Kincsek a céhládák mélyéről – Győri céhes kiváltságlevelek a 16-18. századból I.

A céhekhez a hagyományos felfogás szúette ám mégis patinás, fából készült ládákat, molyrágta itt-ott olvashatatlan kiváltságleveleket, iratokat, csorba edényeket, eszközöket és azt a pejoratív szót kapcsolja, amely egy szakma intézményi zártságát, rugalmatlanságát, adott esetben fejlődésre való képtelenségét jelöli. A céhek hagyományos zártságát némiképpen tudományosan is leképezi, hogy a néprajzi fordulat a céhek vizsgálatát a korábbiakhoz képest még inkább lokális szintre és spektrumra szűkítette. Így a jog-, gazdaság- és társadalomtörténészek látókörének perifériájára sodródott, miközben már általános iskolától kezdve tanulunk róluk, sőt a hazai egyetemi jogtörténet oktatása során is előkerülnek. A század első harmadának jogirodalmában az iparjog, közelebbről a gazdaságirányítás kapcsán írt monográfiák még tartalmazták a céheket mint a hatályos, gazdaságirányítás intézményeinek természetes előzményeit ld. Lippay István, Dános Árpád ipartestületekről, iparszabadságról írt műveit. Szádeczky Lajos azóta is alapműnek tekintendő szintézise is ennek a kornak a terméke. A helytörténet és a néprajz felségterületének részeként, valamint a tudományos eredmények közvetítőiként céhekkel manapság a legtöbbet tájházakban, múzeumokban találkozhatunk. Ebből következően a céhekről kevés szintetizáló munka születik, jóllehet a munkássága során végig Veszprém megyéhez kötődő, annak tárgyi anyagát feldolgozó Nagybákay Péter doktori értekezését már egész Magyarországra kiterjedően írta a céhes kézművesipar jelvényeiből. Tuza Csilla és Vissi Zsuzsanna Az Mesteremberek jó rendtartása háromkötetes céhlevél gyűjteménye (Bp. 2000., 2003., 2005.), továbbá Tuza Csilla Állami céhszabályozás Magyarországon III. Károly és Mária Terézia uralkodása alatt (Bp. 2018.) munkája csakugyan a szintézis szándékával jött létre. Remélhetőleg a szintézisek sora még folytatódni fog a közeljövőben.

A Vajk Borbála és Bagi Zoltán Péter által szerkesztett, fordított, jegyzetekkel és mutatókkal ellátott, az alcímben cím szerint szereplő forráskiadvány ugyan Győrre koncentrál, mégis a lehető legtávolabb áll a céhekre alkalmazott, közhelyszámba menő jelzőktől. A díszes, keménytáblás, A/4 formátumú, fényes papírra nyomott kötet ránézésre is impozáns, amelynek kivitelét a kötet elején a kronologikus és eseménytörténeti kereteket megadó, polgármesterektől szokatlan módon, a dagályosságot és a pátoszt kerülő köszöntő záró mondata írja le a legtömörebben. „Szívügyünk Győr!” A köteten ez az elhivatottság és lokálpatriotizmus úgy vonul végig, hogy a szívügyet sem érezzük túlzónak.

A kísérő tanulmányt Bagi Péter Zoltán egyedül jegyzi. A hét részre tagolt és alapos, végjegyzetbe került tudományos apparátussal ellátott tanulmány példás tömörséggel, mégis kellően informatív módon mutatja be Győr város 16-17. századi iparéletét a kiválasztott négy kiváltságlevélen keresztül. A kötet Győr Megyei Jogú Város Levéltárának azt a szándékát tükrözi, hogy új sorozatot indítson útnak, amelyben az intézményben őrzött céhkiváltságokat szándékoznak a nagyközönség elé tárni. Az iratokat eredeti alakjukban, eredeti nyelven, betűhív módon, a latin és német részeket magyar fordításban és fakszimile adják közre. Az olvasó és kutató segítését jelentősen megkönnyíti, hogy a fordítás és az átirat az eredeti szövegek mellett, a következő oldalon szerepel, míg a céhlevelek hasonmás alakját Nagy Ferenc kitűnő minőségű fényképei teszik nemcsak a paleográfia iránt érdeklődő kutató számára olvashatóvá, hanem a nagyközönség számára is. Kiemelendő, hogy a kötet a FONS 2000. évi, A történeti források kiadásának módszertani kérdései című tematikus számában a kora újkori forrásokra vonatkozóan Bak Borbála és Soós István által jegyzett tanulmányokban tett ajánlások figyelembevételével készült.

A historiográfiai áttekintés leképezi azt a tudományos folyamatot miszerint a századelő és századforduló táján született, az egész országra kiterjedő összefoglaló munkákat követően a helytörténeti, gazdaságtörténeti majd néprajzi irányultságú végül a rendszerváltást után művészettörténeti látásmódú irodalom kerül sorra. Így többek között Szádeczky Lajos már idézett műve, az Iparfejlődés és a céhek története Magyarországon (Bp. 1913.), valamint Szávay Gyula Győr. Monográfia a város jelenkorából, a történelmi idők érintésével (Győr 1896.) monográfiái, továbbá, csak ízelítőként Jankó László (Győri Szemle 1933-1937.), Bedy Vince (Győri Szemle, 1930-1942.), Domokos Ottó (Arrabona, 1964-2001.), Czigány Béla (Arrabona, 1962-1970.), Szabó Péter (Arrabona, 1979-2004.) és végül de korántsem utolsó sorban Nemesné Matus Zsanett tanulmányai (2010-2021.) elevenednek meg. A jegyzetapparátusból azt is megtudjuk, hogy Nemesné Matus Zsanett A győri magyar csiszár-, szíj-, nyereg és lakatgyártó céh a 17. században. In Primus inter omnes. Tanulmányok Bedy Vince születésének 150. évfordulójára. Szerk.: Arató György – Nemes Gábor – Vajk Ádám. Győr, 2016. 651-692. című tanulmányában a győri céhekre és iparosságra vonatkozó irodalmat a teljesség igényével felsorolta, így a téma iránt érdeklődő olvasó jelentős segítséggel áshatja bele magát a kutatásokba.

Az irodalmi áttekintést követően Bagi Zoltán Péter a előbb a középkori és kora újkori Magyar Királyságra kiterjesztve, majd Győrre szűkítve tekinti át a céhek és általában véve a piaci körzetek helyzetét. A mindennapi szükségleti igényeket kielégítő kézművesek, így a varga, szűcs, szabó, mészáros, bognár, kovács, asztalos, kádár, ács, lakatos és fazekas stb. mesterség képviselőnek száma az adófizető polgárok között a 14. században 20-30 (Granasztói György), a kisebb városokban 17-20%-ot (Bácskai Vera) tett ki. A mesterek céhekbe történő szerveződése településenként és iparáganként eltérő időpontban alakult, ez a szerveződés azonban nem zajlott le szükségszerűen, a 15. század végén is a mesterségek legfeljebb egyharmada jutott el a céhhé szerveződés szintjére (Szűcs Jenő). Bácskai Vera szerint a 15. század elején egy-egy városban 8-10 céh működött.

A győri céhszerveződést illetően jóllehet a szerző több adatot közöl és a töredékes forrásokra, említésekre is utalást tesz, az olvasót a céhek bizonyítékokkal alátámasztott kezdetét illetően, azaz, hogy mikori az első, egyértelműen céhkiváltságként fennmaradt írásos emlék, mégis a történelmi homályba veszve hagyja. Megtudjuk, hogy források utalnak Győr 15. század második felében már megvalósuló pezsgő forgalmú piaci szerepére, gazdasági központ jellegére. Megtudjuk, hogy a vargák már külön utcában éltek (platea sutorum – Varga wcca), így feltehető, hogy valamilyen szerveződéssel rendelkezhettek. Megismerjük a szűcs, a posztónyíró és a szabó mesterek legényeinek 1523-as kezdetű szociális és vallási jellegű társulását (kalendium collegium seu ceha), a szerző szavaival élve, közös céhalakulatát, amelyek kiegészülve a városi tisztségviselők között működő kézművesekkel mind-mind arra utalnak, hogy céheknek a 15. században, de legkésőbb a 16. század elején már kellett létezniük. Főleg, ha tekintetbe vesszük a szintén közölt adatot, miszerint a győri káptalan hússzékét mészárosok már 1391-ben bérelték. A kronologikusan első, céhkiváltságot tartalmazó, írásos alakjában is fennmaradt céhlevél évszámszerinti megnevezésének mellőzése az olvasó kíváncsiságát kielégítetlenül hagyja, ugyanakkor a szerző szemléletesen mutatja be, hogy az eredet kérdése mennyire bonyolult a történettudományban. Zárójelben jegyezzük meg, hogy a legelső ismert céhlevélről a Magyar Királyság egész területét tekintve 1307-ból, külön Erdélyt illetően pedig 1376-ból van tudomásunk.

A kísérőtanulmányból mind a valamilyen mértékben szintézist kereső, mind a helytörténet iránt fogékony kutatónak a leginkább érdeklődésre számot tartó része az az alfejezet, amely a kiválasztott céhkiváltságokat mutatja be. Bagi Zoltán Péter a német vargák ezúttal már számszerűen is nevesített 1582. esztendőben kiállított privilégiumával kezdi az időrendi vizsgálatot, amelyet a süveggyártók, a takácsok és végül a fazekasok oklevelének a helyi sajátosságokra szorítkozó elemzése követ. Bár a kiváltságleveleket Bagi az alfejezetben kronologikusan vizsgálja, a kötetben és tartalomjegyzékben mégis alfabetikus rendben következnek. Ezt az apró következetlenséget csak a pár másodpercig tartó „Hol is találjuk?” lapozgatás során érzi az olvasó. Tehát ha azelőtt kezd lapozni a megfelelő átiratig, mielőtt a tartalomjegyzéket megnézte volna, vagyis miközben a tanulmányban tárgyalt későbbi kiegészítéseket, újabb megerősítéseket az olvasást folytatva összeveti az átirat szövegével. Azért, hogy ne vezessük félre a jelen recenzió olvasóját, már most megjegyezzük, hogy a kötetben nemcsak példás szakirodalomjegyzék, hanem a kötet végén külön-külön kitűnő személy- és helynév mutató segíti az eligazodást.

A kiválasztott céhkiváltságok alfejezet kitűnő példája a helytörténet művelésének, és annak, hogy miként fonódnak össze a társadalom alrendszerei. Így némiképpen ellentmondva a fenti állításnak miszerint a helytörténet és a néprajz beszűkítette a céhek vizsgálatának szintjét és spektrumát, jelen tanulmány kiváló példaként szolgál arra nézve, hogy miként lehet, ha nem is országos, de regionális szintre emelni a céhek tudományos elemzését.

A német varga céhek kiváltságlevelének különlegessége a hadi helyzet, a végvári gazdaság valamint a katonai jog megjelenése a céheket illető szabályozás során. A kiváltságlevelekben és az elemzésben egyaránt nemcsak a bizonyos mértékig országos hírnévre is szert tevő személyiségek, így Andreas Teufel vagy Raimondo Montecuccoli, hanem magának a katonai és a városi jognak (joghatóságnak) az összeütközése, kollíziója is megjelenik. Sőt, az is nyilvánvalóvá válik, hogy a hadigazdaság és hadijog miként válik motorjává a kereskedelem és ipar már természetükből adódó összefonódásának, azaz a hadigazdaság mint alrendszer kapcsolata az ipar és kereskedelem eredendően kettős alrendszerével. Így miközben a hadi igények kielégítése és a céhek összefonódása helyi sajátosság, addig a hadi helyzet, különösen a hadi és a civiljog kapcsolata, kölcsönhatása, rövidebben, a hódoltság története ezen szeletének a bemutatása önmagában a helytörténetet és a néprajzot meghaladó léptéket mutat.

A süveggyártó céh kiváltságlevelének sajátossága, hogy az eredeti céhlevél 1187-ből, Milánóból származik, amit 1630-ban Bécsújhelyben alakítottak az ottani, alsó-ausztriai viszonyokhoz, míg a győri állapotokra való alakítását 1637-ben, majd 1642-ben, 1649-ben, 1652-ben és utoljára 1743-ban végezték el. A süveggyártó céh kiváltságlevelének sorozatos megerősítéséből kiviláglik az az általános küzdelem, amit a céhek szakadatlanul folytattak a konkurenciával, tehát a céhen kívüliek vagy más mesterséget űző céhek kereskedelmi tevékenysége ellen. Így a helyi viszonyokhoz való alakítás avagy a sajátosság minősítés az esetükben oximoronként hat, hiszen ez a kereskedelmi harc teljes mértékben általános volt az egész országban. Ezek a helyi kereskedelmi konfliktusok ugyanakkor elvezethetnek a velük járó vagy belőlük fakadó valóban helyi sajátosságként is értékelhető, más társadalmi ellentétek megértéséhez, így azok feltárása a tudomány számára szükséges.

A takácsmesterek céhlevele a hadigazdálkodás és az ezzel járó összefonódás, a katonai és polgári joghatóság közötti kapcsolat avagy összeütközés mellett a nemzetiségi, nevezetesen a magyar és a német takácsok közötti vitákat jeleníti meg. Az 1625. évi kiváltságlevelet még hatszor erősítették meg, illetve fűztek hozzá többnyire vallási tárgyú artikulusokat, kiegészítéseket. Ennek a kiváltságlevélnek  a különlegessége, pontosabban tudományos értéke abban rejlik, hogy név szerint említi a konfliktusban közbenjáró mestereket. Így a vita személyesebbé, közelebbivé, életszerűbbé válik. Ezt a közelséget elősegíti, hogy nemcsak a kísérőtanulmányhoz tartozik bő jegyzetapparátus, hanem a céhlevelek átiratához is. Ezek révén a bennük említett személyekről a forrásadottságok figyelembe vételével rövid életrajzi, eseménytörténeti betekintést is kap az olvasó.

A fazekasok céhkiváltsága az utolsó a kiváltságlevelek sorában. Ebben a kiváltságlevélben a helyi fazekas mesterek név szerinti említése mellett összefüggésben a céhkiváltságok folytonos megerősítésével a győri püspökök is aktív szerepet kapnak. Az alfejezet végén a szerző a városi teendőket illetően a céheket mint közösséget terhelő feladatokat mutatja be. Tehát azt a kollektív kötelezettséget, amit a céhek testületként láttak el. Ilyen feladatok volt a városban a fegyveres szolgálat a rendfenntartás érdekében, valamint a tűzoltásban való részvétel. Az előbbi kapcsán a kötelezettségből szükségszerűen adódó fegyverviselés szabályozása, az utóbbi esetében a konkrét logisztika és teendők ellátásának szabályozása emelendő ki. Talán annyi kiegészítést fűzhetünk a leíráshoz, hogy a céhek feladatai egyértelműen a tűzoltó eszközökhöz vagy a folyóvízhez való elhelyezkedésükhöz, tehát a helyi terepviszonyoknak megfelelően alakultak, és nemcsak a tanulmányban artikulált jól szervezettség az oka a céhek részvételének a tűzoltásban.

A céhek szervezetéről alfejezet tartalmazza mindazokat az általános elemeket, amelyek minden, céhekről szóló munka elején állnak. Így a piramisszerű felépítést, a mesterek számát, szerepét, köztük az atyamester, a szolgáló vagy ifjúmester fogalmát, majd a legények, végül inasok feladatait, jellemzőit, így a vándoréveket, a mesterremeket, a mesterasztalt, a céhládát és végül a céhzászlót. Mivel az alfejezet az alapfogalmakat tisztázza, és hagyományosan is a bevezető, fogalmi alapvetés szokott lenni, továbbá a logika is azt kívánja, hogy a helyi, győri sajátosságok az általánosságok után következzenek, célszerűbb lett volna vagy a kiválasztott céhkiváltságok fejezet elé, vagy a következő alfejezet, a szövegben előforduló néhány fogalom magyarázata bevezetőjeként megtenni.

A fogalommagyarázat rendkívül hasznos része a kísérőtanulmánynak. Kiemelendő, hogy az oppidum súlyos félreértéstől terhelt fogalma, miszerint az mezővárost, tehát fallal körül nem vett várost jelent, a tanulmány alapján megdőlni, de legalábbis jelentős pontosításra szorulónak látszik. Az oppidum Szatlóczki Gábor Bagi által idézett és összefoglalt tanulmányai alapján ugyanis nem más, mint mezőn elhelyezkedő város, tehát egyrészt a mező pusztán a földrajzi környezetet jelöli, vagyis azt, hogy a város egy mezőn terült el, másrészt és ebből következően a mező előtag nélkül egyszerűen városnak/várasnak fordítandó. Remélhetőleg az idézett tanulmány nem sokáig marad kéziratban, hanem tudományos tisztázó jellege okán, közleményként is megjelenik.

A civitas fogalma kapcsán egyetértünk annak közösség és város jelentésével, ugyanakkor mivel az egyházi és a világi közösség egymást nem hézagmentesen átfedő fogalmak, így legalább egy zárójel erejéig a közösség elé a politikai jelzőt betettük volna.

A praesidium fogalmának végházként való minősítését, bár kissé szokatlannak hat, meggyőzőnek tartjuk, tekintve, hogy a helyőrség sem lenne sokkal pontosabb. Ennek oka, hogy a praesidium „valami ellen/elé ültetett” jelentésében és alakjában is személyek állapotra utal, míg a végház, végvár, végvárváros stb. alakok a valami ellen/elé ültetettek fizikai helyére, míg a helyőrség a valami ellen/elé ültetettek személyi csoportját fedi le.

A generalis capitaneus fogalmának fordításával viszont az érthetőség és a stilisztika okán csak részben értünk egyet. Egyértelmű, hogy egyszerűen főkapitányként nem lehet fordítani, hiszen a korban különböző helyekre vezényeltek egyidőben főkapitányt (supremus capitaneus), így valójában a nevükkel ellentétben nem lehettek fők. Ezzel párhuzamosan az egész győri végvidéket kormányzó és igazgató személy vált generalis capitaneusszá. Ebből következően meglátásunk szerint nyugodtan fordíthatjuk általános főkapitánynak, a javasolt generalis főkapitány helyett. Az általános előtag tisztségek előtt korántsem szokatlan, gondoljunk csak az általános igazgató/dékánhelyettes tisztségekre. Másrészt a generalis latin előtag és a magyar főkapitány egy szóösszetételben még a szakember olvasó számára sem egyértelmű, máskülönben nem szorult volna magyarázatra a lefordított szóalak, hát még a laikus olvasónak. Együtt a fogalom jelentős háttértudás nélkül valójában semmitmondó. A két nyelv összekeverése, vagyis a latin jelző, magyar jelzett szó pedig stilisztikailag sem szerencsés. Így javaslatunk az általános főkapitány, vagy az eredeti latin generalis capitaneus jegyzettel kiegészített meghagyása.

A dominium kapcsán alapvetően egyetértünk a szerzővel miszerint birodalmat és hatalmat jelent. Ugyanakkor a hatalom mellé az uralom jelentést is odaírnánk. Hiszen a hatalom és az uralom sok esetben felcserélhető alak, továbbá az uralom jelentheti a terület, a személyek és a dolgok feletti uralmat is. Ellentétként elég az uratlan dolgok fogalmára gondolnunk. A dominium uralom jelentésben alapvetően tulajdonjogi szemléletű, jelentésárnyalatú fogalom, míg a hatalom jelentés inkább közjogi jelleget mutat. Az már messze vezető és tulajdonképpen nem is tisztázható kérdés, hogy a rendi korszakban, főleg a 16-17. században a földesúr magánjogi avagy közjogi jogosultságának a jellege erősebb-e, hiszen egészen a modern korig a közjog és a magánjog elválása éppen a rendi állás miatt nem történt meg. Tehát a győri káptalan hatalma avagy uralma alatt állók fordítás a pontosabb-e. Mindenesetre a hatalom mellé az uralom szó odatétele árnyaltabbá tenné a dominium fogalmának fordítását, illetve jelentéstartományát.

A céhleveleket és céhes iratokat olvasó gyakran találkozik a korabeli kereskedelmi és gazdasági élet savát-borsát adó pénznemekkel, súly-, űr- és hosszmértékekkel. A kísérőtanulmányt záró két rész rendkívüli módon megkönnyíti az eligazodást a korban nyugodtan kaotikusnak mondható mértékegységkavalkádban. Az ezüst rajnai forint vagy másnéven a rajnai tallér 60 majd 120 krajcárt ért, ezt a pénznemet a takács és fazekascéh használta a kiváltságlevelében. A német vargák kiváltságlevele a batkát (Batzen-pác-patz) használta, amely 4 krajcárt ért. A bécsi, illetve a bécsi fillér a bécsi garast, tehát a Groschent jelentette, ami 3 krajcár volt. A leggyakrabban használt fizetőeszköz a magyar mindennapokban a dénár volt, amit egyszerűen csak pénznek hívtak. Egy magyar aranyforint 100 dénárnak felelt meg. A súly-, űr- és hosszmértékeknél hasonlóan precíz átváltásokkal találkozunk. A tanulmány utolsó része a négy kiváltságlevél anyagaira és lapjaira vonatkozó adatokat szövegesen és táblázatban is közli, illetve foglalja össze. Ez a jószándék az adatok egyszerűségét és áttekinthetőségét illetően kissé indokolatlan, hiszen ha valahol valóban könnyen áttekinthető táblázatra lett volna szükség, akkor az a pénznemek átváltása, és sokkal inkább az űr-, súly- és hosszmértékek voltak.

A kötet a szakmailag színvonalas, egyben tetszetős külalakban megjelentetett forráskiadás kitűnő példája. Így korántsem csak a lokálpatrióták forgathatják haszonnal, akiknek a tanulmányban előforduló nevek nagyobb eséllyel jelentenek valamit, hanem egyetemi szemináriumi órákon is tananyag lehet mind a kísérőtanulmányt, mind a szövegátiratokat, sőt még az oklevelek fényképeit tekintve is, ha a hallgatókat a paleográfia rejtelmeibe nem elrettentő módon akarja az oktató bevezetni. A tanulmány illetve a kötet végére elgondolkodtató és némileg ellentmondó a recenzió kezdetén tett utalásokkal, miszerint a céhtörténet egy jól körül határolt zárt egységet képez, jelen esetben, a győri városfalakat, hogy ez az állítás még mindig megállja-e a helyét. Hiszen éppen a hódoltságkori a győri főkapitányság példája mutatja, hogy az adott (hadi) állapotok milyen mértékben hatnak ki a helyi gazdaságra. Ha pedig azt vesszük figyelembe, hogy a céh Magyarországon vallási, gazdasági, társadalmi, a városok vezetését tekintve pedig politikai szervezőerővel bírt, akkor indokolt minél mélyebb és természetesen interdiszciplináris vizsgálatuk. Ezzel eljutottunk arra a pontra, hogy Győr példája nyomán, és a bemutatott regionális kiterjedtségnek a tudatában feltegyük a kérdést, miszerint az ország történelme mellett mennyiben létezik helyi történelem. Az országos történelem önmagában megálló jelenség, avagy a helyi történelemből álló regionális történelmek összefonódása? Hol húzódik a határ a helyi történelem és a regionális történelem között? Külön érdekes, hogy jóllehet a magyar nyelv megkülönbözteti a történelem és a történet fogalmát, helytörténelem még sincs, csak helytörténet. Mindezen kérdések megválaszolása természetesen nem lehet egy recenzió része, ugyanakkor egy mű tudományos értékét leginkább az dicséri, ha tovább gondolkodásra és kérdések megfogalmazására ösztönöz. Kérdésben nincs hiány, megválaszolni őket pedig céhbeli kötelességünk.

A kötet az alábbi linken teljes terjedelmében elérhető.

Rigó Balázs
PhD, ELTE ÁJK – Római Jogi és Összehasonlító Jogtörténeti Tanszék

Ezt olvastad?

A gyakorlattól az erkölcsig – Győri céhes kiváltságlevelek a 16-18. századból II.

Az ódon ládák sajátossága, hogy minél mélyebbre kutatunk bennük, annál több kincsre, titokra bukkanunk. Nincs ez másként a múlttal és

X