Közhelyek helyett – Jiří Menzel és a szabadság

2020. szeptember 5-én meghalt az a cseh férfi, Jiří Menzel, aki nemzedékeket tanított meg keserű humorral tekinteni a cseh(szlovák), bővebben pedig a közép-kelet-európai történelemre, a politika által átszőtt és formált, sajátos arculatú mindennapok szereplőire, azok túl– és megélési stratégiáira.

Szándékosan írtam szereplőket, nem pedig hősöket, Menzeltől ugyanis éppúgy, mint szintén világhírű alkotótársától, Bohumil Hrabaltól, roppant mód távol állt a heroizálás. Megvan ennek a mély tradíciója cseh és morva földön, elég csak Jaroslav Hašek Šejkjére gondolni, vagy a később köztársasági elnökké lett remek író, Václav Havel jóval komorabb hangvételű versére (Az ismeretlen katona sírja): „Harcban az értelmetlen ügyért/melyben nem hitt senki/s amely már úgyis reménytelen volt/ezen a helyen veszítette el/fölöslegesen az életét”.

Ez a haveli ború éppenhogy távol állt Menzeltől, aki egyaránt kellő distanciát tartott a Monarchia, a két háború közötti Csehszlovákia vagy az 1945 utáni létező szocializmus ábrázolásakor az idealizmustól. A humor viszont nagyon erős, ám nem pusztító, hanem védelmező fegyver volt a kezében, néha harsányabb túlzással, néha dobott cinizmussal ötvözve. Gondoljunk csak a Pacsirták cérnaszálon nevezetes párbeszédére:

„Bizalmi: Hogy vagyunk doktor úr?
Ügyész: Köszönöm. Azóta, hogy kirúgtak az állásomból, kitelepítettek és épp csak be nem csuktak, szinte napról napra jobban. Ha hiszi, ha nem, a reumám is elmúlt.
Tejes: A végén még hálás is lesz nekik.
Ügyész: Hát azt éppen nem. De lélektani szempontból valahogy leegyszerűsödtem.”

Nehéz nem észrevenni a párhuzamot A tanúban a film végén elhangzó párbeszéd és a fenti dialógus között: „Virág: „Nem baj… Nem baj, visszasírnak még maguk engem!/Pelikán „Hát, erre azér’ nem mernék megesküdni.”

Filmes alkotásai mellett kevéssé ismert, hogy a vitriolba mártott tollat is előszeretettel forgatta. A Story című lap felkérésére rendszeresen jelentkezett egy már-már eltűnőben levő, a klasszikus polgári idők emlékét megidéző műfajjal, a tárcával. Sorozata a Hát nem tudom… (Tak nevím) címet kapta. A tárcák aztán több kötetbe rendezve is napvilágot láttak, a cseh nyelvvel hadilábon áll honfitársaink határtalan szerencséjére magyarul is, köszönhetően Körtvélyessy Klára értő fordításának. Az első kötet címlapján (a magyarén is) garbóban mosolyog a szemüveges Menzel, amihez, rá jellemző módon, az alábbiakat írta: „Ez az a fénykép, amelyen úgy nézek ki, mint egy boldog idióta. Különösebben boldog nem vagyok, de idióta sem. Csak néha úgy nézek ki.”

Menzel, a „boldog idióta”

A cinizmusba oltott finom és mértéktartó ízlés írásaiban is tort ül. Egyik tárcájában azt fejtegette, hogy bizonyos filmek mondandójával, stílusával képtelen azonosulni:

„… vannak becsvágyó filmek, melyek csakugyan közölni akarnak velünk valamit, gazdagítani akarják képzeletünket, a fejünkbe akarnak verni valamilyen eszmét. Az ilyen film olyan emberre emlékeztet, akit talán tisztelek is, de igazából ellenszenvesnek tartom. A túl komolyra vett filmeket azzal gyanúsítom, hogy nem őszinték. Akárcsak az olyan embert, aki azt hiszi, hogy a mosoly vagy ne adj’ Isten a nevetés összeférhetetlen a méltósággal.”

S erre nézve ellenpéldának hozza fel Federico Fellini Amarcordját, amikor a fára mászott ápolt csak annyit kiált: „Io voglio una donna!” Vagyis akarok egy nőt. Menzel pedig, megfricskázva neves kollégáit és elődeit, így foglalt állást: „Nekem ez a mondat találóbb és bölcsebb az összes godardizmusnál meg a Bergman-féle élveboncolásnál meg epigonjaik hókuszpókuszainál”. Kevésbé ismert, szomorú tény, ám itt talán nem hiábavaló az említése: a pozitív példaként megidézett Fellini életét is borzasztó tragédia árnyékolta be: a rendező közös sírban nyugszik feleségével, a nagyszerű színésznővel, Giulietta Masinával, gyermeke édesanyjával – és egyetlen gyermekükkel, az 1945-ben született Pierfedericóval, aki egyetlen hónapot sem élt.

A fenti idézet tökéletesen jellemzi a menzeli világlátást, amint az is, amit a művészetről fejtett ki: „Az igazán nagy művészek, Shakespeare, Bach, Chaplin, elsősorban a mesterségükhöz értettek, és a maguk korában nyilván kommersz műveket alkottak. Ha nem így lett volna, ma nem tudnánk róluk.”

Egyik legerősebb írása A világot impotensek szervezik és vénemberek kormányozzák című. Ebben arra a hírre reflektált, hogy Szlovákiában hétszáz fiatal tett fogadalmat arra, hogy „tiszta és önmegtartóztató” lesz. Menzel erre azt vetette fel, hogy miért épp a szexuális önmegtartóztatás a dicséretes, hiszen az egy „fiatal, egészséges ember esetében […] fölöttébb természetellenes, középkortól bűzlő dolog”. Miért épp egy olyan dologban kell önmegtartóztatónak lenni, amivel az ember örömet okozhat másnak is, magának is, és az „a sok regula, előírás, szabály és törvény miért tehetetlen a gorombaság, durvaság, gátlástalanság ellen, miért nem tudja kivédeni az igazi emberi hitványságot, és miért korlátozza olyan egyszerűen a természetes dolgokat. Hát nem tudom… Egyszer volt egy barátnőm, aki azt hirdette, hogy a világot impotensek szervezik és vénemberek kormányozzák.”

A fentiek arra nézve szolgálhatnak tanulságul, hogy jobban megértsük, Menzel hogyan látta a világot és mennyiben tükröződött e látásmód a filmjeiben is. Nem írható a véletlen számlájára, hogy miközben ízig-vérig cseh volt, páratlan hűséggel és empátiával volt képes a tágabb horizontra tekinteni és valóban közép-kelet-európai közös tudatunk határait feszegetni. Ékesen példázza ezt számos magyar kapcsolata, azok az alkotások, amelyek során magyar színészekkel dolgozott együtt. Az én kis falum Magyarországon az egyik legnézettebb filmje, nem véletlenül, de a példákat hosszan lehetne sorolni.

Egyetlen egyszer volt szerencsém személyesen találkozni vele. Egy sörmárka magyarországi promócióján, még 2013. április 11-én, Budapesten. Utólag szinte szimbolikusnak tekintem, hogy épp a költészet napján adatott ez meg. Jómagam az „előzenekara” lehettem egy, a cseh gasztronómiáról és sörről szóló előadással – nem tudom, tolmácsolták-e neki, ha igen, csak remélni merem, hogy nem hangzott el tőlem botorság. Ami azonban Menzelt illeti, már a belépője is látványosra sikeredett. A rendezvény helyszíne előtt állt meg az őt szállító autó, amiből kilépve azonnal fotók sorozata készült róla, a hivatásos fényképészek mellett az emberek többsége mobillal fotózta Menzelt. Aki az autóból kilépve megállt, elővette a mobilját és fotózni kezdte az őt fényképezőket. A színpadi beszélgetésen pedig leckét adott arra nézve, mit jelent valóban független gondolkodónak lenni. Megkérdezték tőle, melyik sört szereti, mire minden közhelyet romba döntve azt felelte, nem szereti a sört. Sajnálja, tudja, hogy egy prágai születésű csehtől ezt várják, de ő nem szereti. A csehek, azok igen. A filmjeiben is. De ő nem. Arra a kérdésre pedig, hogy akkor mit szeret inni, dermesztő választ adott: édes vörösbort. Akkor is úgy véltem, most is úgy vélem: egy szabad ember adott őszinte választ az elvárt közhelyek helyett.

Menzel Budapesten (Fotó: Katona Csaba)

Ennek volt ugyanis egyaránt ösztönös és tudatos mestere. A fentebb citált tárcái kapcsán vetette papírra a következőket:

„… csak akkor van értelmük, ha elolvasásuk után az olvasó felteszi magának a kérdést: Csakugyan így van? Hát nem tudom.”

Halála évében, 2020-ban alighanem még inkább megfontolandóbbak közel két évtizede papírra vetett gondolatai:

„A legjobban megfogalmazott igazság sem pótolja azt, amire az olvasó vagy hallgató magától jön rá. […] A saját agyunkban megfogalmazott gondolat többet ér, mint az, amit belénk sulykoltak.”

Sajátos paradoxon, ha most arra utalok: egyetértek vele, éppen azt teszem, aminek az ellenkezőjét kívánta. 

Katona Csaba

Ezt olvastad?

Miközben a 2022-es év második felében elkezdtek szállingózni a hírek a készülő magyar történelmi filmekről, a csehországi mozikban szeptember 8-án
Támogasson minket