Kormánypártból ellenzék – A magyar konzervatívok politikai állásfoglalásai az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc leverését követő években

Magától értetődő, hogy a nemzeti emlékezet azokat az eseményeket és csoportokat helyezi előtérbe, amelyek a magyarság szempontjából kiemelkedő jelentőséggel bírnak. Viszont a történelmi hősökkel és hőstettekkel szembenálló korabeli vélemények vagy elmarasztalásban részesülnek az utókor részéről, vagy szinte teljes feledésbe merülnek. Hasonló a helyzet Kossuth Lajos elsőszámú politikai ellenfeleivel, a magyar nemzeti eszmét látszólag háttérbe helyező magyarországi konzervatívokkal. Késő reformkori és a szabadságharcot követő jelentőségük a laikus közvélemény számára jórészt ismeretlen, és a történelmet kedvelők körében is alig ismert. Tevékenységük objektív megismerését ráadásul nagyban nehezítette, hogy a múlt században a marxista történészek célkeresztjében álltak, mint a haza és nemzet elszánt ellenségei. Szerepük szakmai alapú megismerése azonban az elmúlt néhány évtizedben fellendült, és sorra jelentek meg tanulmányok a 19. század közepén élt konzervatív politikusokról és a konzervatívok tevékenységéről. Jelen cikk a magyarországi konzervatív csoportosulás 1850-es évek eleji, a forradalom és szabadságharcot követő politikai állásfoglalásának bemutatására tesz kísérletet.

A reformkori magyar konzervatív mozgalom habár egyedi jellegzetességekkel bírt, politikai alapelvei a hagyományos konzervativizmus jegyeit viselték magukon. Az 1830-as évek végén színre lépett új generációjuk magukat fontolva haladóknak, újkonzervatívoknak, reformkonzervatívoknak nevezte, fő céljuk pedig az volt, hogy a rendi kiváltságrendszert alapjaiban sértetlenül hagyva továbbra is biztosítsák az arisztokrácia magyarországi gazdasági és politikai vezetőszerepét. Ennek érdekében igyekeztek megbontani a szintén ekkoriban új lendületet vevő liberális tábor egységét, és olyan mérsékelt, csupán szintemelő reformokat támogattak, mint a jobbágyság fokozatos megváltása, az egyéni jogkiterjesztés, vagy a közvetett nemesi adózás. Céljaik megvalósításáért szövetkeztek a Bécsből irányított magyarországi kormányzattal, ami következtében egyre távolabb kerültek a liberális reformellenzék által képviselni vélt hazai közvéleménytől. 1846 végén ők azok, akik megalapították az első modern értelemben vett magyarországi politikai pártot, a Konzervatív Pártot. Prominens képviselőik közé tartozott – a teljesség igénye nélkül – gróf Apponyi György, gróf Dessewffy Emil, báró Jósika Samu, gróf Majláth György, Somssich Pál és gróf Szécsen Antal. A párt azonban rövid működés után, az 1848. március 15-i pesti forradalom következtében létjogosultságát elveszítve megszűnt. A magyarországi forradalom és az áprilisi törvények nyilvánvalóvá tették a liberális reformellenzék elveinek győzelmét, a konzervatívok pedig ezáltal – legalábbis egy időre – kiszorultak a magyarországi politikai életből.

A Konzervatív Párt korábbi vezetői vagy Bécs felé vették az irányt, hogy minél közelebb legyenek a birodalmi döntések középpontjához, vagy saját birtokaikra vonultak vissza, és csupán külső szemlélői lettek az eseményeknek. A korábban hivatalt betöltők, illetve a párt vezetéséből kimaradók jórészt Magyarországon maradtak, sőt hivatali alkalmazá­sukat sem veszítették el. A forradalom előtt hivatali posztokat viselők jó részét ugyanis továbbra is alkalmazták az újonnan megalakuló minisztériumok 1848-ban, de fizetésüket egyelőre azok is megtarthatták, akik nem kaptak állást. A konzervatívoknak volt egy olyan rétege is, akik habár támogatásukról biztosították az új magyar kormányt, alapvetően a forradalmi eredmények felszámolásában voltak érdekeltek. Ez a réteg volt az, amely az 1848 végén meginduló császári offenzíva következtében elfoglalt területeken megszervezte az ideiglenes császári és királyi közigazgatást. Az Ideiglenes Polgári Közigazgatást Haynau 1849-es főparancsnoki kinevezéséig Szőgyény László irányította. Az 1849. március 4-i oktrojált alkotmány kiadásáig a bécsi kormányzat komolyan számolt a magyar konzervatívokkal, mint a forradalom után kiépítendő rendszer magyarországi irányítóival – februárban még egy titkos bizottság is alakult konzervatív tagokkal, hogy javaslatokat tegyen a magyarországi hadjárat sikeres befejezése utáni politikai-közigazgatási rendezés alapelveire.

Az új, de végül soha életbe nem lépő birodalmi alkotmány papíron megszüntette Magyarország birodalmon belüli különállását, és nyilvánvalóvá tette az 1848 előtti intézményrendszer megszűnését, amely a konzervatívok körében is komoly ellenállásba ütközött. Magyarország területét kerületekre osztották, a 2-6 megyét magába foglaló polgári kerületek élére pedig elsősorban magyarországi konzervatív személyiségeket neveztek ki. Ezek egy része el is fogadta a kinevezést, azonban akadtak olyanok akik visszautasították a felkérést, vagy pedig később lemondtak a tisztségről. Közéjük tartozott például Ürményi József – Fejér megye korábbi alispánja –, aki kifogásolta, hogy a hivatalos magyarországi szerveknek németül kellett leveleznie egymással, illetve elutasította a bírósági szervezet átalakítását is. Ezen okokból kifolyólag visszautasította a fehérvári polgári kerület miniszteri biztosi tisztségét. A magyarországi közigazgatás Bécsnek való alárendelését nem fogadta el Szentiványi Vince korábbi helytartótanácsos, aki emiatt elutasította a számára felkínált pesti miniszteri biztosi címet. Többen voltak, akik nem bírálták a kormányzati intézkedéseket, hanem személyes vagy egészségügyi okokra hivatkozva tagadták meg a számukra felkínált tisztségeket. A hivatalvisszautasítás egyébként komoly gondot okozott a birodalmi vezetés számára, hiszen kevés – politikailag nem kompromittált és a helyi viszonyokat ismerő – személy volt alkalmas a hivatalok betöltésére.

Mivel az egyetlen legitim erőt a konzervatívok jelentették az 1849 utáni Magyarországon, helyzetüket és szerepüket igyekeztek elfogadtatni a birodalmi kormányzattal és a hazai közvéleménnyel egyaránt. Ennek érdekében a pártkülönbségek megszűntéről, és egy általuk képviselt, de inkább csak vélt nemzeti egységről beszéltek. Míg 1848 és 1849 folyamán jellemzően Dessewffy Emil fogalmazásában elsősorban politikai vezetőknek címzett emlékiratok formájában fejtették ki véleményüket, azok sikertelensége után viszont a magyar és német nyelvű sajtóban tettek közzé cikkeket álláspontjukról. A fokozatosan beszűkülő sajtóviszonyok után – 1850. januárjában a nyíltan konzervatív szellemiségű Figyelmező című lapot is betiltották – azonban ismét váltaniuk kellett. 1850-ben először egy közös memorandumot próbáltak benyújtani az uralkodóhoz – sikertelenül –, majd 1850 és 1851 folyamán a röpiratokhoz nyúltak.

Az 1850. áprilisiában az uralkodóhoz címzett, 24 aláírója miatt a „huszonnégyek memorandumának” is nevezett néhány oldalas emlékirat mintegy összefoglalóját adta mindazon intézkedéseknek, amelyeket a konzervatívok kifogásoltak a kormányzat részéről. A dokumentum egyrészt elítélte a magyar forradalmat és szabadságharcot, ahogy az idegen intézmények behozatalát és az idegen hivatalnokok alkalmazását is, másrészt a magyar nemzet dinasztikus érzelmeit hangsúlyozta, és elismerte a modern reformok szükségességét, elfogadva a birodalom alkotmányos átalakításának gondolatát. Magyarország történelmi jogainak folytonossága és sértetlensége mellett érvelt, a magyar országgyűlés összehívását sürgette. A memorandum átvételét nem mellékesen Ferenc József elutasította. Mindenekből látszik, a konzervatívok felismerték az idő szükségét, és nem emeltek szót a forradalmi vívmányok ellen, legfeljebb a változások módját kifogásolhatták. Elsősorban Magyarország történelmi jogainak megsértését nehezményezték: az önálló magyar intézmények, mint a vármegyerendszer és az országgyűlés mellőzését; az ország területi integritásának megbontását; és az idegen, nem Magyarországról származó hivatalnokok alkalmazását. Ezek voltak azok a pontok, amelyekben egyetértés bontakozott ki az egyes konzervatív egyének között – de mindezek megfogalmazása csak nézeteik alapgondolatát jelentette, programot nem adott a jövőre nézve, és a részletekben komoly véleménykülönbségekre adott alkalmat a későbbiekre nézve.

Az újabb kudarc, az együttes fellépés fiaskója álláspontjaik egyéni kifejtésére sarkallhatta a konzervatívokat; legalábbis erre enged következtetni, hogy konzervatív szerzők tollából több röpirat is napvilágot látott 1850 és 1851 folyamán. A német nyelvű, 100-200 oldalas munkák a cenzúra miatt rendre külföldön, jellemzően német nyelvterületen kerültek kiadásra. A röpirat műfajából kifolyólag arra lehet következtetni, hogy a konzervatívok továbbra is elsősorban a közvéleményt akarták meggyőzni elveik helyességéről, hiszen minél nagyobb társadalmi bázisra volt szükségük, amennyiben egy egységes mozgalmat akartak alakítani. Azonban nemcsak a magyarországi, hanem a birodalmi közvélemény is címzettjük lehetett, hiszen a birodalmi kormány lejárató kampányt folytatott ellenük. A magyarországi közvélemény egyébként szimpatizálni is kezdett velük, de a közérzület hallani sem akart az 1848-as törvények revíziójáról. Érzékelte ezt a közeledést a birodalmi vezetés is, ezért Alexander Bach belügyminiszter offenzívába kezdett a konzervatívok ellen, akik így nem érezhették biztonságban magukat a megtorlás alatt sem.

A röpiratok szerzői között találjuk Szécsen Antalt, aki fiatal kora ellenére már 1848 előtt is a Konzervatív Párt egyik vezéralakja volt; Zsedényi Edét, aki két röpirattal is jelentkezett 1851-ig; illetve Somssich Pált, aki 1848 előtt liberálisból lett konzervatív, és sokakhoz hasonlóan szintén visszautasította a számára felkínált hivatalt 1849-ben. A röpiratokban közös, hogy mind a négy szerzemény tartalmaz sérelmeket, de azok célkeresztjében más és más áll. Mindegyik munka foglalkozik a magyarországi forradalmi eseményekkel és azok okaival, a korszakban egyre égetőbbé váló nemzetiségi kérdéssel, valamint az oktrojált olmützi alkotmánnyal.

A röpiratok megegyeznek abban, hogy európai kontextusba helyezték az 1848/1849-es magyarországi eseményeket. Ezzel elsősorban azt kívánták bizonyítani, hogy a magyar forradalom nem képviselt külön színt az európai történések között, a magyar lakosság pedig nem táplált monarchiaellenes érzelmeket a dinasztiával szemben, így a magyar forradalomnak sohasem volt előzetes célja Magyarország teljes függetlenítése a Habsburg Birodalomtól. A forradalmak oka tehát nem Magyarországon, hanem külső tényezőkben keresendő: egy európai liberális párt felforgató tevékenységében. Zsedényi és Somssich dicsérte a reformkort és annak eredményeit; sőt, az utóbbi szerző az áprilisi vívmányokról is elismerően szólt, a forradalom kezdeti szakaszát mindketten törvényesnek vélték – nyilvánvalóan az áprilisi törvények királyi szentesítésére célozva ezzel.

Szécsen nem bocsátkozott az 1848 előtti magyarországi kormányzat elemzésébe vagy bírálatába, magát a forradalom előtti politikai‒gazdasági‒társadalmi rendszert viszont láthatóan elfogadta, pozitívan értékelte. Külön figyelmet érdemel Szécsen liberalizmus bírálata, mely a korabeli konzervatív gondolkodást tükrözi. A szerző elutasította az első francia forradalomból kiinduló eszméket – elsősorban a liberalizmust –, melyek folytonos küzdelmet hoztak magukkal, holott stabilitásra és békére lett volna szükség a zavartalan fejlődés érdekében. Érdekesség, hogy a birtokmegváltást Szécsen láthatóan a tulajdonjog elleni merényletnek fogta fel, melyből sem politikai, sem gazdasági előnyök nem származnak, ráadásul jelentős pénzügyi terhet ró az államra – Szécsen tehát az egyik legjelentősebb forradalmi vívmányt is kifogásolta.

A szerzők nemzetiségi kérdésről alkotott véleménye viszonylag röviden összefoglalható. Mivel döntő többségük a legfontosabbnak a monarchia egységét, illetve Magyarország történelmi jogainak helyreállítását vélte, a nemzetiségek egyenjogúsítását elutasították. Az 1848 előtti állapotokhoz képest előrelépés – ami nem mellesleg nem csak a konzervatívoknál figyelhető meg –, hogy valamennyi röpirat szerzője széles nyelvhasználati jogot biztosított volna a nem magyar nemzetiségek számára, azonban csak az egyéni szabadságjogok keretein belül, tehát a magán- és kulturális életben, valamint a hivatali ügyintézésben.

A sérelmek tekintetében a röpiratok már nem mutatnak egységes képet. A Szécsen által tárgyalt sérelmek nem közvetlenül a közigazgatási rendszer vagy a kormányzat, hanem elsősorban a forradalmi vívmányok ellen szóltak – mivel azok a liberalizmus elvei szerint kerültek végrehajtásra. Somssich és Zsedényi röpirata nagyon hasonló pontokat fogalmaztak meg sérelemként, melyek a történelmi jogok figyelmen kívül hagyása és a központosítási törekvések körül csoportosultak. A közös pontok: az ország területi integritásának megsértése, a vallási és helyhatósági autonómia megszüntetése, az erőszakos germanizálás, és az idegen hivatalnokok alkalmazása. Mindkét szerzőnél az ország integritásának megsértése elsősorban a Szerb Vajdaság és Temesi Bánság létrehozását jelenti, melyet új koronatartományként szerveztek meg 1849. novemberében.

„A haza széttépve, a nemzetiség elnyomva, a trón ezredéves oszlopaitól megfosztva.” (Somssich Pál: Magyarországnak és királyának törvényes joga. Bécs, 1850. 95.)

Az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc utáni magyarországi konzervatív mozgalom történetét tekintve kijelenthető, hogy a konzervatívok 1850-es memorandumukkal és a röpiratokkal 1850 és 1851 folyamán igyekeztek nyitni, kapcsolatot kiépíteni a magyarországi közvélemény felé, másrészt törekvéseiket igazolni elsősorban az uralkodó előtt. Az alapelvekben a szerzők mind egyetértettek: általánosságban elítélték a forradalmakat; Magyarország és a magyarok dinasztia- és monarchia hűségét hangsúlyozták; elutasították a nemzetiségek egyenjogúsítását. Látható az is, hogy a konzervatívok néhány tagja már 1849 nyarán és őszén hasonló indokokkal – a magyar nyelv háttérbe szorítása, a politikai és jogi átszervezés – mondott le hivataláról, vagy utasította vissza a neki felajánlott posztot. Ezek a közös pontok adják az 1850. áprilisi konzervatív memorandum törzsszövegét. Az alapvető elveket tekintve tehát bizonyos egyetértés volt a röpiratszerzők között, mivel vélhetően mindannyian a közös emlékiratból indultak ki. Azonban ez a dokumentum, hasonlóan a Konzervatív Párt alapító dokumentumához 1846 őszén, mindössze a követendő irányelveket fektette le; azt, hogy mit kell elérni, és mit nem szabad elérni. A „hogyanra” viszont már nem tért ki a dokumentum, ezért fordulhatott elő, hogy a teendők részleteiben jelentős eltérés mutatható ki a röpiratszerzők gondolkodásában. Ez vezethette arra a konzervatívokat, hogy saját álláspontjaikkal megismertessék a közvéleményt. Így például az alapvető irányelvekbe belefért Szécsennek a forradalmi vívmányok jelentős részét és a polgári jogegyenlőséget elutasító álláspontja, de Somssich azon véleménye is, hogy a március magyarországi forradalom egy ideig törvényes keretek között zajlott.

A magyarországi konzervatív mozgalom tehát politikai elveit tekintve az egységes fellépésre tett kísérlet ellenére sem tekinthető egységesnek az 1850-es évek elején. A sorok rendezése és a nézetek összefésülése számukra is még a jövő feladata volt.

Krizsán Bálint

Röpiratok:

Somssich Pál: Magyarországnak és királyának törvényes joga. Bécs, 1850.

Szécsen Antal: Politische Fragen der Gegenwart. Bécs, 1851.

Zsedényi Ede: Ungarn’s Gegenwart. Bécs, 1850.

Zsedényi Ede: Die Verantwortlichkeit des Ministeriums und Ungarns Zustände. Bécs, 1850.

Szakirodalom:

Andics Erzsébet: A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848-1849-ben. 1. köt. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981.

Angyal Dávid: A magyar hirlapirodalom 1849-1860. In: Falk Miksa és Kecskeméthy Aurél elkobzott levelezése. Kiadja Angyal Dávid. Pesti Lloyd-társulat Könyvnyomdája, Budapest, 1925, 3-222.o.

Berzeviczy Albert: Az absolutismus kora Magyarországon. 1. köt. Franklin-Társulat, Budapest, 1922.

Deák Ágnes (2011): „Az alattomos ellenforradalmi ellenállás szürke eminenciása”? Szőgyény László 1848 őszén. In: Acta Universitatis Szegediensis: Acta Historica Tomus CXXXIII. (2011.) 5-14. o.

Dénes Iván Zoltán: Liberális kihívásra adott konzervatív válasz. Argumentum Kiadó, Budapest, 2008.

Hermann Róbert: Az együttműködés útjai, tévútjai és zsákutcája 1848-1849-ben ­– a magyar konzervatívok a túloldalon. In: Hermann Róbert (szerk.): Nemzetmentők vagy megalkuvók?: Kollaboránsok a magyar történelemben. Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2015.

Németh G. Béla: A jozefinista illúzió fölvillanása 49 után. In: uő.: Létharc és nemzetiség. Magvető 414-444. o. Budapest, 1976.

Sashegyi Oszkár: Bevezés. In: uő.: Az abszolutizmuskori levéltár. Akadémiai Kiadó, 11-132. o. Budapest, 1965.

Sashegyi Oszkár: Ungarns Verwaltung in der Ära Bach 1849-1860, Institut für Geschichte der Universität Graz, Graz, 1979.

Idősb Szőgyény-Marich László országbíró emlékiratai. Kiadják fiai. II. köt. Horánszky Viktor cs. és kir. udvari Könyvnyomdája, Budapest, 1917.

Ujvári Jolán: Saárdy Somssich Pál 1811-1888. Szabó L. Könyvnyomdája, Kaposvár, 1936.

Wertheimer Ede: Báró Ambrózy Lajos kiadatlan emlékirataiból. In: Budapesti Szemle 95. kötet (1898): 259-261. szám

Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-21-03 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

Ezt olvastad?

Most vagy soha! – Alkotói szabadság vs. történelmi hitelesség

Március 14-én került a mozikba az 1848. március 15-i eseményeket feldolgozó történelmi kalandfilm a Most vagy soha! Fontos a filmet

X