006-ban sikerült is likvidálni, azonban a felkelés ettől még nem szűnt meg.

A háború menetében változást Donald Rumsfeld védelmi miniszter leváltása, illetve a Fegyveres Erők, különösen a Hadsereg vezetésében bekövetkezett változások hoztak. Az amerikai stratégiát gyökeresen megváltoztattak az olyan tisztek, mint David Petraeus tábornok, akik jelentős energiát fektettek abba, hogy felkelésellenes hadműveleteket tanulmányozzanak. Különösen sokat merítettek Nagy-Britannia malajziai sikereiből, illetve a franciák algériai, valamint a saját vietnámi kudarcukból.

Az új stratégiának, mely nagyrészt a szunnita lakosság megnyerését célozta, illetve a 2007-os csapatlétszám növelésnek köszönhetően a helyzetet sikerült stabilizálni. Amikor Barack Obama 2009. január 20-án elfoglalta az Ovális Irodát, a helyzet Irakban normalizálódott, így betarthatta azon ígéretét, hogy kivonja a csapatokat az országból, és a terrorizmus elleni háború fókuszát Afganisztánra tolja át. 2011. december 18-ára az amerikai csapatokat kivonták Irakból.

A háború az Egyesült Államokra is jelentős hatást gyakorolt. Már a hadműveletek korai szakaszától egyfajta ellenzéssel találta szembe magát, ám miután a felkeléssel is szembe kellett nézni, illetve a háború kirobbantására okot adó tömegpusztítót fegyvereket sem találták meg, a közhangulat ellene fordult. A popkultúra tele van az iraki háborút ellenző dalszövegekkel, filmekkel és sorozatokkal. Emellett csapást mért az Egyesült Államokat az emberi jogok védelmezőjeként beállító hírnevére az Abu Gharib börtönben történt kínzások napvilágra kerülése is. Ráadásul a háború, az afganisztánival karöltve, felszínre hozta a veteránellátó rendszer hiányosságait is. Ezek ellenére a kivonulása maga nem okozott csapást az Egyesült Államok számára: a „hazai fronton” a nép a háború végét ünnepelte, míg nemzetközi színtéren presztízsveszteséget az ország nem szenvedett, mivel egy „stabil” országot hagytak maguk mögött az amerikai csapatok.

A történet azonban nem sikersztori. Ahogy az amerikai katonák távoztak, és már nem álltak az erőszak útjában, a szunnita-siíta ellentét újra fellángolt és kiújultak a harcok Irakban, igaz eleinte, csak szórványosan. A 2011-es arab tavasz eseményeinek hatására a térség stabilitása megbillent és lehetőséget adott új, veszélyesebb terrorszervezeteknek a felemelkedésre. Ezt kihasználva az Iszlám Állam jelentős erővé válhatott, és komoly csapást mért Szíriára és Irakra is. Utóbbi ország esetében kiderült, hogy mennyire nem tudták az amerikai csapatok hosszú távon stabilizálni a helyzetet: az Iszlám Állam igen gyorsan elfoglalta Al Anbar tartomány jelentős részét. A szervezet támadása felszínre hozta a Hadsereg rossz képzettségét és állapotát, valamint az államot eluraló korrupciót is. Irakot jelenleg kormányválság sújtja, és kérdéses, hogy képesek lesznek-e az ország vezetői helyreállítani a bizalmat és a központi kormányzat hatalmát.

Konklúzió és Afganisztán

Mint a fentiekből is látható, az Egyesült Államok vietnámi és iraki kalandja igen tanulságos. A vietnámi csapatkivonás után mindössze 30 évvel az amerikai vezetés egy meglehetősen hasonló helyzettel talált magát szembe. Az iraki háború felszínre hozta, hogy a felkelések elleni küzdelemből az amerikai vezetés nem vonta le a megfelelő tanulságokat, holott a saját bőrén tapasztalhatta meg annak árát.

Most, hogy Joe Biden visszavonja a csapatokat Afganisztánból, felmerül a kérdés: tanultak-e a Vietnámban és Irakban elkövetett hibákból? Ezt persze csak a történelem fogja megmutatni nekünk, mindenesetre az Afganisztánból érkező hírek arra utalnak, ahogy Vietnámban  és Irakban egy korrupt és kellő társadalmi háttér nélküli kormányzatot hagytak hátra az amerikaiak, úgy ezt tették Afganisztánban is. És éppúgy, ahogy Vietnámban, Afganisztánban is az a felkelőcsoport szerezheti meg a hatalmat, aminek a legyőzésére oly sok emberéletet áldozott az Egyesült Államok.

Lengyel Ádám – Mezey Csaba Bence

Válogatott irodalom

„Last American Ground Combat Unit Is Deactivated in South Vietnam”. The New York Times. August 12, 1972.

Besenyő János – Prantner Zoltán – Speidl Bianka – Vogel Dávid: Az Iszlám Állam. Terrorizmus 2.0. Történet, ideológia, propaganda. Budapest, Kossuth Kiadó, 2016.

Hastings, Michael: Az operátorok. Amerika afganisztáni háborújának őrült és félelmetes története belülről. Budapest, GABO, 2017.

J. Nagy László – Ferwagner Péter Ákos: Az arab országok története. Szeged, JATEPress, 2004.

Kaplan, Fred: The Insurgents. David Petraeus and the Plot to Change the American Way of War. New York, Simon & Schuster, 2014.

Long, Ngo Vinh: „Post-Paris Agreement Struggles and the Fall of Saigon”. In Werner, Jayne Susan; Huynh, Luu Doan (eds.). The Vietnam War: Vietnamese and American Perspectives. M.E. Sharpe., 1993. p. 204

McChrystal, Stanley M. – Collins, Tantum – Silverman, David – Fussel, Chris: Csapatok csapata. Szervezeti együttműködés és elköteleződés felsőfokon. Budapest, HVG Kiadó Zrt., 2016.

McNamara, Robert S.: In Retrospect: The Tragedy and Lessons of Vietnam. New York, Vintage Books, 1995.

Resperger István – Kiss Álmos Péter – Somkuti Bálint: Aszimmetrikus hadviselés. Kis háborúk nagy hatással. Budapest, Zrínyi Kiadó, 2014.

Ricks, Thomas E.: Fiasco. The American Military Adventure in Iraq, 2003 to 2005. New York, Penguin Books, 2007.

Stewart, Richard W. (ed.: American Military History Volume II. The United States Army in the Global Era, 1917-2008., Washington D. C., Center of Military History, 2010.

The Pentagon Papers

Ezt olvastad?

10 film az Egyesült Államok háborúiról a polgárháborútól napjainkig

Rövid történelme alatt az Egyesült Államok igen sok fegyveres konfliktusban vett részt – maga az ország is egy fegyveres felkelésnek

X