„Lengyel, magyar, két jó barát…” – interjú Mitrovits Miklóssal

Műszaki tanulmányokat folytatott, majd elkezdett történelemmel foglalkozni, 2014 végén pedig már fiatal kora ellenére a legrangosabb civileknek adható lengyel állami kitüntetést vehette át Lengyelországgal kapcsolatos kutatómunkájáért. Mitrovits Miklóssal, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos munkatársával, a Kelet-Közép Európa Története a XX. században blog vezetőjével Szőts Zoltán Oszkár beszélgetett.

Újkor.hu: Hogyan lettél történész, miért pont történelem szakra felvételiztél annak idején?

Mitrovits Miklós: Sok kollégámmal ellentétben számomra nem vezetett egyenes út a történész szakmához. A középiskola első két évét egy mechatronikai technikumban töltöttem, majd onnan eljőve villanyszerelői szakmunkás képesítést szereztem. Nem akartam ezzel foglalkozni, ezért utána beiratkoztam a dolgozók szakközépiskolájába, hogy letehessem az érettségit. A két éves, nappali rendszerű képzés során rájöttem, hogy felvételizni szeretnék történelem szakra. A történelmi érdeklődés egyébként korábban is megvolt, mivel sok történelmi tárgyú könyvünk volt otthon, amiket előszeretettel olvastam szabadidőmben. A középiskola tehát egy erőteljes kitérő volt, de nem ért belőle semmilyen hátrány, mivel amikor eldöntöttem, hogy elvégzem a történelem szakot, elsőre felvettek az ELTE BTK-ra. Másfelől komoly élettapasztalatot eredményezett, amely azért fontos, ha az ember a társadalomtudományokkal akar foglalkozni.

Mi volt az a fordulópont középiskolás korodban, amikor úgy döntöttél, hogy hagyod a műszaki pályát és a történelem szakra felvételizel?

Ez inkább egy olvasmányélményeimhez kötődő folyamat eredménye volt, mint egyetlen fordulóponté. Középiskolásként, mint sokakat, engem is nagyon érdekelt a második világháború, rengeteg ilyen tárgyú könyvet elolvastam. Utána elkezdtem az azt követő korszakkal foglalkozni és rájöttem, hogy a középiskolai tananyag nagyon sok témát nem fed le, mivel az 1945 utáni korszakkal kapcsolatban alig tanultunk valamit. Hozzá kell tennem, hogy általános iskolától kezdve mindig nagyon jó történelemtanáraim voltak, még a szakmunkásképzőben is. Az igazi, valóban fordulópontnak tekinthető esemény az ELTE-n következett be, amikor harmadéves koromban elkezdtem járni Niederhauser Emil professzor úrhoz. Innen ered az én kelet-közép európai térség, illetve az Oroszország és a Szovjetunió iránti érdeklődésemen. Az egyetem első két évében nem találkoztam olyan előadóval, professzorral, aki a témáját olyan meggyőzően adta volna elő, hogy elkezdjek vele komolyan foglalkozni. Niederhauser Emil professzor úr azonban ilyen volt, magával ragadta diákjainak többségét. Egész jó kis társaság alakult ki, akikkel éveken keresztül jártunk hozzá. Ha nem is az utolsó, de az egyik utolsó évfolyama voltunk, mielőtt abbahagyta az aktív tanítást. Itt volt harmadévben a fordulópont és ez egyben a témaválasztást is kijelölte.

Ezek szerint Niederhauser professzor úr hatására fordultál Kelet-Európa felé. A lengyelekre, mint kutatási területre hogyan találtál rá?

Lengyelország kicsit későbbi történet. Elvégeztem a történelem szakot, ott megismertem Tapolcai Lászlót, akihez középkori lengyel történelem órákra jártam. Szervezett egy kirándulást 2002 nyarán, amelynek során Krakkót és környékét jártuk be. Nagyon megtetszett Lengyelország, annyira, hogy elhatároztam, hogy megtanulok lengyelül. Oroszul már tudtam középfokú szinten, mivel még ahhoz a generációhoz tartozom, aki még általános iskolában kötelezően tanulta ezt a nyelvet. Ezt a tudást az egyetemen felfrissítettem egy nyelvvizsga erejéig, ami jó alapnak bizonyult a következő szláv nyelvhez. Ősszel elkezdtem a Lengyel Intézet nyelvtanfolyamára járni, majd 2004-ben, amikor lediplomáztam, javasolták, hogy menjek el a Pázmány Péter Katolikus Egyetem lengyel szakára.

Miért pont a PPKE-t választottad, ha addig az ELTE-n tanultál?

Teljesen tudatos döntés alapján. Körbeérdeklődtem, és azt javasolták, hogy ha nem vagyok nyelvész beállítottságú, ha a kultúra, a történelem, az irodalom érdekel, akkor mindenképpen a Pázmányra menjek, mivel az ottani képzésben az utóbbi területeken van nagyobb hangsúly. Nagyon jól éreztem itt magam. Olyan kiváló oktatókat ismerhettem meg, mint Pálfalvi Lajos tanszékvezető, aki mind a mai napig kortárs irodalmat fordít, és aki teljesen naprakészen közvetítette a lengyel kultúrát számunkra. Az idejövetel jó döntésnek bizonyult, már csak azért is, mert ezzel párhuzamosan jelentkeztem az ELTE-re doktori képzésre és a lengyel szaknak köszönhetően rögtön ki tudtam menni Varsóba részképzésre. Így mondhatni, két legyet ütöttem egy csapásra, mert egyrészt a nyelvet is tanultam, másrészt kutathattam.

A lengyel történelmi érdeklődésből nem feltétlenül adódik az, hogy a 20. század második felének a történetével foglalkozol. Miért pont ezt a korszakot választottad?

A lengyel Szolidaritás mozgalom hatásaként. 2006-ban voltam részképzésen Varsóban, ekkor volt a 25. évfordulója. Lengyelország tele volt a Szolidaritással, szinte minden erről szólt: könyvek, interjúk, filmek, ünnepségek, kiállítások, amelyeknek hatására én is beleástam magam a történetébe. Ez a mozgalom számomra hihetetlennek tűnt. Az, hogy van több millió ember, aki képes egy adott ügyért egymással szolidárisan együttműködni, hogy a rendszert legalább részben megváltoztassák, illetve, hogy itt valóban az egyéni érdekeket félretéve a közös érdeket állították központba. Mindegy volt, hogy vallásos vagy nem vallásos, egykori marxista vagy katolikus értelmiségi, tudtak közösen dolgozni, élni. Ez a történet nemcsak arról szólt, hogy sztrájkoltak és tárgyaltak a kormánnyal, hanem arról is, hogy megszervezték a lengyel életet az élelmiszer-elosztástól kezdve a sporteseményekig, miközben az állam- illetve a párthatalom eltűnni látszott. Nagy hatással volt rám, és mivel magyarul csak egy könyv volt erről, amit a rendszerváltás környékén adtak ki, Timothy Garton Ashnek A lengyel forradalom című munkája, úgy gondoltam, hogy ezzel érdemes foglalkozni. Jó témaválasztásnak bizonyult, megírtam a disszertációmat, megvédtem, meg tudott jelenni könyvben. Szerintem ennél többet elsőre egy doktorandusz nem nagyon kívánhat magának.

A szakdolgozatodat még nem a Szolidaritásból írtad?

Nem, de nem sokban tért el a korszak. A peresztrojka idején folytatott szovjet külpolitikát, különösen a Szovjetunió és az Egyesült Államok, illetve a NATO és a Varsói Szerződés viszonyát vizsgáltam.

Mennyire lehet hozzáférni a kutatás tárgyát képező dokumentumokhoz? Milyen különbségek vannak az itthoni és a lengyel viszonyok között?

Tapasztalataim alapján minden egykori szocialista országban jól kutathatók az uralkodó politikai párt iratai, legyen szó akár a Lengyel Egyesült Munkáspárt, a Magyar Szocialista Munkáspárt vagy a Szovjetunió Kommunista Pártja dokumentumairól. A legfontosabb központi bizottsági, politikai bizottsági iratok és külügyi anyagok a leginkább elérhetőek. Lengyelországban sajnos nagyon sok külügyi iratot leselejteztek már a szocialista korszakban, így itt jóval kisebb a kutatók merítési lehetősége. Az állambiztonsági iratokhoz viszont igen nehézkesen lehet hozzáférni mindkét országban, ami fokozottan igaz, ha külföldiként próbálja az ember. Lengyelországban ez kifejezetten hosszadalmas procedúra, ami az ott élőknek nem gond, azonban ezt a rengeteg üresjáratot nagyon nehéz kezelni, ha az ember korlátozott időt tölthet csak ott egyszerre. A szakirodalmi hozzáférés szintén nehézkesebb külföldről. Ha valaki Magyarország történetével foglalkozik, és nincs meg éppen az adott könyv a könyvespolcán, akkor besétál az OSZK-ba, vagy más könyvtárba és megnézi. Ez külföldi viszonylatban nem ilyen egyszerű, ezért kénytelen vagyok lehetőség szerint mindent megvenni vagy lemásolni. Ezt persze nem panaszkodásképpen mondom, mert szeretem a könyveket és örülök, hogy sok lengyel kötetem van otthon.

Miközben a doktori képzést, illetve a lengyel szakot végezted, 2006-ban elhelyezkedtél a Politikatörténeti Intézetben, ahol nyolc évet töltöttél. Hogyan kerültél ide és milyen munkát végeztél?

Nagyon szerencsés vagyok, mert amilyen nehezen jutottam el odáig, hogy történész legyek, annyival könnyebben alakultak később a dolgok. Állami ösztöndíjjal végeztem a doktori képzést, majd 2006-ban kaptam egy ösztöndíjat a Politikatörténeti Intézetben is. Készült itt egy, az első világháború során Oroszországba került magyar hadifoglyokat feldolgozó adatbázis, amelyhez évtizedek óta gyűjtötték az anyagokat. Azt a feladatot kaptam, hogy ezeket rendszerezzem és felvigyem ebbe az adatbázisba. Ezt a munkát Kaba Eszter vette át tőlem, és neki köszönhetően hamarosan el is fog készülni. Eredetileg az orosz nyelvtudásom miatt vettek fel erre a feladatra, de kapva kaptak azon a lehetőségen, hogy az orosz mellett lengyelül, valamint olvasási szinten csehül és szlovákul is tudtam. Eleinte ösztöndíjakat kaptam, majd rendes státuszban tudományos munkatárs lettem és valóban, így összességében nyolc évet töltöttem ott. Az első két évet leszámítva a kutatás volt a fő feladatom, ezt pedig nagy szerencsének tartom.

2014 óta az MTA Bölcsészettudományi Központ Történettudományi Intézetében dolgozol. Mi indokolta a váltást?

Úgy éreztem egy idő után, hogy a nemzetközi kapcsolatokat az Akadémián jobban tudnám építeni Lengyelország, vagy akár Csehország irányába, mint a Politikatörténeti Intézetben. Az Akadémián emellett adott egy másik lehetőség is az ott dolgozóknak, mégpedig az, hogy csereutakon vegyen részt és kint is kutathasson. Sok itteni kollégát ismertem már, hiszen a 20. század második felével általában az én korosztályom foglalkozik, akikkel gyakran találkoztam konferenciákon, levéltárakban. Utánakérdeztem, hogy van-e lehetőség, hogy a 2012-ben elnyert OTKA posztdoktori ösztöndíjamat átvigyem oda. Volt, így 2014. szeptember 1. óta itt dolgozom tudományos munkatársként.


Forrás: libri.hu

Ugorjunk vissza 2010-be. A Szolidaritás történetéről írt doktori disszertációd ekkor könyvformában is megjelent. Milyen volt a fogadtatása?

A várakozásomat meghaladóan jó. A disszertációmat summa cum laude minősítéssel védtem meg, ezért is szerettem volna bővített formában kiadni. Öt éve jelent meg a Napvilág kiadó gondozásában, és azóta el is fogyott a raktárról. Jó recenziók születtek róla, a Lengyel Intézetben lezajlott teltházas könyvbemutatóra nagyon szívesen emlékszem vissza. Úgy gondolom, ezt elsősorban a témának köszönhettem, mivel a Szolidaritás sok magyar ellenzéki számára szolgált példaként. Az időzítés is szerencsés volt, mivel az események kezdetének harmincadik évfordulóján jelent meg. A kötet hatására elismertek, mint polonistát, ami hosszú távon megalapozta a munkámat. Nagy megtiszteltetés ért akkor is, amikor a Tygodnik Solidarność hetilap – ez a Szolidaritás mozgalom lapja, amely 1981-ben kezdte működését, majd a hadiállapot alatt betiltották, és csak 1989 után jelenhetett meg újra – interjút készített velem. Egyébként is nagyon jellemző, hogy a lengyelek rendkívül megbecsülik azokat a külföldieket, akik az ő történetükkel és kultúrájukkal foglalkoznak. Jó lenne ezt eltanulnunk tőlük. A jó visszajelzéseken felbuzdulva dokumentumfilmrendező barátommal, Nagy Ernővel kimentünk Gdańskba, és forgattunk egy filmet, amit annak idején a közszolgálati televízió és a Hír TV is leadott. A film címe „Így kiáltok én, lengyel föld fia”. Ez egy II. János Páltól származó idézet, ezzel kezdte 1979-ben varsói beszédét.

 

Ha már II. János Pált említetted, hogyan lehetséges, hogy adott korban valakit a keleti blokkból pápává választottak?

Nagyon leegyszerűsítve ez két dologra vezethető vissza. Az egyik VI. Pál keleti politikája, amely a szocializmus alatt élő hívők elérését szolgálta. A másik Stefan Wyszyński prímás politikája, aki Mindszenty Józseffel szemben egy látszólag kompromisszumos utat választott, ami viszonylagos mozgásteret biztosított a lengyel katolikus egyháznak. A II. vatikáni zsinaton már óriási tekintéllyel szóltak hozzá a lengyel egyházi vezetők, személyesen Karol Wojtyła is. Mind a KGB, mind a Vatikán tudta, hogy Lengyelország számít a leggyengébb láncszemnek a szocialista rendszerben. Így kerülhetett sor arra, hogy 1978-ban kifejezetten lengyel pápát válasszanak.

Beszéljünk egy kicsit a tavaly megjelent kötetedről is. Elég nagy fába vágtad a fejszédet harminc év dokumentumainak a kiadásával. Milyen forrásokból dolgoztál?

Olyan négy-öt éve kezdtem szisztematikusan végignézni a magyar külügyminisztérium 1956 utáni lengyel vonatkozású iratait. Ez egyrészt az itthon keletkezett, másrészt a varsói nagykövetségről hazaküldött anyagokat jelenti. Ezután elkezdtem kutatni az MSZMP Központi Bizottság külügyi osztályának lengyel vonatkozású iratait, majd folytattam az összes pártvezetői testületével. Ezután kezdtem Lengyelországban is szisztematikusan kutatni. Megnéztem a lengyel külügyminisztérium adatait, a budapesti lengyel nagykövetség hazaküldött, illetve a Lengyel Egyesült Munkáspárt különböző vezető testületeinek iratait. Két helyen volt asszimetria. Az egyik, hogy a lengyel külügyminisztériumból sok iratot leselejteztek. A másik, hogy a Lengyel Egyesült Munkáspárt Politikai Bizottságának üléseiről nagyon sokszor nincsenek jegyzőkönyvek, ellentétben a magyarral, ahol a ’60-as, ’70-es, de sokszor a ’80-as évekből is teljes jegyzőkönyvek állnak rendelkezésre. Óriási mennyiségű, több ezres nagyságrendű iratanyag gyűlt össze, amiből válogatni kellett, végül a legfelsőbb vezetések érintkezésére koncentráltam a kötet összeállítása során. Természetesen még sok más forráscsoportot be lehetne vonni a lengyel-magyar kapcsolatok vizsgálatába, ezeket is tervezem feltérképezni, összegyűjteni.


Forrás: http://kkeu.blog.otka.hu/

Tavaly év végén kaptál egy lengyel állami kitüntetést. Ennek a kötetnek köszönheted?

Amikor felterjesztettek a Lengyel Köztársaság Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetésre, akkor a kötet még csak készült, így elsősorban nem ennek köszönhető. A lengyel-magyar kapcsolatok elősegítéséért, fejlesztéséért, illetve Lengyelország történetének és kultúrájának külföldi népszerűsítéséért kaptam az elmúlt évek munkájának eredményeként. Ezek közül kettőt külön is kiemelnék. 2012 óta – Nagy Ernővel közösen – minden évben megrendezzük a PAREVO Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivált, amelyen a négy visegrádi ország történelmi témájú dokumentumfilmjeit mutatjuk be. Eddig több mint 40 filmet gyűjtöttünk össze és mutattunk be Budapesten, Nagyszombatban, Varsóban vagy éppen most Gdańskban. Ez utóbbi azért is volt kiemelkedő esemény, mert a tavaly átadott Európai Szolidaritás Központban ez volt az első magyar szervezésű rendezvény, valamint az együttműködésünk a Központtal azt bizonyítja, hogy még civilként is lehetséges együttműködni komoly partnerekkel és van igény a magyar kultúrára. A másik fontos esemény a budapesti Lengyel Intézetben 2014 folyamán lezajlott Történelemórák a Szabadságról című programsorozat volt, amelynek én voltam a moderátora. E sorozat a rendszerváltás 25. évfordulóján az egyik legjelentősebb budapesti esemény volt, több egykori vezető lengyel és magyar ellenzéki személyt is sikerült meghívnunk és beszélgetnünk vele. A kitüntetéssel kapcsolatban nagyon megtisztelőnek érzem, hogy 36 évesen egyáltalán szóba jöhettem, hiszen ez az egyik legmagasabb állami kitüntetés, amit külföldi állampolgár megkaphat. Hozzá kell tennem, hogy igazából nekem kell megköszönnöm Lengyelországnak azt a sok lehetőséget és segítséget, amit kaptam tőlük eddig. Enélkül nem értem volna mindezt el.

Jelenleg milyen kutatásokat folytatsz?

A dokumentumkötet folytatásaként mindenképpen szeretném a lengyel-magyar kapcsolatok ellenzéki vonulatait is feltárni. Erre a Lengyel Nemzeti Emlékezet Intézet vezetése is nyitott, így ez magyarul és lengyelül is megjelenhetne, ami nagyon motivál arra, hogy megcsináljam. Lehet, hogy ez nemcsak írásos dokumentumokat, hanem fotókat, interjúkat is tartalmaz majd, ez még tisztázandó kérdés. Van a már említett OTKA posztdoktori pályázatom, amiben vállaltam, hogy írok egy könyvet. Itt tágabb régióval, Csehszlovákia, Lengyelország és Magyarország összehasonlító és kapcsolattörténetével foglalkozom. 1953-ban, a Sztálin halála utáni desztalinizációs folyamattal fog kezdődni, majd a ’60-as évek reformgondolatait szeretném feldolgozni egészen 1973-ig elmenve, amikor ennek az egésznek vége szakadt. Ahogy Stefano Bottoni is írta nemrég megjelent könyvében, talán az államszocialista korszak csúcséve volt az 1973-as. Itt még viszonylag dinamikus fejlődés volt tapasztalható mindegyik országban, majd elkezdtek szaporodni a válságjelenségek. Nem olyan könyvként szeretném megírni, ahol minden országgal külön fejezet foglalkozik, hanem nagy hangsúlyt tervezek helyezni a három ország politikai, gazdasági és kulturális kapcsolataira. A ’60-as évek mindhárom ország filmgyártásában aranykor volt, ezt érdemes megvizsgálni, ahogy azt is, hogy az irodalomban milyen hatással voltak egymásra, milyen találkozók voltak, miket fordítottak le egymás nyelvére, milyen fogadtatása volt ezeknek. Itt még a filozófia is nagyon fontos. Ez volt az úgynevezett revizionista korszak, amikor a marxizmust próbálták újraértelmezni, ami mindhárom ország gazdasági reformelképzeléseire erősen hatott. Ezekben a filozófiai gondolatokban az egyén és a közösség viszonya változott. Rendszeresen visszaköszönt, hogy ugyan a szocializmust építik, de szeretnének ösztönzőleg hatni az egyénre, hogy kicsit innovatívabb legyen, jobban dolgozzon. Ennek a problémának megvolt a kulturális háttere, de a filmekben is megjelent. Mivel a posztdoktori ösztöndíj határozott időre szól, ezért ezt a munkát mielőbb be kell fejeznem. További távlati cél, hogy a Lengyel Tudományos Akadémia Történeti Intézetével alá szeretnénk írni egy valódi tartalommal megtöltött tudományos együttműködési keretszerződést. Mivel erre a lengyel fél is nyitott, most azon dolgozunk, hogy milyen kutatócsoportokat és milyen témákat tudnánk velük közösen létrehozni. Nemcsak a 20. századról van itt szó, hanem az utóbbi közel ezeregyszáz évről.

Szőts Zoltán Oszkár

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket