„Rések a falon, lyukak a plafonon” – kulturális ellenállás a Kádár-korszakban

A szocialista kultúráról szóló történeti írások előszeretettel ábrázolják úgy a korszak állampolgárait, mint akik csak elszenvedői voltak a fejük felett lévő politikai döntéseknek és nem adatott meg számukra a cselekvés lehetősége: nem volt ellenállás. Mintha a kultúra történetében, 1945-től kezdődően, évtizedekre megállt volna az idő és a kulturális szféra csupán a pártot támogató propagandaanyagokat gyártott volna.

Hogyan voltak képesek a kultúra alkotói alkalmazkodni az állami intézményekhez? Miképp volt lehetséges, hogy a kultúra színessége mégis fennmaradjon ilyen mostoha körülmények között? Meddig terjedt és milyen hatása volt a többség számára eddig alig feltárt „szürke zónának”, amely elfogadhatóbbá tette a rendszer abszurditását a mindennapok szintjén? Hogyan maradhattak fenn azok a kulturális produktumok, amik a korszakban születtek, de nem idomultak a párt által meghatározott irányvonalhoz? Hogyan archiválták őket és 30 év távlatából milyen megítéléssel vagyunk róluk? Többek között ezekre a kérdésekre kaphatunk választ, ha fellapozzuk az MTA Bölcsészettudományi Kutatóintézet 2018-ban kiadott Kulturális ellenállás a Kádár-korszakban c. tanulmánykötetét, mely 2017-ben ugyanezen a címen megtartott konferenciasorozat előadásainak gyűjteménye is egyben.

A hat fejezetre osztott kötet tematikusan vizsgálja meg a szélesen értelmezett kultúra területén kiváltott vagy kiválthatott ellenállási formákat. A tanulmányok sokszínűségéből az is kiderül, hogy a kulturális szféra azért is válhatott fontossá, mert a politikailag ingerszegény környezetben minden, a hivatalostól kicsit eltérő alkotásoknak nagyobb volt a jelentőségük, mint egy heterogén környezetben lett volna.

Az első nagyobb tematikus gyűjteménye a tanulmányoknak a nonkonform művészet jelentésének átalakulását tűzte ki célul a szocializmus kori ellenkultúrától kezdve a kulturális ellenzékiségig. László Zsuzsa és Hornyik Sándor tanulmányai azt vizsgálják, hogy milyen dilemmák merültek fel a kulturális ellenállás paradigmáinak kialakításakor és hogyan változott meg a nonkonform művészetnek számító alkotások fogalma a Rákosi-korszaktól kezdve napjainkig. Elsősorban a képzőművészet terén miként befolyásolta a „felvevő piac”, tehát az állami megrendelések sora, a fiatal művészek munkáját, milyen kompromisszumok születtek és ez hogyan alakult át az 1980-as évek második felére.

Habár a Kádár-korszakban a szabad vallásgyakorlatot már rugalmasabb keretek határozták meg, mint a Rákosi-korszakban, mégis a vallási jelképek viselése, a vasárnapi misére vagy istentiszteletre járás sokáig nem tartozott a támogatott tevékenységek közé. A tanulmánykötet legtöbb résztanulmányát tartalmazó második fejezete azt tűzte ki célul, hogy bemutassa a vallási szervezetek, közösségek hogyan járulhattak hozzá egy, a szocialista kultúrától világnézetileg élesen elkülönülő csoport fennmaradását. Fejérdy András, a fejezet bevezető tanulmányában, azt a kérdést fogalmazza meg, hogy mennyire tekinthető a keresztény-vallási szervezetek, tevékenységek az ellenállási mozgalom részének. A feltett kérdés megközelítésén azért nem érdemes hamar tovább siklani, mert az ellenzékinek bélyegzett keresztény csoportosulások nem az 1948-as rendszer ellenében jöttek létre, hanem már azt megelőzően egy értékrendszer és világszemlélet meghatározóiként, fenntartóiként voltak jelen a világban. A vizsgált gyűjtemények között olvasható nemcsak az egyházi szervezésű táborokhoz, cserkészmozgalmakhoz kapcsolódó iratok, de az egyházi szamizdat irodalom, illegális apáca- és szerzetesrendekhez kapcsolódó levéltári vagy magángyűjtemények összefoglalói is.

Különleges helyet foglal el a kötetben az oral history gyűjteményéről és a táncházmozgalomról írt tanulmányok sora. A 20. századi események belátható távolságuk miatt interjúkkal, élettörténetek személyes elmondásával színesíthetőek a levéltári és más írásos anyagok mellett. Arról, hogy az oral historyt és más interjús módszereket hogyan lehet megfelelően alkalmazni, a nemrég elhunyt Diósi Pál szociológus írt.

Melyik művészeti ágat érintette legkevésbé a diktatúra szele? A kimondott és leírt szó, a megalkotott festmény, a zene, a dalszöveg mindig sokkal konkrétabb, ellenőrizhetőbb, mint egy mozdulatsor. Így elsőre meglepődhetünk, hogy a tánc, mint mozgásfajta, hogyan válhat a kulturális ellenállás egyik színterévé a Kádár-korszakban.

„Nehéz lehetett fogást találni ezen az egészen, de megpróbálták…” (279. oldal)

Juhász Katalin tanulmányában nem pusztán arról ír, hogy az 1948-as fordulatot követően, szovjet mintára, az állami kultúrpolitika a paraszti életforma teljes felszámolására törekedett, hanem végig tekinti, hogy a 19. századtól kezdve a paraszti népművészeti és tánckultúra újrainterpretálása a nem paraszti létformába, milyen identitási folyamatokat indított el, milyen függetlenségi és politikai jelentősége volt a folklorizmusnak.

Az állambiztonsági megfigyelésekkel foglalkozó fejezetben elsősorban arra helyezték a hangsúlyt a tanulmányok írói, hogy a Kádár-kori állambiztonság saját maga milyen képet rajzolt ki az ellenzékinek bélyegzett csoportosulásokról, hol húzták meg a határokat.

„… találkoznak, beszélgetnek, iszogatnak, és megesik, hogy a tilosban járva szerelembe keverednek.” (324–325. oldal)

Müller Rolf tanulmányának nyomán bepillantást nyerhetünk az állambiztonság fényképgyűjteményébe, megtudhatjuk mit jelenthetett az operatív fényképezés technikája, Slachta Krisztina írásából pedig a 20. század második felében kialakult tömegturizmust tekinthetjük az ellenzékiség egy fórumaként. Mit tehetünk, ha a „kapitalista országokból nemcsak jóindulatú és pihenni vágyó emberek érkeznek hazánkba”? (334. oldal) Hogyan zajlott az utazások állambiztonsági megfigyelésének gyakorlata?

„Rések a falon, lyukak a plafonon, jobb, ha tudod, sosem vagy egyedül” – szólt az East együttes dala 1983-ban. Az utolsó két fejezetben az irodalom, a tömegkultúra és a performanszok világán keresztül szemlélhetjük az ellenzékiség egy újabb színterét. Wagner Sára és Csatári Bence tanulmányát minden bizonnyal örömmel lapozzuk majd fel, melyek kimondottan a zenével, azon belül is az állambiztonság által ellenőrzött populáris zenei élettel foglalkoznak, mint például a Led Zeppelin, a Generál együttes vagy a Hobo Blues Band dalszövegeivel. A tanulmányok alapján az irodalmi életről is igen sokszínű kép rajzolódik ki. A bemutatott három monográfia, mely a párizsi Magyar Műhely gyűjteménnyel, a Márai-hagyatékkal és a Jékely-hagyatékkal foglalkozik, felhívja a figyelmet a kulturális hagyományok dokumentálásának és archiválásának kétféle módjára: az emigrációba menekített és az itthon magángyűjteményekben őrzött iratokról. A fejezet azonban nemcsak ezzel, hanem az alternatív színházak létrejöttével, tevékenységükkel és színházi, irodalmi darabok archiválásának különböző lehetőségeivel is foglalkozik.

Habár a fent említett kérdések egy részéről beszélünk a hétköznapokban, történelem órákon, konferenciák vissza-visszatérő témája is lehet olykor, mégis, hogy mennyire szükség van a Kádár-kori ellenzékiség jelenlétét és működését széles skálán ábrázoló és leíró tanulmánykötetre, azt a villamoson egy idősebb úr által hozzám intézett mondata mutatja meg leginkább: „Ellenzékiség a Kádár-korszakban? Nem is lehetett olyan, hogy ellenzékiség.” Mintha a kultúra történetében, 1945-től kezdődően, évtizedekre megállt volna az idő.

Tuzson Bernadett

Az ismertetett kötet adatai: Kulturális ellenállás a Kádár-korszakban – Gyűjtemények története. Szerk. Apor Péter, Bódi Lóránt, Horváth Sándor, Huhák Heléna és Scheibner Tamás. (Magyar történelmi emlékek, Értekezések). Budapest, MTA BTK Történettudományi Intézet, 2018. 488 pp.

Ezt olvastad?

Magyar ellenállás a második világháború idején

Milyen formái voltak az ellenállásnak a második világháború alatt Magyarországon? Kik, miért, hogyan és mivel szemben álltak ellen? Milyen nemzetközi

X