Magyar jezsuiták 1956-ban

A kommunista hatalomátvétel árnyékában az 1940-es évek végére egyértelművé vált, hogy a jelentős társadalmi ellenerőt képviselő egyházak az új rezsim útjában állnak. A római katolikus egyház elleni fellépések már szinte a háború végét követően megkezdődtek. Az igazi egyházellenes üldözés kezdete Mindszenty József hercegprímás 1948. december 26-i letartóztatásához kapcsolódik. A magyar jezsuiták már ekkor, római központi utasításra megkezdték a fiatal rendtagok külföldre szöktetésének előkészítését, de 1948 végén az akkori tartományfőnök, Borbély István is Nyugatra távozott. 1949 folyamán több hullámban összesen 68 fiatal rendtag ért át biztonságban az osztrák oldalra. Ezzel a magyar provincia lényegében kettészakadt. A Magyarországon maradt rendtagokat az ún. Sectio I. fogta össze, míg a Nyugatra menekülteket a Sectio II. Mindkettő élén viceprovinciális állt, bár gyakran szerepelnek a forrásokban ők is provinciálisként (tartományfőnökként).


P. Csávossy Elemér. Kép forrása: jezsuita.hu

A későbbi események ismeretében elmondható, hogy a jezsuita elöljárók még éppen időben léptek. 1950 júniusában megkezdődött a szerzetesek deportálása, miután a kommunista hatalom felfüggesztette a további működési engedélyt. A jezsuiták esetében is megtörtént az egyes rendházak elfoglalása, az ott talált atyák kényszerlakhelyre költöztetése. Ilyen szempontból a budapesti rendház szerencsés helyzetben volt: a rendtartomány vezetői, a Curia tagjai közül többen nem tartózkodtak otthon a deportálás idején. Így a hivatalban lévő provinciális, P. Csávossy Elemér viszonylag szabadabban tudott intézkedni, és arra biztatta informális úton a már deportált rendtársait, hogy hagyják el a kényszerlakhelyeiket, mivel az a hír járta, hogy tovább szállítják őket a Szovjetunióba.

A püspöki kar ekkor még sikerrel lépett fel a szerzetespapság érdekében. 1950. szeptember 15-én elérték, hogy a diktatúra engedje szabadon a már deportált szerzeteseket. Csávossy Elemér tartományfőnök igyekezett a püspöki karnál is eljárni, és elérte, hogy a jezsuita szerzetesek egyházmegyei szolgálatba állhassanak, míg a testvérek pedig általában harangozói, sekrestyési feladatokat kaptak. Hasonló folyamat játszódott le más szerzetesrendek esetében is. Ráadásul miután az államhatalom követelte, hogy a püspökök tegyenek esküt, Csávossy sikerrel buzdította őket ellenállásra. Részben ez is okozta, hogy a jezsuita provinciálist 1951. május 7-én letartóztatták. A püspöki kar pedig 1951 nyarán rákényszerült az állammal való egyezségre. Ennek megfelelően el kellett bocsátaniuk az egyházmegyei szolgálatba átvett szerzetespapságot, 400 szerzetest tarthattak meg az egyházmegyés papság soraiban, és ebből mindössze 15 volt jezsuita.

Az így elbocsátott szerzetesek, köztük a jezsuiták is, fizikai munkára kényszerültek. A jezsuita atyák mindenféle munkakörben helyezkedtek el: fűtőtől a kísérleti egér gondozóig igen változatos volt a „lehetőségük”. Jellemző volt azonban, hogy a szakmunkások gyorsan befogadták őket, ami viszont egy egészen különleges helyzetet teremtett a „munkás-pasztorációra”. A munkások gyakran kérdezték a papokat vallási kérdésekről, akik ezzel a lehetőséggel élve igyekeztek a munkásság hitéletét fellendíteni. Ennek persze a szerzetesek gyakori elbocsátása lett a vége. A jezsuita atyák emellett gyakran a kimerítő napi munka végén a Magyarországon maradt fiatal rendtagok, a skolasztikusok oktatásával foglalkoztak esténként. Részben ez is eredményezhette, hogy bár a szétszóratás, a világi környezetbe való kényszerítés nem volt előnyös az egyházi életre, a jezsuitáknál mégis viszonylag alacsony volt a papság soraiból való elbocsátás iránti kérelem.

Ezt segítette, hogy az új tartományfőnök, Pálos Antal összeállított egy belső szabályzatot. Eszerint mindenki igyekezzen havi egyszer találkozni az elöljárójával. A jövedelemmel rendelkezők adják be keresetük egy részét a Curia költségvetésébe, amelyből a skolasztikusok ellátását, a betegek és idősek támogatását kívánták megoldani. A 60 év feletti rendtagok többsége ekkorra már a Pannonhalmán megnyílt Papi Szociális Otthonban élt. Pálos tevékenysége természetesen szemet szúrt az államhatóságoknak, és 1954. június 30-án letartóztatták a rend illegális összetartásáért. Épp Balatonszabadiban tartott lelkigyakorlatot fiataloknak, egyik előadása közben fogták le és hurcolták el. Előbb Dorogra szállítottak kényszermunkára, majd innen került Budapestre a fogházba, a korábbi két elöljáró, Tüll Alajos és Csávossy Elemér mellé.

Pálos lefogása után igyekeztek az új szervezeti kereteket úgy kialakítani, hogy az rejtve maradjon a titkosszolgálat és az államrendőrség elől. Ezért az új provinciális személyét titokban kívánták tartani, ő alá tartoztak a kijelölt főelöljárók. Petruch Antal felügyelte a pátereket, Kollár Ferenc a skolasztikusokat, míg Süle Géza a testvéreket. Ő alájuk tartoztak a kerületi superiorok, a rendtagok rajtuk keresztül kommunikálhattak a főelöljárókkal, akik a viceprovinciálissal kapcsolatban álltak. A Nyugatra menekült Sectio II-ben is csak az ottani viceprovinciális és tanácsadói, a konzultorok ismerhették a Sectio I. vezetőjét.

Mindez nem akadályozta meg a Sectio I. elleni újabb fellépést. 1955. augusztus 23-án újabb letartóztatási hullámban vettek őrizetbe több rendtagok. Az oka ennek a Szentszéknek és a jezsuitáknak a békepapsággal és a békepapi gyűlésekkel való szembehelyezkedése volt. 1954 őszétől Tamás János volt a titkos viceprovinciális, és a rendőrség próbálta őt felkutatni, az 1955 nyár végi letartóztatások is részben ehhez kapcsolódtak. Ezért 1955. szeptember 1-jén Tamás önként jelentkezett, 1956 februárjában tíz évre ítélték. Bár letartóztatása előtt egy levélben kinevezte utódját Bálint József személyében, azonban ez az irat elveszett, így 1955 őszétől az egyetlen szabadon maradt konzultor, Kollár Ferenc vette át a Sectio I. irányítását, amit Rómából is megerősítettek.

Az 1948 végén Nyugatra távozó Borbély István provinciális igyekezett az elmenekült rendtagokat összefogni. Rövid ideig Innsbruckban, majd Chieriben építette ki a központot, ide érkezett a menekülő szegedi főiskola is. 1949. december 3-án immár hivatalosan is a Sectio II. viceprovinciálisának nevezték ki Reisz Elemért. Ezzel a római Curia is a helyzethez igazodva elfogadta a magyar provincia két részre szakadását. Reisz is eleinte Chieriből irányította a külföldi magyar jezsuitákat, de 1950-ben a kanadai Hamiltonba tette át székhelyét. Egészen 1955-ig itt volt a nyugati magyar viceprovincia központja, amikor az új viceprovinciális, Varga Andor kinevezésével az Egyesült Államokbeli Fordham egyetem mellett került kialakításra a menekült magyar rendtartomány Curiája. Már ezekben az években komoly felkészülés zajlott a magyar jezsuiták részéről a hazatérésre. Ezt támogatta a rendi vezetés is, így a fiatal magyar rendtagoknak továbbra is a lehető legmagasabb és legteljesebb képzést biztosították.

Ezt a reményt éltette az 1956-ban kirobbant forradalom és szabadságharc. Az 1950-es évek elején bebörtönzött provinciálisok és rendtagok többsége ’56 szabadságának napjaiban kiszabadult fogságából. Anton Pinsker osztrák provinciális 1956. október 31-én kelt levelében örömét és nagyrabecsülését fejezte ki a magyar nép hősies küzdelmét illetően, és maga is úgy nyilatkozott Varga Andor viceprovinciálisnak, hogy ha minden így folytatódik, hamarosan ismét otthon lehetnek és hozzáláthatnak a provincia újbóli felépítésének. A szovjet csapatok bevonulásával azonban ezek a remények is szertefoszlottak. Varga érezhető csalódottsággal írt Pinskernek: „Sajnos örümünk a győzelem felett túl korai volt. A helyzet reménytelennek tűnik, és az ENSZ és Amerika semmi többet nem kíván tenni, mint protestál.” Az osztrák provinciális megrendülten válaszolt a magyar viceprovinciálisnak: „Október 30-a este minden olyan nagyszerűnek tűnt, s most oly váratlanul játszódott le a borzalmas tragédia. Mindezt a legmélyebb megindultsággal éltük meg. Reménykedünk és imádkozunk, hogy mégis jó vége legyen.”


Anton Pinsker osztrák provinciális telegramja. Forrás: Jezsuita Levéltár és Könyvtár

A köztes napok azonban az egész ország számára egy szabad, lélegzetvételnyi időt adtak. Ebben néhány jezsuita is aktívan kivette részét. A forradalom idején skolasztikus Eördögh András visszaemlékezésében hosszan beszélt ezekről a napokról. Ő a Mezőgazdasági Gépészmérnöki Főiskolán dolgozott, és Rózsa Elemér atyával együtt a főiskola egyik teherautójával betegeket, sérülteket szállítottak. Rózsa atya szükség esetén a betegek szentségével is ellátta a sebesülteket. A Nemzeti Múzeum közelében kapcsolódtak be a forradalomba, segítették a harcolókat. Itt hallották például, hogy a Ferenc körúton egy orosz tank felhajtott a járdára, de alatta egy nyilvános WC volt, és „a tank alatt a járda az eltűnt a közmosdóban…” Rózsa páter a Ráday utca környékén egy halott, 14-15 éves forma fiút oldozott fel, majd mivel ott heves lövöldözés tört ki, átmentek a budai oldalra, ahol a Széna téren vettek fel sebesültet. A Móricz Zsigmond körtéren egy hasonló kis csapattal találkoztak: Havas Géza, Glattfelder Gyula csanádi püspök titkára és egy ápolónővér segítette a sebesülteket.


Tank a közmosdóban. Kép forrása: Budapest régi képeken Facebook-csoport

A közvetlen harci események mellett a jezsuiták igyekeztek feltérképezni a provincia újjáépítésének lehetőségeit. Pár nappal később Eördögh András és András Imre elmentek a zugligeti Manrézába, amelyet a rendtől 1950-ben vettek el, és a határőrségnek adták, azután próbáltak volna érdeklődni, hogy visszakapják-e. Szintén ezekben a napokban nagy erőkkel láttak hozzá A Szív újrakiadásához. Ehhez a politikai engedélyt Eördögh András hozta el a Parlamentből, bár 40 ezer példányra kapott engedélyt, de csak tízezret tudtak kinyomtatni. De még ebből is sikerült Nyugatra is néhány példányt eljuttatni. Október 31-én Budapestre hozták Vácról a kiszabadult Csávossy Elemér korábbi provinciálist, Petruch Antalt és Kerkai Györgyöt. Csávossyt egy körtéri lakásban helyezték el, ami november 3-án belövést kapott, az idős atya épp a lakás másik végében tartózkodott, ahová a szentmiséhez ment vízért. Mivel a forradalom bukásával a rendi tanulmányok újjászervezésére nem volt esély, Pálos Antal javaslatára november közepén Eördögh András és András Imre is elhagyták az országot.

Az ELTE-n matematika-fizika szakos, szintén jezsuita skolasztikus Boór János már az első napoktól kezdve részt vett a forradalmi eseményekben. A Központi Szemináriumban megalakult a Papi Forradalmi Tanács, amelynek a fentebb már említett Mócsy Imre jezsuita atya is tagja volt. Az ő indíttatásukra az egyetemisták összeállítottak egy jelentést Mindszenty József hercegprímás tájékoztatására az értelmiség törekvéseiről. Ennek főbb pontjai visszaköszöntek a bíboros-érsek november 3-i híres rádióbeszédében is. Ugyanezen a napon Boór János többedmagával, köztük például a későbbi jezsuita provinciálissal, az akkor kispap Nemesszeghy Ervinnel, a Papi Forradalmi Tanács utasítására egy kényes akció teljesítésére vállalkozott. Pasaréten elfoglalták az Állami Egyházügyi Hivatal épületét, amelyet a II. kerületi tanácstól az egyetemi egyházközség számára megszereztek és lefoglaltak. A Hivatal aktái között megtalálták a püspöki karról készült jelentéseket, de még a saját magukra vonatkozó feljegyzéseket is. Ezeknek egy kisebb részét a budai Várba, a prímási palotába szállították át. Boór János szerepe nem maradt rejtve, a rendőrség a forradalom bukása után próbálta elkapni, de 1956 karácsonyára már ő is Ausztriában volt.

Ahogy Boór és Eördögh visszaemlékezéséből is látható, a forradalom bukása után számos fiatal jezsuita menekült át Ausztriába. Az osztrák provinciális, Anton Pinsker szoros összeköttetésben volt a magyar elöljárókkal és közös erőfeszítéssel igyekeztek helyet találni tanulmányaik folytatására a menekült magyar rendtagoknak. Ugyanakkor ez a levelezés nemcsak a hazájukat elhagyni kényszerülő jezsuitákról, hanem általában a Nyugat felé menekülő több százezer magyar áradatáról is megrázó képet fest. A szovjet bevonulás után egy héttel Pinsker tájékoztatása szerint még teljesen átmeneti volt az állapot Magyarországon. Az új magyar kormánynak semmi befolyása nem volt, a szovjetek is csak ott tudtak intézkedni, ahol katonáik jelen voltak. Ha egy településről kivonultak, ott a helyiek rögtön ismét saját kézbe vették sorsukat. Az orosz katonák egyelőre a civileket sem tartóztatták fel különösebben. A határ mentén még sok helyen magyar szabadságharcosok tartották állásaikat, akik szintén akadálytalanul engedték át a menekülő magyarokat. Ennek ellenére az első napokban még egyáltalán nem érkeztek Ausztriába magyar jezsuiták, amit Varga Andor viceprovinciális is csodálkozva vett tudomásul, főleg azok esetében, akik épp csak kiszabadultak a diktatúra börtöneiből, és a forradalom bukásával ismét fogság várt rájuk. Az osztrák provinciális végül menekülő egyetemistáktól tudta meg, hogy Tüll Alajos betegen kórházban feküdt, Csávossy hollétéről pedig nem tudtak, így azt gondolták, hogy rokonoknál lehet – mint fentebb láttuk, őt egy Móricz Zsigmond körtéri lakásban helyezték el a forradalom napjaiban, amíg az belövést nem kapott.


Találatot kapott ház a Móricz Zsigmond körtéren. Kép forrása: Fortepan

A magyar jezsuiták érkezésének kezdeti elmaradása azért is volt aggodalomkeltő a már Nyugaton lévők számára, mert az osztrák provinciális tájékoztatása szerint az oroszok napról-napra jobban lezárták az osztrák-magyar határt. A civil lakosság óriási számban menekült, napok leforgása alatt ezrek és ezrek árasztották el Ausztriát, november 20-a körül már 60 ezer menekült tartózkodott a szomszédos országban. Az oroszok ráadásul ekkor már lőttek a menekülőkre, akik között a jezsuiták közül elsőként Cser-Palkovits István november 22-e körül ért át a határon. Pinsker kérte Varga Andort, hogy a jezsuita atya maradjon egyelőre Bécsbe, mert az óriási magyar menekülthullám lelki gondozásában csupán a bécsi Pázmáneumban tartózkodó 10-12 magyar papra számíthattak.

Cser-Palkovits után pár nappal, november 25-én vasárnap ért Bécsbe az első nagyobb csoport magyar jezsuita, összesen heten. Tőlük és más menekülőktől is tudták, hogy hamarosan újabb fiatal rendtagok érkeznek majd az osztrák fővárosba. Az érkező magyar jezsuitáktól értesültek arról is, hogy a Sectio I. vezetői a rendtagok egyéni döntésére bízták, hogy a forradalom bukását követően maradnak-e az országban, vagy Nyugatra távoznak. Pinsker és az osztrák elöljárók igyekeztek felkészülni az újabb érkezőkre. Mivel Bécset teljesen ellepték a magyar menekültek és a jezsuita rendházban sem volt már szabad hely, így a fiatal, még tanuló magyar jezsuitákat továbbküldték St. Andräba és Pullachba, míg a már felszentelt rendtagokat igyekeztek Bécsben tartani, hogy a menekültek lelkipásztori ellátásában és a szervezésben segítségükre legyenek. Az osztrák és magyar elöljárók körültekintően próbáltak együttműködni, hogy Bécsben elegendő magyar pap maradjon a menekültek segítésére, de közben a jezsuita rendház túlterheltsége is oldható legyen. Ráadásul közben máshonnan, pl. Svájcból is érkezett kérés a magyar jezsuitákhoz, hogy az odaérkező menekültek ellátásában segítsenek. Természetesen az is szempont volt, hogy az egyetlen menekülési útvonalként szóba jöhető Ausztriára hárult a legnagyobb teher, december elején már napi négyezer menekült érkezett az osztrák oldalra. Pinsker osztrák provinciális karácsony előtt maga is átment Sopronba két alkalommal is, hogy saját szemével lássa a helyzetet. Ekkor Sopronban még átmeneti állapotok fogadták: orosz katonákat nem látott, a magyar katonák barátságosak voltak. A pályaudvaron a szovjet címer nélküli magyar zászló volt kihelyezve, és egy hatalmas németnyelvű táblát is látott, amelyen az osztrákoknak mondtak köszönetet segítségükért.

Az év végével egyre inkább kezdett lezárulni az osztrák-magyar határ. A magyar rendőrség már mélységi ellenőrzéseket tartott, akik nem tudtak hihető indokot előadni, hogy miért utaznak a határ közelébe, azokat rövid időre őrizetbe vették, majd hazavitték. Így például két magyar skolasztikust Sárváron tartóztattak fel a rendőrök december legvégén. Varga Andor kérte Pinskert, hogy próbáljon kapcsolatba lépni a Magyarországon maradt rendtagokkal, de a decemberi kísérlet nem volt sikeres. Pinsker aggodalma is egyre inkább nőtt, amint a magyar viceprovinciálisnak írta, igyekeznek kapcsolatba lépni Budapesttel, de nagyon körültekintően kell eljárniuk, nehogy az ott maradt rendtagokra nézve ez súlyosabb következményekkel járjon. Az osztrák provinciális félelme csak tovább nőtt, amikor értesült Pálos Antal ismételt letartóztatásáról. Ugyanis a határ hermetikus lezárásával és a levélcenzúra működésével egyidejűleg a Bécs és Budapest közötti kapcsolattartás is lényegében megszakadt. Pálos még a forradalom napjaiban, majd azt követően is levelet írt és egyéb dokumentumokat is küldött Pinskernek, de ezeket nem érkeztek meg Bécsbe. Pinsker attól félt, hogy épp ezeknek a rendőrséghez kerülése szolgáltatott okot Pálos ismételt letartóztatásához.

Az utolsó, akinek a határon való sikeres átjutásáról Pinsker hírt adhatott, Marosfalvy László volt, aki február 15-én ért Bécsbe. Ezt követően a határ már lényegében lezárult. Az osztrák provinciális március végén még a locsmándi (Lutzmannsburg) plébánoson keresztül próbált volna kapcsolatba lépni a magyarországi rendtagokkal, hogy a skolasztikusok szökését szervező Rozmán Jánosról hírekhez jusson. Azonban a plébános értesítette, hogy a határt már nagyon szigorúan őrzik, a korábbi kapcsolattartás teljességgel lehetetlen.

Az 1950-es évek eleji egyházüldözés terrorja alól az 1956-os forradalom néhány hétnyi megszabadulást, levegővételnyi időt hozott. A forradalomban egyes magyar jezsuiták aktívan, tevőlegesen vettek részt, és úgy tűnt, hogy talán lesz lehetőség a provincia életének zavartalan folytatására. Ezt a reményt mutatta és erősítette A Szív újság 1956-os ismételt megjelenése is. A forradalom és szabadságharc bukása azonban 1989-ig meghatározta a magyar jezsuita rendtartomány életét is. Az 1949-ben létrejövő két részre szakadás a rendszerváltozásig állandósult, a Magyarországon maradt Sectio I. tagjainak 1956 után újabb, hosszú ideig tartó üldöztetéssel kellett szembenézniük. Az utolsó magyar jezsuita 1972-ben szabadult a kommunista diktatúra börtönéből.


Vöröskeresztes autó a Köztársaság téri pártház előtt. Kép forrása: Fortepan

A külföldön élő magyar jezsuitákat összetartó Sectio II. tagjai igyekeztek a magyar rendtartomány örökségét az emigrációban is folytatni. Az 1956-ban külföldre menekülő magyar jezsuiták meghatározó alakjai lettek nemcsak az emigrációnak, hanem majd az 1990-ben újjászerveződő magyar rendtartománynak is. A Sectio II. emellett hatalmas erőfeszítéseket tett a világban szétszórtan élő emigráns magyar közösség pasztorálásáért is. Az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójának alkalmából ezért a Jezsuita Levéltár digitalizálta és online hozzáférhetővé tette a http://eleveltar.jezsuita.hu/ oldalon a Sectio II. Tartományfőnöki Levéltárának 1948–1957 közötti iratanyagát, amely nemcsak a magyar jezsuita rendtörténet, de az emigráns magyar katolikus egyház történetének is egyedülálló forrásanyaga.

Mihalik Béla Vilmos

Ezt olvastad?

Az idén 80 éves, Széchenyi-díjas történész, M. Kiss Sándor életművének esszenciáját veheti kezébe az érdeklődő olvasó a Szembesülés című kötettel.
Támogasson minket