A könyvtár- és múzeumalapító Széchényi Ferenc élete
Az 1820. december 13-án elhunyt Széchényi Ferenc számos jelzőt kapott az utókortól: mecénás, alapító, államférfi, lovag, jozefinista, szabadkőműves, ateista (majd később hitbuzgó); ám a leggyakrabban gróf Széchenyi István apjaként és a Magyar Nemzeti Múzeum alapítójaként, az Országos Széchényi Könyvtár névadójaként hallhatunk róla. Neve mellé írható még a földbirtokosi és hivatalnoki foglalkozás is, mivel többek között a főispáni, királyi kerületi biztosi, a horvát bán helyettesi, főkamarásmesteri, országbíró-helyettesi posztokat is betöltötte. Mindezek ellenére elmondhatjuk, hogy Széchényi Ferencet nem ismeri kellőképpen az utókor.
A Széchényi (h)ősök
Széchényi Ferenc 1754. április 29-én, a Sopron vármegyében fekvő fertőszéplaki családi kastélyban jött világra. Családja a Magyar Királyság jómódú, előkelő famíliáinak egyike volt, és kiterjedt birtokokkal, kastélyokkal, bécsi udvari kapcsolatokkal rendelkezett. Ősei között végvári vitézeket, várkapitányokat, főpapokat, udvarhölgyeket, ispánokat egyaránt találunk. Édesapja, gróf Széchényi Zsigmond (1720–1769) a császári hadseregben kezdte a pályáját, majd visszavonult birtokaira, és azokat igazgatta. Ezt a munkát édesanyja, Cziráky Mária (1724–1787) folytatta férje halála után.
Apja halálakor, tanulmányainak 1771-es befejezéséig Széchényi Ferenc a soproni, illetve a nagyszombati jezsuita gimnázium növendéke volt, majd 1772-ben a bécsi Tereziánumba került, amelynek mind tanári kara, mind könyvtára nagy hatást gyakorolt rá. 1774-ben visszatért Magyarországra, és közhivatalt vállalt. Ennek az évnek az októberében elhunyt bátyja, József, így – tekintetbe véve, hogy gyermektelen nagybátyjai is sorra meghaltak a ’60-as és ’70-es években – a Széchényi család birtokai az ő kezében egyesültek.
Bátyja volt feleségével kötött házassága
Már fivére halála előtt gyengéd érzelmeket táplált sógornője, Festetics Julianna iránt, és vonzalma később sem enyhült. Az ifjú özvegy a szüleihez vonult vissza Keszthelyre, de Ferenccel – már csak a birtokügyekből kifolyólag is – több levelet kellett váltania. Kezdetben Ferenc anyja és a lány édesapja, gróf Festetics Pál is ellenezte a házasságot. Jó barátja, gróf Festetics György – a lány bátyja, a keszthelyi Georgikon későbbi alapítója – azonban segítette őt húga szimpátiájának és a házassághoz szükséges pápai engedélynek a megszerzésében. Széchényi Ferenc kitartó udvarlását látva nemcsak Festetics Julianna, de a házasságot ellenző szülők is megenyhültek.
Végül három évi udvarlást követően és pápai engedéllyel (1777) Ferenc elvehette bátyja özvegyét. Julianna első, két évig tartó házassága során gyermektelen maradt, Ferenccel azonban már frigyük tizedik hónapjában (1778) megszületett első fiúk, akit – vélhetően a jóbarát és testvér után – Györgynek neveztek el. Az elsőszülött azonban – ahogy a korban ez gyakran előfordult – még a jövő évet sem érte meg. Következő gyermekük, Lajos három évvel később született (1781), majd érkezett Francisca (1783), Zsófia (1788), Pál (1789) és végül István (1791), akik immár mindnyájan megérték a felnőtt kort.
Helyettes horvát bán
Széchényi Ferenc – 1776 óta – táblabíróként dolgozott, amikor Mária Terézia (1717–1780) negyvenéves uralkodást követően elhunyt. Az új uralkodó a fia, II. József (1741–1790) lett, akinek hatalomra kerülésével változások kezdődtek. A reformtervek eleinte elnyerték Széchényi szimpátiáját, és tevékenyen támogatni akarta „a kalapos király” politikáját. Azokhoz akart tartozni, akik a haladásért dolgoznak, és bár vallásos neveltetést kapott, az egyház hatalmi pozíciójának és a nemesi kiváltságoknak az átalakításában hitt. Két fél közé szorulva igyekezett a kor „arisztokrata hivatása szerint” karrierjét építeni a bécsi udvarnál és gyarapítani a családi vagyont. Nem volt könnyű helyzete, hiszen egyik oldalról a radikális változást akaró jozefinistáknak, a másikon a felháborodott és elégedetlen magyar nemességnek kellett megfelelnie.
Az ifjú gróf 1783-ban hatalmas lehetőséghez jutott. II. József gróf Esterházy Ferencet nevezte ki Horvátország bánjának, akire azonban udvari kancellárként is számított. Esterházynak kellett valaki, aki „beugrik” helyette, Széchényinek pedig sikerült elnyernie a rokonszenvét, és jónevű udvari pártfogókra is talált. A császár elfogadta a felterjesztést, és kinevezte helyettes horvát bánnak. Vezetése alá tartozott Horvátország és Szlavónia, melyekre széleskörű vezetői meghatalmazást kapott, ami amellett is komoly megbízásnak számított, hogy a nagyobb horderejű ügyekben egyeztetnie kellett Esterházyval. Helyettes bánként ki kellett hirdetnie és végre kellett hajtatnia II. József rendeleteit. A horvát-szlavón részek igazgatása mellett a báni tábla elnöke volt, és további rendkívüli ügyekkel is foglalkozott, például hídépítéssel, folyószabályozással, lápkiszárítással, határkiigazítással vagy az 1784-es népösszeírással.
Királyi kerületi biztos
Széchényi nem helyeselte a Szent Korona kiszállítását az országból és a nyelvredeletet is elutasította, de a császár hű alattvalója maradt. Az ország közigazgatásának új rendszerében (II. József tíz kerületre osztotta Magyarországot, mindegyik élén egy-egy királyi biztossal) szerepet vállalt. Széchényit a főkancellár értesítette, hogy a zágrábi kerület királyi biztosává jelölték. A másik kilenc jelölt közül négyen visszautasították a magas hivatalt – Magyarország történelmileg kialakult államrendszerének semmibevételét látták benne – és Széchényi is habozott kezdetben, de végül letette a császárnak az esküt, ezzel titkos tanácsos és a zágrábi kerület királyi biztosa lett. Mindezzel Pozsega vármegye főispánja, Kőrös, Szerém, Varasd, Zágráb és Zala megyék főispáni helytartója is lett egyben. Döntéséért számos kritika érte a kortársaktól, de nagy szorgalommal és odaadással dolgozott. Feladatát 1786-ig látta el, ekkor egészségi okokra hivatkozva beadta lemondását és visszavonult. Döntésének hátterében nemcsak megromló egészségi állapota állhatott, hanem az is, hogy nehezen viselte a II. József radikális politikájának végrehajtása során ráháruló terheket.
Széchényi Ferenc nagy utazása
Széchényi feleségével és kíséretével – titkára, orvosa, két szolgálója – 1787 tavaszán útra kelt Bécsből. A titkár megválasztásában figyelmet fordított arra, hogy irodalmi készségekkel rendelkező személy legyen, aki útleírás elkészítésére is alkalmas. Így esett a választása Ribini Jánosra a göttingeni egyetemről. Utazásának főbb állomásai Prága, Berlin, Göttingen, Köln és Aachen voltak, majd Belgiumon át Angliába hajózott, ahol – miként később fiát, Istvánt is – a gyáripar, a mezőgazdaság, az állattenyésztés érdekelte, továbbá számos előkelő családot, tudósokat, könyvtárakat és egyetemeket is meglátogatott. Az útja során gyűjteményét ritka könyvekkel és érmékkel gyarapította. A nyugati világ fejlettségét látva Magyarország elmaradottságát gyakorlatban is tapasztalta. Ez azonban ahelyett, hogy kedvét vette volna, még inkább ösztönözte a hazai viszonyok megreformálására. Az utazásról közel egy év múlva, 1788 elején tértek vissza.
Szabadkőművesség
Az 1740-es évektől kezdve a Habsburg Birodalom területén – így Magyarországon is – sorra alakultak a szabadkőműves páholyok, amelyek a magyar felvilágosult gondolkodók jelentős szervezeteivé váltak. Az „elit” a titkos találkozók alkalmával egyeztetett a szükséges reformokkal kapcsolatban.
Gróf Széchényi Ferenc szintén szabadkőműves lett. Vélhetően egy bécsi páholyhoz vagy a Pozsonyból 1783/1784-ben Budára költöző „A hallgatagsághoz” nevű páholyhoz csatlakozott először. 1785-ben már mestere volt a Vas megyei „Az aranykerékhez”, valamint 1786-tól a budai „Az első ártatlansághoz” nevű páholynak. A gróf szabadkőműves neve a „Placidus”, vagyis a „Békés” volt. Könyvtárából számos szabadkőművességhez köthető mű maradt ránk, és habár 1795-ben betiltották a titkos társaságokat, Széchényi Ferenc vélhetően továbbra is szabadkőműves maradt.
Nápolyi útja
1790. november 15-én, Pozsonyban került sor II. Lipót (1747–1792) magyar király koronázására – ahol Széchényi is jelen volt. Az ünnepségen részt vett IV. Ferdinánd nápolyi király és családja. A magyar főurak ezt nagy megtiszteltetésnek vették, ám még nagyobb meglepetést okozott, amikor a királyi pár magyar díszöltözetben jelent meg az ünnepségen. Nem sokkal később a magyar rendek a szép gesztus viszonzása mellett döntöttek. Az országgyűlés elhatározta, hogy emlékérmeket veret, és egy köztiszteletben álló főurat Nápolyba küld, hogy átnyújtsa azt az uralkodócsaládnak. A nem kis költséggel járó megbízatásra Széchényi Ferencet kérték fel, aki vállalata a megtisztelő küldetést.
Széchényit nagy tisztelettel fogadták Nápolyban, akárcsak a császár rendkívüli követét. A trónteremben a király és a királyné magyar díszruhában fogadta őt, majd Széchényi átnyújtotta a magyarok ajándékát. Ezután még számos protokolláris esemény következett. Végül, IV. Ferdinánd Széchényi Ferencet a Szent Januáriusz rend lovagjává avatta, ezzel ő lett az első külföldi – és magyar nemes –, aki elnyerte ezt a rangos kitüntetést.
Csokonai Vitéz Mihály verset írt útjáról, melynek rövid részlete a következő:
„Ki Nápolyba menvén országos követnek,
Dicsőséget szerzett a magyarnemzetnek.
Bámulva csodálta Nápoly csinos népe,
Milyen a felséges magyar nemzet képe (…)
Örök dicsőséget szerzett a hazának,
Méltó tiszteletet nyert önnön magának.”
A kultúra és a tudomány mecénása
Széchényi Ferencet a tudományos és kulturális élet mecénásaként tartjuk számon. Politikai-közéleti tevékenysége mellett a korabeli kulturális életre is nagy figyelmet fordított. Szerette a művészeteket, a zenét, az irodalmat és a tudományt. Anyagilag és erkölcsileg egyaránt támogatást nyújtott több neves művésznek és tudósnak, többek között Révai Miklósnak, Batsányi Jánosnak, Hajnóczy Józsefnek, Csokonai Vitéz Mihálynak és Tessedik Sámuelnek. Tervszerűen készítette elő nagy életművét, a Magyar Nemzeti Múzeum és az Országos Széchényi Könyvtár alapját képező gyűjteményét.
Széchényi Ferenc 1802 márciusában folyamodott engedélyért I. Ferenc (1768–1835) magyar királyhoz, hogy tudományos gyűjteményét és könyvtárát hazájának adományozhassa. Az uralkodó engedélyezte számára közhasznú cselekedetét, így 1802. november 25-én Magyarországra hagyományozta kincseit. (A mai napig ezt a napot tekintjük a Magyar Nemzeti Múzeum alapítási dátumának.)
Gyűjteményének katalógust állíttatott össze, amit kinyomtatva elküldött uralkodóknak, tudósoknak és tudományos intézményeknek. Munkásságának elismeréséül több tudományos egyesület, így a göttingeni Tudós Társaság, a jénai Tudós Társaság, a varsói Királyi Irodalmi Társaság, a bécsi Szépművészeti Akadémia és Gazdasági Egyesület, valamint a brünni Morva-sziléziai Gazdasági Egyesület is a tagjai közé választotta. 1808-ban a rangos Aranygyapjas rend lovagja lett
Széchényi a maga módján szerény ember volt, ezért nem akarta, hogy az általa támogatott szerzők dicsőítsék őt; ennek ellenére születtek róla szóló művek. Ilyen volt Csokonai Vitéz Mihály: Gróf Széchényi Ferenc Ő excellentiájához című verse (részlet):
„Nagy lélek! te a ki fényt hintesz
A homály vak rejtekibe
[…]
Hogy kivánhatod, hogy ne dicsérjük
Vagy a napot vagy tégedet?
Én ugyan, ki parancsolásod
Szent törvényemnek esmérem,
Névszerint a te pártfogásod
Előbeszélni nem merem.
De a violák kilehelik,
Ki e törpe versek magok,
Hogy a te fényedtől díszellik
Uj életök, színök, szagok
[…]
Menj kis madár, menj, hogy szívhassad
A felsőbb abroncsok hevét,
Csakhogy vigyázz és elhallgassad
Gróf Széchényinek nagy nevét.”
Idővel belefásult a közügyekbe
Széchényi szinte egész életében a bécsi udvar kívánalmai szerint cselekedett, amiért gyakran nehéz helyzetekbe került. Végül már annyira belefáradt a közügyek intézésébe, a folyamatos viaskodásba és a vármegyei konfrontációkba, hogy 1811-ben teljesen visszavonult. Szembetegségére hivatkozva az összes pozíciójáról lemondott, és már az 1811. évi országgyűlésen sem jelent meg. Bécsbe költözött, majd élete hátralévő részében depressziótól gyötörve vakbuzgó vallásosságba menekült. A katolikus megújulás (rekatolizáció) egyik kulcsembere és mecénása lett.
Újabb „titkos társaság”
Széchényi egy saját közösséget is kialakított, amit a titkosrendőrség Széchényi-klubnak hívott a jelentéseiben. Az alapítón kívül tizenhárom fő tartozott a körbe, akik az ún. „pápák” voltak. Miskolczy Ambrus szerint a bibliai szám jelentéssel bírhatott, és Jézust, illetve apostolainak számát szimbolizálhatta. A legfőbb szereplő, a társaság alelnöke, Hofbauer Kelemen volt, aki Jézus szavait használta gyógyításra – többek között Széchényit is kezelte. A Széchényi klub a pápa világi és egyházi felsőbbségét hangoztatta és a jezsuita rend jogainak helyreállítását szorgalmazta. A besúgók, habár megfigyelték a közösség tagjait, arra nem tudtak rájönni, hogy mi történhetett a találkozókon.
Széchényi Ferenc halála és temetése
Másfél évnyi súlyos és fájdalmakkal teli betegséget követően, 1820. december 13-án reggeli kilenc órakor hunyt el. Hatvanhat éves volt. Halála után a holttestét Bécsből Nagycenkre szállították, ahol 1820. december 18-án örök nyugalomra helyezték a családi sírboltban. A kortársak közül sokan meggyászolták, a korabeli hírlapok pedig a „nagy férfiú” haláláról, „nemzeti gyászról” írtak.
Gróf Széchényi Ferencet, sok más „nagy emberhez” hasonlóan egyfajta belső erő hajtotta. Rangjához és címeihez képest szerény lelkületű, szorgalmas ember volt, aki megfelelni, hatni, alkotni és gyarapítani akart. Kétségkívül a magyar történelem egyik jeles alakja volt, akinek máig is sokat köszönhetünk. Habár élete végén kiábrándultan, csalódottan lépett is a másvilágba, ma, ha visszatekintene, talán optimistábban látná életművét, melynek nagy eredményeként nemcsak Magyarország Nemzeti Múzeuma és Országos Széchényi Könyvtára született meg, hanem legkisebb fia, Széchenyi István, „a legnagyobb magyar” is.
Balogh Ádám
Felhasznált és ajánlott irodalom:
Berlász Jenő: Az Országos Széchényi Könyvtár története, 1802-1867. OSZK, Budapest, 1981.
Debreczeni-Droppán Béla: Gróf Széchényi Ferenc szobra a Múzeumkertben. In. Magyar Múzeumok. (Pulszky Társaság online magazinja) 2018. 11. 26.
Fraknói Vilmos: Széchényi Ferenc. Budapest, Magyar Történelmi Társulat, 1902.
Mészáros Gábor: Tudós társaságok és donációs mecenatúra a 18. század végi irodalomban. Irodalomtörténeti Közlemények, 2019. 772–781.
Miskolczy Ambrus: Széchényi Ferenc perújrafelvétele. Magyar Szemle, Új folyam, 2018/5–6. 7–20.
Miskolczy Ambrus: Széchényi Ferenc a szabadkőművesség erénykultuszától a katolikus megújulásig. Budapest, Universitas Kiadó, 2019.
Miskolczy Ambrus: Az „ismeretlen” Széchényi Ferenc „ismert” munkálata a Habsburg birodalom hungarizálásáról. Levéltári Közlemények, 2006/2. 13–53.
Monok István: Széchényi Ferenc könyvtáralapítása. Könyvtári Figyelő, 2002/4. 643–651.
Richard Pražák (Bevezető tanulmányt írta): Széchényi Ferenc és Csehország- Levelestár. Deák Eszter, Erdélyi Lujza (S.A.R. és jegyzeteket írta). Budapest, OSZK–Gondolat Kiadó, 2003.
Schőn István: Első nemzeti intézményeink megalakulása és a szabadkőművesek. Magyar Tudomány, 2000/11. 1339–1351.
Soós István: Széchényi Ferenc, a mecénás. Magyar Múzeumok, 2002/1. 5–6.
Szőts Zoltán Oszkár: A Széchényi-gyűjteményhez tartozó dokumentumok azonosítása. Könyvtári Figyelő, 2011/4. 733–740.
Rácz Ágnes–Szőts Zoltán Oszkár: A Széchényi Könyvtár útja az alapítástól a budavari-palotaig. Újkor.hu – A velünk élő történelem. 2014. november 30.
Rennerné Várhidi Klára: Széchényi Ferenc gróf (1754–1820) és a zene a levéltári adatok tükrében. Zenetudományi dolgozatok, 2000. 217–213.
Somkúti Gabriella: Széchényi Ferenc nemzeti könyvgyűjteménye. In. Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve. 1971–1972. Budapest, OSZK, 1973.
Széchényi Ferenc, Sárvár-felsővidéki gróf. In. Veszprém Megyei Életrajzi Lexikon.
Ezt olvastad?
