„A kutatásnak valójában két sarkalatos pontja van: a módszeresség és a rendszeresség” – interjú Végh Ferenccel

Oszd meg másokkal is:

Portré

Végh Ferenc a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Történettudományi Intézet Középkori és Koraújkori Történeti Tanszékének adjunktusa, illetve a Magyar Tudományos Akadémia Pécsi Területi Bizottságán belül működő Hadtörténeti Munkabizottság vezetője. Pályájának sokszínűségéről, az oktatás és a kutatás között kialakítandó békés egyensúlyról, a helytörténeti feldolgozások jelentőségéről, valamint az egyetemi oktatói munka által nyújtott lehetőségekről Bandi Bálint beszélgetett vele.

Végh Ferenc (Forrás: PTE BTK TTI)

Újkor.hu: Szakmai önéletrajza alapján meglátásom szerint egy laikusban is a következő kérdés fogalmazódna meg: miért éppen az oszmán hódoltság korszakát választotta témaként tudományos pályájának kezdetén? Már gyerekkorában érdekelte a mesékben, illetve történelmi filmekben igencsak misztikusan megjelenített török éra?

Végh Ferenc: A gyerekkori, fiatalkori élmények nyilvánvalóan mindenkinél meghatározóak. Rám – tán nem hat meglepetésként – az Egri csillagok volt jelentős hatással. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy kívülről tudtam a kötetet. Vagy vegyük például Fekete István klasszikusát, A koppányi aga testamentuma című regényt. Szakmai szemmel visszatekintve kissé megmosolyogtató, hogy sem a helyszín, sem az idő nem stimmel, emellett a szereplők is fiktívek, de szórakoztató és egyben meghatározó élmény volt számomra. Rátérve a kérdés lényegére, igazából nem tudnám egyetlen okhoz, eseményhez, esetleg személyhez kötni azt, hogy végül miért az oszmán hódoltság korszakára esett a választásom. Egyetemi tanulmányaim kezdetén nem volt bennem még kiforrott elképzelés azzal kapcsolatban, hogy a jövőben mely korszakot vagy témát kutatnám. Először a második évfolyamon találkoztam a kérdéskörrel, ekkor különösen Varga J. János szemináriumait látogattam előszeretettel, amely kurzusok hadtörténeti tematikája kétségtelenül felkeltette érdeklődésemet. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy a döntésben kardinális szerepet játszott maga Pécs is. A török kor közelsége, megfoghatósága, illetve a város hangulata mély benyomást tett rám. Mindazonáltal – jelenlegi kutatási témáim tükrében talán furcsán hangzik – a kezdeti időszakban érdeklődésem homlokterébe került az Árpád-kor története, sőt felmerült bennem az is, hogy esetleg a paleolitikummal foglalkoznék behatóbban. Vagyis szakmailag szinte mindenevő voltam. Valamikor a másodévet követően kezdtem el intenzívebben foglalkozni az oszmán időszakkal, bár még ekkor is megőriztem fogékonyságomat más korszakok és témák iránt. Fogalmazhatnék úgy is, hogy nyitva hagytam a kaput… Egyszóval nem egy adott döntés eredményének, inkább egy folyamat végpontjának tekinthető az, hogy végül a török kor történetében merültem el.

Dombóváron született, onnan Pécsre vezetett az útja, doktori képzését azonban már Budapesten abszolválta. Kérem, meséljen egyetemi éveiről, illetve arról, hogy a tanári diploma megszerzését követően milyen tényezők játszottak szerepet abban, hogy végül az ELTE doktori képzésére jelentkezett?

Mindenekelőtt engedjen meg egy apró kiegészítést, ugyanis egy fontos állomás hiányzik az Ön által felvázolt életútból. Valóban dombóvári születésű vagyok, ugyanakkor már tízéves koromban Keszthelyre költöztem. Középiskolai éveimet követően kerültem Pécsre, majd a doktori képzés keretében végül Budapestre. Mindebből egyértelmű, hogy dunántúli kötődésű vagyok, mégis azért emeltem ki Keszthelyt, mivel szakmai karrieremnek kezdete is e balatoni városkához köthető. Lényegében maga a kötődés Keszthelyhez, ez a kvázi lokálpatriotizmus ambicionált a helytörténeti kérdések kutatására, amely később földrajzilag kiszélesedett, hogy egy regionális, társadalomtörténeti perspektívákat is felvillantó érdeklődéskörnek adja át a helyét. Felsőfokú tanulmányaimat 1994-ben kezdtem el a Janus Pannonius Tudományegyetem történelem szakán. Míg a hallgatótársaim többsége általában más szakot is választott a történelem mellé, jómagam kizárólag a történelem iránt érdeklődtem. Ez a kategorikusság abban is megnyilvánult, hogy mindössze Pécsre nyújtottam be a jelentkezésemet. Annak dacára – teszem hozzá – hogy az ELTE-n jóval alacsonyabb volt ekkoriban a ponthatár. Igaz, eleve Pécsre szerettem volna jönni, Budapest nagyváros jellege ugyanis kicsit riasztott, másrészről a pécsi tanszékcsoport ekkor jelentős elismertségnek örvendett. Bár nem rendelkezett hosszú múlttal, a nemzetközileg is méltán híres szakemberek bevonzották a hallgatóságot. A kategorikusságom – úgy gondolom – minden szempontból nagyon jó döntésnek bizonyult. Péccsel kapcsolatban mindenekelőtt a szakmaiságot emelném ki, ugyanakkor – ahogy már az előbbiekben kitértem rá – a város magával a légkörével és atmoszférájával, illetve multikulturalizmusával mély benyomást tett rám. Miután 1999-ben lediplomáztam, természetesen szerettem volna Pécsett folytatni tanulmányaimat, azonban sajnos az Interdiszciplináris Doktori Iskola közép- és kora újkori alprogramja (A Kárpát-medence és a szomszédos birodalmak 900–1700 között) akkor még nem indult el. Így egy évet halasztottam, töretlenül bízva abban, hogy elindul a projekt. Ám amikor a következő évben sem sikerült a programot megszervezni, úgy döntöttem, hogy az ELTE-re adom be a jelentkezésemet. Ahogy Pécs, maga Budapest és az ELTE-n töltött évek is hozzájárultak a szemléletem formálódásához. Nem kizárólag arról van szó, hogy más oktatók keze alá kerültem, hanem legfőképp arról, hogy megismerhettem azokat a fiatal kollégákat, akik napjainkban meghatározóak a kora újkor kutatásában. Mindezek alapján sem nevezném ezt kényszerlépésnek vagy tartalékmegoldásnak, a mai napig jóleső érzéssel gondolok vissza az ELTE-n töltött időszakra. Mindazok az ismeretek, amelyeket ezekben az években sajátítottam el, a mai napig alapvetőek számomra, az ott szerzett tapasztalatok pedig jelentős befolyást gyakoroltak későbbi karrieremre.

Az Egerszeg végvár és város a 17. században című kiadvány bemutatóján (Forrás: Zalaegerszeg Megyei Jogú Város Hivatalos Portálja)

Nem egyedi, mégis ritka, hogy mielőtt elhelyezkedett a felsőoktatásban, középiskolai tanárként oktatott. Kérem, meséljen tapasztalatairól, és benyomásairól a középfokú oktatásban eltöltött időszakból!

Három évet töltöttem el egy keszthelyi szakközépiskolában történelem szaktanárként. Kijelenthetem, hogy ez az életem egyik meghatározó állomása volt. Nem kizárólag azért, mert pályakezdőként az első munkahely mindig különleges, hanem azért, mert az ember ekkor kerül először testközelbe a diáksággal. Rengeteg szakmai tapasztalattal gazdagodtam, nem is kizárólag a szó szűkebb értelmében, hanem, mivel magáról a tanári pályáról is egy átfogó képet sikerült magamnak kialakítanom. Úgy a szakmai, mint az emberi oldaláról. Ami még lényegesebb, és amiért rendkívül hálás vagyok ezekért az évekért, hogy a megszerzett tapasztalatok egyfajta „előnyt” adtak nekem más kollégákkal szemben, ugyanis én pontosan láttam azt is, hogy milyen tudásanyaggal érkeznek a hallgatók a felsőoktatásba. Lényegében tehát plasztikus képet alkothattam magamban arról, hogy milyen az oktatás a középiskolában, milyen tudásanyaggal rendelkezik egy újonnan felvett hallgató, és ezekre mi módon szükséges (és lehetséges) a további tudást felépíteni.

A megszerzett tapasztalataimat ugyanakkor a felsőoktatásban is sikerült kamatoztatnom. A középiskolát magam is egy kísérleti terepnek tekintettem, ahol a pályakezdő tanárnak lehetősége nyílik saját oktatói attitűdjének kialakítására, amit a későbbi években fel tud használni. Az én esetemben úgy alakult, hogy egy felsőoktatási intézményben volt szerencsém folytatni a pályámat, mindazonáltal úgy gondolom, hogy mind a középfokú oktatásban, mind a felsőoktatásban adott a lehetőség arra, hogy megtaláljuk a saját számításainkat. Egyik sem magasabb vagy alacsonyabb a másiknál, azonban kétségkívül más hatások érik az embert, aki pedig, ha megfelelő módon, alázattal közelít a szakmához, minden bizonnyal sikeres karriert futhat be.

Az ezredfordulón tehát elkezdtem a doktori képzésemet, amelynek összeegyeztetése tanári feladataimmal némi nehézséget jelentett. Visszatekintve ez korántsem volt lehetetlen. Természetesen sok múlott a munkahelyem rugalmasságán, emellett önköltséges képzésben vettem részt, ami vitathatatlanul nehézségeket okozott. Azonban meglátásom szerint nincs legyőzhetetlen akadály, ha az ember kellően elhivatott, akkor – ahogy a példa mutatja – ez is megoldható.

Már a Keszthely végvár monográfiája. Egy prezidiális mezőváros katonatársadalma a XVI–XVII. században című disszertációjában voltaképpen megfogalmazódott kutatói hitvallása, hiszen – ahogy már a mű címe is mutatja – mind a hódoltság története, mind a hadtörténeti perspektíva helyet kapott az értekezésben. A kérdésem az, hogy a hadtörténet iránti érdeklődése pontosan mikortól határozta meg pályáját? Illetve mely kutatók ösztönözték a téma feldolgozására?

A hadtörténet voltaképpen mindig is az érdeklődésem középpontjában állt, némi túlzással élve már óvodás koromtól kezdve rajongtam a katonáskodásért. Ha őszinte akarok lenni, lényegében a hadtörténethez választottam korszakot. A török kor felé mindenekelőtt Varga J. János irányította a figyelmemet. Érdekes és számos tekintetben páratlan szemináriumainak köszönhetően végül a hódoltság korára esett a választásom. Ugyanakkor meg kell említenem Oborni Teréz, elismert Erdély-kutató, illetve Ágoston Gábor nevét, aki az oszmán hódoltság történetét oktatta, később pedig Washingtonban kapott egyetemi katedrát, ahol a mai napig is tanít. Ez a rendkívül erős, nemzetközileg is elismert kora újkoros oktatói gárda számos tekintetben hozzájárult ahhoz, hogy biztos alapokkal vághassak neki a szakmai pályafutásomnak. A mai napig büszkeséggel tölt el, hogy oktatóként, részben az ő óráikat vehettem át és vihettem tovább. Így természetesen mindannyian példaképként szolgáltak számomra, és mind emberi mivoltukért, mind szakmai habitusukért a mai napig mély tisztelettel tekintek rájuk. A disszertációmat Kalmár Jánosnál írtam, és ahogy már említettem, egy helytörténeti érdeklődésből nőtt ki tulajdonképpen a kutatási témám. Keszthely és a Balaton-felvidék képezte az első állomást, amellyel behatóbban kezdtem el foglalkozni. Próbáltam a témákat lehetőleg egymásra építeni, először a kis lépéssel kezdve, majd a helytörténetet fejlesztettem tovább térben. Fogalmazhatnék úgy is, hogy egy alulról jövő kutatással kezdtem el a pályafutásomat.

Legutóbbi publikációinak jelentős hányadát horvát nyelvű tanulmányok képezik. Kérem, meséljen, mikor került kapcsolatba a horvát nyelvvel, illetve kultúrával. Milyen kapcsolatokat ápol a horvát történészekkel, valamint a horvát történettudományi műhelyekkel?

A horvát nyelvvel, illetve kultúrával 2006-ban kerültem kapcsolatba, akkoriban kezdtem el (már Pécsett) tanulni. Érdemszerző ereje lenne, ha azt mondanám, hogy ez egy tudatos döntés volt a részemről, azonban teljesen öncélú motivációk álltak a háttérben. Korábban sokszor jártam Horvátországban turistaként, és kiemelném, nem kizárólag a tengerparton, hanem a belső területeken is. Lényegében már maga a táj sokszínűsége és változatossága megfogott, amely számomra kezdetben rendkívül szokatlan volt. Másrészről ekkor kerültem testközelbe a horvát kultúrával, illetve azzal az élő múlttal, amely napjainkig meghatározza az ország arculatát. Voltaképpen tehát a már meglévő nyelvismeret adta az ötletet, hogy jobban elmélyedjek a Drávától délre eső terület múltjában. Egyszóval ez nem egy tudatos lépés volt, ugyanakkor nem akartam kihasználatlanul hagyni egy kínálkozó lehetőséget. A szakmai kapcsolat igazából akkor mélyült el, amikor a Muraköz területével kezdtem el foglalkozni, amely a történeti Zala megyéhez tartozott egészen 1920-ig. Ellenben a lakossága már a török korban is jellemzően horvát anyanyelvű volt. A területi vonatkozásban tehát a Muraköz, társadalom- és politikatörténeti tekintetben pedig a Zrínyi-család történetének a vizsgálata szolgált indikátorként arra nézve, hogy horvát nyelvi ismereteimet kamatoztassam szakmai tekintetben is. Ami a horvát szakmai műhelyeket illeti, mára virágzó kapcsolatokat építettem ki jelentős részükkel, illetve törekszem arra, hogy minél több kutatócsoporttal vegyem fel a kapcsolatot. Pécs ebből a szempontból nagyon szerencsés helyzetnek örvendhet, elsősorban a város földrajzi elhelyezkedéséből adódóan, ugyanis lényegében kapuként szolgál a Balkán irányába. Meglátásom szerint a horvát kutatócsoportokban tevékenykedő kollégákkal jelentős eredményeket sikerült elérnünk, ami köszönhető annak is, hogy a magyar–horvát szakmai kapcsolatokban az elmúlt években nagy volumenű – hangsúlyoznám, pozitív – változás következett be. Bízom benne, hogy ezt a folyamatot sikerül továbbvinni, és akár az egyetemek közötti kooperáció is megvalósulhat. Érdemes még kiemelni, hogy a horvát kollegák részéről minden tekintetben érvényesül a befogadókészség, tapasztalataim szerint mindig jóindulattal viszonyulnak a magyar történészekhez, amely előrevetíti egy sikeres szakmai kapcsolat továbbfejlesztését.

Katolikus egyházi társadalom a 17. századi Magyar Királyságban című konferencián a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskolán 2017-ben (Forrrás: PPHF)

Mint oktató, felelősséggel tartozik a leendő történész generáció kineveléséért, ugyanakkor kutatóként is szükséges bizonyos követelményeket szem előtt tartania. Ön szerint gátolja avagy elősegíti az oktatás a kutatói pálya építését?

Ez egy roppant jó kérdés, amire azonban igen nehéz választ adni. Onnan közelíteném meg, hogy egyetemi oktatóként a tanári, illetve a kutatói munka voltaképpen szimbiózisban áll egymással. Tehát nem lehet a kettőt elválasztani. A nehézséget leginkább az okozza, hogy megtaláljuk az egészséges egyensúlyt. Egyrészt a problémát az jelenti, hogy az oktatásra fordított relatíve sok időt elsősorban a kutatástól vonjuk el. Másfelől viszont, amit már az oktatói munka hozadékaként értékelhetünk, az egyetemi munka során ösztönzést és bátorítást ad, hogy „belelátunk” a hallgatóság fejébe, képesek vagyunk átadni azt a tudást, amit az évek során elsajátítottunk. És kimondva-kimondatlanul, azért az egyetemi oktató a saját előadásain, illetve szemináriumain felfigyel azokra a hallgatókra, akik képesek továbblépni a szakmában, esetleg a doktori képzésre is ambícionáltak, és később – tíz-tizenöt év távlatában – már kollegák is lehetnek. Annak dacára, hogy ez óriási felelősség, kihagyhatatlan lehetőség is. Igaz, az oktatói munka nagyon sok lemondással jár, én úgy érzem, hogy az a sikerélmény, amelyet egy-egy OTDK szereplés vagy a hallgató által jegyzett tanulmány jelent, maximálisan megéri mind az idő-, mind az energia-befektetést. Közhelyszerű megállapítás, miszerint aki „fiatalok között dolgozik, maga is fiatal marad”. Úgy érzem, ezt semmi mással nem lehet felváltani.

Beszélgetéseink alkalmával már számtalanszor hallottam Öntől a következő tanácsot, „először a könyvtár, és csak utána a levéltár”. Meglátása szerint jellemező a fiatal történészgenerációra, hogy felcserélve az állomásokat, rögtön a forrásokhoz nyúl?

Felvezetésképpen azt mondhatnám, ami egy tanácsként is felfogható (és amelyet jómagam is a saját bőrömön tapasztaltam meg), hogy a kutatásnak valójában két sarkalatos pontja van: a módszeresség és a rendszeresség. Tapasztalataim szerint a hallgatóság elhivatottságával, felkészültségével és szorgalmával kapcsolatban nem merülnek fel problémák, ellenben a módszertan hagy adott esetben némi kivetnivalót maga után. Szerepet játszik nyilván ebben a fiatalos hevület is, amikor felcserélődnek az elvileg egymásra épülő lépcsőfokok, mégis azt mondhatom, hogy némi tanári, szaktanári, konzulensi irányítás mellett – magamat idézve – nincsenek legyőzhetetlen akadályok. Jómagam mindenekelőtt a módszerességre helyezném a hangsúlyt. Először szükséges a könyvtári kutatásokat elvégezni, megismerni magának a témának a kontextusát, illetve a szűkebb témának a historiográfiáját, ugyanis ezek alapján lehet kutatói kérdéseket megfogalmazni, majd később a primer forrásokhoz hozzányúlni. Egyrészt ezzel nem esünk az „újrafelfedezés” hibájába, azaz hogy megtaláljuk azt a forrást, amelyet már előttünk valakinek sikerült, ami szakmailag érthetően elég rosszul veszi ki magát. Másrészt ezek egymásra épülő szintek, nem lehet hétmérföldes csizmában haladni. Ez sajnos olyan hiba, amelyet a fiatal kutatók rendszerint, mint gyermekbetegséget, elkövetnek. Bevallom őszintén, én sem voltam e tekintetben más. A „bölcsesség”, amit igyekszem továbbadni a hallgatóknak, saját negatív tapasztalataimból is adódik. Jómagam is csaknem előbb voltam levéltárban, mint könyvtárban, amelynek később meg is lett a böjtje.

Az Egerszeg végvár és város a 17. században című kiadvány bemutatóján (Forrás: Zalaegerszeg Megyei Jogú Város Hivatalos Portálja)

Ön szerint mely kutatási trendek határozzák meg napjainkban a kora újkori történeti vizsgálatokat?

Nyilván minden korszak, minden politikai rendszer akarva-akaratlanul befolyásolja magát a tudományt, ebből adódóan pedig a kutatási trendeket is. A rendszerváltás utáni negyed évszázadot éljük, amely egyfajta reflexióként is felfogható. A főként az elmúlt évtizedekben elhanyagolt kutatási irányzatok, mint például az egyháztörténet, napjainkban virágkorát éli, ugyanis a pozíciója biztosított, a szerepe, illetve a felmutatott eredmények tekintetében pedig jelentősége is megkérdőjelezhetetlen. Ami manapság még – szintén egyfajta ellenhatásként a szocializmus időszakára – kutatási trendként bontakozott/bontakozik ki, az nyilván az elitkutatás, valamint – ettől el nem választható módon – az udvarok világának a vizsgálata, végül – de közel sem utolsó sorban – pedig a nemiség és a nemek kutatása. Személyes sajnálatomra, a kora újkori hadtörténet vizsgálata mintha némiképp visszaesett volna a rendszerváltás utáni első évtizedhez képest. Ami talán kissé elhanyagolt területnek számít, vagyis legalábbis én annak érzek, az a gazdaságtörténet, a társadalomtörténet egyes aspektusai, illetve a népiségtörténet, amelyek – meglátásom szerint – nagyobb figyelmet érdemelnének. Azonban ezek a trendek általában gyorsan változnak, egy vagy két évtized elteltével az újabb irányzatok mindig helyet követelnek maguknak. Nyilván ezt nem lehet előre prognosztizálni. Ez számos vonatkozásban elválaszthatatlan az aktuálpolitikától, még ha a céhbeliek ezt elutasítják, sőt olykor tagadják is, emellett ugyanakkor számos más tényezője, mozgatórugója van. Gondolok itt a különböző „izmusokra” vagy divathullámokra. A magyar kutatás egyébként nyitott ebből a szempontból, míg korábban inkább a német és francia tudományosság hatása érvényesült, újabban már az angolszász műhelyek felé fordul. Ugyanakkor, mint mondtam, a magyar kutatás mindig is nyitott volt, vagy pontosabb kifejezéssel élve eklektikus, azaz igazából egyik irányzat mellett sem kötelezte el magát, és úgy látom, ez napjainkban is érvényesül. Szinte minden nagyobb nemzetközi történeti iskola jelen van, mégis, egyik sem sajátította ki magának a magyar historiográfiát.

Kérem, meséljen jelenlegi kutatásairól!

Ahogy említettem, a kutatásom alapvetően egy adott település, nevezetesen Keszthely török korának a vizsgálatából nőtte ki magát. A korszak természetesen változatlan, még ha helyenként át is léptem az újkor első évtizedeibe. A bővülést inkább térben tudnám jobban érzékeltetni, ugyanis manapság inkább regionális (dunántúli) kutatásokat végzek, emellett a szlavóniai térség vizsgálata is a figyelmem homlokterébe került. Elsődlegesen a Muraköz kora újkori történetét kutatom közelebbről, a katonatársadalmat próbálom rekonstruálni – az igencsak szegényes – forrásanyag alapján. Továbbá a végvárrendszer szervezetének, működésének, finanszírozásának kérdése az, ami elsődlegesen foglalkoztat, valamint a kora újkori katonatársadalom felépítése is prioritást élvez. Amit még általánosságban el tudnék mondani a kutatásaimról, hogy inkább a mikrovizsgálatok felé fordultam, ami sajnálatomra nem kimondottan preferált a magyar történettudományban. Ellenben ez az, ami olyan tudásanyaggal vértez fel, ami nélkül kutatást érdemben nem lehet folytatni, másrészt én az alulról építkezésnek a híve vagyok, tehát – véleményem szerint – a primer forrásanyag feldolgozásával lehet igazából újat mondani, előrevinni a kutatás állását. Ez minden kétséget kizáróan időrabló, fáradságos és kevésbé látványos eredményt produkáló ága a történettudománynak, mégis ez az, ami lehetőséget ad arra, hogy országos trendeket helyi szinten igazolni tudjunk, vagy éppen helyi jelenségek alapján tudjunk országos összefüggésekben gondolkodni. Ha végezetül valamiféle kutatói hitvallást megfogalmazhatnék, akkor az az alulról való építkezés, az alulról nézett történelem mellett való kiállás lenne.

Bandi Bálint

Ezt olvastad?

Dobi István (Ószőny, 1898. december 31. – Budapest, 1968. november 24.) tevékeny szerepet játszott abban, hogy a Független Kisgazdapárt alárendelje
Támogasson minket