Kilépni a párhuzamos érvelésből – interjú Miroslav Michelával

Miroslav Michela neve ismerősen csenghet a magyar közönség számára is, hiszen több magyar nyelvű előadást tartott Magyarországon, például 2015-ben a Magyar Történelmi Társulat rendezésében az ELTE BTK-n, majd az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetében. A Prágai Károly Egyetem oktatójaként és a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézet kutatójaként dolgozó szlovák történésszel Teleki András beszélgetett.

Újkor.hu: Miért döntött úgy annak idején, hogy a történészi pályát választja?

Miroslav Michela: Gyermekkorom óta érdekelt a történelem, méghozzá majdnem minden területe az ókortól a második világháborúig. Emlékszem, az első történelemtankönyvemet már a nyári szünet alatt teljesem kiolvastam, és alig vártam az első történelemórákat. Persze más is érdekelt, például imádtam a földrajzot. Nagyon sokat olvastam, és szerintem ez volt az, ami a történészi pályához közel vitt.

Mennyire határozta meg történészi témaválasztását és kutatási irányát az, hogy egy szlovákok és magyarok által egyaránt lakott városból, Komáromból származik?

Ez egy érdekes történet. Eleinte nem akartam ezekkel a témákkal foglalkozni, mert egyrészt nem érdekeltek annyira, másrészt erősen átpolitizáltaknak tartottam őket. Gyakran hallottam arról – nemcsak magyaroktól, hanem szlovákoktól is –, hogy több egyetemi városban (például Nyitrán, Nagyszombaton) nem igazán szeretik a magyar szót, vagy a magyarok lakta vidékekről jövő diákokat. Ugyanúgy nem igazán pozitívan viseltem a magyar nacionalizmus növekvését, ami Komáromban is néha észlelhető volt. Nem igazán fejlesztettem a magyar nyelvtudásomat sem. Főleg a második világháború, a propaganda és a külpolitika kérdései érdekeltek. A Történettudományi Intézetbe egy 1941 és 1945 közötti szlovák-horvát kapcsolatokról szóló projekttel jelentkeztem, amihez a magyar nyelvtudásomat is tudtam volna használni. Ezt azonban „kis témának” minősítették. Akkoriban az volt a koncepció, hogy „nagyobb témákra” kerestek fiatal kutatókat. Kaptam ehelyett egy olyan lehetőséget, hogy a 20. század első felének csehszlovák-magyar kapcsolataival foglalkozzak, mivel a szlovák-magyar témákkal foglalkozó Ladislav Deák lassan nyugdíjba készült.

Ön egyetemi alapképzését, valamint a doktori képzését is Pozsonyban végezte. Melyik oktatói hatottak Önre leginkább?

Sokan hatottak rám. Az egyetem előtti időkből Priska Ratimorskát – komáromi archeológus, aki a nyitrai Konstantin Egyetemen adott elő –, az egyetemi évekből későbbi szakdolgozati témavezetőmet, Róbert Letzt tudom kiemelni. Kiemelkedő munkamodoruk és diákok felé mutatott érdeklődésük rendkívül inspiráló volt. Később, az Akadémián nagyon sok hazai és külföldi kollégával működhettem együtt, akiktől sokat tanultam. Túl sok név jut az eszembe, akiknek hálás vagyok a segítségért és a sok inspirációért: például Szarka László, Bárdi Nándor, Zeidler Miklós és Simon Attila nagyon sokat segítettek abban, hogy kicsit eligazodhassak a magyar történetírásban és kisebbségi irodalomban. Elena Mannová, Vörös László, Kovács Éva, Romsics Gergely és Gyáni Gábor munkássága már disszertációm írásakor nagyon inspirált módszertanilag, értekezésem azonban még inkább a hagyományos politikai történetírást képviseli. Sokat beszélgettem Ladislav Deákkal, Milan Zemkóval, Valerián Bystrickýval, Kiss Gy. Csabával, Ádám Magdával, Janek Isvánnal, Ablonczy Balázzsal és Tóth Endrével egyes magyar-csehszlovák külpolitikai kérdésekről. Szlovák belpolitikai tanulmányokban nagyon tetszettek Xénia Šuchová és Roman Holec munkái. Nagy érdeklődéssel olvastam Romsics Ignácot, Ormos Máriát, Juraj Kramert, Jindřich Dejmket, Bellér Bélát, Tilkovszky Lórándot és persze sok más történész műveit is.

Hosszú ideig dolgozott a Szlovák Tudományos Akadémia történettudományi honlapjának (forumhistoriae.sk) főszerkesztőjeként. Milyen tapasztalatokat hozott ez Önnek?

A szerkesztői munka komoly tapasztalatot jelentett az emberek közti kommunikáció terén, amelyet egyébként a szakma erősen individuális jellege miatt nem könnyű megszerezni történészként. Ezt a tapasztalatot tehát igen fontosnak tartom. A másik fontos hozadék az, hogy sikerült egy viszonylag színvonalas folyóiratot és portált felépíteni, főként a kollégák önkéntes munkájára alapozva, mivel nagyobb pénzügyi támogatást nem sikerült elnyernünk. Ezért hálával tartozunk a TTI igazgatójának Slavomír Micháleknek, aki mindig támogatott minket. Sajnos hozzá kell tennem, hogy az, hogy nem sikerült anyagi támogatást szereznünk a projekthez, jól leképezi a szlovák tudományos élet működését.

2009 óta a prágai Károly Egyetemen tanít. A cseh történészek mennyire érdeklődnek a szlovák-magyar kapcsolatok iránt?

Nem túlságosan. Az úgynevezett „szlovák” és „magyar” témák csak kis számban vonzzák a helyi közönséget. Személy szerint nagyon szeretnék ezen változtatni. Persze vannak Prágában is kutatók, akik Szlovákiával vagy Magyarországgal foglalkoznak, azaz van mire alapozni.

Szarka László az Ön januári előadásának bevezetése során úgy jellemezte Önt, mint a szlovák történészek azon generációjának tagját, amely „módszertani innovációt hajt végre a szlovák nemzeti történetíráson belül,” továbbá antinacionalista irányzatként szakít a nemzeti kánonnal. Miért tartja fontosnak a módszertani innovációt, illetve a szlovák nemzeti kánonnal való szakítást?

Politikai értelemben az antinacionalista azt jelentheti, hogy nem szeretem a nacionalista politikát, és így a szlovák nemzeti kánont is próbálom dekonstruálni. Személyes tapasztalataim alapján ez a fajta politika kihasználhatja az érzelmeket és gyakran gyűlöletet is kelthet. Szlovák-magyar viszonylatban ez nagyon gyakran tapasztalható és látható, hogy vannak, akik ezen élősködnek. Érdekes viszont, hogy a mindennapi életben ezek a dolgok már sokszor nem tűnnek annyira élesnek, és a praktikus kérdések sokkalta meghatározóbbnak látszanak. Ezért is lett nagyon népszerű mostanában a „national indifference” kutatása. Persze kérdés, hogy ez mennyire van a nemzeti kánonokon kívül. Szerintem nagyon fontos figyelni arra, hogy hogyan kommunikálunk adott helyzetekben. Nacionalizmus-kutatásban pedig a Rogers Brubaker- és Katherine Verdery-féle irányzat inspirált a legjobban. Nagyon hiányolom a közép-kelet európai történetírásból a módszertani innovációt, pedig ez tovább vihetné a párbeszédet, továbbá új kérdéseket, és – remélhetőleg – új válaszokat is hozhatna.

Januári budapesti előadásában problémaként említette mind szlovák, mind magyar részről a „parallel érvelést”, vagyis azt, hogy a nyelvi akadályok miatt a két fél történészei nem olvassák egymás műveit, és ebből fakadóan nincs új eredményekre vezető vita, csupán az ismert álláspontok ismétlődnek. Ön szerint várható javulás, képes lesz a magyar és a szlovák történész szakma szélesebb körben kilépni a parallel érvelésből, hogy új eredményekre vezető, konstruktív dialógust teremtsen?

Ebben a jelenségben nem csupán a nem igazán megfelelő nyelvtudás a gond, mivel elég sok szlovák történész beszél, vagy olvas magyarul. A nyelvtudást egy abszolút alapvető dolognak tartom, mert egy történésznek ismernie kell az alapforrásokat, és a témájával foglalkozó szakirodalmat. Inkább az a gond, hogy a történészek is gyakran csak a nemzeti kánont védik és művelik, a többitől pedig elzárkóznak. A viták gyakran csak kétoldalú argumentáción alapszanak, és így akadályozzák a mélyebb megértést és a reflexiót. Volt olyan próbálkozás, hogy csak angol nyelven kommunikáljon a két fél, hogy így létrejöhessen egy újszerű dialógus. Nem rossz ötlet, viszont szerintem ezt főleg a módszertani hasonlóságok kapcsán lehetne véghezvinni.

Ön szerint milyen területeken lehetne fejleszteni a szlovák-magyar történettudományi együttműködést?

Minden területen, és mindig lehet többet tenni. Viszont, ahogy arra az utolsó könyvünkben is rámutattunk Vörös László kollégával, szerintünk nem az a baj, hogy kevés lenne a lehetőség. Az a fontos inkább, hogy miképpen fogjuk fel a munkánkat, hogyan dolgozunk a történelmi forrásokkal, stb. Sok tehetséges fiatal(abb) történészt látok a pályán. A kérdés inkább az, hogy mennyire lehet majd megélni a kritikusi, illetve az akadémiai jellegű munkából, mert a mai helyzet inkább arra mutat rá, hogy mások az elvárások, és nagyon kevés pénz marad a társadalomtudományoknak. Nagyon fontosnak tartom azokat a platformokat – az újakat (pld. Forum Historiae, Korridor, Terra Recognita, közös doktoranduszi konferenciák), de a régebbieket is (Szlovák-Magyar Történészi Vegyesbizottság, Szent Adalbert Társulás konferenciái, Fórum intézet és didaktikusok munkássága) –, amik arra irányulnak, hogy korrekt párbeszéd és közös publikációk jöjjenek létre. Továbbá nagy reményeket fűzök az olyan kutatókhoz, akik nyitottak és ugyanúgy kritikusak is tudnak lenni magukhoz és a kollégáikhoz.

Milyen kutatásokat folytat jelenleg?

Mostanában több témával is foglalkozom. Dolgozunk egy csehszlovákiai zenei szubkultúrákat feldolgozó digitális archívum alapításán, amihez a nyolcvanas-kilencvenes évek populáris kultúráját tanulmányozom. A fő kutatási területem azonban mostanában a csehszlovák állam emlékezet-politikája 20. században. Remélhetőleg jövő évben meg is fog jelenni egy könyvünk erről a témáról.

Milyen jövőbeni szakmai tervei, illetve célkitűzései vannak?

Szeretnék idén magyar nyelven osszeálítani egy rövid könyvet, pont a parallel diskurzusok jelenségéről is, illetve egyéb szlovák-magyar és szakmai kérdésekről, valamint befejezni a csehszlovák emlékezet-politikai kutatásaimat.

Teleki András

Ezt olvastad?

NATO 25 – Magyarország negyed évszázada a NATO-ban

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A

X