Középkorból a kora újkorba: Magyarország színeváltozása

Oszd meg másokkal is:

Lapozó

Ha egy képzeletbeli riporter megkérdezné az utca emberét, hogy mi jut eszébe a 16. századról, akkor a válaszok alighanem elhelyezhetőek lennének az Egri csillagok-törökök-Erdély tengelyen. Az általános képet, amelyet erről a korszakról akár a közvéleményben, akár a népszerűsítő munkákban olvashatunk, a „két pogány közt egy nemzet” eszme jegyében lehetne tömören felvázolni. Eszerint a magyarság a Mátyás uralkodása alatti virágkort követő Jagelló királyok bűnös hanyagsága és gyengesége miatt oda jutott, hogy kénytelen volt a szomszédos osztrák dinasztia oltalma alá húzódni, ám az oltalom helyett gyarmati státusz és kizsákmányolás jutott osztályrészérül. Egyedül Erdély fejedelmeinek oltalmazó védőernyője alatt pislákolt a magyarság éltető lángja, hogy ott túlélve a történelem viharos szeleit egyszer majd ismét olyan erőre kapjon, mint a 15. század végén.

Ha a fentebb említett képzeletbeli riporter arról érdeklődne a tágabb értelemben vett szakmától, hogy a fentebb túlzott líraisággal felvázolt képpel szemben hol lehet tudományosan relevánsabb információhoz jutni, akkor alighanem csak hosszabb gondolkodás után kapna megfelelő válaszokat. Annak ellenére, hogy a kora újkori magyar történelem a történelemkutatás egyik legdinamikusabban fejlődő kutatási szcénája, elsősorban a feltárandó források és az általános közvéleményben a század történetéről élő kép kínálta témák miatt, átfogó munkák nem igen születtek a korszakról. Bár kínálta magát a téma, valójában nem könnyű feladat írni a 16. századról, hiszen egy ilyen műnek egyszerre kell a késő középkori rendi állam ismeretének biztos talaján állnia, és a 16. századról szóló források átfogó, levéltári kutatásokon nyugvó ismeretével rendelkeznie.

Pálffy Géza kötete, A Magyar Királyság és a Habsburg Monarchia a 16. században című munkája rendelkezik ezekkel a stabil lábakkal, primer források tömkelegét felhasználva mutatja be a címében szereplő korszakot, a történelemtudomány régi adósságát törlesztve. Bár a műben több alkalommal is utal a szerző arra, hogy még szép számmal akadnak olyan részletkérdések, amelyek további kutatás témáját képezhetik, ezeknek a jövőbeli kutatásoknak is alighanem fontos igazodópontjává válik ez a kötet.

Gyorsan figyelmeztetnem is kell a gyanútlan olvasót arra, hogy ha esemény-, vagy politikatörténeti összefoglalásra vágyik, akkor Pálffy Géza munkája csalódást fog okozni. Ez nagyobb részt teljesen érthető, hiszen a korábbi összefoglalók nem feltétlenül világították meg mélyen az egyes politikai döntések intézményi vagy gazdasági hátterét, márpedig a szerző határozott célja volt ebben a kötetben, hogy minél több forrás felhasználásával lebbentse fel a fátylat ezekről. Ez egy nagyon fontos és rendkívül hasznos szándék, ám van egy olyan mellékhatása, amelyről kicsit alább fogok írni. A másik fontos figyelmeztetés azoknak szól, akik az egész történelmi Magyarországról szóló munkát keresnek. Pálffy Géza kötete csakis a királyi Magyarországról, azaz a történelmi Magyarország „gallérjáról” szól, mivel egyik alaptézise szerint ez az országrész az, amely leginkább megőrizte a rendi Magyar Királyság intézményeit, szokásait, és a lehetőségekhez képest a legteljesebb függetlenséget harcolta ki magának.

A kötet tehát rendkívül masszív intézménytörténeti összefoglalót nyújt, az osztrák levéltárakban lévő magyar források szisztematikus feltárása , amelyet a szerző elvégzett, remek alapot biztosít mindehhez. A módszert némileg átlengi egy kis „későközépkori szellem”, ugyanis a Magyar Királyság 14-15. századi történelmét kutató medievisztikusok jellemző trükkje, hogy az intézményekről szóló forráshiányt a személyek életrajzával, oklevelek titulatúrájának elemzésével próbálják feloldani. A 16. században erre már nem feltétlenül van szükség, de a szerző látható örömmel mutatja be az egyes intézmények történetét úgy, hogy az élükön álló személyek életrajzát és kapcsolati hálóját vázolja fel. Ehhez persze társul egy erőteljes gazdaságtörténeti vonal, amely azonban főleg a legfontosabb állami szervek költségvetésének felvázolásából áll.

Ha Pálffy Géza munkája alapján kellene jellemezni a Magyar Királyság és a formálódó osztrák monarchia kapcsolatát, akkor azt az adaptáció és kohabituáció párossal lehetne jellemezni. Adaptáció, hiszen a késő középkori rendi államot egy olyan kihívás éri, amelyhez alkalmazkodni kénytelen. A szerző bemutatja azokat a struktúrákat, ahol az alakulófélben lévő állam kiterjesztette hatáskörét. Ezek főleg azok a katonai intézmények, amelyek a végvárakért voltak felelősek, hiszen a rendi Magyarország nem rendelkezett megfelelő erőforrásokkal a védelem teljes körű megszervezéséhez, ahogy azt a költségeket mutató táblázatok kiválóan meg is mutatják. Többször emlegetett példa, hogy a stájer rendek a saját zsebükből járultak hozzá az őket biztosító végvárakat felügyelő intézmények költségeihez, és ezzel egyúttal befolyást is szereztek fölöttük. Ugyanakkor, mint azt Pálffy Géza nem győzi hangsúlyozni, a magyar rendek ahol csak tehették, megőrizték a befolyásukat, így a banderiális eredetű katonaság fölé például sohasem került idegen eredetű személy, de az is tény, hogy az udvari ösztönzésre felállított intézményekben számtalan alkalommal tanácsadó jelleggel, sőt olykor vezetőként is magyar arisztokratákat vagy katonákat alkalmaztak. Erre a helyismeret miatt volt szükség, hiszen Pálffy Géza egy fejezetben azt is bemutatja, hogy a Magyarországról élő kép egy olyan távoli és egzotikus, ám mégis veszélyes lés hatásaiban közeli vidék benyomását keltette a kor Lajtától nyugatra élő művelt közvéleményében, amellyel foglalkozni kellett. Ehhez pedig szükségük volt a helyi, azaz a magyarországi arisztokratákra.

Itt térhetünk ki a már említett kohabituációra. A birodalomban található rendi kormányzású államok és kisebb egységek egymás mellett élése óhatatlanul is előhívta azt az igényt, hogy megteremtődjön egy olyan közös arisztokrácia, amelyre az uralkodóház számíthat. Pálffy Géza bemutatja, hogy miként alakult ennek a birodalmi arisztokráciának és a magyar arisztokráciának a viszonya. Míg a 16. századnak azon nemzedéke, amely a Jagellók Magyar Királyságában nőtt fel, nehezebben alkalmazkodott az új viszonyokhoz, a következő generációra már sokkal inkább jellemzővé vált a huzamosabb idejű Bécsben tartózkodás, a katonai pálya révén történő felemelkedés, vagy éppen az udvarhű német előkelőkkel való házassági kapcsolat. Ezt szolgálta az az egyre gyakoribbá váló tény, hogy az előkelő családok gyermekei Bécsbe kerültek eltanulni az udvari szokásokat és megfelelő kapcsolati hálót kialakítani a saját jövőjük érdekében. Különösen tanulságosak azok a táblázatok, amelyek azt vizsgálják, hogy mekkora a magyar jelenlét a Habsburgok udvarában. Ebből kiderül, hogy a bécsi udvart elsősorban és túlnyomórészt németek alkották, ám utánuk a legnépesebb „delegáció” címéért a csehek és a magyarok versenyeztek. Még fontosabb az a következtetés, amely bevonja ebbe a vizsgálatba Bécs szerepét. Ebből ugyanis kiderül, hogy amíg Bécs maradt a Habsburg udvar központja, addig a földrajzi közelség kedvező feltételeket teremtett a magyarok érvényesülésére, ám akkor, amikor Rudolf császár Prágába költöztette az udvart, a Magyar Királyságtól távoli városban székelő udvarban látványosan visszaesett a magyar jelenlét. Hosszabb távon tehát a magyarok mindenképpen jobban jártak, hogy a fővárosi címért folyó versenyben Bécs diadalmaskodott a többi szóba jöhető Magyar Királyságon kívüli várossal szemben. Bár Pálffy Géza többször is jelzi, hogy a magyarok birodalmon belüli helyzete erősen emlékeztetett a csehek Jagellók idején elfoglalt szerepéhez, amikor is többnyire a Magyar Királyságból kormányozták a csehországi birtokaikat is, konkrét kutatások hiányában itt kevésbé tudott számokkal szolgálni, ez többek között egy olyan terület, amely jövő kutatóinak érdeklődésére tarthat számot.

II. Rudolf császár. Kép forrása: Wikipédia

A 16. század történetének ismertetése közepette bontakozik ki egy olyan kép, amely jószerivel ismeretlen mindenki előtt, ez pedig I. Ferdinánd szerepe a Habsburg-monarchia megteremtésében. Pálffy Géza nem hallgatja el, hogy alapvetően még a külföldi szakirodalom sem őt tekinti a Habsburgok uralma alatt álló terület legfontosabb egységesítőjének (ez az érdem elsősorban II. Ferdinándnak jut), ám az újonnan felálló intézmények képezték a későbbi kísérletek alapját. I. Ferdinánd országlása Albert rövidéletű kísérletének, és a későbbi reformok között foglalja el a helyét, ám hatásában tartósnak bizonyult. Magyar viszonylatban nem feltétlenül a király, mint inkább a magyar ügyekkel foglalkozó főhercegek játszották a fő szerepet, így például Ernő vagy Mátyás főherceg. Az állandósuló főhercegi jelenlét biztosította az uralkodói képviseletet az országgyűlésben, amely csaknem valamennyi jogkörét megőrizte az új államszövetségben is.

Ahogy fentebb írtam, Pálffy Géza következetesen képviseli azt az álláspontot, hogy a közvéleménnyel szemben a Habsburgok által magyar királyként uralt országrész őrizte meg a leginkább a függetlenségét, szemben Erdéllyel, amely egy oszmán vazallus állam volt. Az általános történelmi felfogás persze pont ellentétes, hiszen Erdélyt valamiféle végső mentsvárnak tekinti, amelyből egy majdani magyar országegyesítés kiindulhat (ez a tézis egyébként nem független a korabeli erdélyi politika által sugallt képtől), ám ha Pálffy Gézára hallgatunk, akkor bizony egy térképen Erdély pontosan ugyanolyan színeket kapna, mint a havasalföldi és moldvai fejedelemség, amelyek szintén vazallusai voltak az Oszmán-Török Birodalomnak. Erre egyébként az 553. oldalon található 5. számú térkép kiváló példa, de a többi térkép is egy kivételével arra törekszik, hogy a színezéssel is bemutassa az Erdélyi Fejedelemség vazallusi státuszát.

Ebből a szempontból, ti. hogy alkalmas lehet-e a kötet arra, hogy a több évtizedes, sőt évszázados történelmi toposzokat meggyengítse, már jócskán akadnak kérdőjelek. Egyfelől nehezen vitatható az a tény, hogy exkluzív nyelvezete, szigorú tudományos jellege miatt a kötet elsősorban a szakmai közönség számára íródott. Bár nem vagyok annak a véleménynek a híve, hogy az érdeklődő közönségnek csakis rövid szövegű képeskönyveket érdemes a kezébe nyomni, ez a kötet könnyen elriaszthatja a kevesebb szakmai háttérrel és több lelkesedéssel érkező olvasót. Az egyes fejezetek végén szerencsés módon találhatóak összefoglalók az adott fejezetről, ezek valamennyire enyhíthetik ezt a hatást, de a szerző vagy az akadémia részéről mindenképpen megfontolandó, hogy a nagyközönség számára egy könnyebben emészthető változatot tegyen elérhetővé. (Egy példát is említenék: a latin és német nyelvű lábjegyzetek vagy szövegbetétek nem minden esetben vannak lefordítva, ez értelemszerűen nem okoz gondot egy történésznek, hiszen a modern kort leszámítva ennek a két nyelvnek az ismerete csaknem kötelező minden kutatónak, ám egy laikustól nem várhatjuk el, hogy megfelelő latinsággal felvértezve álljon neki az olvasásnak).

Fentebb utaltam arra egy sajátos jelenségre, amely a könyv lapjain bontakozik ki. Bármennyire is furcsán hangzik ugyanis, de az a tény, hogy a kötetben állandó reflexió történik a Habsburg-ellenes történelmi klisékre, kissé olyan benyomást kelt az olvasóban, mintha egyébként a 16. századi Magyar Királyságban minden rendben lenne, és egy virágzó, prosperáló időszakot mutatna be. Ez természetesen egy szubjektív vélemény, de meg kell jegyeznem, hogy míg a Magyar Királyság bevételei, országgyűlései, újonnan adományozott bárói címei mellett egyetlen olyan táblázat, térkép, vagy vizuális adatsor sem található, amely kellő hangsúllyal jelezné, hogy a Magyar Királyság súlyos területi és népességbeli veszteségeket szenvedett el. Ez pedig akár egy súlyos lék is lehet annak a szándéknak a hajóján, hogy a régi történetírással szemben objektívebb szemüvegen keresztül nézzük a 16. század eseményeit. Lehetséges persze, hogy ez nem volt szerzői szándék, vagy hiányoznak ehhez a megfelelően kikutatott adatsorok, de a hiányosság egy érdeklődő szemű olvasónak azonnal szembetűnik.

Abban sem kételkedem, hogy Pálffy Géza munkáját nagyon hamar el lehet majd helyezni a katolikus-protestáns, labanc-kuruc, aulikus-köznemesi történetírások vissza-visszatérő ellentétpárjaiban az elsők közé. Nem kétlem, hogy erre kísérlet is történik majd, ha a kötet által felvetett vagy idézett cáfolatok leszivárognak a köztudatba. Példaként említhetném ezek közül Bocskai koronáját, vagy azt, hogy Szapolyai János és Ferdinánd milyen jogcímeket említve foglalta el a trónját. Talán érdemes lett volna, (vagy érdemes a jövőben megfontolni), hogy egy olyan munka is megszülessen, ahol az udvar és a magyar rendek között a 16. században elérhető kompromisszumok határait vázolja fel, és hogy ebben a felállítandó koordinátában hogyan teljesített a Habsburgok és a magyar rendek együttműködése.

A másik pont, ahol érezhető némi aránytalanság, az a 16. században kialakult együttműködés széthullásának története a tizenötéves háború folyamán. Míg Pálffy Géza gondosan dokumentálja azt, hogy a késő középkori rendi magyar állam miként alakul át és miként adaptálódik az állandó háborúkhoz, az ebből fakadó finanszírozási és katonai kérdésekhez, milyen szerepet játszik a bécsi székhely, és milyen lehetőségei vannak a rendeknek, addig a válságjelenségek ismertetése feltűnően rövid marad. Természetesen a szerző nem hallgatja el, hogy a kiújuló háború jelentette anyagi terhek, és az uralkodóház ebből fakadó pénzszerzési kísérletei, valamint az ellenreformáció elinduló hulláma egyenes utat jelent a háború kudarcához és a Bocskai-felkeléshez. (Utóbbiról kimutatja, hogy a történetírást sokáig uraló álláspontjával szemben egy rendkívül sokszínű mozgalomról van szó, tehát látszik, hogy a téma még koránt sincsen lezárva). Már-már feltűnő például, hogy szinte simogató elnézéssel (vagy a krónikás szűkszavúságával) szól a katolikus ellenreformáció túlkapásairól, és ezzel nem kétséges, hogy újabb fegyvert adhat azok kezébe, akik a fentebb említett évszázados tengelyen kívánják elhelyezni a művét.

Az eseménytörténet háttérbe szorulása is egy olyan vonása lehet a könyvnek, amelyen valószínűleg változtatni kellene, ha az a cél, hogy a szélesebb közönség ne csak az évtizedes mítoszokat kapja történelem címén. Bármilyen furcsa ugyanis, a legtöbb ismeretterjesztő szándékú kötetnek a kronológia és az eseménytörténet képezi a fő fonalát. Ha pedig valamilyen más stílust szeretnénk megvalósítani, annak megtalálhatóak ebben a könyvben az alapjai. Ha a már többször említett képzeletbeli riporter felteszi a kérdést, hogy milyen hősöket vagy politikusokat ismerünk a 16. századi Magyarországról, akkor a később perbe fogott Dobó Istvánon vagy Zrínyi Miklóson kívül azt hiszem kevés arisztokratát, vagy a politikát tevőlegesen alakító személyt tudnánk felsorolni. Ám a könyvben ott vannak a már említett rövid, de vélhetően bővíthető életrajzok, amelyeknek segítségével nemcsak erdélyieket jegyezhetünk a tágabb értelemben vett korszakból hazánk neves politikusai közül.

Az általam említett hiányosságok szerencsére korántsem annyira súlyosak, hogy a könyv számos erényét elhalványítsák. A Magyar Királyság és a Habsburg Monarchia a 16. században egy olyan alapmunka, amelyre az eljövendő évtizedek történészei joggal tekinthetnek majd igazodási pontként, és harminc vagy ötven év múlva is említeni fogják a korszakkal foglalkozó cikkek historiográfiai összefoglalóiban. Ha pedig a közeljövőre tekintünk, akkor azt remélhetjük, hogy a könyv egy első lépés lehet azon az úton, amelynek a végén a magyar társadalom valós képet nyerhet a 16. század történelméről.

Kanyó Ferenc

A kötet beszerzésével kapcsolatban információt a Történettudományi Intézet honlapján találhatnak.

A kötet adatai: Pálffy Géza: A Magyar Királyság és a Habsburg Monarchia a 16. században. Budapest, MTA BTK TTI, 2015. (Magyar Történelmi Emlékek – Értekezések)

Ezt olvastad?

Mikorra esnek az ünnepek és a magyarországi emléknapok 2024-ben? Milyen jelentősebb kerek évfordulók várhatók? Ezeket a kérdéseket minden évkezdet előtt
Támogasson minket