Legio és phalanx – Az ókori csataterek urai

Az egyetemes történelem iránt érdeklődők számára jól ismertek az Osprey Kiadó kiadványai, amelyek egyes korszakokat, történelmi eseményeket, csatákat dolgoznak fel népszerűsítő módon. Myke Cole Legio a phalanx ellen című munkája nem a szokványos sorozat része, a megszokott terjedelemnél minden fizikai méretben hosszabb, mind a vizsgált korszak időtartamában is. A munka alapvető célkitűzése, hogy bemutassa milyen okok vezettek az ókori csatatereket évszázadokon át uraló phalanx vereségéhez a Mediterráneumot egyesítő római legiókkal szemben. Mindezt laikusként teszi, hiszen a szerző a bevezetőben leírja, nem rendelkezik történész végzettséggel, azonban régóta érdekli a hadtörténet, amelynek katonaként maga is részese volt az amerikai hadsereg tagjaként, illetve katonai stratégiai játékokkal és hagyományőrző csoportokkal maga is részt vett történelmi csaták rekonstruálásában. Éppen ezért a bevezető elolvasása után némi idegenkedéssel folytattam a kötet tanulmányozását, de végül kellemesen csalódtam, hiszen az általam is kutatott ókori hadtörténet egy újszerű feldolgozását ismerhettem meg egy aktív harci tapasztalatokkal rendelkező katona szemszögéből.

Cole két nagy fejezetre bontotta művét, az első a legio és a phalanx részletes vizsgálata, a második a legio a phalanx ellen hat csatában elbeszélve címet viseli. Az első fejezet az elmélet, a két gyalogsági formáció bemutatása, míg a második a gyakorlat, amikor a két formáció egymás ellen harcolt a hellénisztikus háborúkban.

Cole a sumerektől eredezteti a phalanxot, így annak történetét több, mint kétezer évvel előrébb hozza a történelemben. Tény, hogy már az ókori Közel-Keleten is voltak zárt gyalogsági formációk, a pajzsfal sem volt ismeretlen a harcászatban, de a klasszikus phalanx az ókori görögség találmánya, amelyhez szükséges volt a phalanxban harcoló hopliták különleges fegyverzetére, valamint arra a politikai-társadalmi helyzetre, amely az ókori görög világban volt általános az archaikus korban. A phalanx legfontosabb tulajdonsága a kollektív harcászat, az összetartás, hiszen az összefüggő pajzsfal addig legyőzhetetlen, amíg szét nem töredezik. A Kr. e. 4. század folyamán a phalanx marad továbbra is a görög hadviselés legfontosabb fegyverneme, de mellette megjelenik a phalanxot védő könnyűgyalogság és lovasság is. A II. Philipposzhoz – III. Alexandroszhoz kötődő katonai reformok pedig kialakítanak egy olyan hatékony hadsereget, amelynek központi eleme továbbra is – az immár a szarisszával, a makedón hosszú lándzsával – felszerelt phalanx lesz és ez a hadsereg hódítja meg a hatalmas Perzsa Birodalmat úgy, hogy minden csatában a makedónok győznek és száz évre a hellénisztikus phalanx uralja a keleti világ csatatereit.

Sok szempontból az ókori görög világhoz hasonló fejlődési utat járt be az ókori Róma is, amely földrajzi helyzetének köszönhetően sajátosan ötvözte több nagy kultúrkör vívmányait. Az alapvetően latin eredetű közösség az etruszkok uralma alatt indult fejlődésnek. Ennek megfelelően etruszk közvetítéssel ismerte meg a phalanx harcászatot. Az ezt követő időszak hozta el a római hadsereg „demokratizálódását” is, hiszen a földszerző háborúkhoz már kevés volt az addig csak patriciusokból álló hadsereg, így a serviusi alkotmány révén a cenzust elérő plebeiusokat is besorozták. Itt Cole helyesen hivatkozik a mai szakirodalomban konszenzusos megállapításra, hogy a Servius Tulliusnak tulajdonított öt vagyoni osztály helyett csupán egy osztály (classis) volt, vagyis ha valaki elért egy vagyoni határt, akkor azt besorozták, akik nem, azokat nem (ők lesznek majd csaknem háromszázötven évvel később a mariusi hadsereg proletárjai).

A római hadsereg „demokratizálódása” azonban más fegyverzetet és taktikai formációt hozott, mint a görög. Itália földrajzi viszonyai sokban hasonlítanak Görögországéhoz, azonban a domb- és hegyvidékek sűrűbben lakottak voltak, a földszerző háborúkban Róma változatos földrajzi viszonyok között volt kénytelen hadat viselni. A szamnisz háborúkban terjedt el a tipikus legionárius fegyverzet, amelynek három leglényegesebb eleme a pajzs (scutum), a hajítódárda (pilum) és a rövid szúrókard (gladius). Ezekkel a fegyverekkel egy a görög phalanxhoz képest sokkal mozgékonyabb, és mint a könyvből kiderül, hatékonyabb harcmodor alakult ki. Cole részletesen kifejti a 78–80. oldalakon (majd a kötet végén az összegzésben a 294–299. oldalakon), hogy a phalanx egy irányba volt képes harcolni, oldalról és hátulról védtelen volt, a katonákkal nem gyakorolták be a váratlan támadásokat oldalirányból és hátulról. Ugyanakkor a római manipularis-taktika sokkal rugalmasabb volt, a sakktáblaszerűen felálló egységek önálló harci tevékenységre voltak képesek és egyaránt képesek voltak zárt phalanx-szerű hadrendben harcolni, illetve a katonák kiképzése lehetővé tette, hogy az oldal, vagy akár az egység háta mögül érkező támadásokra is eredményesen reagáljanak.

A görög phalanx-taktika a maga korában, a Kr. e. 7–4. században, a hadviselés leghatékonyabb módja volt, az ezt alkalmazó hadseregek minden csatában az ellenség fölé kerekedtek. Ugyanígy a római manipularis taktika a Kr. e. 4–2. században megoldhatatlan feladat elé állította a vele szemben álló ellenfeleket. Myke Cole felvetését éppen ezért tartom kissé történelmietlennek. A görög phalanx fölénye a görög-perzsa háborúk csatáiban vált nyilvánvalóvá, amikor akár a néhány tízezer lakosú Athén hoplitái legyőzték a perzsa sereget Marathónnál (maguk a görögök sem voltak tudatában annak, hogy fegyverzeti és taktikai fölényüknek köszönhették győzelmüket a hazaszeretet mellett), vagy Kr. e. 478-ban az egyesült poliszok hadserege a perzsa királyi sereget Plataiainál. Cole is megemlíti azokat a változásokat, amelyek a görög hadászatban bekövetkeztek a Kr. e. 5–4. században. A nehézfegyverzetű hoplitákból álló csatasor szárnyait védő könnyűfegyverzetűek (peltasztész) és a lovasság alkalmazása, vagy thébai Epameinondasz és a II. Philipposz makedón király hadseregreformjai által létrejött új típusú phalanx-harcászat, amelyre fentebb már utaltam.

A rómaiak a Pürrhosz elleni háborúban ismerték meg a hellénisztikus hadviselést, Cole a Pürrhosz elleni mindhárom csatát végigelemzi. Az első két ütközetben a görögök hadászata meglepetésként éri a rómaiakat, Hérakleiánál (Kr. e. 279) az elefántok, Asculumnál (Kr. e. 278) a királyi lovasság. A harci elefántok használata a III. Alexandrosz utáni időszakban, a diadokhosz háborúk idején terjedt el, a rómaiak először Hérakleiánál találkoztak velük. A csata kezdetén a rómaiak váratlanul átkeltek a Szirisz folyón és rátámadtak a phalanxra. Az öldöklő küzdelemben magát Pürrhoszt is támadták, egy ideig serege azt hitte, hogy a király elesett. Ő azonban a zűrzavart kihasználva harcba küldte az elefántokat (a számukat pontosan nem ismerjük), amelyek megrémisztették a római lovasság lovait, azok pedig a római gyalogság nagy részét halálra taposták. Pürrhosz békeajánlatra várt, de a rómaiak visszavágásra készültek. Cole a több mint hat évtizeddel későbbi hannibali háborúval összehasonlítva, jól ismeri fel, hogy a római hadsereg egyik fő erőssége a szinte kiapadhatatlan ember-utánpótlás volt. Míg Pürrhosz nem jutott utánpótláshoz (a dél-itáliai görög katonák harcértéke messze elmaradt a hellénisztikus hadszíntereken edződött keleti társaikétól). Asculumnál a római legionáriusok már ismerték a zárt hellénisztikus phalanx előnyeit és hátrányait. A római hastatusok a szarisszákat félrelökve benyomultak a phalanxba és óriási vérengzésbe kezdtek, mivel a görögökkel ellentétben a rövid gladiussal a kezükben kiválóak voltak a közelharcban. Cole a források alapján kiemeli, hogy a csatát Pürrhosz személyes bátorsága fordította meg, aki a királyi lovasság élén rátámadt a már győztesnek tűnő legionáriusokra és legyőzte őket. Ő maga is tisztában volt azonban győzelme tragikus voltával, amint azt a mai napig ismert szállóige is megörökítette: „Még egy ilyen győzelem, és végképp elvesztünk”.

A pürrhoszi háború döntő ütközetében, Beneventumnál (Kr. e. 275) a két legfontosabb győzelmi tényező, Pürrhosz erős vezéri egyénisége és az elefántok rohama, egyaránt a görögök vesztére és a rómaiak javára fordította a küzdelmet. Pürrhosz átgondolatlan, vagy rosszul kivitelezett hadicsele (a rómaiak hátbatámadása egy éjszakai meneteléssel) megbosszulta magát, egy kipihent római hadsereg csapott össze a kimerült, éhes és szomjas görögökkel. Egy elefántborjú megsebesülése pedig annyira felingerelte a többi elefántot, hogy azok dühükben saját seregüket taposták agyon.

A következő három csata már a keleti hellénisztikus háborúkhoz kötődnek, Künoszkephalainál (Kr. e. 197) és Püdnánál (Kr. e. 168) az Antigonida, Magnésziánál (Kr. e. 190) a Szeleukida haderővel kerültek szembe a rómaiak. Cole nem csupán a csatákat mutatja be, hanem részletesen elemzi az adott háborúk kialakulását és legfontosabb eseményeit, valamint következményeiket. A második makedón háború végét jelentő künoszkephalai csatában Cole szerint mindkét formáció a saját adottságainak megfelelően harcolt, a terep- és időjárási viszonyok egyik félnek sem kedveztek, a hadvezérek nem tudták átlátni a csatateret a sűrű köd miatt. A makedón phalanx sikeresen védekezett a római könnyűgyalogság és lovasság, majd a legiók ellen is, azonban V. Philipposz taktikai hibát vétett azzal, hogy balszárnyát rohamra küldte felfele a meredek domboldalon. Az összezilálódott, kisebb egységekre bomlott phalanxot Flaminius körbezárta, a rómaiak óriási mészárlást rendeztek a makedónok között.

A második makedón háborút követő időszakban Rómát a pó-vidéki kelták kötötték le, eközben a Szeleukida Birodalom uralkodója III. (Nagy) Antiokhosz hatalma csúcspontján volt, keleti hódításait követően a meggyengült Makedónia európai területeire vetett szemet. Bár tisztában lehetett azzal, hogy ezzel a rómaiak haragját vonja magára, tervei megvalósításában a Karthágóból hozzá menekült Hannibál is tanácsokkal támogatta. Szimbolikus jelentőségű, hogy a rómaiakat Lucius Cornelius Scipio vezette, aki mellett legatusként harcolt testvére, a Hannibált legyőző Publicus Cornelius Scipio Africanus. A Kr. e. 191-es thermopülai vereséget követően a háború hadszíntere Európából Ázsiába tevődött át. Magnésziánál a források és a modern becslések szerint is kétszeres túlerőben voltak III. (Nagy) Antiokhosz csapatai. Az óriási szeleukida hadsereget Cole nagyon találóan Xerxész perzsa király „ezer nemzetből való” seregével veti össze és részletesen bemutatja a korabeli források által felsorolt egységeket. A hasonlat nemcsak azért találó, mivel Antiokhosz király valóban az egykor Xerxész által uralt Perzsa Birodalom területe felett uralkodott, hanem azért is, mert serege ugyanannyira volt heterogén sereg, mint a Kr. e. 480-as perzsa sereg. Antiokhosz király a két szárnyon elhelyezett nehézlovas egységekkel akarta megtörni a rómaiakat, azonban terve kudarcot vallott, lovassága vereséget szenvedett, a római csatasor pedig körülfogta a nagy méretű szeleukida phalanxot. A kelepcébe került ellenséget a legionáriusok hajítódárdákkal és parittyákkal megritkították, majd a szeleukida elefántok okozta pánik miatt menekülni kezdő ellenség nagy részét lemészárolták.

A püdnai csatában V. Philipposz utódjával, Perszeusszal csapott össze L. Aemilius Paullus consul. A csatában a makedónok voltak létszámfölényben (negyvenezren voltak a huszonhatezer rómaival szemben), azonban míg a makedón sereg különféle helyekről toborzott, heterogén zsoldoshadsereg volt, addig a római hadsereg a korábbi háborúk csatái kovácsolták össze harcedzett sereggé. Éppen ez okozhatta a makedónok vereségét, a római consul ugyanis csata közben észrevette a makedón phalanx egységei között nyílt réseket és ezekbe küldte az első csatasorokat, így még jobban fellazítva a makedón arcvonalat, amely végül megfutamodott. Valamennyi csata közös jellemzője, hogy a makedónok hatalmas veszteségeket szenvedtek, Künoszkephalainál 6000, Magnésziánál 53000, Püdnánál pedig 20000 harcosuk esett el. A rómaiak a legtöbb ellenséges katonát a phalanx hadrendjének felbomlását követő menekülés során mészárolták le.

Myke Cole könyve egy izgalmas bevezető olvasmány lehet egy ókori hadtörténeti kurzushoz, vagy annak, aki az ókori hadviselés iránt érdeklődik. A szerző az antik írott források alapján írja le a hadtörténeti eseményeket és csatákat, a források ellentmondásait saját terepbejárásokkal vagy hagyományőrző csapatokkal együtt folytatott csatarekonstrukciókkal próbálja feloldani, illetve a hiányzó adatokat kiegészíteni. Leírásai sok esetben rendkívül realisztikusak, amit az élvezetes, gördülékeny magyar fordítás is nagyon jól ad vissza. Az elemzések megértését segítik a csatákról készített ábrák, a kötet végén található illusztrációk és a fogalomtár is.

Forisek Péter

Myke Cole Legio a phalanx ellen. Az antik világ két leghatékonyabb gyalogságának küzdelme. Ford. Sisák Gábor. Budapest, Peko Publishing, 202a. (Hadiakadémia sorozat) 352 lap.

Ezt olvastad?

Tom Hanks repülő cirkusza – A levegő urairól történészszemmel

2024. január 26-án mutatták be az Apple TV+ felületén a Levegő urai (Masters of the Air) című minisorozat első epizódját.

X