A krími háború története

A krími háború az 1815 és az 1914 közötti viszonylag békésnek nevezhető évszázad egyik legfontosabb olyan háborúja volt, amelyben európaiak álltak szemben más európaiakkal. Bár ez 1853-ban csak egy újabb orosz–török fegyveres konfliktusnak indult, a következő évben a törökök oldalán beavatkozott a küzdelmekbe Anglia és Franciaország, majd 1855-ben Piemont is. Ausztria, bár semlegesnek állította be magát, ez aligha felelt meg a valóságnak, hiszen Bécs érdeke a török integritás fenntartása volt, ami ellensúlyozta Oroszország szerepének túlzott megnövekedését a Balkánon.

A krími háború embervesztesége megközelítette az egymillió főt, s ez volt az első alkalom, hogy páncélozott, csavarmeghajtású gőzhajók kerültek bevetésre. Ebben a háborúban hajtották végre azt a partraszállást a Krím-félszigeten, Jevpatorijánál, amelyhez hasonló esemény legközelebb az 1944. június 6-i „D-nap” lesz, s ugyancsak ekkor alkalmazták először hadicélokra a vasutat is.

Szevasztopol ostroma (forrás: intriguing-history.com)

1853-ban I. Miklós cár úgy érezte, hogy most jött el az idő Oroszország számára a Török Birodalom felosztására. Ezt Angliával együttműködve képzelte el, ezért Miklós, a nővére, Jelena nagyhercegnő estélyén arra kérte az orosz követet, Sir Hamilton Seymourt, hogy juttassa el Londonba azt a kívánságát, miszerint tárgyalni kíván az Oszmán Birodalom további sorsáról. I. Miklós az angol követ előtt kifejtette, hogy Törökország, „a beteg ember” haldoklik, és Oroszország, valamint Anglia vállalja fel azt a feladatot, hogy „a beteg ember” hagyatékát felossza. „Önökkel mint barát és mint gentleman szeretnék tárgyalni. Ha meg tudunk egyezni, én és Anglia, mások számomra nem fontosak, nem lényeges mit fognak csinálni.”[1] Az angol kormány azonban a kezdeményezést elutasította. Ezt követően I. Miklós Konstantinápolyba küldte Mensikov herceget, Nagy Péter jobbkezének, A. Mensikovnak a dédunokáját, aki ekkor 65 éves volt. A Mensikov által a szultánnak címzett személyes levél az orosz követeléseket tartalmazta. Köztük volt a jeruzsálemi Bethlen templom kulcsainak visszaszolgáltatása a pravoszláv egyház számára, valamint a pravoszláv alattvalók azon jogainak érvényesülése, hogy az orosz uralkodóhoz fordulhassanak jogorvoslatért, ha a török hatóságok részéről sérelem éri őket.

Nyilvánvalóan ezek közül az első követelést a szultán könnyebben teljesíthette volna, viszont a második azt jelentette, hogy a csaknem kilencmillió pravoszláv alattvalónak egy második uralkodója is lett volna, akinél bármikor bepanaszolhatták volna az elsőt. Ezt az Oszmán Birodalommal egyetértve a nagyhatalmak is egyöntetűen elutasították, hiszen jóváhagyása azt jelentette volna, hogy az Oszmán Birodalom Oroszország befolyása alatt áll, és hogy a Földközi-tenger keleti medencéjében felborul az erőegyensúly.

I. Miklós cár (forrás: wikipedia.org)

Mensikov nyolc napon belül követelt választ a szultántól, s miután ez nem érkezett meg (főleg brit nyomásra), közölte a szultánnal, hogy Oroszország mindenféle diplomáciai kapcsolatot megszakít az Oszmán Birodalommal. Miklós cár 1853. június 14-én kiáltványt intézett az orosz néphez: „Miután jogos követeléseink békés rendezésére irányuló minden szándékunkat és azzal együtt eszközünket is kimerítettük, elkerülhetetlennek láttuk, hogy csapatainkat a dunai fejedelemségekbe irányítsuk, megmutatva ezzel a Portának, mire vezethet a makacssága.”[2] Ezt követően 80 000 főnyi sereggel meg is kezdte a fejedelemség újbóli megszállását. A török kormányzat szeptember 27-én ultimátumot küldött az orosz cárnak, s követelte a csapatok azonnali visszavonását, ami nem történt meg, helyette Miklós október 20-án hadat üzent az Oszmán Birodalomnak. A Balkánon kétségkívül a törökök voltak fölényben, a kaukázusi hadszíntéren viszont az oroszok, akárcsak a tengeren is. Utóbbit jól példázta, hogy Nahimov tengernagy Szinopénál megsemmisítette a török flottát.

A szinopi tengeri csata (forrás: wikipedia.org)

Az angol követ, Seymour szerint Miklós három dologban bízott igazán: a hadserege erejében, az osztrák és porosz segítségben és az ügyének az igazában. Seymour megfogalmazásában ez a „háromság” volt a keleti háború oka. Miklóst azonban nagy csalódás érte, hiszen sem Poroszország, sem Ausztria nem támogatta terveit. Poroszország nem akart viszályba keveredni Angliával, félt Franciaországtól, s Ferenc József is hasonló álláspontra jutott. A Bécsbe küldött Orlov gróf, aki I. Miklós bizalmasa is volt, arról értesült, hogy az osztrák csapatok nem fogják támogatni Oroszországot, ha az csapatokat küld a dunai fejedelemségekbe. Miklóst annyira megdöbbentette Ausztria támogatásának a megtagadása, hogy kijelentette: „Inkább odahagyom Lengyelországot, szabadon bocsátom, semmint elfelejtsem az osztrákok árulását.”[3] Ennek egyébként már 1850-ben volt előjele – nem sokkal azután, hogy Paszkievics leverte a magyar szabadságharcot – mégpedig az, hogy Schwarzenberg osztrák miniszterelnök kijelentette: „Hálátlanságunkkal meg fogjuk lepni a világot.”[4] Ausztriának nyilván megvoltak a maga érdekei, amelyek most a dunai fejedelemségekben ütköztek az orosz érdekekkel.

A hadüzenet következtében a brit és a francia flotta megjelent a török tengerszorosokban, ezzel is kifejezve támogatásukat az Oszmán Birodalom felé. Novemberben az orosz fekete-tengeri flotta Samsunnál elsüllyesztette a török hajóhadat, az emberveszteség négyezer fő körüli volt. Ez a vereség Nyugat-Európa számára egyértelművé tette, hogy a Porta nem tud egyedül megbirkózni az orosz medvével, s a vereség után London és Párizs kétmillió font gyorskölcsönt biztosított az Oszmán Birodalomnak, majd 1854. január 4-én behajóztak a Fekete-tengerre.

Minderre Oroszország a Londonnal és Párizzsal fennálló diplomáciai kapcsolatok megszakításával válaszolt, s 1854. február 9-én cári kiáltványában Miklós kijelentette, hogy a pravoszláviáért küzdő Oroszország ellen a kereszténység ellensége mellett felsorakozott Anglia és Franciaország is. Az orosz–török háború ezzel európai háborúvá duzzadt, s az orosz katonáknak a vérükkel kellett megfizetniük a cári diplomácia tehetetlenségét, I. Miklós hódító politikáját és az önkényuralmi rendszer korhadtságát.

Az viszont ekkor még mindenki számára kérdéses volt, hogy hol legyen a hadszíntér. Szóba került a Balkán, hiszen a Duna térségében 180 ezer fős orosz hadsereg állomásozott. A szövetségesek megpróbáltak először itt frontot nyitni, s a csapatokat először Várnába, majd Dobrudzsába küldték. Azonban a hadsereg sorait megtizedelte a kolerajárvány, és a háború katonapolitikai helyzete is megváltozott.

1854 áprilisában kialakult egy osztrák–porosz szövetség, melyben Berlin biztosította Bécset a támogatásáról a dunai fejedelemségekben. Ezt a támogatást ismerve Ferenc József és az osztrák diplomácia követelte az orosz csapatok kivonását a fejedelemségekből. Az események Szilisztra sikertelen ostromával kezdődtek, s az osztrák fenyegetettség miatt végül is az oroszok feladták ezt a területet 1854. június 23-án, de a kivonulásuk 1854. augusztus 8-án fejeződött csak be. Ausztria a Portával 1854. június 14-én kötött megegyezése értelmében – mely szerint a hadserege a két dunai fejedelemséget a békekötésig megszállja – augusztus végén bevonult a fejedelemségekbe. Ezután, mivel a balkáni orosz agresszió megszűnt, más hadszíntér felé néztek a szövetségesek. Felmerült még a Baltikum, Kamcsatka, megtámadták Odesszát, III. Napóleon pedig a Kaukázust akarta felszabadítani. Végül Anglia javaslatára döntöttek Szevasztopol mellett. Nagyon jelentős erődként működött, hiszen ez volt az orosz flottabázis és a Fekete-tenger legfontosabb erődje. London nyilván a saját érdekeit is figyelembe vette, amikor kijelölte a hadszíntért, hiszen az oroszok innen igyekeztek gyengíteni a Török Birodalmat, amellyel veszélyeztették az angol érdekeket.

Szevasztopol erődítményei (forrás: wikipedia.org)

Ez a választás a szövetségesek számára azért is volt jó döntés, mert az orosz hadvezetés egyáltalán nem számított arra, hogy innen fogják támadni őket, amit az is jól szemléltet, hogy csapataikat máshol összpontosították, itt mindössze 50 ezer katona állomásozott. Ezzel szemben a Baltikumban 200 ezer fős hadsereg állt fel, Lengyelországban 140 ezer fő, a Dunánál pedig 180 ezer katona összpontosult.

A nyugati szövetségesek 1854. szeptember 14–17-én a történelem addigi legnagyobb partraszállását hajtották végre: 89 hadi- és 300 szállítóhajó 62 ezer fős francia–angol–török sereget tett partra Jevpatorijánál, Szevasztopoltól 70 kilométerre északnyugatra, s ezzel megkezdődtek a harcok a Krím-félszigeten, amely a nyugati szövetségesek és Oroszország között folyó küzdelem fő hadszíntere lett. Az oroszok szeptember 20-án megpróbálták megállítani a szövetséges seregeket az Alma folyónál, sikertelenül. Ezt követően október 25-én Balaklavanál, november 5-én pedig Inkerman mellett ütköztök meg a seregek, mindkét alkalommal orosz vereséggel. A balaklavai csata két momentuma is elhíresült később. Az egyik „vékony vörös vonal” néven lett ismert, mikor is a brit gyalogság egy alakulata visszaverte az orosz lovasság támadását; a másik pedig a brit könnyűlovasság hiábavaló, hősies rohama volt. Ez utóbbi kapcsán jegyezte meg Bosquet francia tábornok, hogy nagyszerű volt, de ez nem háború, hanem őrültség.

A balaklavai csata (forrás: wikipedia.org)

1855 januárjában, 16 000 főnyi katonasággal, a Szárd Királyság is belépett a háborúba a nyugati szövetségesek oldalán. Szevasztopol kemény diónak bizonyult: majdnem egy évig tartott, mire sikerült elfoglalni az erődjét, ám többszöri bombázás és rengeteg emberéletet követelő ostromok után, 1855. szeptember 8-án végül az oroszok feladták a várost. Ezután, az 1856. március 30-i harmadik párizsi béke aláírásáig gyakorlatilag szüneteltek a harcok. A krími háborúban a nélkülözés, a betegségek és a nehezen viselhető klimatikus viszonyok több katona halálát okozták, mint maguk a harci cselekmények.

1855 márciusában I. Miklós elhunyt, így Szevasztopol elfoglalása után a háborút lezáró békét már az új cár, II. Sándor írta alá. A párizsi béke értelmében Oroszországtól elvették Besszarábia déli, a Dunával érintkező részét, és megszűnt Oroszország és az Oszmán Birodalom között a közös balkáni határ. Dél-Besszarábiát a Moldvai Fejedelemséghez csatolták. Az addigi orosz ellenőrzés helyett a dunai hajózás a Nemzetközi Duna Bizottság felügyelete alá került. Demilitarizálták a térséget: a part menti államoknak megtiltották, hogy a Fekete-tengeren hadiflottát, erődítményeket és fegyverraktárakat tartsanak.

A háborús vereség az orosz társadalmat megrendítette, s mindenki számára világossá vált: belső reformokra van szükség. Oroszország ezt követően egy időre visszavonult az európai politikától, s a Távol-Kelet felé fordította a figyelmét. A Szent Szövetség kora ezzel véget ért. 

Szolnoki Nikoletta

A cikk az Újkor.hu és a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Történettudományi Intézet együttműködésének keretében született

Felhasznált irodalom:

Barbara Jelavich: A Balkán története 1. Osiris, Bp., 1996.

Bebesi György (szerk.): A hosszú 19. század története, Pécs, 2013.

Bebesi György: A roskatag kolosszus bukása. Oroszország története a 19. században (1801-1914). MOSZT, Pécs, 2011.

Bodnár Erzsébet: A krími háború (1853-1856) Századok. 2001.

David Warnes: Az orosz cárok krónikája. Az orosz birodalom uralkodóinak története. Geopen Könyvkiadó, Bp., 2002.

Diószegi István: A hatalmi politika másfél évszázada 1789-1939. História, Bp., 1997.

Font Márta – Krausz Tamás – Niederhauser EmilSzvák Gyula: Oroszország története, Pannonnica Kiadó, Bp., 1997.

Gecse Géza: Bizánctól Bizáncig. Az orosz birodalmi gondolat. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 2007.

Henry Kissinger: Diplomácia. Panem-Grafo, Bp., 1998.

I.M. Rejsznyer – B.K. Rubcov: A keleti országok újkori története. Művelt Nép Könyvkiadó, Bp., 1955.

Matuz József: Az Oszmán Birodalom története, Akadémiai Kiadó, Bp., 1990.

Mihail Heller: Az Orosz Birodalom története. Osiris Kiadó, Bp., 1996.

Ormos Mária – Majoros István: Európa a nemzetközi küzdőtéren. Osiris Kiadó, Bp., 1998.

Sallay Gergely Pál: A krími háború numizmatikai emlékei a Hadtörténeti Múzeumban. Hadtörténelmi Közlemények, 117. (2004) 1. sz. 249-268.

Szalisznyó Lilla: Palmerston és a krími háború. Aetas, 24. (2009) 3. sz. 35-54.

Türk Attila: Az Oszmán Birodalom története. Anno, Bp., 2007.

[1] Közli: Bodnár Erzsébet: A krími háború (1853-1856), in: Századok. 2001. 138.

[2] Közli: Mihail Heller: Az Orosz Birodalom története. Osiris Kiadó, Bp., 1996. 485.

[3] Közli: Mihail Heller: Az Orosz Birodalom története. Osiris Kiadó, Bp., 1996. 488.

[4] Közli: Mihail Heller: Az Orosz Birodalom története. Osiris Kiadó, Bp., 1996. 488.

Ezt olvastad?

Gaspard Monge neve azok fülében is biztatóan cseng, akiknek egy jobb általános iskolában módjukban állt az ábrázoló geometria alapjaival megismerkedni.