Magellán Föld körüli útja?

Amikor Kolumbusz 1492-ben elérte Amerika partjait, nem tudta, hogy egy új földrészt fedezett fel: haláláig abban a tudatban élt, hogy Indiába jutott el. Csak később bizonyosodott be, hogy az európaiak útját állta egy földrész, Európa és Ázsia között, amit aztán Amerigo Vespucci tiszteletére Amerikának neveztek el. A vállalkozó szellemű hajósokat továbbra is foglalkoztatta a kérdés, hogy vajon a Föld megkerülhető-e. Felfedezők sora tett ígéretet, hogy meglelik az átjárót, Magellán viszont meg is találta. Az 1519-ik év szeptemberében indult útnak Spanyolhonból öt hajóval, 270 emberrel. Három évvel később csak egy hajó jutott vissza, a Viktória, az eredeti legénység töredékével: mindössze 18-an maradtak életben közülük. Magellán útja következményeképpen fény derült arra, hogy a Föld körbehajózható – írják a tankönyvek. Egyszerűnek hangzik, ugye? A valóság viszont ennél bonyolultabb volt, amint a visszatérésről írt puszta számadat beszédesen mutatja. Ugyanis Magellán expedícióját és személyét sok pontatlanság és ellentmondás övezi. Először is, a neve még csak nem is Magellán, másodszor, nem is volt spanyol, hanem portugál, viszont igaz, hogy a Spanyol Korona nevében indult útnak. Tehetséges kapitány volt, de legénysége gyűlölte. Valójában ő maga nem is hajózta körül a Földet, mivel az előtt meghalt, mielőtt véghez vitte volna küldetését.

A Magellán néven ismertté vált hajós, Fernão de Magalhães Sabrosában vagy Portóban, Portugáliában született. Annyi biztos, hogy 1480 körül látta meg a napvilágot. Nemesi család sarja volt, de szülei nem voltak tehetősek: családja a nemesség negyedik fokán állt, saját címert viselhetett és ezáltal beléphetett a királyi udvarba. Magellán (nevezzük így a továbbiakban is) Leonóra királynő apródjaként szolgált ifjúként Lisszabonban, II. János király udvarában. Már fiúként is érdeklődött a tudományok, elsősorban a csillagászat és a navigáció iránt, és sok időt töltött a könyvek közt. Az 1505-ös portugál hadjáratban Francisco de Almeida flottájában szolgált, akinek az volt a feladata, hogy felmérje a muszlim tengeri erőket Afrika és India partjainál, és erős portugál jelenlétet alakítson ki Indiában. A portugálok kétszáz hajót és ezerötszáz katonát állítottak ki az expedícióhoz, és ez az út volt Magellán „iskolája” is. Már ifjúkorában sok helyen megfordult, többek között járt Indiában, Indonéziában, Malajziában és Afrikában. Mindenben szorgalmasan részt vett, amiben egy fiatal tengerésznek jeleskednie kellett, így értékes tapasztalatot szerzett „tanulóévei” alatt. Gaspar Correia krónikás állítása alapján Magellán jelentős navigációs ismereteket sajátított el az említett expedíció ideje alatt, bár nem sokat tudni korai éveiről. 1506. március 16-án, Cannanorénál, a tizenegy hajóból álló portugál flottát kétszáz muszlim hajó támadta meg, bízva a meglepetés erejében, de az európaiak nyolc halottal és kétszáz sebesülttel győzelmet arattak felettük (meglepőnek tűnhetnek a számok, de megjegyzem, hogy egy nagyobb portugál hajótípus, mint a karakk vagy karavella – amelyből itt három is volt – emberekkel és ágyúkkal jól fölszerelve elbírtak a sok kisebb hajóval). Ez az ütközet biztosította a portugál dominanciát az indiai partokon.

1506 novemberében Magellán, sérülése miatt, azokkal a hajósokkal tartott, akik Nuno Vaz Pereirával hajóztak Sofalába, amely egy spanyol erőd volt a mozambiki partokon. 1507 nyarán tért vissza Lisszabonba, de nem maradt sokáig Európában. Magellán kalandvágyó ember volt, 1509-ben már azon az öt hajóból álló flottán találjuk, amely Malakkára indult: ennek során a malájok csapdába próbálták csalni a portugálokat, de sikerült megmenekülniük. Magellán szolgálata során sokszor kitüntette magát a harcokban: Francisco Serrão közeli barátja életét is megmentette, aki egyes feltevések szerint akár rokona is lehetett. 1510-ben, öt esztendei szolgálat után tiszti rangra emelték, és végül 1512-ben tért vissza hazájába. Az alamizsnával ellátandók listájára felvették, ezenkívül viszont nem kapott semmilyen juttatást. Így nem csodálkozhatunk azon, hogy a következő adandó alkalommal már ismét úton volt. Giovanni Battista Ramusio és a spanyol történetíró, Leonardo de Argensola a Molukka-szigetek felé tartó expedícióhoz kötik nevét, viszont erre nincs bizonyíték. Magellán barátja, Serrão volt az egyik hajó parancsnoka, mely Banda elérése után fűszerekkel megrakodva visszafordult. Serrão így információval tudott szolgálni barátjának a szigetekről, még ha Magellán esetlegesen nem is volt az expedíció tagja.

A következő expedíció, amelyben részt vett, Marokkót vette célba 1513-ban: az Azamorba küldött hadseregben azonban csak beosztott tiszt volt. A harcokban súlyosan megsebesült, ezúttal egy lándzsa által, mely szétroncsolta a térdét, így egy életre sánta maradt. Ezt követően megbízták, hogy a megszerzett zsákmány felvigyázója legyen, de balszerencséjére sikkasztással vádolták meg. Lisszabonba visszatérve, 1514 novemberében Magellán rangemelést kért és tapasztalatához illő megbízatást, de a király nem mutatott erre fogadókészséget. Javaslata is volt egy új útvonalra a fűszerkereskedelmet illetően a Molukka-szigetekhez, de felvetése visszautasításra talált. Visszarendelték Marokkóba, ahol még egy petícióval élt a rangemelését illetően, de a király nem változtatta meg döntését. Magellán sértődötten meg is jegyezte, hogy majd egy másik országban keresi a szerencséjét, de a királyt hidegen hagyta, hogy mit tesz a kalandornak tartott Magellán, akiben nem bízott a sikkasztási vád miatt.

Annak ellenére, hogy a Portugáliának tett szolgálata nem volt jövedelmező, ez nem törte le a kedvét a hajózás iránt. Idejét kormányosok, kapitányok kikérdezésével töltötte, és levéltárakban kutakodott, ahol kartográfiai iratokat, térképeket, hajózási naplókat nézett át. Hogy miért? A fűszerszigeteket akarta elérni, de nem Afrika megkerülésével, hanem nyugat felé hajózva, mint előtte mások: Vespucci, Cortez, Cortereal és Cabot mind ígéretet tettek az átjáró megtalálására. Ezt ugyan egyikük sem találta meg, de útjaik az újonnan próbálkozóknak támpontokat adtak egy majdani sikeres utazáshoz. Martinus Behhaim kozmográfus térképe és Johann Schöner 1511-ben készített térképe föltüntették az átjárót, bár rossz helyen, de ennek ellenére Magellán hasznukat vette. Egy portugál hajózási hivatalnok jelentéséből pedig úgy értesülhetett, hogy egy portugál hajó a 40. szélességi fokon megtalálta az átjárót. Ez ugyan téves információ volt, ugyanis az átjáró az 52. szélességi fok közelében fekszik, míg a 40-ik a La Plata torkolatát jelentette. Magellán számára azonban előnyt jelentett, hogy volt azért némi elképzelése, merre kell keresni az oda vezető utat.

Magellán a portugál királynak tett kijelentését be is váltotta, más országnak ajánlotta fel szolgálatait. Sevillát 1517. október 20-án érte el, a spanyol támogatás reményében. Decemberben találkozott Rui Faleiroval, aki egy híres kozmográfus volt, és vélhetőleg annak testvérével, Francescoval. Valladolidba érve fölajánlották szolgálataikat I. Károlynak (később német-római császár V. Károly néven). Fernão de Magalhães, portugálként megszűnt létezni, és helyette nevének spanyol változatát kezdte használni, Fernando de Magallanes-t, amit mi magyarosítottunk Magellánra (talán az angol Magellan alakot követve).

Az 1494-es tordesillasi szerződés értelmében az újonnan fölfedezett és még fel nem fedezett területeket felosztotta egymást közt Spanyolország és Portugália. A demarkációs vonaltól keletre eső területek Portugáliához tartoztak, egy kitalált délkör mentén, pontosabban a Cape Verde szigetektől 370 legua (mérföldnél nagyobb mértékegység) távolságban nyugatra, míg az ettől nyugatra eső részek a spanyoloké voltak a szerződés szerint. A pontos vonalat a valóságban viszont nehéz volt meghatározni, és bizonyos területek elhelyezése a hiányos földrajzi tudás miatt problémát jelentett. E szerződésnek volt előzménye az 1479-es alcáçovas-i szerződés, ami alapján már elkezdték meghatározni a területek felosztását és jogaikat. A portugálok jogát elismerték arra, hogy a Kanári-szigetektől délre csak ők hajózhatnak. Szükség volt azonban egy új szerződésre a portugál törekvések miatt. Mint tudjuk, 1492-ben érkeztek a spanyolok az Újvilágba. VI. Sándor spanyol származású pápa által már 1493-ban pápai bullák is biztosították a délkörtől nyugatra eső területek egyedüli jogát a spanyolok számára, a Cape Verde szigetek alapján, száz legua távolságban nyugatra. A portugálok nem voltak elégedettek, kevésnek érezték a részüket, de végül a pápa kihagyásával megállapodtak.

Magellán 1517-ben elvette a portugál származású, de a Spanyolhonban élő Barbosa-család lányát, Beatriz Barbosát: Sevilla polgáraként és a család segítségével megnyílt előtte az út a Casa de Contratacion, a tengerészeti kereskedelmi kamara felé. Bár a kamara nem támogatta, szerencséjére Juan de Arandának sikerült kieszközölnie egy meghallgatást Rui Faleironak és Magellánnak I. Károlynál. Faleiro úgy érvelt, hogy a fűszerszigetek a határvonalon belülre esnek, tehát Spanyolországot illetik jog szerint. (Faleiro számításai ugyan tévesek voltak, de mentségére szóljon, hogy nem állt rendelkezésére kellő ismeret.) Majd Magellán vette át a szót azzal, hogy ismeri az átjáró pontos helyét, ő csak egy flottát kér cserébe az úthoz. Fonseca bíboros (aki Kolumbusz nagy ellenfele volt) támogatását fejezte ki, és az ő szava nagy erővel bírt. Hangsúlyozni szeretném, hogy a spanyolok főleg azért támogatták az utat, mert a föld felosztása kapcsán Ázsiában jobb pozíciót akartak szerezni. Persze senki sem tudta, pontosan hol helyezkedik el Délkelet-Ázsia egy térképen. Magellánék sikerrel jártak Károly királynál, és 1518. március 22-én alá is írták a szerződést az expedícióra.

A portugálok többször próbálták szabotálni a tervet, de a spanyolok sem nézték jó szemmel a portugál jövevény jelenlétét. A kasztíliaiak nehezen viselték, hogy egy portugál kapitány alatt szolgálnak, míg a portugál matrózok árulónak tekintették őt. Egy spanyol tiszt került Magellán mellé egyfajta parancsnok-helyettesként, míg Faleiro állítólag mentális problémák miatt nem tarthatott velük.

1519. szeptember 20-án indult el a flotta Sanlúcar de Barramedából. A zászlóshajó a Trinidad volt, míg a San Antonio, a Concepción, a Viktória, és a Santiago volt a kíséret. A 270 fős legénység főleg spanyolokból, kisebb részt portugálokból állt, de elenyésző számban Európa más részeiből és Észak-Afrikából is voltak köztük tengerészek.

A Kanári-szigeteknél Tenerifét szeptember 26-án érték el, majd október 3-án vitorlát bontottak Brazília felé. A legénységgel nem volt zökkenőmentes a viszonya, Magellán rideg volt és barátságtalan, embereit rendkívüli szigorral irányította, ami még jobban fokozta az emberek ellenszenvét. A San Antonio kapitánya, Juan de Cartagena három napra beszüntette vele a kommunikációt, erre válaszul pedig, amint tehette, Magellán el is fogatta őt. Mielőtt elérték volna az Egyenlítőt, az útjuk során ugyan több alkalommal viharba keveredtek, de november 29-én már a brazil partoknál jártak, Rio de Janeiroban pedig december 13-án kötöttek ki. Majd délre hajóztak, és 1520. január 10-én elérték a La Plata folyó torkolatát, a 40-ik szélességi foknál, amely helyről Magellán úgy hitte, hogy ott leli meg az átjárót, ám az átjárónak nyoma sem volt. Tizenöt napot töltöttek el a keresésével, a part mentén haladva dél fele. Ennek során, ahol öblöt találtak, azt át is kutatták. A legénység kezdett nyugtalankodni, ahogy egyre világosabbá vált mindenki számára, hogy Magellán nem is tudja a pontos helyét az átjárónak. 1520. március 31-én, a 49. szélességi foknál elérték San Julián kikötőjét. Magellán téli szállás előkészítésére adott parancsot és lecsökkentette a fejadagokat, tovább bőszítve ezzel a legénységet.

A spanyol kapitányok zendülést szerveztek éjszaka, húsvét idején. A San Antonio Magellán ellen fordult, majd csatlakozott a Concepción és a Viktória is, Gaspar de Quesada és Luiz Mendoza kapitányokkal. A lázadást végül sikerült levernie, és bár először 30 embert akart halálra ítélni, rájött, hogy ez az expedíció sikerét tette volna kockára. Mendoza meghalt még a zendülés idején a Viktórián. A lázadó vezér testét felnégyelték, egy héttel később pedig Quesadat is kivégeztette.

Más bajok is adódtak azonban: a Santiago elsüllyedt, amikor a téli viharok enyhülésével felderítésre indult, így négy hajó maradt. A flotta 1520. október 21-én érkezett ahhoz a tengeri útvonalhoz, melyet később Magellán-szorosnak neveztek el. Sikeresen áthajóztak a szoroson, és alaposan földerítették az ágakat, viszont a San Antonio megszökött a felderítés közben. Mivel élelmiszerszállító hajó volt, nagy csapás volt ez az expedíció számára. Szerencsére Magellán egyik csónakja megtalálta a Csendes-óceánra vezető átjárót. 1520. november 28-én felszedték a horgonyt, három hajóval elérve oda, ahol még nem jártak korábban felfedezők.

Az élelem végzetes megcsappanása komoly következményekhez vezetett. Faleiro nagyon alábecsülte a távolságot, Magellán így még sokáig nem látott szárazföldet. A legénység körében skorbut ütötte fel a fejét, már a bőrszíjakat is megették, de 19-en így is éhen haltak. 1521. március 6-án pillantották meg először a szárazföldet a hajósok, ahol 99 napot követően végre feltölthették készleteiket, majd március 17-én újabb szigeteket fedeztek fel a láthatáron. Nem a Molukka-szigetekhez érkeztek meg, mivel eltértek északi irányba, így az eddig még ismeretlen Fülöp-szigeteknél kötöttek ki. Magellán, ahol tudott, a helyi szigetek vezetőivel szövetséget és barátságot kötött a spanyolok számára. Volt példa félreértésekre is, de a kezdetben többnyire békés viszonyt sikerült kialakítani a helyiekkel. Április 7-én Cebu szigetére értek. Humabon rádzsa, akinek a muszlimokkal voltak kereskedelmi kapcsolatai, már hallott az európaiakról tőlük, Magellánt ezért alázattal kezelte. Enrique, Magellán szolgája értette a helyieket, és nagy segítségnek bizonyult. Sokakat megtérítettek, köztük Humabont és családját is. Magellán azonban nem ismerte föl a helyi főnökök ügyeibe való belebonyolódás veszélyeit: sok sziget volt, sok főnökkel, behódoltatásuk nem volt reális elképzelés. Talán az volt a terve, hogy egy bázist épít ki, mielőtt a Molukka-szigeteket venné célba. Maktan sziget Silapulapu, vagy Lapu-Lapu nevű rádzsájával szemben akart fellépni, mivel sem megtérni, sem a spanyol koronának behódolni nem akart. A támadást Magellán emberei nem helyeselték, de nem hallgatott rájuk. Mindössze hatvan embert vitt magával, bízva fegyverei elsöprő erejében. Partra szálltak Maktan szigetén, de 1521. április 27-én Magellánt utolérte a végzete. A terep és a körülmények mind az európaiak ellen szóltak. A víz térdig ért, vértezetük lehúzta őket, nem ismerték a terepet, és a bennszülöttek távol voltak a muskétáktól, a bozótos tengerpart pedig védelmet biztosított a szigetlakóknak. Katasztrofális végeredménnyel járt a harc, Magellán több helyen is megsebesült, elesett, majd lemészárolták a bennszülöttek. Testét Maktan főnöke megtartotta trófeának, nem volt hajlandó visszaadni a „hadizsákmányt”. A spanyolok összesen nyolc embert vesztettek, viszont a sebezhetőségükre fény derült, kapitányuk pedig elesett.

Humabon, látva a fehérek helyzetét, kihasználta az alkalmat és tervet szőtt, hogy megszerezze a spanyol hajókat. Ünnepségre hívta őket, ahol vagy megölette, vagy foglyul ejtette a 29 parton tartózkodó európait. Társaik nem voltak hajlandó alkudozni, vagy kockáztatni saját testi épségüket, ezért továbbhajóztak. A legénység már csak 115 tagot számlált, és elegendő ember hiányában a Concepciónt felgyújtották. A Trinidad és a Viktória maradt, de nem volt ember, aki megfelelően tudott volna tájékozódni, tehát kalózkodással élték túl a kalandot, és találomra kutattak, hogy megleljék a haza vezető utat. Szerencséjükre sikerült foglyul ejteniük Ternatéból származó embereket, akik ismerték az utat a Molukka-szigetekre.

1521. november 8-án Tidore szigetén kötöttek ki. A helyiek fűszerrel, arannyal, élelemmel látták el az utazókat. Kiderült, hogy a Trinidad javításokra szorul, ezért nem folytatták az utat, helyette Panamába akartak eljutni, de balszerencséjükre a portugálok elfogták őket útközben. Sebastiano del Cano, egy baszk származású tengerész a Viktória élén tovább folytatta az utat, Afrikát megkerülve, de a portugálokat kerülniük kellett, így nem állhattak meg. Hozzáteszem, hogy Cano részt vett még annak idején a zendülésben Magellán ellen, tehát kissé ironikus, hogy ő vette át a parancsnokságot a Viktórián.

A Jóreménység-fokot ugyan végül sikeresen megkerülték, viszont előtte viharba kerültek, az első árbócot elvesztették, a főárbóc pedig megrepedt, a hajó nagy nehézségek árán haladt csak előre, és bár több havi élelmük volt, só hiányában megromlott a hús, és a skorbut is újra felütötte a fejét. Így egyre többen lelték halálukat: mindössze 31-en maradtak. Július 9-én elérték a Zöld-foki-szigeteket, pórul járt, Amerikából odasodródott spanyoloknak kiadva magukat, de fény derült a cselre, így hátra kellett hagyniuk embereket, és csak 18-an tudtak megszökni.

1522. szeptember 6-án értek célba Sanlúcarban, Sevillába pedig szeptember 8-án hajózott be a Viktória. A Föld első körülhajózása sikeres volt tehát, de jóval több, mint 200 ember halálával járt. Rendkívüli megpróbáltatásokkal járt az út. Del Cano egy gömböt ábrázoló ajándékot kapott Károly királytól a kabátjára azzal a felirattal, hogy „Primus circumdedisti me”, ami annyit tesz, hogy „Te voltál az első, aki körbeért engem.” Az időközben visszatért San Antonio dezertőrei (akik megszöktek a hajóval együtt) először megrémültek, de megkönnyebbülhettek, amikor kiderült, hogy Magellán halott, helyette pedig del Cano a kapitány. Magellán hajónaplója soha nem került elő, de az itáliai Antonio Pigafetta szemtanúja volt az eseményeknek, aki megörökítette az expedíció történéseit, emellett az út során tett forradalmi felfedezését: a Föld forgását követve időt lehet nyerni.

Magellánt nem természetes erők győzték le, hanem egy szükségtelen harc, ahogy Laurence Bergreen amerikai történész és író fogalmazott. Érdekességképpen említsük meg, hogy Lapu-Lapu főnöknek tulajdonítják Magellán elestét, aki ebből kifolyólag nemzeti hős lett a Fülöp-szigeteken. Valószínűleg nem Lapu-Lapu ölte meg Magellánt, de a jövevényekkel szembeni ellenállás szimbólumává vált. A helyieknek kolonizációt és térítést hozott az új korszak, nem egy új felfedezést, írta Ambeth Ocampo fülöp-szigeteki történész. Magellán útja forradalmasította a világról alkotott képet, még ha más öröksége nem is maradt. A spanyoloknak az általa járt útvonal nem volt jövedelmező, a Magellán-szoros pedig később egy áthajózhatatlan hajótemető hírében állt veszélyessége miatt. E kapcsán érdemes megemlíteni Francis Drake-t, aki nagy hasznát vette a szoros rossz hírének, miközben spanyol hajók fosztogatása közben menedékre volt szüksége. Szintén ő volt az, aki tényleg meg is kerülte a földet 1577–1580 között, és haza is tért épségben.

A portugálok és spanyolok az elsők voltak a felfedezésekben, a navigációban és a kartográfiában. Egymással rivalizáltak a felfedezések és érdekeik kapcsán: a Molukka-szigeteket mindkét fél magának szerette volna megszerezni. A Magellán által vezetett expedíció tagjai fedezték fel a Fülöp-szigeteket, így a spanyol koronáé lett a dicsőség. A portugálok ellenben azzal érveltek, hogy a számukra kijelölt területen található. A szigetek fölötti vitát az 1529. április 22-i zaragozai szerződés keretében rendezték végül. A kontraktus nem változtatott a tordesillasi szerződésen, hanem egy újabb felosztással bővítette a már meglévő megállapodást. Az újonnan meghúzott vonaltól keletre elhelyezkedő részt nyerte el a spanyol korona, amelybe a Fülöp-szigetek keleti része tartozott, a nyugati rész pedig (ebbe beletartoztak a Molukka-szigetek is) Portugáliáé lett. A portugáloknak 350 000 dukátot kellett fizetniük kárpótlásként a spanyolok részére.

Az akkori tájékozódási és utazási viszonyok mellett bátran kijelenthetjük, hogy Magellánék szinte a lehetetlent vitték végbe. Kétségtelenül az egyik legjobb hajós volt a felfedezések korában. Magellán családja nem részesült jutalomban, és ő sem nyerte el a kellő elismerést. A portugálok és a spanyolok is más felfedezőket emeltek ki helyette, pedig csak azt tette, amit Kolumbusz, John Cabot és Amerigo Vespucci is megtett. Olyan uralkodó szolgálatát kereste, akitől megbecsülést remélt. Mint sok más történelmi személy esetében igaz: az idő hozta el számára a dicsőséget.

Kaszás Károly

A cikk az Újkor.hu és a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Történettudományi Intézet együttműködésének keretében született.

Tájékoztató irodalom:

Történelmi Világatlasz, Évezredek-térképek tükrében, Budapest, 2010.

Splitting the world in two: the 525th anniversary of the Treaty of Tordesillas, europeancollections, June 7, 2019. Elérhető: https://europeancollections.wordpress.com/2019/06/07/13950/

The First Voyage Round the World, by Magellan, full text, English translation by Lord Stanley of Alderley, London: Hakluyt, [1874] – six contemporary accounts of his voyage. Elérhető: https://marine-cafe.com/download/the-first-voyage-round-the-world-by-magellan/

Erin Blakemore, Magellan was first to sail around the world right? Think again. September 19, 2019. Elérhető: https://www.nationalgeographic.com/culture/article/magellan-first-sail-around-world-think-again

Dékány András: A nagy kapitány. Ferdinánd Magellán élete; Móra, Bp., 1963. Elérhető: https://mandadb.hu/tetel/584963/A_nagy_kapitany

Megyesi Csaba, Magellán és a Föld körülhajózása, 2006. Elérhető: https://mult-kor.hu/cikk.php?id=7069

History.com Editors, Ferdinand Magellan, A&E Television Networks, October 29, 2009. Elérhető: https://www.history.com/topics/exploration/ferdinand-magellan

Mitchell, Mairin and Domingues, Francisco Contente. „Ferdinand Magellan”. Encyclopedia Britannica, 6 Jan. 2021, Elérthető: https://www.britannica.com/biography/Ferdinand-Magellan.

A voyage from hell: how Magellan’s circumnavigation of the world changed history, August 8, 2019. Elérhető: https://www.historyextra.com/period/tudor/how-magellan-circumnavigation-world-changed-history-what-was-voyage-like/

Ezt olvastad?

Ünnepek, emléknapok és kerek évfordulók 2024-ben

Mikorra esnek az ünnepek és a magyarországi emléknapok 2024-ben? Milyen jelentősebb kerek évfordulók várhatók? Ezeket a kérdéseket minden évkezdet előtt

X