Kutatni, közreadni, tanulni – Megjelent a Credo 2021. évi első száma

Oszd meg másokkal is:

Lapozó

A Luther Kiadó által megjelentetett Credo – Evangélikus Folyóirat idén a 27. évfolyamába lépett. Az új szerkesztőség küllemében megújított, de szellemiségében az elődök munkáját folytató, teológiailag elkötelezett, de más felekezet felé is nyitott lapot ajánl az olvasó figyelmébe, együtt gondolkodásra hívva. Id. Hafenscher Károly, a lap korábbi főszerkesztőjének szavaival élve, szándékunk

„megszólítani és megszólaltatni evangélikus értelmiségünket, így sajátos értékeinket felkutatni, őrizni és közreadni, tanulni, gazdagítani írókat és olvasókat egyaránt”.

Az új szerkesztőgárda – Isó M. Emese, Bojtos Anita, Mádl Janka és jómagam – a lap alcíméhez hűen továbbra is elsősorban evangélikus szűrőn keresztül foglalkozik a keresztény társadalmat érdeklő-érintő témákkal, amelyek a korábbiakhoz hasonlóan továbbra is változatos tematikájú, történeti, teológiai, kulturális és művészeti írások lesznek. Jelen szám olvasói már megtapasztalhatják ennek az ígéretnek a valóra válását, ehhez elég megnézni a tartalomjegyzéket, illetve átlapozni a kiadványt, amelyben a hosszabb tanulmányok mellett interjú, versek és könyvismertetők is helyet kaptak.

E lapszámban búcsúzik Zászkaliczky Zsuzsanna főszerkesztő, aki 2009 és 2020 között gondozta folyóiratunkat: hídépítő, utat mutató szolgálata példa előttünk is. Az írások többsége a 2021-re tervezett – és ismert okokból a jövő évre halasztott – népszámláláshoz is kapcsolódóan a keresztény identitás jelenével és annak évezredekre nyúló gyökereivel foglalkozik, olykor kifejezetten lutheránusoknak címezve, mint Tubán József csornai lelkész cikke (Mérlegen a lutheránus önazonosság), máskor tágabb, ökumenikus és nemzetközi keretek között. A keresztény identitásról feltett körkérdésre például a Lutheránus Világszövetség főtitkára mellett ott található egy római katolikus püspök, egy hívő pedagógus, egy kárpátaljai görögkatolikus pap, egy református és egy baptista lelkész, egy festőművész, valamint két egyháztörténész, egy magyar és egy amerikai válasza. Emellett születtek cikkek Schöpflin György (történész, politológus, diplomata, az Európai Parlament volt képviselője), illetve Szabó B. András (pestújhelyi lelkész, teológus, az Evangélikus Hittudományi Egyetem oktatója és a Melanchthon Evangélikus Szakkollégium igazgatója) tollából a kereszténydemokrácia jövőjéről, illetve az evangélikus identitás egykori és jelenkori gazdasági és társadalmi ismertetőjeleiről.

A történeti tudományok művelői számára elsősorban három + egy tanulmányra kell felhívnom a figyelmet. Sorrendben az első Tevelÿ Arató György (történész, levéltáros, tudományos titkár a Nemzeti Emlékezet Bizottságának Hivatalánál) tanulmánya (Feleselő templomtornyok. A felekezeti önértelmezés és az egyházi tájszemlélet történelmi lehetőségei válság idején), amelyben bemutatja, hogy a 21. század elejére létszámában igencsak meggyöngült dunántúli magyar evangélikusság 17. század végi és 18. századi – napjainkban talán már csak mosolygást vagy fejcsóválást kiváltó – önigazoló „tumultusai” milyen jelentőséggel bírtak a maguk korában, milyen – időnként felekezeti határokat is átlépő – „háttérhatalom” állt mögöttük, és miért lenne fontos, hogy az egyháztörténeti kutatásokban végbemenjen az a paradigmaváltás, amely megszabadítja az egyháztörténetet az üdvtörténettel azonosító történelemszemlélettől, amely kontraproduktív módon csak a felekezeti sérelemtörténetet izzítják újra és újra, miközben lemond a tudományosság egyes alapvető kritériumairól. A második Tabajdi Gáboré (történész, tudományos főmunkatárs a Nemzeti Emlékezet Bizottságának Hivatalánál) a Kádár-kori hitéletről („Isten népe elrejtve él”. Keresztény helytállás és hitvallás a Kádár-korszakban), amelyből sok érdekes részletet tudhatunk meg az ’56-ot követő társadalmi ellenállás utolsó megnyilvánulásáról, az egyház túlélési stratégiáiról, valamint azt is megtudhatjuk, hogy az MSZMP főtitkára 1982-ben vajon elégedetten szemlélte-e a magyar társadalom vallástól való elszakításának folyamatát, vagy éppen ellenkezőleg? Ruzsa György (művészettörténész, az Eötvös Loránd Tudományegyetem professor emeritusa) tanulmánya (Az irkutszki evangélikus templom és építésze, Heinrich von Rosen báró) távoli vidékre kalauzol el bennünket, megismertetve az olvasót egyrészt Szibéria „fővárosának”, Irkutszknak a 19. századi újjáépítésével, az akkor és ott felépített monumentális ortodox és viszonylag ismeretlen evangélikus templommal és azok sorsával, valamint építészükkel, az észt származású Genrih Vlagyimirovics Rozen báróval. E három tanulmány mellett meg kell említenem Veres Emese-Gyöngyvér (erdélyi magyar néprajzkutató, újságíró) az evangélikusok körében egykor vagy napjainkban is jelen lévő húsvéti népszokásokkal foglalkozó írását („Király Krisztusunk a halálnak erejét legyőzte”. A húsvéti ünnepkör evangélikusaink körében), mégpedig azért, mert gyakran az ehhez hasonló néprajzi tanulmányok forrásbázisa ugyanaz, mint a helytörténetírásé. A nagypénteki passióéneklés elfogadottságáról írt sorokat például én is tudom használni a surdi és a nemespátrói evangélikus egyházlátogatási jegyzőkönyvek kiadási munkálatai során. Ha nem lennék a Credo szerkesztője, talán sosem találtam volna rá ezekre az adatokra.

Csermelyi József

Ezt olvastad?

A késő középkori kályhacsempék kutatásakor olyan kérdések merülhetnek fel a művészettörténészekben, mint a látszólag banális „milyen funkció(ka)t töltöttek be a
Támogasson minket