Külpolitika és közgondolkozás – interjú Zeidler Miklóssal

Horthy-korszak, trianoni békeszerződés, revízió – néhány címszó Zeidler Miklós kutatásai kapcsán. Az ELTE BTK habilitált egyetemi docensével, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársával kutatásairól és pályájáról Vér Eszter Virág beszélgetett.

Újkor.hu: Honnan indult a pályád, miért a történészi hivatást választottad?

Zeidler Miklós: Semmiféle nagy tudományos elszánás, vagy valami nagy tudatosság nem volt ebben. A családban nem volt történész, tanárok voltak ugyan, de részben a nálam jóval idősebb generáció, részben pedig vidékiek, tehát közvetlen ráhatás nem volt az esetemben. Általános iskolában már érdekelni kezdett a történelem, középiskolában pedig érdeklődésem fokozódott. Emögött feltehetőleg az a folyamat áll, hogy a gyerekeknek, ahogy nőnek, egyre inkább az igaz történetekre van szükségük, nem a mesékre. A mából visszanézve azt mondanám, hogy az igaz történetek és a rejtélyesség volt az a dolog, ami engem a történelem felé vitt. Gondolkodtam, hogy a Bölcsészkarra menjek, ahol a történelem–földrajz szakot választottam volna a legszívesebben, de nem indult akkor ilyen párosítás Budapesten és akkor még nem voltam elkészülve arra, hogy kollégista legyek. Az angol és a magyar tudásomban pedig nem bíztam annyira, hogy a történelem mellett angol vagy magyar szakra felvételizzek. Így végül praktikus okokból maradt a történelem–matematika párosítás, és az pedig a Közgázra irányított engem, ami egyébként – noha nem tudtam sokat a közgazdaságtudományról – olyan klassz, izgalmas dolognak tűnt. Nem sokáig egyébként. A felvételi napján már tulajdonképpen semmi kedvem nem volt a Közgázra menni. 1985 nyarán tehát felvettek, de nem nagy kedvvel fogtam hozzá egy évvel később, a katonai szolgálat után.


Zeidler Miklós. Kép forrása: www.aspektus.eu

A sorkatonai szolgálatot hogyan élted meg előfelvételis hallgatóként? Nagy változást jelentett a korábbi életedet tekintve?

Mindenképpen változás volt, hiszen a kényelmes, családi életből egy nagyon hierarchizált testület legaljára kerültem újonc katonaként. Szombathely 250 kilométerre, 3 és fél órányi vonatútra volt a családtól, a környezet minden szempontból idegen volt. A hadsereg tulajdonképpen a lehető legrosszabb reklámja volt az akkori szocialista Magyarországnak. Az összes lehetséges hiba, anomália és visszásság vegytisztán megmutatkozott. Egy határszéli laktanyáról van szó, ezt annak idején úgy hívták, hogy első lépcsős laktanya, tehát ha a „Nyugat” bennünket megtámadott volna, akkor mi lettünk volna az első helyőrség, amelynek föl kellett volna vennie ezt a támadást. Ezek után azt várná az ember, hogy itt válogatott katonák, tisztek és fegyverzet van elhelyezve. Ehhez képest az ottani tisztikarnak egy elég jelentős része gyógyíthatatlan alkoholista volt, ami önmagában alkalmatlanná tette őket arra, hogy a feladatukat ellássák. Gyakorlatilag néhány nap alatt elveszítették minden tekintélyüket az előfelvételis újoncok előtt. Azokban a századokban, ahová az előfelvételiseket besorolták, nagyjából a létszám fele, körülbelül negyven-ötven ember leendő egyetemista volt.  Nagyon hamar erős ellenérzés, lenézés és megvetés alakult ki a tisztek iránt, amit ők természetesen a maguk módján reagáltak le, némileg erőszakosan és különböző büntetésekkel. Ez nem elsősorban fizikai fenyítést jelentett, de azt igen, hogy ritkán engedtek bennünket haza. Azt mondanám, hogy együttműködés helyett konstans „hadiállapot” volt a tisztek és a legénység között, és egyébként részben a legénységi állományon belül is, mégpedig az előfelvételisek és a többi sorkatona között. A megszokott környezetből tehát kikerültem, és az az egy év, amit a hadseregben töltöttem, szakmai szempontból elvesztegetett év volt. Ugyanakkor persze tanultam bizonyos dolgokat, ha talán nem is konkrétumokat. Például akkor találkoztam először felnőtt írástudatlannal vagy szegénységből érkező, velem egykorú emberekkel – a Nyírségből, Szabolcsból, Vas megyéből besorozott nem előfelvételis fiatalokkal –, ami nagy társadalmi ráismerés volt, s a budapesti, aránylag belső kerületi életemhez képest új tapasztalatokat jelentett. A későbbi történészi pályafutásom szempontjából annyi eredménye mindenképpen volt, hogy bár korábban sem érdeklődtem igazán a hadtörténet iránt, de a katonaság alatt ez a csekély érdeklődés is megszűnt.

A katonai szolgálat után megkezdted tanulmányaidat a Közgázon, két évvel később pedig beiratkoztál az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészkarára. Hogyan alakult ez így?

Első évben a Közgázon nagyjából mindenki ugyanazt tanulta, a második évben kezdtünk el specializálódni. Az számomra világos volt, hogy belőlem sem elméleti közgazdász nem lesz, sem olyasvalaki, aki egy vállalatnál gyakorló közgazdászként dolgozik. Valamilyen határterületet kerestem az egyetemen belül, és erre akkoriban leginkább a nemzetközi kapcsolatok szak adott lehetőséget, ahol diplomáciai jellegű képzés folyt. Önmagában és – mai szemmel visszatekintve – történészi pályafutásom szempontjából is jó választásnak bizonyult. Egyrészt azért, mert a nyelvek ismerete nyilván segíti a munkámat, másrészt ott megismerkedtem olyan történész oktatókkal, mint Jeszenszky Géza, illetve Juhász Gyula, akik 19–20. századi diplomáciatörténetet tanítottak. Enciklopédikus jellegű, nagyon alapos tudásukkal, morális és tudósi kiállásukkal valóban inspiráló személyiségek voltak. Habár az is igaz, hogy az első évben – és talán ezt korábban kellett volna mondanom – olyan történészekkel is találkoztam, mint Berend T. Iván, vagy Pach Zsigmond Pál, akik a gazdaságtörténetet adták elő, illetve az akkor egészen fiatal oktató generációból Kövér György, Halmos Károly és Rév István, akik szemináriumokat tartottak. Közülük többekkel most kollégák is vagyunk. Már az első évben átjártam az ELTE Bölcsészkarára előadásokat hallgatni, amelynek szabadabb légköre annyira megtetszett, hogy szerettem volna a történelem szakot is elvégezni. Kicsit kalandos úton, de sikerült a felvételim, és párhuzamos képzés keretében egyszerre végeztem a két egyetemet. Végeredményben úgy adódott, hogy előbb a Bölcsészkaron diplomáztam 1994 elején, aztán 1994 nyarán pedig a Közgázon védtem meg a szakdolgozatomat. Pár nappal a diploma megszerzése után jött egy telefon, hogy volna egy előadói állás a Kereskedelmi és Vendéglátói Főiskolán. Elvállaltam, három félévet töltöttem itt, az előadásokat angolul kellett tartanom és a vizsgák is ezen a nyelven zajlottak.

Hogyan kerültél át innen az Eötvös Loránd Tudományegyetemre?

A Bölcsészkaron nemcsak a kötelező órákat teljesítettem történelemből, hanem már az első évtől kezdve elkezdtem bejárni külön Horthy-korszakos órákra. Amikor ténylegesen elérkeztem negyedévesként a Horthy-korszakhoz, akkor jött haza Romsics Ignác az Indiana Egyetemről. Ezután ő, illetve Pritz Pál – aki megbízott előadóként forráselemző órákat tartott – voltak azok, akiktől a legtöbbet tudtam tanulni a két világháború közötti magyar történelemmel kapcsolatban. A szakdolgozatom témavezetője is Pritz Pál lett. Egy vagy két évvel ezután beadtam a jelentkezésemet doktori képzésre, ami akkor alakult át a korábbi egyetemi doktori rendszerből PhD-képzéssé. Nem vettek fel, amin nagyon megsértődtem, és azzal büntettem meg az egyetemet, hogy a következő évben nem adtam be jelentkezésemet. Ekkor viszont Pritz Pál támogatásával Sasakawa-ösztöndíjat kaptam – ez a Magyar Tudományos Akadémia és egy japán mecénás által közösen létrehozott kutatási ösztöndíj volt –, aminek a keretében intenzívebben és célzottabban folytattam a kutatásaimat, akkor már egy két háború közötti magyar diplomáciatörténeti témával. A rákövetkező évben megint felvételiztem a doktori képzésre, akkor már felvettek, és fél évvel később, 1998 januárjában váratlanul, kezdő doktoranduszként tanársegédi státuszt kaptam az Új- és Legújabbkori Magyar Történeti Tanszéken.

Mikor határoztad el, hogy a Horthy-korszakkal szeretnél foglalkozni? E korszakon belül miért a kultuszkutatásra esett választásod?

Még a Közgázon alakult ki az érdeklődésem a 20. századi, különösen a két háború közötti Magyarország története iránt. A doktori témám Magyarország és a Nemzetek Szövetsége kapcsolatai voltak. Harmadéves doktoranduszként, 2000-ben felkérést kaptam az Osiris Kiadótól, hogy írjak egy kis ismeretterjesztő könyvet a magyar revizionizmusról. Óriási kitüntetés, ha az embert felkérik ilyesmire, én akkor még szinte névtelen voltam a szakmában, néhány tanulmány állt csak mögöttem. A könyv megírása miatt viszont engedélyt kértem a doktori témám megváltoztatására, mert az világos volt, hogy ez a nagyjából fél éves munka nagyon lelassítaná a másik kutatást. A doktori disszertációmnak végül Trianon és Magyarország. Külpolitika és közvélemény lett a címe. Az adatgyűjtés közben viszont lassan egy újabb kutatási téma is körvonalazódott előttem. Amikor még a magyar revíziós propaganda történetéhez gyűjtöttem anyagot, kezembe került Pótó János Emlékművek, politika, közgondolkodás című kismonográfiája – akkor még csak nagyon egyszerű papírborításban jelent meg, azóta kissé átdolgozva nagyon szép albumként az Osiris újra kiadta –, és az a kötet nagyon inspirált engem. Ez tulajdonképpen egy nagy katalógusa volt annak, hogy a 19-20. századi magyarországi emlékművek a különböző rezsimváltások, rendszerváltások után milyen metamorfózisokon mentek keresztül. Nagyon megragadott ez a téma, és elkezdtem gondolkozni azon, hogyan lehetne tovább bővíteni, s hogy az egyes korszakok közgondolkodásának a megjelenítésére nyilvánvalóan alkalmas emlékművek mellett milyen más olyan mozzanatokat lehet még találni, amelyeken keresztül vizsgálni lehet egy korszak saját önképét. Ebből született egy hosszú tanulmány, ami aztán végül egy önálló kis könyvecskeként 2002-ben megjelent A magyar irredenta kultusz a két háború között címmel. A kutatás nagyon élvezetes volt és abból a szempontból más is, mint a korábbiak, hogy itt jelentős múzeumi anyagot is mozgatni kellett, mivel itt nem csak a szöveg, hanem a képi világ is meg kellett, hogy jelenjen. Ezt a kismonográfiát egy nagy fejezetként be is építettem a disszertációmba, amelyet 2001 végén készítettem el, 2002 tavaszán pedig megvédtem.


Zeidler Miklós. Forrás: www.tti.hu

A disszertációd elkészítéséhez végzett kutatás során melyek voltak a számodra legfontosabbnak tartott eredmények?

Négy újdonságot említenék. Az egyik az irredenta kultusz bemutatása, amivel korábban csak nagyon-nagyon érintőlegesen foglalkoztak. L. Nagy Zsuzsának volt egy kb. 20 oldalas tanulmánya, ami kicsit belekóstolt ebbe a témába. Egy másik a Magyar Revíziós Liga története, amely egyfelől a magyarországi revíziós közhangulat fenntartásával, másfelől a külföldi véleményformáló csoportok befolyásolásával foglalkozó szervezet volt. Ezenkívül rábukkantam a levéltári anyagban egy olyan revíziós tervre, amelyet korábban nem ismertek: Gömbös Gyulának egy 1934-ből származó revíziós tervére, amely – talán meglepő módon – nem a történelmi Magyarország helyreállítását, tehát az integrális revíziót szorgalmazta, hanem lemondott többek között egész Erdélyről. Ennek kapcsán említeném negyedikként annak a bizonyítását, hogy nagyon is sokrétű volt a magyarországi revizionizmus a két világháború között, és nem arról volt szó, hogy a „Mindent vissza!” jelszó meghatározta volna a tényleges magyar külpolitikát is. Éppenséggel elég sok alternatíva létezett a revíziós gondolkodásban, részben azon a téren, hogy fegyverrel vagy békésen kell-e végrehajtani, részben pedig abban a tekintetben, hogy mik is legyenek konkrétan a magyar területi követelések. Ez a szerintem elég jól dokumentált tétel a negyedik olyan tényező, ami újdonság a disszertációban.

Mennyiben lehet objektívnek maradni egy hosszan tartó és az életed egy szakaszát meghatározó kutatás során?

Talán arra a kettősségre gondolsz, hogy az ember egyszerre morális és racionális lény, és a történész is egyfelől racionálisan próbálja feltárni és bemutatni a múltbéli eseményeket, másrészt óhatatlanul morális ítéleteket is alkot, s ezek óhatatlanul átszüremlenek az írásaiba is. Egy olyan eleve politikai és később is átpolitizált témában, mint a 20. százai Magyarország területi változásai, mind a két szempont, a racionális és a morális szempont is jelen van. Azt hiszem, mindenkiben, aki a történetírásra adja a fejét, van – legalább kezdetben – egyfajta igazságtevő szándék. A közép-európai történelemből mindenki fel tud idézni olyan eseményt, amelynek egyik vagy másik ország, nemzet vagy társadalmi csoport a kárvallottja lett. A kollektív emlékezet pedig – és olykor a történész is – megpróbálja utólag helyrehozni ezeket az igazságtalanságokat, ha másképp nem megy, legalább papíron. De aztán ahogyan az ember idősödik, úgy csillapodik a szenvedélyessége, élettapasztalatokat szerez, bővül a látóköre, jobban megismeri és elfogadja tudományágának szabályait, jobban kitekint a világra, más szempontokkal és más igazságokkal szembesül. Én legalábbis átmentem ezeken a fázisokon, és ma már azt gondolom, hogy az igazságtétel vagy akár csak az igazság keresése helyett a történésznek a valóságot kell a lehető legobjektívebben és legszakszerűbben ábrázolnia. Kézenfekvő például, hogy egy magyar történész rámutat azokra a méltánytalanságokra, amelyek Magyarországgal megtörténtek az első világháború után, illetve a két világháború közötti időszakban a határok megvonása és a kisebbségi magyarokkal szembeni diszkrimináció során. Csakhogy ugyanezeket a méltánytalanságokat a magyar kormányzat ugyanúgy elkövette, amikor módja volt rá, részben 1918 előtt, részben a terület-visszacsatolások után. Ezt hajlamosak vagyunk elhallgatni vagy nagyobb megértéssel kezelni. Az effajta szubjektivitás persze nem magyar sajátosság: mindenhol tetten érhető, hogy a történész elnézőbb a saját országa, nemzete, politikai-ideológiai közössége iránt, és kritikusabb egy rivális vagy éppen ellenséges csoporttal szemben. Mindenesetre nem sokat ér az a történetírás, amelyik csak a „hazai közönségnek” szól. A kutatásaim során azt tapasztaltam, hogy a 20. század első felében a hatalmon lévő kormányzatok feltűnően hasonló gyakorlatot folytattak itt a Kárpát-medencében. Voltak kisebb-nagyobb eltérések, de az attitűd, a hozzáállás az volt, hogy amikor valaki birtokon belül került, többé nem a megegyezést, az együttműködést kereste, hanem uralkodni akart. Amikor viszont éppen alávetett helyzetben volt, rögtön ugyanazzal a morális alapú kritikával élt, amit előtte vagy utána oly könnyedén söpört le az asztalról. Egy időben egyébként nagyon meg is csömörlöttem a politikatörténettől, éppen a politikai cinizmus egészen penetráns megnyilvánulásai láttán. Amikor a disszertációm megírása után visszatértem Magyarország és a Nemzetek Szövetsége kapcsolataihoz, és a világszervezethez benyújtott kisebbségi panaszok elbírálását vizsgáltam, azt láttam, hogy ha a magyar kisebbség petícióit a szomszédos országok rendkívül cinikusan verték vissza, de ugyanilyen cinikusan próbálta meg elhárítani a magyar kormány is az ellene a numerus clausus miatt benyújtott panaszokat. Mintha ugyanabba az iskolába jártak volna a politikusok, sokszor még a szóhasználatuk is ugyanaz volt. Ennek kapcsán éreztem leginkább azt, hogy a puszta moralizálás mennyire félrevezető tud lenni. Ha a történész csak az egyik oldalról szemléli az eseményeket, és azzal a szemponttal azonosul, akkor nem tud hű krónikása lenni a múltnak.

Sok esetben hallgatóként olyan benyomásom támadt, hogy a tudósi elhivatottság hozadékaként kezeled a tanítás kötelezettségét, mintegy a tudás továbbadásának részeként. A kutatás a tanítást megelőzve elsődleges fontossággal bír számodra?

Én mindvégig – 1998-tól kezdve – elég intenzív kutatásban voltam, eleinte a disszertációmon dolgoztam, utána tanulmányokon, más monográfiákon, és azóta is rendszeresen könyvtárba és levéltárba járó történész vagyok. Ez azt jelentette, hogy első kézből származó információkhoz jutottam hozzá a kutatás során, és ezeket szívesen bevittem az oktatásba is. Ebből adódhattak persze olyan helyzetek, amikor a diákok azt érzékelték, hogy nagyon minuciózus adatokkal terhelem őket, és hogy ezt vissza is kérem tőlük a vizsgákon, és talán azt gondolták, hogy ez túlzás. Ez elképzelhető, kaptam is ilyen visszajelzéseket. Úgy tudom, nagyon sokat követelő és szigorú tanárnak tartanak. Szigorú szerintem nem vagyok, de az biztos, hogy alapos és megbízható tudást várok a diákoktól. Azt gondolom, hogy ez így rendben is van. Ugyanakkor igyekszem az órákat úgy tartani, hogy valóban érthetően rávezessem őket az adott jelenség megismerésére. Az oktatásra kezdettől fogva úgy is tekintek, mint ami kapocs a kutatói pálya és az olvasóközönség között, abban az értelemben, hogy mindig kell az embernek egy kontroll, hogy érezze, hogy a megszerzett tudását milyen módon kell átadnia a közönségnek, legyen az az olvasóközönség vagy a diákság. Említettem, hogy nagyon sokféle tanárral ismerkedtem meg annak idején a két egyetemen, és számomra azok voltak a leginspirálóbb előadások, ahol azt éreztem, hogy valaki tényleg közvetlen forrásból szerzett tudást oszt meg a hallgatósággal, olyan tudásba vezet be, amelyhez rajta kívül nem vagy csak sokkal nehezebben tudnék eljutni. Talán ezek a példák ösztönöznek arra, hogy akár egy friss kutatói élményt, egy megvilágító erejű dokumentumot vagy egy a lényegre nagyon jól rávilágító esettanulmányt is előhozzak az óráimon.


Zeidler Miklós. Forrás: Újkor.hu. Fotó: Fekete Bálint

A Horthy-korszak, illetve a Trianon kérdés továbbra is rendkívül népszerű témának számít a történelem szakos hallgatók esetében, vajon mi állhat e kiemelt érdeklődés hátterében?

Mivel engem is ez érdekelt annak idején, ezen olyan nagyon nem csodálkozom. Nyilvánvaló, hogy a hozzánk legközelebb eső történeti korszakok iránt a legintenzívebb az érdeklődés, ez így volt már akkor is, amikor én jártam az egyetemre. Akkor a ’45 utáni időszak még nem volt szabadon kutatható, mert a levéltárak az anyag egy jelenős részét nem adták ki, még léteztek zárt anyagok. Nagyon sokan voltak, akik az adott körülmények között nem is akartak foglalkozni ezzel a témával, mert úgy gondolták, hogy a kutatás talán többé-kevésbé szabad, de a publikálás semmiképp, így az igazi véleményüket nem tudnák megírni, ezért inkább más korszakokkal foglalkoztak. Azt hiszem, hogy az 1990-es években a legtöbb szakdolgozat még a Horthy-korszakról íródhatott, talán még a dualizmus koráról. Most pedig megfigyelhető, hogy mivel az 1945 után történelem már tényleg szabadon kutatható – rengeteg anyag kerül elő, új levéltárak szerveződtek a forrásanyag őrzésére, feldolgozására –, messze a legtöbb hallgató ez iránt a korszak iránt érdeklődik. De azt hiszem, hogy a második helyen ott van a két háború közötti időszak. Trianon és úgy általában a Horthy-korszak politikatörténete bizonyos értelemben közéleti kérdés is. A rendszerváltozás után újraértékelődtek a 19. század, de főleg a 20. század magyar történelemi csomópontjai. Ez az újraértékelés a középiskolai oktatásban is megjelent. A historiográfiában pedig felerősödött az a tendencia, amely már 1990 előtt egy-két évtizeddel megindult, és amely a Horthy-korszak árnyalt bemutatására törekszik. És magyarázhatja a diákok kiemelt érdeklődését az is, hogy ebben a korosztályban az igazságkeresés nagyon erős, és a Trianon, a területi revízió, a két világháború, a holokauszt, a Rákosi-korszak, 1956 mind olyan, bizonyos értelemben szélsőséges jelenségeket felmutató eseménysor, amely szinte csábít arra, hogy ez a szenvedélyes igazságkeresés utat találjon magának. Szakdolgozatokat olvasva is látom, hogy ezek az események milyen hatást keltenek a diákokban.

2014-től a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet Horthy-korszak témacsoportjában tudományos főmunkatársként is feladatot vállaltál. Milyen kutatásokon dolgozol jelenleg?

Nagyon nagy kitüntetés volt, amikor ezt a meghívást kaptam. Félállásban dolgozom az intézetben, ami egészen más közeg. Persze itt az egyetemen is kutatnak a tanárok, de az intézeti kollégák többsége olyan, aki oktatási feladatot nem vállal, és főállásban történész-kutatóként dolgozik. Velük elég intenzív, részletekbe menő szakmai beszélgetéseket folytatunk, valóban félszavakból értjük egymást, a legfrissebb kutatási eredményeket egyik napról a másikra osztjuk meg egymással. Eléggé jó szellemű is a kutatócsoportunk, korban is viszonylag közel állunk egymáshoz, zömmel a harmincas-negyvenes generáció találkozik. Mivel én korábban is rendszeresen kutattam, a munkám nem sokban változott, azt mondanám, hogy kicsit változatosabbak és konkrétabbak lettek a kutatási irányok, amelyeket részben az intézet határoz meg. Tavaly például részt kellett vennem egy általános iskolai tankönyv megírásában. Megírtam a szakmai anyagot, amit az erre hivatott pedagógiai szakemberek strukturáltak és fogalmaztak át úgy, hogy az egy általános iskolás számára befogadható és élvezhető legyen. Most várjuk a bírálatokat. Ez nemsokára meg is fog érkezni, a 7. osztályosok szerintem ezekben a pillanatokban kezdenek hozzá a Horthy-korszak tanulásához. Az év végére föltehetően jönnek az észrevételek a tanári kar részéről, majd meglátjuk, mit kezdünk velük. Bizonyos korrekciókra nyilván szükség lesz.

Mennyiben tartod feldolgozottnak a Horthy-korszakot, illetve a Trianon-kérdést?

Erre két példát mondok, amik egymásból következnek. 15 éve írtam A revíziós gondolat című könyvet, amiben természetesen trianoni békével is foglalkoztam. Egy évvel később megjelent egy nagy szöveggyűjtemény az Osiris kiadónál, azt én szerkesztettem. Trianon volt a címe, és abban rengeteg korabeli forrás, közéleti megnyilvánulás és egy szakirodalmi válogatás kapott helyet. Ezenkívül évről évre, sőt félévről félévre az egyetemen szeminarizáltam ugyanezt a témát, és közben mindig egy kicsit kutattam hozzá, mindig újabb és újabb részmozzanatok kerültek elő, amiket aztán itt-ott kisebb tanulmányokban közzé is tettem. Néhány évvel ezelőtt a kezembe került egy régi magyar diplomata, a párizsi magyar delegáció titkára, Praznovszky Iván hagyatéka, amelyből teljesen unikális korabeli anyagok – visszaemlékezések, levelek – kerültek elő. Ez rögtön megmutatta, hogy rengeteg érdekes dolog lappanghat még. Megbízást kaptam a hagyaték sajtó alá rendezésére, ez meg is történt, és megírtam előszóként Praznovszky Iván életrajzát is. A kutatás közben viszont újabb rendkívül érdekes anyagok kerültek elő. Korábban nem is gondoltam – ez a történész vaksága –, hogy milyen sokan írtak visszaemlékezést, naplót, leveleket abban az időben a békedelegáció tagjai közül, akik elsődleges szemtanúi voltak annak az időszaknak. Megjelent a könyv 2011 végén, és néhány hónappal később kaptam egy levelet egy Svájcban élő magyar építésztől, akinek a nagybátyja úgyszintén tagja volt a békedelegációnak, és akinek szintén maradtak fenn korabeli anyagai. Többek között egy olyan napló, amely ismeretlen a történettudomány előtt. Nekem tehát abban a szerencsében volt részem, hogy szinte „házhoz jött” két, korábban teljesen ismeretlen, mégis alapvető forrás. Így göngyölődik tehát tovább és tovább a történet, hogy újabb és újabb források bukkannak elő, ami persze nem azt jelenti, hogy teljesen újra kell írni a trianoni békeszerződés megalkotásának történetét, de azért nagyon érdekes mozaikkockákat tesznek hozzá. A közeljövőben remélhetőleg sikerül is közzé tennem a békedelegáció Wettstein János által összeállított naplóját, amely rávilágít arra, hogy mennyire intenzív és szerteágazó munkát végeztek azok a diplomaták, szakértők, politikusok, katonatisztek, akik tagjai voltak a küldöttségnek. Biztos vagyok egyébként abban, hogy minden történész, aki valamely nagy témába fog, és egy ponton közzétesz egy monográfiát, néhány éven belül szembesülni fog azzal, hogy mi minden maradt ki belőle, aminek ott lett volna a helye.

Nem is annyira az új források kutatása tartja életben az érdeklődést, hanem inkább fordítva: a téma relevanciája és az iránta megnyilvánuló érdeklődés ösztönzi a kutatókat az újdonságok – új források, új szempontok – keresésére. Trianon és a Horthy-korszak olyannyira a közelmúltunk részei még, hatásai oly mértékben érezhetőek, hogy az iránta való érdeklődést nem csupán a szakmai kíváncsiság, hanem a közéleti nyomás is fenntartja. A Horthy-korszak esetében sem csak arról van szó, hogy minden generáció új szempontok szerint foglalkozik az elmúlt korok történetével, hanem azt, hogy konkrétan vannak még olyan fontos iratok, amelyek nem keltették fel még a történészek érdeklődését, vagy amelyek éppenséggel nagyon is jól ismertek, de korábban nem tárgyalt összefüggések feltárására is alkalmasak. Tehát minden új generáció és minden új megközelítés tulajdonképpen másra és másra tudja felhasználni ezt a történeti anyagot. Már csak ezért is logikus az, hogy újra és újra foglalkozzanak az elmúlt korok történetével.


Zeidler Miklós. Forrás: Újkor.hu. Fotó: Fekete Bálint

Milyen szakmai terveid vannak?

A közeljövőben a magyar népszövetségi kapcsolatok lesznek előtérben. Még legalább 2-3 év, amíg ebből egy monográfiát össze tudok állítani. Ezenkívül hozzáfogtam egy másik kutatáshoz – részben éppen a népszövetségi kapcsolatok kutatásának a mellékvágányán –, ez pedig a numerus clausus törvény végrehajtása. Elég sokat írtak erről a témáról, fontos könyvek jelentek meg ezzel kapcsolatban a 80-as évektől kezdődően, mégis valahogy azt érzem, hogy a kutatás eddig leginkább a kormányzati politikát vizsgálta, de azzal kevésbé foglalkozott, hogy milyen motivációi voltak az egyetemeknek. Az is érdekel, hogy a törvény, amelytől minden támogatója mást várt, hogyan hatott a társadalmi feszültségekre, a magyar társadalom mentális állapotára, melyek voltak a népgazdasági hatásai. Azt is szeretném valamilyen módon dokumentálni – és erre elég jó adatok állnak rendelkezésre –, hogy az egyes egyetemek saját maguk hogyan hajtották végre a numerus clausust, ebben ugyanis elég nagy eltérések voltak egyetemenként és karonként is. Megértem, hogy a történészek eddig nemigen mélyültek el ebben, mert ha jól számolom, akkor mintegy százezer hallgató járt azokra az egyetemekre és akadémiákra, amelyeket a numerus clausus érintett, és még több tízezren lehettek azok, akik nem nyertek felvételt. Ám az, hogy a felvételi bizottságok milyen módon szelektáltak a diákok között, a közzétett és nyomtatásban megjelent statisztikákból nem derül ki. Valójában tehát egyetemenként, karonként és évfolyamonként meg kell vizsgálni a felvételi iratokat, illetve végig kell nézni a beiratkozási íveket, amelyek rögzítik azokat a származási, felekezeti, tanulmányi adatokat, amelyek alapján következtetni tudunk az egyes egyetemeken, karokon érvényes prioritásokra. Azt természetesen tudjuk, hogy a zsidóság egyénileg és közösségként is megszenvedte a numerus clausust, de sokféle hátrányt okozott a törvény Magyarországnak is. Ezek közül most csak azt említem, hogy rengeteg rátermett diák, potenciális szakember nem tudott elhelyezkedni abban a hivatásban, amelyben kiteljesíthette volna tehetségét, és ilyen módon nem tudta évtizedekig az ország javára kamatoztatni a tudását. Ezek volnának azok a mozzanatok, amelyeknek a vizsgálatával eddig szerintem adós maradt a történetírás a numerus clausus kapcsán.

Vér Eszter Virág

Ezt olvastad?

Dobi István (Ószőny, 1898. december 31. – Budapest, 1968. november 24.) tevékeny szerepet játszott abban, hogy a Független Kisgazdapárt alárendelje
Támogasson minket