Két hivatás határán – interjú Sonia Horn orvostörténésszel

Oszd meg másokkal is:

Portré

Sonia Horn orvos és történész, a Habsburg Birodalom kora újkori orvostörténetének elismert kutatója, 2007 és 2012 között előbb a bécsi orvosi egyetem gyűjteményeinek igazgatója, majd az orvostörténeti tanszék és gyűjtemények helyettes vezetője. Jelenleg a Bécsi Egyetemen oktat történész- és orvostanhallgatókat, korábban több intézmény, például az Eötvös Loránd Tudományegyetem és a Cambridge-i Egyetem vendégoktatójaként is tevékenykedett. 2019. május 28–29. között részt vett az ELTE Bölcsészettudományi Karának Történeti Intézetében „A tudományos tudás áramlásának mintázatai Magyarországon, 1770–1830” tematikával működő tudománytörténeti kutatócsoport által a Tudományok tradíció és innováció között – történeti perspektívák címmel szervezett konferencián, ahol Kovács Janka beszélgetett vele.

Sonia Horn a Tudományok tradíció és innováció között – történeti perspektívák című konferencia szünetében

Újkor.hu: Orvosként hogyan fordult a figyelme az orvostörténet-írás és különösen az orvoslás kora újkori története felé?

Sonia Horn: Valójában már az orvosképzés ideje alatt elkezdtem történelmet tanulni. Ebben az időszakban Ausztriában hosszú időt vett igénybe, míg valaki a tanulmányai befejeztével elkezdhetett kórházban praktizálni. Miközben a párhuzamos tanulmányaimat végeztem, egy professzorom felkért, hogy vegyek részt egy projektben, amire nagy örömmel mondtam igent. Ez a projekt a Bécsi Egyetem orvosi fakultásának 18. századi forrásait dolgozta fel, ezen belül az 1721 és 1776 közötti időszak anyagainak feltárására és kiadására összpontosított. Tehát miközben az orvosi és a történelem szakos tanulmányaimat végeztem, párhuzamosan dolgozhattam ebben a projektben. Ez a későbbi pályám szempontjából is nagy jelentőséggel bírt, mert az itt végzett munka során rengeteget tanultam a források használatáról. A munkámat segítette az is, hogy egy speciális, a levéltári kutatómunkára különösen nagy hangsúlyt fektető képzési programban vehettem részt a Bécsi Egyetemen működő Osztrák Történeti Intézetben (Institut für Österreichische Geschichtsforschung), ahol elsajátíthattam a levéltári források használatához szükséges készségeket, és mindezt az orvosi fakultás anyagait feldolgozó projekt keretében a gyakorlatban is alkalmazhattam. Miközben ezekkel az anyagokkal dolgoztam, az is világossá vált számomra, hogy az osztrák orvostörténet-írásban addig uralkodó narratívák nem minden esetben felelnek meg a források alapján kirajzolódó képnek. Ez a kutatás vezetett el a későbbi mesterszakos szakdolgozatom témájához is, amelyben a bábák kora újkori történetével foglalkoztam, és amellyel kapcsolatban a korábbi narratíva elsősorban van Swieten[1] reformjait és azok jelentőségét állította a középpontba, a források azonban egészen más képet mutattak. Ezt látva döntöttem a témaválasztás és a levéltári források feldolgozása mellett. Ezt az irányelvet – a komoly levéltári kutatásra alapozott megközelítést – azóta is követem, ebben az értelemben tehát ez a korai élmény meghatározónak bizonyult a későbbi kutatásaimra nézve is.

A tanulmányaiban gyakran foglalkozik a kora újkori egészségügy strukturális problémáival. Hogyan alakult ki ez az érdeklődés?

Mindig is érdekelt az, hogy miként alakulnak ki a különböző egészségügyi struktúrák, milyen filozófia áll e mögött, illetve, hogy milyen ellátást és hogyan biztosíthatunk a pácienseknek. Különösen most, hogy újra orvosként dolgozom, ismét a középpontba került ez a probléma, ám az érdeklődés már egészen korán, az orvosképzés alatt kialakult bennem. Foglalkoztatott a kérdés, hogy az egészségügy hogyan tehető hozzáférhetővé, illetve, hogy ki és milyen módokon biztosítja a financiális hátteret. Erre a kérdésre számomra a választ a történelem adta meg. Az előbb említett projekt és a levéltárakban őrzött források szisztematikus feltárásának igénye is hozzájárult ehhez. Alapvetően ez a módszer alakította a megközelítésemet, és járult hozzá ahhoz a felismeréshez, hogy ezeket a forrásokat nem elég csupán feltárnunk, hozzáférhetővé is kell tennünk őket, például forráskiadások formájában. Különösen azért, mert a korábban készült kiadványok az orvosi fakultás vonatkozásában nem érték el a tudományos forráskiadások színvonalát. A korábbi kiadások készítője, Leopold Senfelder[2] az elérhető szövegek egy igen jelentős részét vagy nem vette figyelembe, vagy kihagyta azokat, s ezzel egyfajta, az orvostörténet-írásban uralkodó narratívát támogatott. Ez figyelhető meg például a bábák esetén is. Ezek az élmények és tapasztalatok tehát arra motiváltak, hogy másképpen közelítsek az orvostörténet forrásaihoz.

Kép forrása: http://www.sonia-horn.eu/

Szándékosnak tekinthető ez az eljárás, vagy előfordulhat, hogy csak a véletlen műve?

Nem gondolom, hogy véletlen volt, persze abban sem lehetünk biztosak, hogy valóban egy már létező narratívát akart támogatni. Ambivalens érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. Senfelder ezt a bevezetőjében az idő hiányával magyarázta, ami egyrészt érthető, másrészt azonban, különösen egy bizonyos szemlélet és módszertan elsajátítása után, amit például az Osztrák Történeti Intézet képzése nyújt, ez az eljárás kérdésessé válik.

Nehéz felkelteni a diákok figyelmét az orvostörténet-írás és a levéltári kutatás iránt? Oktatóként hogyan látja ezt a kérdést?

Nem, egyáltalán nem. A diákjaim között vannak történészhallgatók és orvostanhallgatók is. Az orvostanhallgatóknak szintén kell szakdolgozatot írniuk, ami orvos- és tudománytörténeti témában is készülhet, és természetesen a történészhallgatók is szabadon választhatnak témát erről a területről. Be kell vallanom, hogy kezdetben nem bíztam igazán abban, hogy az orvostanhallgatók tudnak majd forrásokkal dolgozni, hiszen a tanulmányaik során nem sajátítják el a történeti kutatáshoz szükséges készségeket. Azonban kiderült, hogy nagyon is érdeklődnek az iránt, hogy miként dolgoztak a „múltbeli kollégáik”, milyen módszerekkel és eljárásokkal gyógyítottak, és milyen döntéseket hoztak bizonyos szituációkban. Ezért – mivel tőlük is elvárom, hogy forrásokkal dolgozzanak – a nyomtatott szövegek felé irányítottam a figyelmüket, és nagyszerű meglepetések értek. Volt például egy tanítványom, aki egy 17. századi esztétikai fogászattal foglalkozó nyomtatott munkát dolgozott fel, és jutott meglepő eredményekre. A tartalomelemzés tehát egy nagyon jó megközelítésnek bizonyult az orvosi tanulmányaikat végző diákjaim esetében. Ha orvostörténettel foglalkozunk, nem szabad csupán a strukturális kérdésekre fókuszálnunk, meg kell vizsgálnunk, hogy a gyakorlatban hogyan működött a gyógyítás, és milyen elképzelések álltak bizonyos eljárások és döntések mögött. Ez az én megközelítésemet is megváltoztatta: ilyen az, amikor a tanár tanul a tanítványaitól. Ennek kapcsán említeném meg egy tanítványom készülő szakdolgozatát, amit éppen nemrégen prezentált: a 18. század végén alapított bécsi tébolyda (Narrenturm) anyagait dolgozza fel a modern statisztikai elemzés módszereivel, ahogyan ma a bizonyítékokon alapuló orvoslás során tennénk. Emellett nyomtatott anyagokkal is dolgozik, talált például egy utasítást az intézmény főorvosától, amely a mentális betegek ellátásának kérdéseivel foglalkozik. Ezt igazán lenyűgözőnek találtam, nem gondoltam, hogy a 18. század végéről fennmaradtak ilyen szövegek.

Milyen témákon dolgozik most?

Nemrég egy kollégám meghívott egy konferenciára, hogy tartsak egy előadást tudománytörténeti témában, tudva, hogy érdeklődöm a balneológia iránt, ami mindig is része volt a munkámnak, és ami több terület megközelítéseit egyesíti a geológiától a meteorológián át a kémiáig. Egy konkrét fürdő keltette fel igazán az érdeklődésemet, Németóvár (Bad Deutsch-Altenburg) Ausztriában, nagyon közel a szlovák határhoz. Ezt a fürdőt már az ókor óta használták a mellette épült településen (Carnuntum) élők, de vannak bizonyítékok a használatára a középkorból és a kora újkorból is. A 16. században a török háborúk során többször elpusztult, majd újjáépült, és minden egyes újjáépítéskor a Bécsi Egyetem orvosi fakultásának véleményét kérték. Ennek köszönhetően két szakértői vélemény is fennmaradt. Vannak további leírások is a fürdőről, az egyik a 18. század elejéről, a másik pedig a 18. század második feléből; ez utóbbi egy ismert munka, Heinrich Johann Nepomuk von Crantz[3] bécsi professzor leírása a Habsburg Birodalom gyógyvizeiről. Elsősorban az érdekel, hogy a jelentések készítői milyen módszerekkel mutatták be a gyógyvizeket. Az orvostörténet-írásban gyakran hivatkozunk arra, hogy a kora újkori szövegek bizonyos autoritásokra támaszkodnak, ám ezekben a jelentésekben alapvetően az analitikus leírások és az empirikus megfigyelések dominálnak: a geológiai megfigyelések mellett a szerzők leírják a terület flóráját és faunáját, és elemzik a víz összetételét. Komparatív anyagként svájci gyógyvizeket elemző leírásokat vontam be a vizsgálatba. A korszakban számomra a tudományos írásnak ez a formája – az empirikus megfigyelések beépítése – különösen érdekes.

A másik téma, ami jelenleg foglalkoztat, az az elektroterápia, valamint kapcsolódási pontjai a neurofiziológiához és a neuroanatómiához. Az elméletem, hogy a Habsburg Birodalomban a neurológia és a pszichiátria diszciplínái nem annyira teológiai vagy filozófiai, sokkal inkább morfológia alapúak voltak. Persze felmerül a kérdés, hogy ez a tudástermelés egy bizonyos kulturális kontextusához köthető-e, azaz ahhoz a tényhez, hogy ebben a régióban viszonylag szabadon boncolhattak holttesteket, míg ez például Angliában és Franciaországban szigorúbb korlátozás alá esett. Azt gondolom, hogy ebben az esetben fontos megvizsgálni a kulturális kontextust és azt, hogy mi állhatott a boncolás tiltása vagy engedélyezése mögött, például olyan kérdések tekintetében, mint az, hogy a léleknek szüksége van-e a testhez a feltámadáshoz. Ez a gyakorlat egyébként megfigyelhető az uralkodói temetéseknél is: a testet felboncolják és a szívet külön helyre temetik, tehát nem okoz problémát a test felnyitása. Ennek kapcsán merült fel bennem, hogy ebben a régióban az orvostudomány más aldiszciplínáiban és az orvosi kutatásokban egyáltalán, több lehet a materializmus és a morfológiai alapú megközelítés. Tehát ez a felvetés nem csupán a pszichiátriára vagy a neurológiára vonatkozik. Ennek megfelelően a kontextus meghatározó lehet abban a kérdésben, hogy milyen problémák merülnek fel a kutatás során és egyáltalán, hogy a kutatás milyen módszerekkel folytatható egy adott kultúrában.

Milyen kapcsolatokat ápol a magyar tudományos közösséggel?

Az elmúlt húsz évben folyamatos kapcsolatban voltam a magyar kollégákkal; nagyjából ekkor ismerkedtem meg Krász Lillával. Mindketten a bábaság kora újkori történetét kutattuk, és a téma révén kerültünk kapcsolatba. Később egy közös oktatási kísérletbe is belevágtunk, ami az Osztrák–Magyar Akció Alapítvány segítségével valósulhatott meg: vendégoktatóként jöttem Magyarországra, és egy egyhetes program keretében tartottunk szemináriumokat. Ráadásul ez lehetőséget biztosított számomra ahhoz, hogy a habilitációs anyagomon dolgozzak. Csodálatos támogatásban részesültem itt, könyvtári kutatásokat végezhettem, és az együtt tartott órák is nagyon jó élménynek bizonyultak. Az oktatási „kísérlet” egyben diákcsere is volt: a bécsi diákok egy csoportja közös programokon vehetett részt a budapesti diákokkal. Ellátogattunk például közgyűjteményekbe, ahol a diákok betekintést nyerhettek az Ausztriában őrzött levéltári anyagokba, és közelebbről is megismerkedhettek a levéltári munkával. Az Österreichisches Staatsarchivban például ezeket a nagyon informatív vezetéseket az akkori igazgató, Lorenz Mikoletzky tartotta. A budapesti és bécsi diákok – és úgy emlékszem, hogy egy alkalommal prágai diákokat is meg tudtunk hívni – hasonló témákon dolgoztak és párbeszéd alakult ki közöttük, ezt pedig nagyon jó volt látni. Azt gondolom, hogy ez a tanítás és az ilyen programok nagy sikere. Persze ma már sokféle csereprogramra van lehetőség, és úgy gondolom, hogy ez rendkívül fontos. A diákoknak látniuk kell, hogy többé-kevésbé lehetőségük van a határok nélküli kutatásra.

Kép forrása: http://www.sonia-horn.eu/

Terveznek további együttműködést a jövőben is?

Remélem, hogy igen. Felmerült az ötlet, hogy mindannyiunknak kapcsolódni kellene az Európai Orvostörténeti Társasághoz (European Association for the History of Medicine and Health). Már régebb óta gondolkozunk azon, hogy létre kellene hozni egy munkacsoportot, amely a régió történelmére fókuszál, a Társaság pedig egyfajta hátteret biztosíthatna ehhez. Természetesen ettől függetlenül is folyamatosan kapcsolatban vagyunk és részt veszünk közös eseményeken – jó példa erre a most szervezett konferencia is. Meg kell említenem még a cseh kollégámat, Karel Černýt is, akivel több konferencia kapcsán működtünk már együtt Prágában. Remélem tehát, és biztos vagyok benne, hogy a jövőben ismét intenzívebbé válhat a közös munka.

Hogyan látja ma az orvostörténet-írás helyzetét a közép-kelet-európai régióban?

Ez egy bonyolult kérdés, hiszen maga az orvostörténet is egy rendkívül bonyolult terület, ezért problémás az is, hogy miként intézményesíthető. Prágában például működik az Orvostörténeti Intézet, amely a kötelező orvostörténeti kurzusokért is felelős, máshol azonban nem ez a helyzet. Ausztriában például én alapítottam az első orvostörténeti egyesületet (Verein für Sozialgeschichte der Medizin) egy folyóirattal együtt, tehát egészen az alapoktól kellett kezdenünk. A ma is működő folyóirat (VIRUS – Beiträge zur Sozialgeschichte der Medizin) szerkesztését egy idő után az innsbrucki egyetemen tanító kolléganőm, Elisabeth Dietrich-Daum vette át, az egyesület vezetését pedig már többen magukra vállalták, jelenleg egy klagenfurti kolléganő, Elisabeth Lobenwein áll az élén, aki fantasztikus munkát végez. A legfontosabb, hogy még mindig működik, és vannak olyanok, akik időt és energiát szánnak arra, hogy folytassák az általam elkezdett munkát. Azt gondolom, hogy ez a legnagyobb elismerés, amit valaki kaphat.

Kovács Janka

[1] Gerard van Swieten (1700–1772): holland származású orvos, 1745-ben került a bécsi udvarba Mária Terézia udvari orvosaként. Az ő nevéhez fűződnek a Habsburg Birodalomban az 1748-tól először Bécsben, majd a birodalom távolabbi területein elindított nagyszabású reformfolyamatok az egészségügy területén.

[2] Leopold Senfelder (1864–1935): orvos és történész, a bécsi orvosi fakultás anyagait feldolgozó forráskiadvány az egyetem történetének 1558 és 1724 közötti időszakára vonatkozó köteteinek szerkesztője. Lásd: Leopold Senfelder (Hg.): Acta Facultatis Medicae Universitatis Vindobonensis. Bd. 4–6. Wien, 1908–1912.

 

Ezt olvastad?

Kincsemről nagyon sokan, sokféleképpen írtak, meséltek, emlékeztek meg. Nehéz elfogultság nélkül, csak a száraz történelmi tényeket ismertetve írni erről a
Támogasson minket