KL Auschwitz-Birkenau: „Minden idők legnagyobb embermegsemmisítő intézménye”

Auschwitz neve a világ minden táján egyet jelent a náci terrorral és népirtással. A hírhedtté vált haláltábort a németek 1940-ben hozták létre az Oświęcim nevű lengyel városka közelében, miután a Harmadik Birodalom megszállta Lengyelországot. A település nevét németes hangzásúra változtatták, eredeti lengyel lakóit kitelepítették, házaikat lerombolták – kivéve a nagyobb és kényelmesebb házakat, amelyek a későbbiekben az őröknek és családjaiknak szolgáltak lakóhelyül.

Forrás: auschwitz.org

Kezdetben Auschwitz a lengyel hadifoglyok számára létesült a már meglévő téglaépületek felhasználásával, majd az 1942-es wannseei konferencia után kibővítették, haláltáborrá alakították, illetve létrehozták a közeli, mindössze három kilométerre fekvő Birkenauban a még nagyobb kiterjedésű „halálgyárat”, s így egy valóságos táborkomplexum jött létre. Az említettek mellett negyven kisebb-nagyobb tábor is létesült, ezek alapvetően munkatáborok voltak – mezőgazdasági, illetve arra épülő ipari termelést végeztek, a legismertebb az Auschwitz-III Monowitz, mely az  IG Farben konszern Buna-Werke gyárának munkaerőszükségletét elégítette ki.

Forrás: auschwitz.org

A helyszínt bejárva érthetővé válik, miért csak viszonylag későn, 1944 áprilisában sikerült két szlovák zsidónak megszöknie Auschwitz-Birekanuból. A táborkomplexumot folyók vették körül, szinte lehetetlenné téve a menekülést. A barakkokat és a hozzájuk tartozó épületeket dupla szögesdrótkerítéssel vették körbe, melyek mellett gereblyézett területet, „senki földjét” hagytak szabadon. A homokban (télen a hóban) lévő árulkodó lábnyomok rögtön nyilvánvalóvá tették, ha esetleg valakinek a sűrűn elhelyezkedő őrtornyok ellenére sikerült volna átjutni ezeken az akadályokon. Jellemző egyébként a táborvezetés mentalitására, hogy már az is szökési kísérletnek számított, ha valaki csak megközelítette a szögesdrótkerítést. Ilyenkor az őrök figyelmezetés nélkül lelőtték az illetőt. A szökést megakadályozó rabtartót több napnyi eltávval jutalmazták.

Auschwitzban a rabok haját a megérkezésükkor lenyírták – így egy esetleges szökés esetén még könnyebb volt a kézrekerítésük. Szintén itt vált elterjedtté az azonosító tetoválás készítése. A szabadulást kockáztatókat az is visszatartotta, hogy hátramaradt társaikat kegyetlen büntetésnek vetették alá: kivégezték, halálra éheztették vagy a karcerban arra kényszeríttették őket, hogy egész éjszaka álljanak, a végletesen elcsigázott rabokat aztán néhány nap múlva a nehéz fizikai munkára alkalmatlannak nyilvánították és meggyilkolták.

Fotó: Maróti Zsolt Viktor

A tábort teljesen elkülönítették a környező világtól, semmiféle információ nem juthatott ki vagy be. A nemzetiszocialisták így biztosították, hogy teljes titokban, a világ közvéleménye elől elrejtve hajthassák végre ördögi tervüket – a zsidók és más, életre alkalmatlannak nyilvánított „fajok” kiirtását. Auschwitz a nácik által a második világháború alatt megszállt és függésbe vont területek középpontjában helyezkedett el, így szinte törvényszerűvé vált, hogy a táborok alkotta világ központjává váljon. Rudolf Höss „minden idők legnagyobb embermegsemmisítő intézményének” nevezte Auschwitzot.

Fotó: Maróti Zsolt Viktor

Auschwitz I

A „fő tábor”, illetve ahogyan a későbbiek során nevezték, „Auschwitz-I” kezdetben 10-12 ezer fogoly befogadására volt alkalmas, de az sem volt ritka, hogy a fogvatartottak száma elérte a 15.000 főt. Ez volt a komplexum adminisztrációs központja, ettől nem messze, az első krematóriumtól pár száz méterre magasodott a lágerparancsnok lengyelektől kisajátított villája. A tábor területén ma múzeum és emlékhely működik, mi is itt kezdtük a látogatást. Miután a biztonsági ellenőrzésen átestünk (nagyobb táskával, hátizsákkal nem lehet belépni), magyarul kiválóan tudó lengyel idegenvezetőnk, Eva átvezetett bennünket a hírhedtté vált „Arbeit macht frei” („A munka szabaddá tesz”) feliratú kapu előtt. A cinikus mondat egyben rendkívül hazug is volt. A foglyok megérkezésekor az őrök rövid beszédet intéztek hozzájuk, amelyben nyilvánvalóvá tették, hogy a náci birodalom rabszolgamunkájukért cserébe soha nem adja vissza szabadságukat – éppen ellenkezőleg: az egyetlen menekülési lehetőség számukra a halál. Olykor azt is hozzátették, hogy „akinek nem teszik, az nyugodtan markolja meg a magasfeszültségű kerítést”

Fotó: Maróti Zsolt Viktor

Maga a tábor első látásra nem kelt iszonytató benyomást, sőt, éppen ellenkezőleg. A filmes alkotásokkal ellentétben, amelyekhez a későbbi táborok rabok által összeeszkábált barakkvégtelenjeit választották színhelyül, Auschwitz-I a várakozásunkkal ellentétben a rendezettség és átláthatóság benyomását kelti. A mértani pontossággal felhúzott téglaépületek között kaviccsal felszórt, tágas utak vezetnek a láger közepén elhelyezkedő főtérre. Itt helyezkedik el az akasztófa, ahol az egyik alkalommal 12 személy nyilvános kivégzését kellett végignézniük társaiknak.

Fotó: Maróti Zsolt Viktor

Auschwitz-I területén 22 vöröstéglás barakk helyezkedik el. Az épületekben ma múzeumok találhatók, ahol egy-egy kiállítás emlékezik meg a különféle nemzetiségű foglyokról (a magyar áldozatoknak emléket állító kiállítás a 18-as épületben 2004-től látogatható). Ezeknek a bejárása és alapos áttekintése akár egy fél napot is igénybe vehet. A területen található múzeumok anyaga jól válogatott, szerkesztett, gazdag. Megnehezítette a kiállítások összeállítását, hogy fényképfelvételt magától értetődően igen nehéz volt találni a megsemmisítő táborról. A rabok számára tilos volt a fényképezőgép birtoklása, az őrök pedig értelemszerűen nem készítettek felvételeket a vonatszerelvények érkezéséről és az áldozatok kivégzéséről. A lengyel és egyéb hadifoglyokról kezdetben készítettek rabosító fényképeket (a jellegzetes csíkos ruha mellett feltűnő az arcokon a verések nyoma), ezeket az egyik kiállítófolyosó végeláthatatlan hosszában meg is szemlélhetjük. Külön érdekesség, hogy a nyilvántartások alapján nem csupán a nevet tüntették fel a képek alatt, hanem azt is, hogy mikor került be az illető a táborba és mikor halálozott el – a két adatot összevetve az mondható el, hogy a kemény munka, a fizikai szenvedés és a nélkülözés következtében alig voltak olyanok, akik két-három hónapnál tovább bírták.

   

Fotó: Maróti Zsolt Viktor

Néhány fényképfelvétel mégis fennmaradt a táborról – érdekes például annak az egy beregszászi nőről és családjáról készített felvételeket tartalmazó albumnak a sorsa, amely a vakszerencsének köszönhetően került a múzeum tulajdonába. Ebben a transzport érkezését és a szelekció folyamatát vehetjük szemügyre, az egyik képen feltűnik a „halál orvosa”, dr. Mengele is, aki élet és halál uraként cigarettázva dönt az érkezők további sorsáról. Egy másik fotósorozat egy becsempészett fényképezőgéppel készült, az egyik hullaszállításra kényszerített zsidó rab a krematórium környékén készített néhány fotót, amelyek alapján a hamvasztógödrök alkalmazását tudja megszemlélni a látogató. Külön érdekességként kiállítottak néhányat az őrök által készített propagandafotók közül – az egyiken egy rabokból álló zenekar látható; a jóltáplált foglyok műsorral szórakoztatják a körülöttük állókat.

Fotó: Maróti Zsolt Viktor

Ha kevés idő áll a rendelkezésünkre, semmiképpen se hagyjuk ki a tárgyi bizonyítékokat felvonultató kiállítást, ahol a tábor felszabadításakor talált különféle használati tárgyak és földi maradványok megdöbbentő tárházát vehetjük szemügyre: plafonig halmozott úti bőröndöket (rajtuk a tulajdonos neve látható, hiszen reménykedtek benne, hogy szabadulásukkor mindent visszakapnak), cipőket, lábasokat, műlábakat, szemüvegeket, emberi hajat (!). Utóbbiból a német ipar állított elő például takarót – egy ilyen tárgy is a kiállítás részét képezi. A holokauszt rémtettei közül talán itt válik leginkább nyilvánvalóvá az a szándék, hogy a nácik nem pusztán megölni és megalázni akarták ellenségeiket, hanem totálisan megsemmisíteni, s ennek során a hasznosítható dolgokat megtartani – a hamvakat szétszórták a közeli termőföldeken, az aranyfogak a birodalmi bankba kerültek, a hajakat matracokba tömték vagy a korábban már említett módon hasznosították.

Fotó: Maróti Zsolt Viktor

Szintén a szörnyűségek tárházát vonultatja fel a tábor területén elhelyezkedő börtönrekonstrukció. Az épületbe azok a rabok kerültek, akiket valamilyen (olykor egészen önkényes) ok miatt elválasztottak társaiktól. A „börtönbeli börtönből” nem volt kiút – a rabokat halálra éheztették, verték, a latrinába fojtották, de az udvaron akasztást és golyó általi kivégzést is végrehajtottak. Itt megfigyelhetjük, hogy a börtönudvarral szomszédos épület ablakait egytől-egyig bedeszkázták – a náci orvosok azon falak között hajtották végre a nők sterilizálását, s nem akarták, hogy áldozataik lássák, mi zajlik odakint. A fogda egyik cellájában a szentté avatott Maximilian Kolbe ferences rendi szerzetes számára alakítottak ki emlékhelyet. A vértanú blokkjából 1941 augusztusában egy rab megszökött, a tábor parancsnoka pedig büntetésből tíz rabot kegyetlen éhhalálra ítélt. Kolbe atya önként cserélt egy kétgyermekes családapával, böjthöz szokott szervezete két hétig bírta a megpróbáltatásokat, végül méreginjekcióval végeztek vele. (Az általa megmentett rab túlélte a koncentrációs tábor borzalmait és 1995-ben hunyt el.)

Fotó: Maróti Zsolt Viktor

A tábor területén mindenképpen tekintsük meg az egyetlen épségben maradt krematóriumot. A „végső megoldás” kivitelezésének kísérleti színhelye ugyanis Auschwitz volt. Az egyik számozott barakk pincéjében alkalmazták először a tömeges kivégzést, de a holttestek felszínre szállítását túlzottan körülményesnek találták. Ezért a tábor szélén egy földbe mélyesztett bunkert hoztak létre, amelyben több száz ember egyidejű kivégzését és megsemmisítését tudták végrehajtani. A vesztőhelyet a többivel ellentétben a tábor őrei végül nem robbantották fel – menedékül szolgált számukra az utolsó napok bombázásai alatt. Különös irónia, hogy azok, akik az emberi szenvedés láttán semmiféle együttérzést vagy részvétet nem mutattak, végül saját életüket féltve kerestek menedéket a maguk építtette földalatti kivégzőhelyen.

Forrás: auschwitz.org

Auschwitz II – Birkenau

A második látogatható tábor Auschwitz-II, amely a Birkenau nevet viselte. Ezt a nácik 1941-ben rabokkal kezdték el építtetni Brzezinka falu mellett, 1944-ben már mintegy 90.000 személy egyidejű befogadására volt alkalmas. A tábor területét az oly sok filmben látható, jellegzetes formájú épületen keresztül közelítette meg a vasúti szerelvény, melynek minden egyes marhavagonjába száz vagy még annál is több embert zsúfoltak össze. A két vágány között egy rámpa látható ma is. Itt történt a megérkezést követően a szelekció – a még munkára foghatókat elkülönítették, az időseket, betegeket, gyerekeket azonban azonnal a krematóriumokhoz vezették. A rámpa és a vágányok két oldalán sorakoznak a barakkok, illetve azok romjai. Bal oldalon a jobb minőségű, téglából emelt épületek, jobb oldalon viszont már csak a kémények állnak; a fabarakkok egy részét a tábor felszámolása előtt, a halálmenetek előtt szétszerelték vagy felgyújtották.

  

Fotók: Maróti Zsolt Viktor

A birekanui láger szabadon bejárható, az épületekbe belépve hű képet kaphatunk az itteni fogvatartottak életkörülményeiről. A tábor felszabadítását megörökítő fotókról jól ismert háromemeletes priccsek szörnyű látványt nyújtanak – a visszaemlékezések szerint a legrosszabbul az járt, aki a legalsó szintre került, ahol deszka sem volt. A föntről szivárgó vizelet mellett az alsó szinten a hideg és a patkányok fokozták az embertelen körülményeket. Akiket nem pusztítottak el azonnal a megérkezést követően, az néhány nap alatt bizonyosan elkapott valamiféle fertőzést – vezetékes víz nem volt, az épület melletti árokból lehetett inni. A nyilvános illemhely napjában kétszer volt használható – kint őr jelezte tapssal annak a tíz-tizenöt másodpercnek a lejártát, amelyet egy-egy ember a személyes higiéniájára fordíthatott. Birkenau konyhaépülete mellett ma is ki van állítva az a szekér, melyen nem csupán a kenyér érkezett, de amelyen a halottakat is szállították kifelé.

Fotó: Maróti Zsolt Viktor

A tömeges megsemmisítések nagy része a birkenaui lágerban zajlott – a tábor szélén elhelyezkedő erdőben alakították ki azokat a krematóriumokat, amelyekben az ide szállított emberek nagy részét elpusztították; sokukat közvetlenül megérkezésük után. Birkenau területén zajlott a nagyüzemű megsemmisítések mintegy 90 %-a. Az itteni első gázkamra 500-700 ember egyidejű kivégzését tette lehetővé, a másodikban mintegy 1000 embert tudtak elgázosítani. A krematóriumok ma romos állapotban vannak, az őrök ugyanis, mikor kénytelenek voltak feladni a tábort, a levegőbe röpítették valamennyit, hogy megsemmisítsék a „megnevezhetetlen bűntett” legfőbb bizonyítékát. A romok ma is láthatók, illetve az Auschwitz-I. területén megtekinthető múzeumban van egy makett, amely az itteni épület méretarányos rekonstrukciójaként lehetővé teszi a látogatóknak a tömeggyilkosság kivitelezésének megismerését – előbb egy vetkőző, majd maga a gázkamra következett, végül pedig a testek elhamvasztására szolgáló kemencék kaptak helyet ezekben az épületekben. Idegenvezetőnk elmondta, hogy mikor a krematóriumok teljes kapacitását kihasználták, az innen mintegy harminc kilométerre áttelepített nagyszülei szeles időben érezték azt a szörnyű szagot, mely nyilvánvalóvá tette, hogy valami rettenetes dolog történik Auschwitzban.

   

Fotók: Maróti Zsolt Viktor

***

Nehéz megfogalmazni mindazt, amit az auschwitz-birkenaui táborkomplexum, múzeum és emlékhely felkeresése után érzek. Maga a kiállítás kerüli a fekete turizmusra jellemző, ma oly divatos ismertetőjegyeket. Nem akar sokkolni. Csak elvétve találkozhatunk a vitrinekben azokkal a fényképfelvételekkel, amelyek bejárták a világot a tábor felszabadítását követően. Idegenvezetőnk sem ad elő rémisztő és borzalmas történeteket, pedig nyilván könnyűszerrel megtehetné. A számok és a mindennapok szenvedései, a személyes sorstragédiák annál beszédesebbek. Az egyes termekben a legmegdöbbentőbb és legszembetűnőbb a mennyiség – hatalmas kiállítótér a mennyezetig feltöltve fésűkkel, lábasokkal, cipőpasztával. Utóbbi jól mutatja a haláltábor egyik sajátosságát – az ide érkezők semmit sem tudhattak a hely valódi természetéről, máskülönben nem hozták volna magukkal a cipőápoláshoz használt felszerelést.

Auschwitz-Birkenau meghökkentő mementója a huszadik század egyik totalitárius diktatúrája által kivitelezett tömegmészárlásnak.  A múzeum méltó emléket állít nem csupán az itt elpusztítottaknak, de mindannak a hatmillió zsidónak és nemzsidónak is, akiket koncentrációs és haláltáborokban kínoztak halálra vagy semmisítettek meg. A kivitelezés tervszerűsége, a megvalósítás precizitása, az áldozatok száma és az emberi méltóságtól való megfosztás minden egyes aspektusa egyetlen összefüggő felkiáltójelként magasodik a huszonegyedik századi szemlélő fölött – Auschwitz nem pusztán az itt megalázott és meggyilkolt emberek millióira emlékeztet, hanem valami megmagyarázhatatlan és megérthetetlen dologra is, amely ott szunnyad az ember lelkének legmélyebb és legsötétebb rétegeiben, s amelyet embertelenségnek is nevezhetnénk, ha ez nem lenne paradoxon.

***

Írásom végén szeretnék köszönetet mondani Hidasi Endrének, a Dunamenti Zsidó Kulturális Egyesület elnökének, aki lehetővé tette, hogy néhány diákommal szervezett program keretében látogathassam meg az auschwitz-birkenaui emlékhelyet. Az ő szavaival zárnám cikkemet: „Aki ezt a helyet felkeresi, annak semmit sem kell mondanunk. Pontosan tudja, hogy hová megy és milyen célból.”

Maróti Zsolt Viktor

Ezt olvastad?

“Drága szüleim, ha tudtok, szerezzetek nekem bőr csizma felsőrészt és 37-es fa cipőtalpat, és küldjétek el nekem, mert nincs mibe