Közigazgatás, civil szektor, ausztráliai magyarság – interjú Domaniczky Endrével

Domaniczky Endre jogtörténész, volt ausztráliai magyar konzul jelenleg a Mádl Ferenc Összehasonlító Jogi Intézet vezető kutatójaként dolgozik. Első önálló kötete A jogállam és a civil szektor Magyarországon, különös tekintettel a helyi önkormányzatokra címmel jött ki 2009-ben, amelyet 2018-ban az Ausztrália magyar szemmel: A fegyencteleptől a jogállamig, 2020-ban az Ausztrál fővárosok: Sydney, Melbourne, Canberra, 2021-ben pedig a Határterületeken: Válogatott állam- és jogtudományi írások (2010–2020) című könyv követett. Az Ausztrália magyar szemmel angol fordításban is napvilágot látott 2020 folyamán. A Pécsi Tudományegyetemhez számos szálon kapcsolódó Domaniczky Endrével pályájáról, kutatásairól, könyveiről beszélgettünk.

Újkor.hu: A családnevét viselő emberekkel a kora újkortól kezdve találkozhatnak kutatók. Bemutatná röviden a Domaniczky család útját és múltját?

Domaniczky Endre: A Domaniczky család tudomásom szerint a 14. században jelent meg Trencsén vármegyében, és innét számos ágra szakadva több megyébe is elszármazott. Az én apai őseim Márianosztrán éltek évszázadokon keresztül, és a hagyomány szerint Lengyelországból érkeztek oda. Anyai ágon a felmenőim erdélyiek, akik miután az első világháború után nem tették le az esküt a román államra, egyszerre telepedtek át Budapestre, és kezdték újra – a semmiből – az életüket. 

Kinek vagy milyen élménynek köszönhető történelmi érdeklődése?

A családom különböző ágainak nagyon érdekes története van. Minden generációban feltűnt egy vagy több legendás alak, és mindenki az ország különböző részeiből érkezett, a házasságok révén pedig nemcsak a családok, de az egykori országterületen élő nemzetiségek és nyelvek is folyamatosan keveredtek. Egy ilyen közegben, a történeteket hallgatva szinte természetes volt, hogy gyorsan felébredt az érdeklődésem a történelem iránt. Már első osztályos iskolásként tudtam, hogy történelemmel szeretnék foglalkozni, a jogot ehhez később a családi akarat rendelte hozzá.

Pécsett végzett jogászként és történészként. Ön szerint a jogot, államtudományokat ismerők másként látják a történelmi folyamatokat? S fordítva, a múltat komplexebben ismerve könnyebb megérteni az államfejlődést, jogtörténetet?

Számomra – és itt egy pécsi példát említenék, a történészi, jogi és államtudományi végzettséggel egyaránt rendelkező Holub József professzort, egyetemünk korábbi rektorát és egyik legkiválóbb oktatóját – másodéves koromra, miután a jogtörténettel megismerkedtem, egyértelművé vált, hogy az a terület, ami engem legjobban érdekel, nem művelhető sem a tételes jogi, sem pedig a levéltári aprómunka ismerete nélkül. Nem volt könnyű a két egyetemet egy időben elvégezni, ráadásul akkor ez még kuriózumnak számított, nem voltak egyértelműek a szabályok – de nem bántam meg. Másoknak is ajánlom, én mindkét karon sokat tanultam a tanáraimtól, órákon és – demonstrátorként – órákon kívül is, és még most is, közel húsz év múltán, a Pécsett kapott útravalóból dolgozom és töltekezem.

Mely oktatók gyakorolták a legnagyobb hatást pályájára?

Szerencsésnek érzem magam, mert nemcsak a pécsi történészek, de a pécsi jogászok is formálták a látásmódomat. A történelem szak az ország egyik legjobbja volt akkoriban, így tulajdonképpen minden korszaknál találkoztam egy vagy több olyan oktatóval, akinek az órái nagy hatást gyakoroltak rám. Csak példaként említem az ókorról Tóth Istvánt, Fábián Zoltánt és Vargyas Pétert, a középkorról Oborni Terézt, Pálffy Gézát, Sashalmi Endrét, az újkorról Katus Lászlót, Majoros Istvánt, Bebesi Györgyöt és Hahner Pétert, a modernkorról Ormos Máriát, Harsányi Ivánt és Fischer Ferencet.

A legnagyobb hatással rám a hozzám kezdettől legközelebb álló újkor oktatói, közülük is Katus László és Majoros István, valamint Oborni Teréz voltak. Katus László és Oborni Teréz voltak a szakdolgozati konzulenseim is, demonstrátornak pedig Majoros tanár úr előadásait hallgatva jelentkeztem az újkorra.

Miután a jogi tanulmányaim is Pécshez kötődnek, itt szeretném megjegyezni, hogy a jogi karon is több nagyformátumú oktatóval találkoztam, akik közül a jogtörténészekkel, Béli Gáborral és Kajtár Istvánnal, illetve Kiss László alkotmánybíró úrral alakult ki mély és tartós szakmai és emberi kapcsolatom. Béli Gábor a szakdolgozati konzulensem, Kajtár professzor, majd pedig Kiss professzor úr a doktori témavezetőm is volt. A rám legnagyobb hatással lévő oktatók között kell megemlítenem Mezey Barna professzor urat is az ELTE-ről, akinek a tanszékén a doktori védésemet követően tanítani kezdtem.

Első történelmi publikációit a Batthyány család történetéből írta. Miért esett erre a témára a választása?

Számomra – bár gyerekként éltem meg – az életem egyik nagy élménye az 1989-es rendszerváltás volt. Történész hallgatóként kezdett foglalkoztatni, hogy vajon egyszeri esettel állunk-e szemben, illetve hogy mit is jelent a gyakorlatban egy rendszerváltás, hogyan kell ezt megvalósítani? Az első kérdésre Katus tanár úrtól, a másodikra Béli tanár úrtól kaptam válaszokat, akik felhívták a figyelmemet az 1849 utáni osztrák megszállással, illetve az 1867-es kiegyezéssel való párhuzamokra. Innentől kezdve azonban már azon gondolkodtam, hogy hogyan és mennyi idő alatt hatnak az új jogszabályok. Például az 1848-as áprilisi törvények révén milyen mélységben, mennyi idő alatt és hogyan megy végbe a változás? Mit jelent az a hétköznapokban, hogy átállás a robotrendszerről a tőkés gazdálkodásra, és – per analogiam – mit jelent az, hogy mától (1989. 10. 23.) átállunk a szocialista rendszerről a kapitalista rendszerre? Lehet-e ezt fentről gyorsítani, és ha igen, akkor milyen jogi eszközökkel, illetve mekkora szerepe van a sikerben az egyéni jogkövetésnek?

Ezek nyomán alakult ki bennem a meggyőződés, hogy én ezt közelről szeretném megvizsgálni, és a tanáraim így irányítottak a Baranya Megyei Levéltárba, ahol a herceg Batthyány család bólyi uradalmának 19. századi iratanyaga szinte teljes egészében érintetlenül fennmaradt. Két évig gyűjtöttem a levéltári és könyvtári anyagokat, amelyekből végül a szakdolgozatom elkészült. Bár lehet, hogy egy másik témával több időm maradt volna például elindulni az OTDK-n vagy további nyelvtanulásra, ma is azt gondolom, hogy megérte az akkor befektetett energia, mert valóban megláthattam, hogy mit is jelent rendszert váltani Magyarországon, mennyi energiával jár, és mennyi időt vesz igénybe az egyének és a generációk szintjén. Bár az opponensek az anyag kiadását javasolták, ennek máig csak két része, a bólyi földesúr, Batthyány Fülöp életrajza (2006), illetve a bólyi uradalom igazgatási rendszerének átalakulása (2021) jelent meg.

A kérdéséhez visszatérve: az első publikációim a Deák-bicentenáriumhoz kapcsolódtak (2003/2004), és könyvismertetések voltak. Az alkotmány- és jogtörténetben gyakorlati szakemberként is otthonosan mozgó Deák Ferenc élete és munkássága iránti érdeklődés már középiskolás korom óta kísér a pályámon. Ez adta az ötletet, hogy a Deák-bicentenárium alkalmából mi, pécsi történészhallgatók tanárainkkal együtt emlékezzünk a Haza Bölcsére. Én akkor (2002/2003) egyidejűleg voltam demonstrátor a bölcsészkar újkortörténeti, valamint a jogi kar jogtörténeti tanszékein, így a Történészcéh és a Grastyán Endre Szakkollégium mellett mindkét kartól segítséget kaptunk az oktatók meghívásához. A legnagyobb elismerést azonban az jelentette, hogy a diákok által szervezett konferencia fővédnökségét személyesen Bárándy Péter igazságügyi miniszter vállalta el.

Doktori disszertációját a civil szektor és a közigazgatás kapcsolatáról írta. Miért választotta ezt a témát?

A tudományos pályafutásom egyik jellegzetessége, hogy általában gyakorlati problémákból kiindulva jutok el elméleti kérdésekhez. Amikor egyetemista voltam, a tanulmányi ösztöndíjak még gyerekcipőben jártak. Hiába voltam köztársasági ösztöndíjas és hiába végeztem kitüntetéssel a bölcsészkaron, a családi hátterem nem tette lehetővé, hogy főállásban tudományos pályán maradjak. Visszatértem tehát Budapestre, és a XVIII. kerületi önkormányzatnál helyezkedtem el mint civil és egyházi referens.

Ez akkor valami új dolog volt, a közigazgatás valamennyi szintjén látták, hogy kellene valamit kezdeni a civilekkel, de nem nagyon voltak ötletek, hogy hogyan és mit lehetne csinálni. Az akkori főnökeim érdeme, hogy az alkotáshoz szabad kezet kaptam, és egy felméréseken és könyvtári kutatásokon alapuló cselekvési tervet tehettem le az asztalra. Ebből nőtt ki végül – Kiss László professzor témavezetésével – a doktori értekezésem. 

Jogtörténészként természetesen nemcsak a tételes jogi szabályozás érdekelt, és könyvtári, majd hazai és külföldi levéltári kutatások révén a civil szervezetek és az állam kapcsolatrendszerének 1848–1956 közötti történetébe is beleástam magam az évek során. Nagy örömömre szolgált, hogy a könyvem jogtörténeti kutatásokat tartalmazó részét az egyetemi oktatásban is hasznosítják.

Milyen összefüggések, trendek figyelhetők meg a civil szervezetek és a mindenkori kormányzatok kapcsolatában?

A civil szektor és a közigazgatás lényegében két „maszk”, amelyen keresztül a társadalom és az állam érintkezik, kapcsolatba lép egymással. A párbeszéd mindkét fél érdeke, és ha ez valami okból elmarad, a hiánya mindkét oldalnak fájó veszteségekkel jár. Ezt az összefüggést viszonylag korán felismerték, és előbb a kis közösségekben, a városokban, az oktatási intézményekben jelentek meg a mai civil szervezetek előzményei, majd nagyobb számban a 19. század elejétől országosan is.

Ehhez egyrészt önszerveződésre, vagyis alulról, a társadalomból induló, közös cél(ok) mentén megvalósuló építkezésre, másrészt pedig támogató, a civil szervezetekben az előnyöket is meglátó hatalomra volt szükség. Az „is” szándékosan került az előző mondatba, ugyanis az önszerveződésben a hatalom minden korszakban valami gyanúsat látott vagy keresett – elegendő itt a titkos társaságok ókorban is létező tiltására gondolni. Magyarországon is a civil szervezetek első modern normatív szabályozásának az ún. szabadkőműves pátens (1785) tekinthető, amely a páholyok létezését és működését kívánta láthatóvá tenni.

A civil szervezetek első virágkorát magával hozó reformkorban a hatalom részéről ez a kettősség – tilt és támogat – végig érzékelhető volt. A gyanakvás az osztrák megszállás alatt is megmaradt, bár az első modern egyesületi szabályozást ekkor vezették be Magyarországon. 1867 az egyesületi élet újabb felvirágzását hozta magával, de az állam többszöri nekifutásra sem volt hajlandó egy modern egyesületi törvény megalkotására. A visszakozásnak több okát is említhetném, például az erősödő szocialista szervezetekkel szembeni fellépés ezek közül csak az egyik volt. Mielőtt azonban bármilyen bélyeget próbálnánk rásütni (korunkból visszavetítve) az egyes korszakokra, érdemes megjegyezni, hogy az egyesületek létrehozása egészen 1914-ig viszonylag egyszerű maradt.

Az állam civil szektor kárára történő túlterjeszkedése az első világháborúval kezdődött, ám a legnagyobb tragédia, a „nagy cezúra” 1938–1951 között érte a magyar civil szervezeteket. Ekkor az állam teljesen „elszabadult”, és elkezdte maga alá gyűrni a civil szektort. A folyamat egyik legborzasztóbb ismertetőjegye az volt, hogy rendszerektől függetlenül zajlott: az eszközrendszer jogi alapjait még a liberális magyar állam teremtette meg az első világháború előtt. A részletszabályok kidolgozása az 1930-as években történt meg, és – részben a Horthy-rendszer jogszabályait alkalmazva – a munka hátralévő részét 1945 után a kommunista belügyminiszterek végezték el. A kutatásaim egyik iránya az eme rendszereken átívelő pusztítás jogi hátterének feltárására és bemutatására irányult.

A szocializmus alatti kulcsfogalomban, a társadalmi szervezetekben tehát nem csupán egy új, rendszerkonform szókapcsolatot kell látnunk, hanem rá kell döbbenünk a szó valódi jelentéstartalmára. 1951 után közel négy évtizedig de jure civil szervezetek nem léteztek, mert az egyik fő ismertetőjegyük, az önszerveződés hiányzott. A felülről szervezett társadalmi szervezetekben – az elnevezéssel ellentétben – nem a társadalom, a társadalmi igény jelent meg, hanem az állam, amely így mindkét oldalt elfoglalta, és saját magával kommunikált, hiszen a társadalmi szervezetek korában is léteztek helyi és országos szintű kapcsolatok a „két szektor” között, de ezek – néhány kivételtől eltekintve – látszólagosak voltak.

1989 után az egyik legnagyobb kihívás az volt, hogy a társadalmi szervezetek bázisán kellett teret engedni a civil szervezetek újraszerveződésének. Maga az újraszerveződés rövid idő alatt megtörtént, a korszerű polgári jogi és közjogi keretek megteremtése – ugyanis azok létrehozatalát már a 19. század második felében is elmulasztották – egészen 2010-ig elhúzódott.

Kutatásai alapján mikor volt a legaktívabb az egyesületi élet Magyarországon? Hogy alakította az egyesületek aktivitását, alapítási kedvét a megannyi rendszerváltozás a huszadik századi magyar történelemben?

A civil szervezetek aktivitását nemcsak az állam, a jogszabályi keretek, hanem – elsősorban – a társadalmi, közösségi igények is befolyásolják. Az egyesületi élet virágkora Magyarországon a 19. század, azon belül is a reformkor és a dualizmus időszaka volt. „Szépre, jóra egyesülni” – ahogy Arany János megfogalmazta – azonban nemcsak a széles közönséget megszólító közösségi célok – például: kultúra, szabadidő, tudomány, jótékonyság, vallás – megvalósítása miatt akartak az emberek. Az egyleti élet egy életforma is volt, ami az egyéni és közösségi lét kereteit is képes volt megteremteni.

Az egyesületeket – jelentős részben – az öntudatos polgárok, az önképző diákok, munkások tevékenysége éltette. Nem véletlen, hogy a 20. századi totalitárius rendszerek igyekeztek az egyéneknek ezt a társadalmi hátországát szétzúzni, felszámolni. Ha a korabeli hivatalos közlönyöket nézzük, csak szervezetek neveit látjuk, de ezek mögé mindig oda kell képzelnünk az embereket, sőt az egyes generációkat és a számtalan élethelyzetet, amelyben ők tevékenykedtek és helyt álltak. Elsősorban az egyleti célok megvalósítása érdekében, másodsorban azonban például nyelvi, vallási, nemzeti(ségi) kérdésekben.

A visszarendeződéssel az a baj, hogy az alulról szerveződő civil szervezetek eltűnését követően hatalmas életmódbeli változások történtek. Elterjedtek az autók, megjelent a televízió, majd a számítógép. Az egyének életformája a 20. század második felében döntően megváltozott, a 21. század első negyedében pedig ez a változás még nagyobb méreteket öltött.

Vagyis a második kérdésére válaszolva: ami egyszer eltűnt, az pusztán az állam hozzáállásának megváltozásával nem állítható már vissza. Az emberek ma már a közösségi lét más formáiban élnek és gondolkodnak, az egyesületek céljai, tevékenységi körük is megváltozott, és az egyesületi élet hatékonysága is visszaszorult a korábbihoz képest. A határokon és kontinenseken átívelő, tőkefelhalmozó vállalkozások erejével az egyesületek nem versenyezhetnek, és a modern médiaviszonyok között nem az egyesületek, hanem inkább a mintájukra létrejött politikai formációk, a pártok és mozgalmak érzik csak jól magukat.

Eddig a belföldi szervezetekről beszéltem, de röviden szeretném megemlíteni, hogy a kutatásaim során az elcsatolt területek, illetve a nyugati (angolszász országokbeli) magyar diaszpóra magyar szervezeteinek történetét is vizsgáltam, és a tendenciák – némi időbeli eltéréssel – ott is hasonlóak.

2010–2020 között több évig a dél-csendes-óceáni régióban dolgozott konzulként. Az ausztráliai éveknek volt-e és ha igen, milyen hatása a tudományos pályafutására?

Ausztráliával és a dél-csendes-óceáni térséggel már középiskolásként, majd az egyesületi kutatásaim során is kiemelten foglalkoztam. Nem volt tehát ismeretlen számomra a régió, amikor megérkeztem. A feladataim megvalósításához nagyon sokat kellett utaznom, melynek során sikerült az összes magyar közösséget felkeresnem. A konzuli ügyek intézése során számos egyéni történetet hallgattam meg, illetve minden helyen igyekeztem felkutatni a magyar emlékhelyeket.

Hatalmas anyagot sikerült kint összegyűjtenem, amelyet aztán bel- és külföldi levéltári és könyvtári kutatásokkal egészítettem ki. Több volt tanárommal és szakemberrel konzultáltam, hogy milyen szempontok szerint lenne érdemes ezt az anyagot feldolgozni, bemutatni. Úgy, hogy a lehető legtágabb kör: az érdeklődő laikusok, a „fotelvándorok”, a digitális világban felnőtt, ám a könyvek iránt esetleg még érdeklődő gimnazisták és egyetemisták, valamint a tudományos élet résztvevői egyaránt érdekesnek találják. Úgy, hogy az írásból Magyarországon láthatóvá váljon, hogy mekkora – a magyar történelem és kultúra részét képező – adatmennyiség rekedt a határainkon kívül, és fog elveszni minden egyes generációval, illetve hogy láthatóvá váljon, hogy ennek a távoli régiónak az életében, jogrendszerében, kultúrájában számos magyar szempontból érdekes, tudományos feldolgozásra is érdemes momentum található. A kétkötetes Ausztrália-könyvem (I: Ausztrália magyar szemmel, 2018 és II: Ausztrál fővárosok, 2020) egy átfogó képet próbál megrajzolni a déli kontinensről. Egyúttal remélem, hogy mintaként is szolgál majd más magyar diaszpórarészek történetének feldolgozásához.

A kinti tartózkodásom nyomán azonban egy másik kutatásba is belefogtam. A konzuli munkám révén kerültem közelebbi kapcsolatba a nemzetközi joggal, és Pécsett a joghallgatók számára – a Nemzetközi és Európajogi Tanszék felkérése alapján – elkezdtem a konzuli jogot oktatni is. A diákoknak sokat köszönhetek, mert kérdéseik nyomán számos problémát más és más oldalról is meg kell közelítenem, hogy pontos magyarázatokat adhassak számukra. Ezért amikor 2017-ben felkértek, hogy társszerzőként vegyek részt a Magyar Tudományos Akadémia, a Külgazdasági és Külügyminisztérium, valamint a Nemzeti Közszolgálati Egyetem támogatásával készült Diplomáciai Lexikon konzuli fejezetének megírásában, a szócikkeket igyekeztem úgy elkészíteni, hogy azokat ne csak a gyakorlati munkát végző szakemberek, hanem az egyetemi hallgatók is hasznosítani tudják. A Diplomáciai Lexikont ma már rendszeresen használják a felsőoktatásban, és – ezt saját konzuli munkám során is tapasztaltam – a gyakorlatban is. 

Kérem, mutassa be olvasóinknak, mivel foglalkozik egy konzul, hogy működik belülről egy konzulátus!

Mindezek után jogos a kérdés, hogy mivel foglalkozik egy konzul. Röviden: a konzul a magyar közigazgatás képviselője, aki elsősorban magyar állampolgárok ügyes-bajos dolgait intézi a fogadó államban (és még sok-minden mást is). Ebbe a születési anyakönyvezéstől a halottszállítási engedély kiállításáig számos ügy beletartozik. A magyar állampolgárok leggyakrabban mégis a lejárt útlevél, az aláírás-hitelesítés, illetve a vízumügyintézés miatt jönnek a konzulátusra.

A konzulátus – leegyszerűsítve – a külképviseletek azon részlege, ahol a hatósági ügyek intézése történik. A konzul munkáját számos magyar jogszabály és nemzetközi egyezmény szabályozza, és figyelemmel kell lennie a fogadó állam előírásaira is.

Ausztráliában kutatta a helyi magyarság történetét és az országról kialakított képüket. Ez önálló kutatás volt vagy egy nagyobb téma része?

A helyi magyarság története minden tekintetben kiemelt helyet foglalt el a térséggel kapcsolatos kutatásaimban. Egyrészt a diaszpóra-rész korai története érdekelt, amelyet számos új adattal tudtam bővíteni mind Ausztrália, mind Új-Zéland vonatkozásában. Másrészt a beolvadás-megmaradás kérdésköre foglalkoztatott, hiszen az angolszász országokban hatalmas asszimilációs nyomás nehezedik a kisebbségek tagjaira. Vajon egy ún. multikulturális állam hogyan állt, és most hogyan áll a kisebbségekhez? Kevésbé törekszik az asszimilációra, mint ahogy azt a közép-európai történelemből megismertük vagy csak másképpen éri el homogenizációs céljait? Az egyik magyar jezsuita azt mondta Mindszenty bíborosnak, amikor az 1974-ben Ausztráliába látogatott, hogy amit Kelet-Európában a diktatúrák erőszakkal, az ellenállást letörve érnek el, azt a fogyasztói társadalmak a jóléti intézkedésekkel önként megkapják… Ezek a kérdések nemcsak a két tömb szembenállása idején voltak relevánsak, hanem a mai felgyorsult világban, ahol a régi közösségi színterek egyik pillanatról a másikra szűnnek meg, és az egyén magánya, elveszettsége szinte kozmikussá képes növekedni a társadalomban, főleg egy másik országban, különösen aktuálisak. Harmadrészt a nyugati emigráció magyar emlékhelyeinek kérdése foglalkoztatott, ezek számbavételére, megőrzésére, dokumentálására, felújítására próbáltam és próbálom felhívni a figyelmet. Itt nem érdemes külön az ausztrál vagy új-zélandi területre koncentrálni, hanem ellenkezőleg: a teljes nyugati diaszpórát kell nézni, mert jelentősek az átfedések.

Negyedszer a magyarokról Ausztráliában és Új-Zélandon élő kép, valamint az ausztrálok és új-zélandiak magyarságképe foglalkoztatott. Ennek érdekében készítettük el a kiadóval az Ausztrália-könyvem első kötetének angol változatát (Australia through Hungarian Eyes), amely szintén 2020-ban jelent meg, és remélhetőleg segíteni fog abban, hogy a többségi társadalmak a kisebbség – legalábbis a magyar kisebbség – nézőpontját is megismerhessék. Ezen a területen kétnyelvű forráskiadással próbálom felhívni a figyelmet arra, hogy a kapcsolatok például magyar–ausztrál vagy magyar–új-zélandi viszonylatban jóval szorosabbak, mintsem az a távolságból következne. Ezt a munkát, amely a következő években remélhetőleg további kötetek kiadását fogja eredményezni, a Magyar Földrajzi Múzeummal közösen végezzük.

Jelenleg a Mádl Ferenc Összehasonlító Jogi Intézet vezető kutatója. Milyen kutatásokon dolgozik mostanában, és milyen kutatási tervei vannak a jövőre nézve?

A Mádl Ferenc Intézet kormányzati jogszabály-előkészítő munkához kapcsolódó összehasonlító jogi kutatásokat végez. Én eddig elsősorban az angolszász országok és azon belül az Egyesült Királyság jogrendszerének vizsgálatával foglalkoztam. Emellett folyamatosan részt veszek jogtörténeti kutatásokban is. A legnagyobb ilyen projekt a névadó, Mádl Ferenc életútjának, munkásságának kutatása és bemutatása, ez eddig elsősorban levéltári forrásfeltárással járt, amelyet azonban a járvány jelentősen hátráltat.

Mádl Ferenc – akinek 2021-ben dupla évfordulója van, mert 1931-ben született és 2011-ben halt meg – személye a pécsiek számára is különösen érdekes, hiszen jogi tanulmányait Pécsett kezdte, és két év után jelentkezett át Budapestre, az ELTE-re. Pécsi kötődései azonban élete végéig megmaradtak, ezért a PTE – amelynek ugyanúgy díszdoktora volt, mint az ELTE-nek – ugyanolyan büszke lehet a munkásságára, mint a pesti jogi kar.

A rövidtávú kutatási terveim tehát elsősorban a jogtörténethez, azonban belül a Mádl-kutatásokhoz, valamint a dél-csendes-óceáni térség alkotmány- és jogtörténetéhez kapcsolódnak. 

Máté Zsolt

Ezt olvastad?

90 éve „üzent hadat” Ausztrália az emuknak

1932. november 2. és december 10. között Ausztrália szövetségi kormánya, majd később Nyugat-Ausztrália kormánya kísérletet tett, hogy katonai erővel semlegesítse

X