„Rések a falon, lyukak a plafonon” – kulturális ellenállás a Kádár-korszakban

A szocialista kultúráról szóló történeti írások előszeretettel ábrázolják úgy a korszak állampolgárait, mint akik csak elszenvedői voltak a fejük felett lévő politikai döntéseknek és nem adatott meg számukra a cselekvés lehetősége: nem volt ellenállás. Mintha a kultúra történetében, 1945-től kezdődően, évtizedekre megállt volna az idő és a kulturális szféra csupán a pártot támogató propagandaanyagokat gyártott volna.

Hogyan voltak képesek a kultúra alkotói alkalmazkodni az állami intézményekhez? Miképp volt lehetséges, hogy a kultúra színessége mégis fennmaradjon ilyen mostoha körülmények között? Meddig terjedt és milyen hatása volt a többség számára eddig alig feltárt „szürke zónának”, amely elfogadhatóbbá tette a rendszer abszurditását a mindennapok szintjén? Hogyan maradhattak fenn azok a kulturális produktumok, amik a korszakban születtek, de nem idomultak a párt által meghatározott irányvonalhoz? Hogyan archiválták őket és 30 év távlatából milyen megítéléssel vagyunk róluk? Többek között ezekre a kérdésekre kaphatunk választ, ha fellapozzuk az MTA Bölcsészettudományi Kutatóintézet 2018-ban kiadott Kulturális ellenállás a Kádár-korszakban c. tanulmánykötetét, mely 2017-ben ugyanezen a címen megtartott konferenciasorozat előadásainak gyűjteménye is egyben.

A hat fejezetre osztott kötet tematikusan vizsgálja meg a szélesen értelmezett kultúra területén kiváltott vagy kiválthatott ellenállási formákat. A tanulmányok sokszínűségéből az is kiderül, hogy a kulturális szféra azért is válhatott fontossá, mert a politikailag ingerszegény környezetben minden, a hivatalostól kicsit eltérő alkotásoknak nagyobb volt a jelentőségük, mint egy heterogén környezetben lett volna.

Az első nagyobb tematikus gyűjteménye a tanulmányoknak a nonkonform művészet jelentésének átalakulását tűzte ki célul a szocializmus kori ellenkultúrától kezdve a kulturális ellenzékiségig. László Zsuzsa és Hornyik Sándor tanulmányai azt vizsgálják, hogy milyen dilemmák merültek fel a kulturális ellenállás paradigmáinak kialakításakor és hogyan változott meg a nonkonform művészetnek számító alkotások fogalma a Rákosi-korszaktól kezdve napjainkig. Elsősorban a képzőművészet terén miként befolyásolta a „felvevő piac”, tehát az állami megrendelések sora, a fiatal művészek munkáját, milyen kompromisszumok születtek és ez hogyan alakult át az 1980-as évek második felére.

Bán Béla:-Rákosi elvtárs Sztálinvárosban, 1953. Kép forrása: Katherine’s Bookstore.Blog

Habár a Kádár-korszakban a szabad vallásgyakorlatot már rugalmasabb keretek határozták meg, mint a Rákosi-korszakban, mégis a vallási jelképek viselése, a vasárnapi misére vagy istentiszteletre járás sokáig nem tartozott a támogatott tevékenységek közé. A tanulmánykötet legtöbb résztanulmányát tartalmazó második fejezete azt tűzte ki célul, hogy bemutassa a vallási szervezetek, közösségek hogyan járulhattak hozzá egy, a szocialista kultúrától világnézetileg élesen elkülönülő csoport fennmaradását. Fejérdy András, a fejezet bevezető tanulmányában, azt a kérdést fogalmazza meg, hogy mennyire tekinthető a keresztény-vallási szervezetek, tevékenységek az ellenállási mozgalom részének. A feltett kérdés megközelítésén azért nem érdemes hamar tovább siklani, mert az ellenzékinek bélyegzett keresztény csoportosulások nem az 1948-as rendszer ellenében jöttek létre, hanem már azt megelőzően egy értékrendszer és világszemlélet meghatározóiként, fenntartóiként voltak jelen a világban. A vizsgált gyűjtemények között olvasható nemcsak az egyházi szervezésű táborokhoz, cserkészmozgalmakhoz kapcsolódó iratok, de az egyházi szamizdat irodalom, illegális apáca- és szerzetesrendekhez kapcsolódó levéltári vagy magángyűjtemények összefoglalói is.

Különleges helyet foglal el a kötetben az oral history gyűjteményéről és a táncházmozgalomról írt tanulmányok sora. A 20. századi események belátható távolságuk miatt interjúkkal, élettörténetek személyes elmondásával színesíthetőek a levéltári és más írásos anyagok mellett. Arról, hogy az oral historyt és más interjús módszereket hogyan lehet megfelelően alkalmazni, a nemrég elhunyt Diósi Pál szociológus írt.

Melyik művészeti ágat érintette legkevésbé a diktatúra szele? A kimondott és leírt szó, a megalkotott festmény, a zene, a dalszöveg mindig sokkal konkrétabb, ellenőrizhetőbb, mint egy mozdulatsor. Így elsőre meglepődhetünk, hogy a tánc, mint mozgásfajta, hogyan válhat a kulturális ellenállás egyik színterévé a Kádár-korszakban.

Nehéz lehetett fogást találni ezen az egészen, de megpróbálták…” (279. oldal)

Juhász Katalin tanulmányában nem pusztán arról ír, hogy az 1948-as fordulatot követően, szovjet mintára, az állami kultúrpolitika a paraszti életforma teljes felszámolására törekedett, hanem végig tekinti, hogy a 19. századtól kezdve a paraszti népművészeti és tánckultúra újrainterpretálása a nem paraszti létformába, milyen identitási folyamatokat indított el, milyen függetlenségi és politikai jelentősége volt a folklorizmusnak.

Az állambiztonsági megfigyelésekkel foglalkozó fejezetben elsősorban arra helyezték a hangsúlyt a tanulmányok írói, hogy a Kádár-kori állambiztonság saját maga milyen képet rajzolt ki az ellenzékinek bélyegzett csoportosulásokról, hol húzták meg a határokat.

„… találkoznak, beszélgetnek, iszogatnak, és megesik, hogy a tilosban járva szerelembe keverednek.” (324–325. oldal)

Müller Rolf tanulmányának nyomán bepillantást nyerhetünk az állambiztonság fényképgyűjteményébe, megtudhatjuk mit jelenthetett az operatív fényképezés technikája, Slachta Krisztina írásából pedig a 20. század második felében kialakult tömegturizmust tekinthetjük az ellenzékiség egy fórumaként. Mit tehetünk, ha a „kapitalista országokból nemcsak jóindulatú és pihenni vágyó emberek érkeznek hazánkba”? (334. oldal) Hogyan zajlott az utazások állambiztonsági megfigyelésének gyakorlata?

Nyaraláson 1967. Kép forrása: Fortepan

„Rések a falon, lyukak a plafonon, jobb, ha tudod, sosem vagy egyedül” – szólt az East együttes dala 1983-ban. Az utolsó két fejezetben az irodalom, a tömegkultúra és a performanszok világán keresztül szemlélhetjük az ellenzékiség egy újabb színterét. Wagner Sára és Csatári Bence tanulmányát minden bizonnyal örömmel lapozzuk majd fel, melyek kimondottan a zenével, azon belül is az állambiztonság által ellenőrzött populáris zenei élettel foglalkoznak, mint például a Led Zeppelin, a Generál együttes vagy a Hobo Blues Band dalszövegeivel. A tanulmányok alapján az irodalmi életről is igen sokszínű kép rajzolódik ki. A bemutatott három monográfia, mely a párizsi Magyar Műhely gyűjteménnyel, a Márai-hagyatékkal és a Jékely-hagyatékkal foglalkozik, felhívja a figyelmet a kulturális hagyományok dokumentálásának és archiválásának kétféle módjára: az emigrációba menekített és az itthon magángyűjteményekben őrzött iratokról. A fejezet azonban nemcsak ezzel, hanem az alternatív színházak létrejöttével, tevékenységükkel és színházi, irodalmi darabok archiválásának különböző lehetőségeivel is foglalkozik.

Az A. E. Bizottság koncertje. Kép forrása: Irodalomiradio.hu

Habár a fent említett kérdések egy részéről beszélünk a hétköznapokban, történelem órákon, konferenciák vissza-visszatérő témája is lehet olykor, mégis, hogy mennyire szükség van a Kádár-kori ellenzékiség jelenlétét és működését széles skálán ábrázoló és leíró tanulmánykötetre, azt a villamoson egy idősebb úr által hozzám intézett mondata mutatja meg leginkább: „Ellenzékiség a Kádár-korszakban? Nem is lehetett olyan, hogy ellenzékiség.” Mintha a kultúra történetében, 1945-től kezdődően, évtizedekre megállt volna az idő.

Tuzson Bernadett

Az ismertetett kötet adatai: Kulturális ellenállás a Kádár-korszakban – Gyűjtemények története. Szerk. Apor Péter, Bódi Lóránt, Horváth Sándor, Huhák Heléna és Scheibner Tamás. (Magyar történelmi emlékek, Értekezések). Budapest, MTA BTK Történettudományi Intézet, 2018. 488 pp.

Ezt olvastad?

Anthony Doerr Pulitzer-díjas regényének adaptációja 2023 november óta érhető el a Netflix kínálatában. A legnagyobb részben Budapesten forgatott minisorozat azóta
Támogasson minket