„A Magyar Királyság állami jogfolytonossága nem szakadt meg Mohács után…” – interjú Guitman Barnabással

Oszd meg másokkal is:

Portré

Guitman Barnabás történész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) Történettudományi Intézetének adjunktusa, a Magyar Tudományos Akadémia köztestületének, a Lendület Hosszú reformáció Kelet-Európában (1500–1800) Kutatócsoportnak, valamint a Szent István Társulatnak a tagja. 1977-ben született Szombathelyen, gimnáziumi tanulmányait is itt folytatta. Egyetemi tanulmányait 1995-ben kezdte el a PPKE történelem–latin szakán. 2002 óta tanít az intézményben, ahol a disszertációját is megvédte. Kutatásairól, a kora újkori magyar történelem eseményeiről, a Habsburg-korszak mai – katolikus és protestáns – megítéléséről, a kuruc-labanc szemlélet szembenállásról Csarnai Márkkal beszélgetett.

Újkor.hu: Hogyan indult a történészi pályája?

Guitman Barnabás: Már általános iskola alsó tagozatától kezdve szívesen olvastam mindenféle történelmi regényeket. A legelső, meghatározó olvasmányélményeim között említhetem Lengyel Dénes mondáit, Csengey Gusztávtól A mocsarak királyát vagy Gárdonyitól Az egri csillagokat, de nagy hatással volt rám Somogyi Győzőnek a magyar lovagkorról szóló rajzos kötete is.

Ahogy növekedtem, úgy tágult az érdeklődésem, ami kezdetben a korai magyar történetre, illetve a 20. századra terjedt ki. Szinte mindazt, ami a szombathelyi megyei könyvtárban elérhető volt ezekkel a témákkal kapcsolatban, elolvastam. Ekkortájt, a ’90-es évek elején számos, a Horthy-korszakhoz kötődő politikusnak jelentek meg a visszaemlékezései, amelyeket bár nagy lelkesedéssel olvastam, hamar rájöttem arra, hogy a 20. századdal való foglalkozáshoz erős gyomor és jó politikai érzék is szükséges. Az egyetemre ezért inkább már úgy jöttem, hogy az ókorral, illetve a korai magyar történettel szeretnék komolyabban foglalkozni. Akkoriban a Pázmányon évfolyamtársaimmal a legkiválóbb hazai ókortörténészek vezetése alatt tanulhattunk. Lehetőségem nyílt arra is például, hogy Vargyas Pétertől elsajátítsam az assziriológia alapjait. Az így megszerzett ismeretek kellően felvérteztek ahhoz, hogy a korábban habzsolva olvasott, a legkülönfélébb őstörténeti elméleteket tartalmazó munkákat megfelelő kritikával tudjam kezelni. Az egyetem harmadik évfolyamán kezdtem el komolyabb érdeklődést mutatni a kora újkor iránt, ahol hasznát tudtam venni a latintudásomnak is.

Ki volt az az oktató, aki hatással volt Tanár úrra és inspirálta, hogy foglalkozzon kora újkorral?

Őze Sándor tanár úr indíttatására kezdtem el foglalkozni a kora újkori reformációval kapcsolatos forrásokkal, és ez volt számomra a meghatározó pont, amikor úgy döntöttem, hogy ezzel a korszakkal szeretnék a jövőben foglalkozni. A Tanár úr gyakorlatain, olvasószemináriumain széles perspektívából ismerhettem meg a korszakot. Az órákon előkerülő historiográfiai problémák, a 20. századi történészviták megismerése jelentősen hozzájárult szemléletformálódásomhoz, kritikai érzékem alakulásához.

Melyek a fő kutatási irányai?

Egyrészt a felső-magyarországi Sáros vármegyei reformáció története. Ebből a témából írtam szakdolgozatot Leonhard Stöckel személyére fókuszálva, majd elsősorban a bártfai városi levéltárban végzett kutatásaimra alapozva doktori értekezés formájában dolgoztam fel a bártfai reformáció történetének első négy évtizedét. Ez a munkám Hit, hatalom, humanizmus címmel látott napvilágot önálló kötet formájában 2017-ben.

Másrészt a felső-magyarországi reformáció történetének értelmezése kapcsán nélkülözhetetlen, hogy a térséghez rendkívül szoros szálakkal kapcsolódó, a Szent Római Birodalomban zajló folyamatokat is tisztán lássuk. Foglalkoztatnak a birodalmon belüli felekezeti nézeteltérések, különösen az uralkodók szerepe a valláskérdés rendezésében, hiszen mindezek a Magyar Királyságra is komoly hatást gyakoroltak.

Guitman Barnabás a Szent István Társulat kiadásában megjelent Reges pii – A magyar királyok vallásossága a kora újkorban című könyve

Vannak ezzel a témával kapcsolatban jövőbeli kutatási tervei?

A Szent Római Birodalom uralkodóinak személyét (akik magyar uralkodók is voltak), szeretném közelebbről megragadni, megismertetni. A középkori magyar királyokkal ellenétben I. Ferdinándtól kezdve az összes 16–17. századi magyar uralkodó személyisége, gondolatvilága, az, hogy az egyes ügyekről miképpen vélekedtek, milyen motívumok álltak döntéseik hátterében, a kedvező forrásadottságok miatt kimondottan jól rekonstruálható. Saját levelezésükön túl rengeteg követjelentés, kortárs leírás maradt fenn róluk. Eddig I. és II. Ferdinándot vizsgáltam meg alaposabban, ugyanakkor III. Ferdinánd és I. Lipót személye is komolyan foglalkoztat.

Áttérve a 16. századi magyar történelemre: „Több is veszett Mohácsnál”, tartja az ismert közmondás. Mi minden veszett el pontosan 1526. augusztus 29-én?

A mohácsi csatavesztés óriási váltást hozott a magyar történelemben. Talán nem a leglényegesebb szempont, de én mégis nagyon fontosnak érzem, hogy elvesztettük annak a lehetőségét, hogy a reformáció korában az egyházszervezetet megőrizve helyreálljon a felekezeti egység, mint ahogy az például Lengyelországban történt. Kevesen tudják, hogy Lengyelország is nagy lendülettel fordult a reformáció felé, a 16. század folyamán a protestantizmus szinte összes irányzata otthonra lelt Lengyelországban, a század végére azonban, mivel a lengyeleknek nem volt egy Mohácshoz hasonló vereségük, amely negatívan érintette volna az egyházszervezetüket, sikeresen katolizálták az országot. A felekezeti egységen túl elveszett még a Magyar Királyságnak a térségben betöltött vezető politikai szerepe. Úgy is mondhatnám, hogy Mohácsot megelőzően rendelkezett az ország egy olyan elittel, amely középhatalommá tette a Magyar Királyságot. Azonban 1526-ot követően ennek az elitnek a szerepét a Lajtán túli területek vették át, illetve az újonnan létrejövő összetett monarchia rendjeivel közösen kellett volna ezt a vezető szerepet betölteni, ám ez olyan kompromisszumokat is igényelt volna, amelyekre érthető okokból – mint például a Mohácsot követő polgárháború, a török fenyegetettség, a vallási megosztottság – a 16–17. századi magyar rendi társadalom kevésbé volt képes. Ezek mellett elveszett a Magyar Királyság többé-kevésbé meglévő etnikai homogenitása is. Azt senki sem tagadja, hogy az államalapítástól kezdve a Magyar Királyság többnemzetiségű állam, viszont, ha megnézzük a nemzetiségi-nyelvi összetételt, akkor azt látjuk, hogy a 15. század végéig az ország legalább 80%-át magyar anyanyelvűek lakják. Ez veszett el Mohácsnál és valahol Trianon gyökerei is itt kereshetőek.   

Mohács után két potenciális jelölt is volt a magyar trónra: Szapolyai János, aki az 1505-ös rákosi végzésre hivatkozva tekintette magát legitim uralkodónak, és Habsburg Ferdinánd, II. Lajos sógora, aki pedig az 1515-ös Habsburg-Jagelló házassági szerződés szerint tartott igényt a trónra. Miért foglalt állást a köznemesség az idegen házból származó uralkodó-jelöltekkel szemben, s miért nyilvánította ki a ragaszkodását egy nemzeti király személyéhez?

A Jagelló-korban a nemesség között törésvonalak alakultak ki. Egyrészt a különböző bárói csoportok tagolták ezt a társadalmat, és ebbe a familiárisi hálózaton keresztül beletagozódott a kis- illetve a középnemesség is, másrészt viszont volt egy olyan törésvonal is, amely a bárói réteget választotta el a középnemességtől. A Jagelló-kor – bármennyire is sikeresen indult II. Ulászló uralkodása – a 16. századra már mutatott válságjelenségeket, a középnemesség is hallatta a hangját, hogy erre a válságra megoldást találjon. Élhetett egy bizonyos fokú nosztalgia Hunyadi Mátyás uralkodása iránt, számosan vélekedhettek úgy, hogy egy Mátyáshoz hasonló nemzeti király megoldást jelenthet. Fontos, hogy itt a nemzeti jelzőt a korabeli rendi társadalom felfogásában értelmezzük, és ne a modern fogalmaink szerint. A rákosi végzés azonban sosem emelkedett törvényerőre, nemzetközi szempontból nem tekinthető érvényesnek. A főnemesség részéről ugyan aláírták, hogy elkerüljék az esetleges vérontást, de ugyanők aláírták és pecsétjükkel hitelesítették azokat a szerződéseket is, amelyek aztán a Habsburgok trónigényét támasztották alá.  

Guitman Barnabás kutatás közben Bártfán, a városi levéltárban

Mit lehet tudni a Mohácsot követő belháborúról? Milyen következményekkel járt egy ilyen fegyveres konfliktus egy olyan vesztes ütközet után, ahol nemcsak az uralkodó, de az ország nagyjai, egyházi méltóságai is életüket vesztették?

A rákosi végzéstől függetlenül a koronázási szertartás által Szapolyai legitim uralkodó lett. Más kérdés azonban, hogy a királyválasztó országgyűlés nem törvényes keretek között ült össze, így ezért az sem tekinthető szempontnak, hogy előbb koronázták meg, mint Ferdinándot. Tehát ahogy Szapolyai, úgy Ferdinánd is legitim uralkodó volt, amelynek a következménye egy 1918-ig elnyúló kiegyezésekkel tarkított polgárháború lett, hiszen egészen az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásáig mindig voltak olyanok, akik ellenezték a Habsburgok uralkodását. Itt mindenképpen Szapolyai felelősségét emelem ki, mert neki pontosan tudnia kellett, hogy mit jelent a török gyámság. Saját ambícióin túllépve el kellett volna fogadnia azt a kényszerű tényt, hogy az ország a török ellen együttműködésre szorul a Szent Római Birodalommal, amelynek az az ára, hogy Ferdinánd után csak második ember lehet az országban. János és tanácsadóinak józan belátása mérsékelhette volna az országot ért hatalmas károkat.

Buda 1541-es elvesztése nem csupán az ország három részre szakadását jelentette, de ez volt az alapja a 29 évvel később létrejövő Erdélyi Fejedelemségnek. Milyen szerepet tölt be Erdély a 16. századtól kezdve?

Erdély szerepét sok szempontból lehet pozitívan látni, és ezek a közismert megközelítések, ezért én egy másik nézőpontból vizsgálnám ezt a kérdést. Erdély, vagy előtte a Keleti Magyar Királyság a török kreálmánya, a keleti országrész leszakítása, önállósítása alapvetően oszmán érdek volt. Az „önállósuló” Erdéllyel nyertek egy kifizetőhelyet, amely folyamatos bevételt jelentett a Porta számára, másrész pedig nyertek egy olyan – belügyeiben többé-kevésbé – független államot, amely felhasználható saját háborús vagy politikai céljaikra. Ha mérlegre teszem, hogy mivel járt Erdély satuba szorított önállósága, akkor azt mondanám, hogy ennek lett végső soron a következménye, hogy a magyarok számára kedvezőtlenül alakultak az etnikai arányok, és nemcsak Erdélyben, hanem az Királyság északi vármegyéiben is. Erdély szerepénél mindenképpen szükséges utalni az igen sokat idézett Bocskai-végrendeletre, amelynek azonban bár tetszetősnek tűnhet, mégis alapvetően téves a helyzetértékelése. Úgy vélem, sokkal inkább megszívlelendőbbek, ha úgy tetszik bölcsebbek, előrelátóbbak Illésházy Istvánnak Bocskaihoz intézett gondolatai. Ő arra hívja fel a figyelmet, hogy ne szakítsák ketté az országot, mert ez csak további pusztító háborúkat fog előidézni. Illésházy jóslatait aztán rövid időn belül igazolták Bethlen Gábornak és I. Rákóczi Györgynek a Magyar Királyságot rontó hadjáratai.

Erdély történetét ugyan a 17. század első felében valóban lehet aranykornak tekinteni, és teljesen indokolt, hogy Bethlen Gábornak például szobra legyen Marosvásárhelyen, de hangsúlyozni kell, hogy a Magyar Királyság számára a 17. század erdélyi fejedelmei összeségében inkább káros hatással voltak.

Mégis a 17. század második felében már Erdélyben látják az ország újraegyesülésének lehetőségét, ám ezt keresztülhúzza II. Rákóczi György kudarccal végződő lengyelországi hadjárata.

Valóban, Zrínyi Miklós írásaiban felmerülnek ilyen elképzelések is. Zrínyi eleinte rokonszenvezett Rákóczi Györggyel, ugyanakkor nyilvánvalóan tisztában volt a nemzetközi viszonyokból következő lehetőségekkel, így reálisan nézve tisztában kellett lennie ennek az elképzelésnek a megvalósíthatatlanságával is. Erdélyi fejedelem csakis török védnökség alatt egyesíthette volna az országot, ezt Zrínyi nem tarthatta kívánatosnak. Az utóbbi időben a kutatásnak sikerült a 19. századi nemzeti romantikus narratívából kiszabadítani Zrínyi Miklóst. Pálffy Gézára utalok itt elsősorban, aki meggyőzően mutatta ki, hogy Zrínyi milyen szoros szálakon kötődött a bécsi udvarhoz.

Guitman Barnabás előadást tart a Szent István Társulat rendezvényén

Visszakanyarodva pár évtizedet, azonban maradva Erdélynél: a tizenötéves háború kezdeti keresztény győzelmeivel lehetőség mutatkozott a törökök kiűzésére, ám a háború menetében fordulat következett be, és Erdélyben is zűrzavaros állapotok uralkodtak el. Báthory Zsigmond fejedelem kiszámíthatatlan politikai manőverei miatt mind a Habsburg-kormányzat, mind a Porta megbízhatatlannak látta a Fejedelemséget, az Udvar pedig, hogy meggátolja a török terjeszkedést, Giorgio Basta vezetésével zsoldosokat küldött Erdélybe, akik számos kegyetlenséget követtek el.

Ez megint egy érdekes téma, és abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy Basta a magyarországi, valamint erdélyi tevékenysége alatt jelentős számú magyar nyelvű levelet bocsátott ki, amelyek Veress Endre kiadásában olvashatóak. Bastáról tudni kell, hogy egy rendkívül tehetséges és sikeres katonatiszt volt, nyomtatásban megjelent elméleti munkáit Zrínyi Miklós is használta. Basta Magyarországra érkezésétől kezdve élete végéig a törököt tekintette a legfőbb ellenségének, érvelt a zsitvatoroki béke ellen is, biztatva az uralkodót, hogy ne engedjen, mert a lehetőség adott a török kiűzésére. Erdélybe úgy került, hogy a rendek képviselői hívták be Kassáról, mert a Fejedelemségbe bevonult, amúgy a közszékelyek által támogatott Mihály vajda (II. Mihály havasalföldi vajda – szerk.) zsarnokinak tartott uralmától kívántak megszabadulni. Az erdélyi rendek csak azután fordultak szembe Bastával, amikor nem volt hajlandó velük együtt visszatérni a török védnökség alá. Bastának megalázó módon kellett elhagynia Erdélyt, ezt követően minden visszatérése arról szól, hogy a fejedelemséget visszavezesse a török ellenes koalícióba. Engem a korabeli elbeszélő források és magának Bastának a levelezése arról győzött meg, hogy Erdély pusztulásáért elsősorban személy szerint nem ő tehető felelőssé. Basta ugyan katolikus, de nem érzi feladatának, hogy a felekezeti ügyeket fegyverrel oldja meg, erdélyi kormányzása alatt református és unitárius lelkészek jogait is biztosította. Amíg lehetett, igyekezett fenntartani a rendet, kímélni az adózó népet és fékezni a katonáit. Olyanra is találunk példát, hogy Basta a saját, nemesi származású tisztjeit akaszttatta fel, mert nem tudtak fegyelmet tartani katonáik között. Az Erdélybe szintén beavatkozó török, havasalföldi, tatár, lengyel hadak, vagy éppen magyarországi hajdúk kegyetlensége, pusztításai nem tértek el Basta nem magyar zsoldosainak viselt dolgaitól. Ezt az erdélyi polgárháborút ráadásul a fejedelemség társadalmán belül húzódó, békés úton áthidalhatatlannak tűnő törésvonal is fokozta, súlyosbította: ez pedig a székely kérdés megoldatlansága volt. Ezért, bár nem kizárólagosan, de Bocskai István is felelőssé tehető, aki Báthory Zsigmond ígéretét megszegve, nem biztosította a közszékelyek számára a szabadságot, véresen leverte tiltakozásukat, és ezzel elidegenítette őket a törökellenes háborútól. Ezután egészen Bocskai felkeléséig a közszékelyek vagy a román vajdák, vagy a törökök oldalán küzdöttek. Basta leveleiből viszont világos, hogy érti a székelyek problémáját, és őszintén igyekszik is biztosítani számukra az elvárt privilégiumokat. A források ismeretében úgy tűnik számomra, hogy az utókor a legtöbb esetben igaztalanul vádolja Bastát. Erdély pusztulását a polgárháborús helyzet okozta, amelynek Basta nem felelőse, csak egyik szereplője volt.

Ugyanakkor érik atrocitások a reformátusokat.

A sokszoros elpártolás miatt hozott Basta büntetőintézkedéseket is, de ezeknek mind megvoltak a maguk előzményei, és leginkább anyagi jellegűek voltak. Amennyire én tudom, kifejezett vallásüldözés Erdélyben elsősorban a katolikusokat sújtotta, erre példa, amikor az unitárius Székely Mózes serege rátámadt a csíksomlyói ferencesekre, kifosztották a rendházat és a templomot, a szerzetesek közül számosat meggyilkoltak. Az ellenreformáció a Magyar Királyság területén okozott problémát. Emiatt viszont nem Rudolf vagy a prágai udvar tehető a felelőssé, ezt a magyar püspöki kar egyházpolitikája indította el. Forgách Ferenc esztergomi érsek és püspöktársai úgy látták, hogy az országban lévő katonai erőt fel lehet használni az ellenreformáció céljaira, a szabad királyi városokban katolikusok számára a vallásszabadság biztosítására, egyfajta térnyerésre. Ez nem jelentette volna a protestánsok teljes tiltását, sokkal inkább egy felekezetek közti együttélést, amely való igaz, hogy a katolikusokat érintette volna előnyösebben, például a templomok kérdésében. Ezt azonban még egyszer mondom, nem Rudolf indította el, noha korábban neki is voltak ellenreformációs törekvései. Ezeknek az ellenreformációs terveknek és végrehajtási kísérleteiknek lett aztán az a negatív következménye, hogy az addig az udvart támogató felső-magyarországi evangélikus elit tagjai elidegenedtek az uralkodótól és a török elleni háborútól. Ennek a politikának hibáit és következményeit belátva és átélve Pázmány Péter már egy kompromisszumosabb politikát folytatott felekezeti kérdésekben.

Pázmány Péter védte a katolikus hitet, de a református Erdélyi Fejedelemség létjogosultságát nem támadta, sőt a harmincéves háború idején nála járó erdélyi követnek, Kemény Jánosnak kifejtette, hogy Erdély nélkül „gallérink alá pökik az német”.

Ha megvizsgáljuk Pázmány írásait, hogy bárhol máshol miként vélekedik az erdélyi fejedelmekről, Erdélyről, akkor számtalan olyan mondatot is ki lehet ragadni, amelyek a Kemény Jánosnak tett kijelentésével ellentmondásban állnak. Pázmány kényszerűségből elfogadta ugyan Erdély különállását, de már csak a saját közvetlen történelmi tapasztalatai alapján sem tartotta kívánatosnak ezt az állapotot.

Guitman Barnabás előadást tart az eperjesi reformációtörténeti konferencián

Visszakanyarodva a tizenötéves háborúhoz: Bocskai István váradi kapitányként az 1590-es években a törökellenes párt egyik vezéralakja volt, sőt 1595-ben Gyurgyevónál győzelmet aratott az oszmán sereg felett. Bocskai esetében a váltás, hogy a török elleni harcok után egy Habsburg-ellenes felkelés élére áll, kereshető-e abban, hogy a tizenötéves háború alatt a kiürült királyi kincstár feltöltésére az udvar birtokelkobzási pereket indít a többségében protestáns felekezetű magyar nemesek ellen?

Igen is, és nem is. A rudolfi diplomácia mindent megtett azért, hogy megfelelő összegben érkezzenek segélypénzek a Szent Római Birodalomból. Tizenöt év alatt hozzávetőlegesen 70 millió arany jött össze a háború céljaira, de ez sem volt elegendő. Való igaz tehát, hogy a kincstár tartós pénzszűkében volt, a háborút finanszírozni kellett. Itt jött elő az udvar vagy inkább az udvari intézményrendszer vezetőinek a részéről az a gondolat, hogy élni kellene a törvényekkel. Az a faramuci jogi helyzet jellemezte a Magyar Királyságot, hogy magyar nemes felett csak magyar nemes ítélkezhetett. A magyar nemesség erre hajlamos tagjai ezzel a helyzettel visszaélve bizonyos problémás kérdéseket, peres ügyeket önhatalmúlag, – akár gyilkosságtól sem visszariadva – oldottak meg, tudva, hogy bár tiltják a törvények, amit tesznek, eljárások nem fognak indulni, mert aki ítéletet hoz, legközelebb ő is lehet vádlott. Ahogy például a már említett Illésházy István viselkedik Rudolffal szemben, azért VIII. Henrik vagy Erzsébet Angliájában éppúgy halálra ítélték volna, mint Erdélyben. Tehát nem lehet azt mondani, hogy a perbe fogott magyar nemesek ártatlanok lettek volna, minden ügy mögött volt valamilyen cselekmény, csak az volt szokatlan, hogy eljárás indult, és megpróbálnak magyar törvények szerint érvényt szerezni a jognak. Abban viszont igaza van, hogy ezek a perek kiváltottak egyfajta elégedetlenséget az udvari politikával szemben, ezért a bécsi békének (1606) feltétele volt, hogy püspök többé ne lehessen a pozsonyi kamara elnöke. Az udvarnak ez a törekvése tehát kétségtelen, hogy hozott Bocskainak támogatókat, de véleményem szerint Bocskai István esetében nem ez volt a fő motiváció. Ő egyszerűen csak vissza akarta kapni a birtokait, illetve a saját hatalmi ambícióinak kívánt megfelelni. 

A vélemények eltérnek abban, hogy mi számít Bocskai legfőbb eredményének: Erdély különállásának, illetve tízezer hajdú kiváltságának biztosítása, netán a protestáns vallásszabadság kivívása, esetleg a Magyar Királyság rendiségének megerősítése. Szabadságharc volt-e a Bocskai vezette felkelés?

A felkelést lezáró béke széleskörűen biztosította a rendi szabadságjogokat, valamint a protestánsok számára a felekezeti szabadságot. Hajlamosak vagyunk mai szemmel úgy ítélni, hogy a szabadságjogok biztosítása önmagában már valami pozitív eredmény, ám a kora újkorban éppen az erős királyi hatalom volt az, amely működőképessé és hatékonyabbá tette egy állam életét. A működőképesség és a hatékonyság pedig szükséges a török elleni védelemhez. A rendi szabadságjogok jelen esetben inkább szétaprózták, hátráltatták a királyi hatalmat. Ha ennek a felkelésnek a felekezeti oldalát tekintve, protestáns nézőpontból felekezeti szabadságharcnak nevezzük, azt el tudom fogadni. Kétségtelen tény, hogy számosan protestáns érdekek miatt ragadtak fegyvert Bocskai oldalán, tehát felekezeti szabadságjogokért is zajlott ez a küzdelem. De egy felekezet küzdelmét aránytévesztés egy teljes ország vagy nemzet ügyével azonosítani.

Viszont az 1989 előtti történetírás nem felekezeti, hanem Habsburg-ellenes, királyságellenes szempontból nevezte szabadságharcnak.

Igen, és véleményem szerint ez egy nem kellően megalapozott álláspont. 1945 után az volt az egyik fő szempont, hogy elővették azokat a németellenes gondolatokat, amelyek évszázadok óta jelen voltak a magyarországi történetírásban és történetfelfogásban. A másik szempont pedig az volt, amit már Bocskai „propagandistáinak” is valahogy meg kellett indokolniuk, hogy a partiumi arisztokrata egy törökellenes háború középen a törökök támogatása mellett fog fegyvert. A 17. században Johannes Bocatius fogalmazta meg az igazoló iratot a külföld számára, amelyben azt fejtegeti, miért jogos, hogy Bocskai török szövetségben keresztény csapatok ellen harcol. Azzal pedig, hogy 1867-ben Bécs az 1848-as politikai elittel egyezett ki, Magyarországon teret engedett annak, hogy a Habsburgok ellenzékének történelemszemlélete legyen meghatározó. Ennek máig ható vonása, hogy a korábbi időszakokra visszavetítették a ’48/49-es szembenállást, és ebből bontakozott ki a dualista Magyarországon a Bocskai-kultusz, a kuruc nosztalgia, amely megalapozta azt a felfogást, amelyre az ötvenes évek marxista történetírása ráerősített, hogy a kora újkori magyar történelem egy 400 éven át tartó szabadságküzdelem volt az idegen és elnyomó királyi hatalommal szemben. 1945-ig ugyan nem volt elfojtva az a nézőpont, amely pozitívan szólt a Habsburg uralkodók tevékenységéről, ez azonban 1945 után megváltozott. Igaz a későbbiek folyamán, már a Kádár-korszakban jött egyfajta enyhülés, és jelentek meg olyan munkák, amelyek, ha nem is pozitívan, de árnyaltabban szólnak a Habsburg-uralkodók szerepéről. A tankönyvekben, a népszerűsítő írásokban, a közgondolkodásban viszont ez sokáig nem jelenhetett meg, és még ma is szalonképtelennek számít.

A bécsi béke 1606-ban biztosította a protestánsok számára a szabad vallásgyakorlást, azonban Bethlen Gábor, majd I. Rákóczi György szintén a protestáns vallási jogok védelmében fog fegyvert a harmincéves háborúban.

Igen, ugyanakkor figyelembe kell venni azt is, hogy a 17. században Pázmány Péter érseksége alatt nem volt igazán ellenreformációs nyomás, nem is lehetett, hiszen a császár katonai ereje a harmincéves háborúval volt elfoglalva. A vallási jogok védelmének jól hangzó jelszavai alatt itt inkább már arról volt szó, hogy Bethlen és Rákóczi is gazdasági és politikai előnyökhöz akart jutni. Beavatkozásaikat, támadásaikat a Magyar Királyság rendi elitjének többsége épp ezért meglehetősen ellentmondásosan fogadta.

Guitman Barnabás előadást tart a reformáció emlékezete a kora újkori Magyarországon – Protestáns és katolikus értelmezések a 16–18. században című tudományos konferencián Debrecenben

Ugyanakkor a Felvidéken örömmel fogadták Bethlen seregét.

A Felföld egyes részein valóban, hiszen egy protestáns uralkodó gyámsága alatt biztosítottabbnak látták a saját felekezeti szabadságukat. A Magyar Királyságban a bécsi béke és további egyezmények sora garantálta ugyan a felekezeti szabadságot, de ott volt az állandó fenyegetettség, hogy mi lesz, ha az udvar erőre kap, és ez indokolja azt, hogy esetenként támogatást remélve fordultak a Fejedelemség vagy akár a török hatalom irányába. Azt viszont nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a kora újkorban a paritásos alapú felekezeti szabadság igényének nem volt támogatottsága sehol. Aki ilyen jelszavakat hangoztatott, az a felekezeti szabadságot csak a saját felekezete számára követelte, a többinek vagy üldöztetés vagy alávetett, megtűrt állapot lehetett az osztályrésze.

Ha az ellenreformáció is többször szóba került: A pozsonyi rendkívüli törvényszék, amely negyven protestáns prédikátort ítélt gályarabságra a Wesselényi-féle összeesküvés leleplezése után, ellenreformációs intézkedések nyomán ült össze.

Tágabb perspektívából érdemes ezt a kérdést megközelíteni. A korszakban nincs olyan európai ország, amely eltűri, hogy az uralkodó ideológiával szembenálló egyházi értelmiség széleskörű agitációs tevékenységet folytasson. A pozsonyi perek vádpontjainak valósaságtartalmától függetlenül nem gondolhatja senki komolyan, hogy az ellenreformáció sikereit szelíd, önfeladó tétlenséggel fogadták a magyarországi protestáns egyháziak. Ez nem életszerű. Szembetűnő ugyanakkor, hogy a prédikátorperek során nem a teljes fizikai megsemmisítés volt a cél, hanem inkább egyfajta megegyezésre kényszerítés. A gályarabság esetében se a Ben-Hur filmek brutalitásából induljunk ki, nyilván nem volt kellemes, de sokkal inkább túlélhető volt, mint egy sötét, dohos börtöncella magánya. Bocskaitól kezdve az erdélyi és a kuruc csapatok támadásainak is menetrendszerű velejárója volt a katolikus papok, szerzetesek elleni perzekúció, viszont annak jellemzően nem maradtak túlélői. Rövidre fogva, a pozsonyi perek esetében nem arról van szó, hogy Mordor sötét erői támadást indítottak a galamblelkű, jámbor tündék ellen, hanem egy olyan ördögi kör alakult ki, amelyben minden oldalon bőven megnyilvánult az emberi természet gyarlósága.

Mit köszönhetünk a Habsburgoknak?

Ha csak azt számolom, hogy a Magyar Királyság állami jogfolytonossága nem szakadt meg a mohácsi csatával, és még ha csak egy vékony sávban is, de megtartották a Királyság jogi és kulturális hagyományait, valamint elérték a török kiűzését, ez önmagában is óriási teljesítmény. Nyilván voltak olyan politikai lépéseik, amelyek a magyarság, pontosabban a magyar rendi elit bizonyos tagjai, csoportjai számára kedvezőtlenebbek, sérelmesek voltak, de itt két dolgot kell figyelembe venni: egyrészt, hogy a Habsburg uralkodók nemcsak Magyarország királyai voltak, hanem egy rendkívül heterogén államegyüttesben kellett megtalálni a mindenki számára kedvező döntést, amely nem mindig sikerült. Másrészt pedig azok az ellentétek, amelyek a Habsburg-udvar és a magyar rendi elit egyes tagjai között voltak, véleményem szerint akkor is kialakultak volna, ha Budán van a királyi székhely és egy magyar „nemzeti” dinasztia uralkodik. A kora újkorban általános tendencia, hogy az uralkodók törekedtek az állam működésének korszerűsítésére, központosításra, amely szerte Európában hasonló konfliktusokat eredményezett a rendek és a központ között.

Erdély azonban a török kiűzése után külön közigazgatás alá esett, és csak 1867-ben lett újra hivatalosan Magyarország része.    

A 17. század végére Erdélyben kialakult egy transzszilván tudat, és maguk az erdélyiek nem szeretnének egyesülni Magyarországgal, sőt kifejezetten negatívan ítélték meg Magyarország szerepét Erdély történetében. Ez a függetlenség az udvar érdekeinek is megfelelt, és ennek értelmében szabályozták Erdély életét az 1691-ben kihirdetett Diploma Leopoldinumban, amely biztosította a belső autonómiát és a széleskörű felekezeti jogokat.  A 18. században már felmerült Erdély és Magyarország egyesülése, de ez akkor még nem bírt olyan társadalmi támogatottsággal, a 19. században pedig már egy egészen más helyzettel találkozhatunk. Ekkor egyfajta nemzeti ébredés hatja át a Kárpát-medencét, és ez meghatározza az egyesülés gondolatának társadalmi támogatottságát is.

Guitman Barnabás a kolozsvári hosszú reformáció mesterkurzuson

Ugorjunk egy kicsit előre az időben, így a beszélgetés vége felé: 1918-ban véget ért a Habsburg-korszak, a Monarchia felbomlott, Magyarország államformája előbb népköztársaság, majd alig fél év elteltével tanácsköztársaság lett, végül közel másfél év belpolitikai zűrzavar után visszaállt a királyság intézménye. IV. Károly 1921-ben kétszer is megkísérelte a visszatérést, sikertelenül, és a magyar történelemben negyedik alkalommal is kimondták a Habsburg-ház trónfosztását. Minek a hatására döntött a Nemzetgyűlés a trónfosztásról? Valóban királypuccs volt-e az, amit ma hivatalosan annak neveznek?

A háborút követő években a megcsonkított ország olyan kényszerpályán volt, amely sok esetben gúzsba kötötte a döntéshozók kezét. A kisantant fenyegetésének hatására az ország akkori vezetése nem akarta megkockáztatni a szomszédos államok támadását. Ez mindenképpen befolyásolta a trónfosztás kimondását, másrészt a kor protestáns politikusainak egy része, például Gömbös Gyula, meglátta a lehetőséget arra, hogy az ország végleg megszabaduljon a dinasztiától. Tulajdonképpen ennek a 300 éves felekezeti megosztottságnak a hátrányos mibenléte inkább a harmincas években köszön majd vissza, amikor is az ország vezetése visszaengedhette volna Habsburg Ottót, de Horthyban és a környezetében akkor nem volt meg erre az a józan politikai belátás, hogy megtegye. Károly 1918-ban felfüggesztette ugyan az uralkodói jogok gyakorlását, a trónról nem mondott le, tehát törvényes uralkodó, aki saját magával szemben puccsot nem tud végrehajtani. Attól függetlenül, hogy ki mit gondol IV. Károly politikájáról, a királypuccs egy rendkívül elfogult és pejoratív kifejezés, amely nem fedi le helytállóan az 1921-es eseményeket.

Zárógondolatként milyen hiányosságokat lát a kora újkori magyar történeti kutatásában?

Egy hiányosságra hívom itt fel a figyelmet, amelyet azonban újabban kezdenek pótolni köszönhetően annak, hogy a magyar történettudományban az utóbbi tíz–húsz évben egyfajta pozitív fordulat állt be. Hiányosságnak látom tehát, hogy a 16–17. századi Magyarország történetét tárgyaló korabeli történetírók munkásságai közül általában csak a magyarországiakat vagy erdélyieket használják fel. Úgy kaphatunk azonban teljes, hitelesebb képet, ha az összetett monarchiát a maga szerteágazó egységében vizsgáljuk. Ezért tartanám fontosnak, hogy a monarchia Lajtántúli részeinek elbeszélő történeti forrásait, a korabeli csehországi és ausztriai történetírók munkáit is feldolgozzuk, és beépítsük az azokban található leírásokat a magyar történelmi ismeretek tárába.

Csarnai Márk

A cikkben szereplő fényképeket Guitman Barnabás bocsátotta rendelkezésünkre.

Ezt olvastad?

Mikorra esnek az ünnepek és a magyarországi emléknapok 2024-ben? Milyen jelentősebb kerek évfordulók várhatók? Ezeket a kérdéseket minden évkezdet előtt
Támogasson minket