Kissinger évszázada

Henry Kissinger maga a velünk élő történelem. Egy személyben összeköti a weimari köztársaságot, a hidegháborút, jelenleg pedig a mesterséges intelligencia veszélyeiről értekezik. Azon kevesek egyike, akiknek megadatott a nemzetközi kapcsolatok tudományos elemzése mellett azok hathatós alakítása, mondhatni „élesben” kipróbálhatta a klasszikus realizmust, és szembesülhetett annak korlátaival. Végigkövette az amerikai hegemónia felépülését, neve pedig néhol tiszteletet, máshol gyűlöletet vált ki. Jelen cikkben a százéves Kissinger életútjának rövid bemutatására vállalkozom.

Heinz Alfred Kissinger 1923-ban született a bajor Fürth nevű városban, amelynek ifjúsági labdarúgócsapatát erősítette gyerekként. (A Greuther Fürth iránti rajongása később is fennmaradt, a klub tiszteletbeli tagja, sőt a Bundesligába való feljutásakor, 2012-ben személyesen is kilátogatott egy meccsre.) Focista végül nem vált belőle, hiszen a nemzetiszocialisták előretörése nagy fordulatot hozott az életébe. Adolf Hitler kancellárrá való kinevezésére állítólag ma is élénken emlékszik, de elsősorban arra, ahogy zsidó származása miatt folyamatosan zaklatják a helyi Hitlerjugend-tagok. Mivel tanulmányait képtelen volt folytatni, édesapját pedig elbocsátották tanítói állásából, a család rövid londoni kitérővel New Yorkba menekült 1938-ban. Ez utólag különösen bölcs döntésnek bizonyult, hiszen a család otthon maradt tagjainak többsége nem élte túl a holokausztot. Heinz Kissinger azonban új esélyt kapott, és intellektuális képességeit kihasználva valóra váltotta az amerikai álmot.

A Kissinger család Manhattan egy olyan negyedében telepedett le, amelyet az ott élő rengeteg németországi zsidó közösség miatt gyakran csak „Negyedik Birodalomnak” neveztek. Ők azonban mindent elkövettek az asszimilálódás érdekében: rögtön munkát vállaltak, keresték a kapcsolatot az amerikaiakkal, és bár még otthon is angolul beszéltek, soha nem vesztették el német akcentusukat. (Ha valaki meghallgatja Kissinger előadásait, még 85 évvel az amerikai letelepedése után is hallani fogja ezt a sajátos akcentust.) Valószínűleg ő maga sem gondolta volna, hogy rövidesen visszatér Németországba. 1943-ban kénytelen volt megszakítani tanulmányait, ugyanis az amerikai hadseregnek a hamarosan induló európai hadjárathoz szüksége volt olyan emberekre, akiknek vág az eszük, és folyékonyan beszélnek németül. Így került 1944 őszén Nyugat-Európába, ahol elsősorban a hírszerzésben hasznosították képességeit. Részt vett az ahlemi koncentrációs tábor felszabadításában, majd a háború után a krefeldi közigazgatás kiépítését és az egykori magas rangú nácik elfogását bízták rá. Ezekben az években jobban megismerte az amerikai szervezeteket és alacsony szintű döntéshozatalt, és természetesen önmagát is, hiszen óriási felelőssége volt a helyiek életének helyreállításában, és gyakran kellett önmérsékletet tanúsítania.

1947-ben visszatért az Egyesült Államokba, és igyekezett bepótolni mindazt, amiről tanulmányai kétszeri megszakítása miatt lemaradt. Alapvetően a történelem és a politikatudomány érdekelte, s ezen tudását kamatoztatta a Harvardon, ahol végül PhD-fokozatot szerzett. Erős konkurencia folyt akkoriban a Harvardon az egyetemi állásokért: Kissingeren kívül olyan, később világhírűvé váló szakértők próbálták megvetni lábukat, mint Samuel Huntington vagy Zbigniew Brzeziński. (1959-ben éppen Kissingernek ítélték oda azt a docensi állást, amelyre Brzeziński vágyott, aki végül emiatt a Columbiára „költözött”.) Kissinger az 1950-es, 1960-as években az akadémiai karrierjének építése mellett egyre nagyobb befolyást szerzett az amerikai külpolitikában. Vitaköröket indított, nyíltan állást foglalt a hidegháború „nagy kérdéseiben”, és különböző tanácsadói szerepet vállalt. Brzezińskivel ellentétben végül a republikánusok mellett tette le a voksát, de eleinte nem támogatta Richard Nixon jelölését, sőt kifejezetten rossz véleménye volt róla, amit elsősorban nem saját személyes tapasztalata, sokkal inkább a környezete alakított ki benne. Nixon jelölésével a Republikánus Párt bukását vizionálta, aki végül – noha 3 millióval kevesebb szavazatot kapott, mint az 1960-as választásokon Kennedy ellen – képes volt legyőzni demokrata ellenfelét, Hubert Humphrey-t. Ennél is megdöbbentőbb volt Kissinger számára, hogy a belső körökben ismert véleménye ellenére Nixon felkérte őt nemzetbiztonsági tanácsadónak, amit rövid hezitálás után elfogadott. Kétségtelen, hogy szerette volna kipróbálni magát egy ilyen pozícióban, ugyanakkor a hitelvesztésének elkerülése érdekében nem fogadhatta el rögtön az ajánlatot. Hamarosan kiderült, hogy kifejezetten élvezte e szerepet, és a médiában való rendszeres megjelenése miatt a nézők számára idővel összeforrt az arca az amerikai külpolitikával. 1969 januárjától tehát nemzetbiztonsági tanácsadóként szolgált, majd 1973-tól 1977-ig külügyminiszterként, utóbbit folytatva Nixon bukását követően is, Gerald Ford elnöki évei alatt.

Kissinger ezen nyolc év alatt erősen megosztó személyiséggé vált, hiszen az általa oly becsben tartott reálpolitika a számtalan eredménye mellett néhol szörnyű következményekkel járt. Bizonyára máshogy emlékeznek tevékenységére Kínában és Pakisztánban, mint Kambodzsában vagy Chilében. Őszinte csodálója volt a 19. századi „európai koncertnek”, a többpólusú hatalmi egyensúlynak, s részben ez motiválta a bipoláris világ „kinyitására” Kína bevonásával. Az 1960-as években még elképzelhetetlennek tartották a kommunista Kínával való amerikai kiegyezést, Kissinger azonban – Nixon teljes támogatásával – a kapcsolatok normalizálására törekedett, ezzel nyomást gyakorolva a Szovjetunióra. Ugyancsak óriási eredménynek számított az 1973-as arab–izraeli háború után a Közel-Keleten egy olyan helyzetet teremtenie, amely megalapozta a későbbi, viszonylag békés időszak kezdetét.

A vietnámi háború az 1968-as elnöki választások egyik központi témája volt, amely során Nixon azzal kampányolt, hogy elhozza a békét az amerikaiak számára, hiszen már elegük volt az elhúzódó, óriási anyagi és emberáldozattal járó konfliktusból. Ugyanakkor nem szívesen mondtak le szövetségesükről, Dél-Vietnámról, mivel ez óriási presztízsveszteséget okozott volna. Éppen ezért Kissinger igyekezett olyan békét kötni, amely nem járt volna ázsiai pozícióik jelentős gyengülésével, és mivel alapvető érdekellentét állt fenn köztük és a dél-vietnámiak között, a siker érdekében titkos tárgyalásokat folytatott az északiakkal. Ez a fajta „titkos diplomácia” Woodrow Wilson óta távol állt az amerikai hagyományoktól, és alapvetően az újkori Európára emlékeztetett. Noha Kissinger összesen 68 találkozón vett részt észak-vietnámi kollégájával, Lê Đức Thọval, az álláspontok nem közeledtek, és az amerikaiak úgy döntöttek, hogy a szomszédos Kambodzsa és Laosz bombázásával gyakorolnak nyomást a Vietkongra. A háború kiterjesztése elsősorban Kambodzsát tette tönkre évtizedekre. Az amerikaiak négy év alatt több bombát dobtak az országra, mint a második világháború alatt az egész csendes-óceáni hadszíntérre, és az irántuk érzett gyűlölet nagy szerepet játszott a Vörös Khmer későbbi felemelkedésében, amely az emberiség egyik legszörnyűbb genocídiumába torkollott. Sem ez, sem Észak-Vietnám masszív bombázása nem hozta meg a várt sikert, így végül 1973 januárjában az amerikaiak kénytelenek voltak belemenni egy olyan békeszerződésbe, amely a kivonulásukkal és később Dél-Vietnám összeomlásával járt. Ennek ellenére Kissinger akkoriban rendkívül népszerű volt hazájában, hiszen elhozta a várva várt békét, és óriási vitákat kiváltva, neki (és Thọnak) ítélték a Nobel-békedíjat.

Ugyanakkor gyakran őt okolják a Kelet-Pakisztánban történt népirtásért, illetve a Latin-Amerikában végrehajtott erőszakos jobboldali kormányváltásokért, puccsokért. A hírhedt Kondor-akció keretein belül olyan vezetőket juttattak hatalomra, akik bár politikai ellenfeleikkel kíméletlen módon elbántak, Washington számára megbízható szövetségesnek tűntek. Az egyik legismertebb eset Chilében történt, ahol miután elnökké választották a szocialista és Kuba-barát Salvador Allendét, amerikai segítséggel Augusto Pinochet tábornok sikeres államcsínyt hajtott végre, és az akció Allende halálával járt. Bizonyos értelmezések szerint Allende gyűlöletében közrejátszott az is, hogy Kissinger a weimari rendszer gyermeke volt, hiszen az a körülmény, hogy demokratikus keretek között választották meg Allendét, még inkább veszélyessé tette őt a szemében, és attól tartott, hogy Chile hasonlóan szélsőséges pályára lép, mint egykor Németország.

Kissinger tevékenységét gyakran nevezik pragmatikusnak, és a nemzetközi kapcsolatok iskolái közül elsősorban a klasszikus realizmust társítják a nevéhez. Külügyminiszterként szokatlanul nyíltan beszélt az amerikai hatalmi érdekekről, s nem volt rest különböző eszközökhöz nyúlni ezek fenntartásáért. Mentorának elsősorban Hans Morgenthaut tartotta, aki szintén a származása miatt menekült Németországból az Egyesült Államokba, és a realizmus egyik legismertebb képviselője volt. Szoros munkakapcsolat alakult ki köztük a Harvardon, de később megromlott a viszonyuk, ugyanis Morgenthau nyíltan kritizálta az amerikaiak vietnámi szerepvállalását, míg Kissinger ezt nyilvánosan nem ismerte el. A Kissinger-féle reálpolitika megkövetelte a rugalmasságot, a nemzetközi helyzethez való alkalmazkodást és az államérdek követését, akár az olyan idealista gondolatok, mint az emberi jogok védelmének feladása révén is. Nem véletlen tehát Kissinger csodálata a 19. századi európai hatalmi rendszer iránt, amelyben éppúgy igyekezett Anglia és Ausztria feltartóztatni a napóleoni Franciaországot, mint az Egyesült Államok a hidegháborús Szovjetuniót. A gyakran csak „amerikai Metternichnek” nevezett Kissinger világában tehát a nagy döntéseket nem befolyásolhatták az olyan tényezők, mint a moralitás vagy a közvélemény pillanatnyi állása.

Kissinger végül politikai értelemben túlélte a Watergate-botrányt, és csak azután esett ki a döntéshozatalból, miután a demokrata Jimmy Carter legyőzte Fordot az 1976-os választásokon, aki mellett a már említett Brzeziński lett a nemzetbiztonsági tanácsadó. Óriási befolyása azonban ezzel nem szűnt meg, hiszen egyrészt aktív maradt a diplomáciában (bizonyos megbízatások keretein belül), tanácsadóként is dolgozott, és visszatért az akadémiai életbe, oda, amelyet az 1960-as években félretett. Realista gondolkodása addigra már természetesen csiszolódott, és legismertebb könyveit az utóbbi harminc évben írta. Azon kevés egykori aktív döntéshozó közé tartozik, aki a politikai pályafutását követően elemzőként is folyamatos reflektorfényhez jutott. Kissinger neve fogalommá vált: a világ különböző egyetemein a tananyag részét képezi (ahogy kínai hallgatóimtól kiderült, Kínában kiváltképpen), mondatait gyakran idézik politikusok, a „kissingeri” jelzőt pedig hol pozitív, hol negatív előjellel használják. Idős kora ellenére a mai napig aktív, és szívesen kikérik véleményét az ukrajnai háború, a Kínával való rivalizálás és a 21. századi kihívások kapcsán. Külügyi tevékenysége és realista gondolatai a következő évtizedekben is feltehetően élénk viták tárgyát képezi majd.

Hevő Péter

Felhasznált irodalom:

Berman, Larry (2001). No peace, no honor. Nixon, Kissinger, and Betrayal in Vietnam, New York: Free Press.

Hanhimäki, Jussi (2004). The Flawed Architect: Henry Kissinger and American Foreign Policy.

Isaacson, Walter (1992). Kissinger: A Biography. Simon & Schuster

Kissinger, Henry (1996). Diplomácia; ford. Baik Éva et al.; Panem-Grafo–McGraw-Hill.

Kissinger, Henry (2015). Világrend; ford. Kállai Tibor, Pataky Éva; Antall József Tudásközpont, Budapest.

Kissinger, Henry (2019). Fehér házi éveim, 1-3.; ford. Magyarics Tamás; Antall József Tudásközpont, Budapest.

Lord, Winston – Kissinger, Henry (2019). Kissinger on Kissinger: Reflections on Diplomacy, Grand Strategy, and Leadership, All Points Books.

Ezt olvastad?

„Közép- és Kelet-Európa új történetei!” – A NEPOSTRANS ERC projekt konferenciája

2023. szeptember 7-én és 8-án rendezte meg a NEPOSTRANS, vagyis „Negotiating post-imperial transitions: From remobilization to nation-state consolidation. A comparative

X