Magyar–lengyel kölcsönhatások az 1956-os forradalom idején

A magyar–lengyel történelmi kapcsolatokról sokat és büszkén beszélünk, mivel a két nép a történelem során sokszor bebizonyította, hogy kölcsönösen számíthatnak egymásra. Nem volt ez másképp 1956 októberében sem, amikor a lengyel társadalom nem csupán szimpatizált a magyar szabadságtörekvésekkel, hanem minden rendelkezésre álló eszközzel segítette is a magyar felkelőket.

Arról azonban kevesebb szó esik, hogy az 1956-os forradalom kirobbanásának közvetlen oka a Lengyelországban történt eseményekben keresendő. A lengyel pártvezetésben – a szovjetekkel szemben – kiharcolt változások adták az utolsó lökést a budapesti egyetemisták számára, hogy ők is hasonló követelésekkel lépjenek fel. 1956 októberében szorosan összekapcsolódott a lengyel és a magyar történelem, külön-külön talán nem is érthető meg egészen. A magyarok a lengyel változásokat tekintették példának, és táplálták a reményt, hogy mindez Magyarországon is lehetséges. A forradalom kirobbanása után pedig a lengyelek többsége a magyar forradalomban igazi antisztálinista felkelést látott – mint ahogy az is volt –, és meg volt győződve arról, hogy a magyaroknak sikerülhet kivívni a szabadságot. Mindehhez hozzájárult a lengyelek hagyományos és most újraéledt szovjetellenessége, valamint magyarbarátsága. A magyar szabadságharccal vállalt lengyel szolidaritás országos méreteket öltött. Mindez egyedülálló volt a szocialista táboron belül.

„Lengyelország példát mutat, kövessük a magyar utat!”

Władysław Gomułka 1956. október 20-án, a LEMP KB VIII. plénumán elmondott programbeszédében egyszerre kritizálta a sztálinista rendszert és fogalmazta meg egy új korszak nyitányát. Élesen megkülönböztette a régi és az új rendszert, keményen bírálta a személyi kultuszt és a terrort, az elkövetett gazdaságpolitikai hibákat, az ipari irányítás túlzott centralizmusát és a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálását. Ez volt Gomułka „XX. kongresszusi beszéde”, ami, ha rövid időre is, de kielégítette a társadalmi várakozásokat, és lecsillapította a lengyel társadalmi hangulatot. Magyarországon ilyen jellegű megnyilvánulásra nem került sor a hatalom részéről, éppen ezért volt akkora hatása a budapesti utcákon, október 23-án.

Gomułka határozottan beszélt a forradalmi mozgalom eredetéről, az 1956. júniusi poznani eseményekről, illetve a vezetés hibáiról is. Hangsúlyozta, hogy a poznani munkások nem a szocializmus, hanem a hibák ellen tiltakoztak. Külön bírálta az események után elfogadott hivatalos állásfoglalást is, ami imperialista ügynökök és provokátorok művinek minősítetté a történteket: „Ügynökök és provokátorok mindig és mindenütt lehetnek. De soha és sehol nem határozhatják meg ők a munkásosztály magatartását… A poznani tragédiának, az egész munkásosztály mélységes elégedetlenségének okai bennünk, a párt vezetőségében, a kormányban vannak.”

A beszéd teljes egészében megjelent a Szabad Nép hasábjain, amiért az újságot pillanatok alatt szétkapkodták. Egész Magyarország Gomułka antisztálinista beszédét olvasta. A lengyel belpolitikát ugyan nem ismerhették a magyar fiatalok, de a szöveg elolvasása után két dologban biztosak lehettek. Egyfelől, hogy a lengyel nép nagyobb szabadságot, és nagyobb függetlenséget szeretne – ezért választották meg Gomułkát; másfelől, hogy a szovjetek ezt a változást meg akarják akadályozni. Ezért döntöttek úgy a budapesti egyetemisták, hogy a lengyel Bem apó szobrához vonulnak. A választott helyszín jelentősége nemcsak abban állt, hogy a magyarok szolidaritásukról akarták biztosítani a lengyelek népet, hanem abban is, hogy kifejezzék: Magyarország számára a lengyelországihoz hasonló változásokat kívánnak. (Azt a manapság gyakran hangoztatott állítást, hogy a magyar egyetemisták a poznani munkások iránti szolidaritásuk kifejezése miatt vonultak a Bem-szoborhoz, teljes mértékben egy utólagos mítosznak kell tekintenünk.)

A tüntető egyetemisták jelszavakban is megfogalmazták, hogy mit szeretnének. A tömeg gyakran skandálta, hogy „Lengyelország példát mutat, kövessük a magyar utat!” rigmust. Ez valóban azt fejezte ki, hogy a változásokban Varsó élenjár, de a magyar utat kell követni, vagyis a szocializmust a nemzeti sajátosságok figyelembe vételével, és nem szovjet mintára kell felépíteni. (Ezt végül a szovjet kormány az október 31-i nyilatkozatában deklarálta is.) Egy másik visszaemlékezés szerint a rigmus úgy hangzott, hogy „Minden magyar együtt halad, követjük a lengyel utat!”. Ez utóbbi nem annyira ideologikus, inkább csak a lengyelhez hasonló változásokat követelte Magyarországon. Nem kizárt, hogy mindkét jelszót skandálta a tömeg, amelyben feltűnt egy „Szolidaritást a lengyel néppel” feliratú tábla és egy lengyel címert ábrázoló kép is. A menetben egy harmadik rigmus is felhangzott: a „Függetlenség, szabadság, lengyel–magyar barátság!” jelszó kifejezte a két nép hagyományos összetartozását és céljait. A Műszaki Egyetem felől érkező diákok menete élén a magyar mellett a lengyel zászlót is lobogtatták. E lengyel zászló a Bem-szobornál is feltűnik. Gömöri György visszaemlékezése szerint pedig valaki trombitán eljátszotta azt „Isten, ki Lengyelhont…” című hazafias nótát is.

A Bem-szobornál jelen volt Adam Ważyk lengyel költő is, aki éppen Budapesten tartózkodott. Ważyk írta 1955-ben a Vers felnőtteknek című nagyhatású költeményt, amely a lengyel „Olvadás”, a desztalinizáció igazi kezdetét jelentette. A verset a Látóhatár Horváth Béla fordításában teljes egészében közölte, tehát a magyar értelmiség számára is ismert volt. Olyannyira, hogy 1956 júniusában Tardos Tibor a mindent átszövő hazugságokról, dogmákról, bálványokról és babonákról szóló híres esszéjében (A tengervíz sós) szó szerint idézte a lengyel költő sorait.

„Van egy nevetséges, megvetendő, nyugtalan, szamár embertípus, aki keresi a lélek viszontagságait. […] Én is közéjük tartozom. […] Idegorvost még nem kérdeztem meg, hogy mi ez – lehet, hogy azt válaszolná: hisztéria, paranoia. […] Én azonban úgy neveztem el a kórt, talán parlagian, talán tévesen is, de meggyőződéssel: szenvedélyes igazságkeresés. […] Ezt a kiváló és kifogyhatatlan lengyel, ez az Adam Ważyk írja egy helyütt költeményében: Az álmodozó Fourier bájosan megjósolta, hogy a tengerekben limonádé lesz. És vajon nem így van? Isszák a tengervizet, kiáltoznak – limonádé! Lopva mennek haza, hányni, hányni.”

Ważyk ugyan az október 23-i eseményen a spontaneitás és szervezetlenség miatt nem tudott felszólalni, de megihlették a forradalom pillanatai, amit versben is megörökített. Később elterjedt az a téves információ, hogy egy másik híres lengyel költő, Zbigniew Herbert is ott volt a Bem téri tüntetésen. Ez azonban nem volt igaz, bár Herbert írta az egyik leginkább szívhez szóló verset a magyar forradalomról. Rajtuk kívül még Wiktor Woroszylski, Julian Przyboś, Andrzej Strumiłło, Stefan Zarębski, Tadeusz Śliwak, Tadeusz Kubiak és Jarosław Iwaszkiewicz is írt egy-egy a magyar forradalmi eseményeknek szentelt verset.

Adam Ważyk: Qui Tacent Clamant

Veletek voltam aznap, mikor a Bem szobornál
magyar és lengyel zászlók alatt ujjongtatok.
Nem tudom, közületek ki él még és ki holt már,
midőn elnémult minden, csupán a tűz ropog.

A nagy kavarodásban, Déry, te kerestél
aggódva telefonon: bajom nem esett-e?
s hallottam a hangod még a Parlamentnél,
mint utolsó kiáltást az éterbe veszve.

Mi, lelkiismerete a történelemnek
hallgatunk – államérdek ez a néma beszéd…
Hol a felkelők hamván keserű füst terjeng,
a végső mítosz összedőlt De Bem emléke ép.

(Ford.: Gömöri György)

A magyar forradalom megmozgatta a lengyel ifjúságot, sokan irigykedve néztek a magyarokra, ők is szívesen harcoltak volna a szovjetek ellen. Egész Lengyelország területéről jelentkeztek önkéntesnek, hogy Budapesten segíthessék a magyarok szabadságharcát. A regionális sajtó mindenütt beszámolt szervezkedésekről. Természetesen a legaktívabban az eleve Budapesten tartózkodó lengyel egyetemisták, mint például Andrzej Bratkowski, Hanna Linsenmann vagy Lidia Widajewicz tudtak segíteni. Utóbbi lány gépfegyverrel a nyakában ténylegesen is harcolt Budapest utcáin, amiért hazatérve a lengyel belbiztonságiak „közreműködésével” halálos balesetet szenvedett.

Sokat tettek a Budapestre érkező lengyel újságírók is, akik rendszeres tudósításaikkal ösztönözték a lengyel lakosságot a segítségnyújtásra. Wiktor Woroszylski (Nowa Kultura), Hanna Adamiecka (Sztandar Młodych), valamint Marian Bielicki (Po Prostu) folytatásban közölt írásai óriási hatással voltak a lengyelek társadalomra. Adamiecka hazatérve néhány hónap múlva öngyilkosságot követett el…

„Követeljük Lengyelország és Magyarország szuverenitását!”

A budapesti forradalom kitörésének másnapján, 1956. október 24-én, Władysław Gomułka a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságának új első titkára a varsói Felvonulási téren megrendezett óriási nagygyűlésen mondott beszédet. Az előző napi budapesti események ismeretében kijelentette, hogy „az államhatalom egy pillanatra sem fog tolerálni semmilyen, a lengyel államérdekkel és az állami berendezkedésünkkel szemben elkövetett akciót. […] Elég a nagygyűlésekből és a elég a tüntetésekből! Itt az idő visszatérni a mindennapi munkára!” Erre azért is szüksége volt, hiszen néhány nappal korábban – kemény vita után – azt ígérte meg Nyikita Hruscsov szovjet pártvezérnek, hogy Lengyelországban továbbra is a szocializmust fogják építeni, béke és rend lesz, az ország pedig a Szovjetunió politikai és katonai szövetségese marad.

 

Władysław Gomułka beszéde. Varsó, 1956. október 24.

A lengyel társadalom azonban Magyarországra figyelt. A fiatal munkások, egyetemisták és az értelmiségiek nagy szimpátiával követték a budapesti eseményeket. Gomułka ugyanakkor azt a technikát alkalmazta, hogy folyamatosan emlékeztette a lengyeleket az 1944-es varsói felkelés szörnyű tragédiájára, így akarta távoltartani a felhevült ifjúságot a forradalmi tettektől. Ebből a szempontból jól is jött neki a budapesti vérontás, amivel bizonyíthatta állítása helyességét. A társadalom ezt megértette, bár lelkesedése már csak azért sem hagyott alább, mert hitték, hogy a magyaroknak sikerülni fog, és annak hatása lesz Lengyelországban is.

A szimpátia jelei már az első napon megjelentek. Gomułka beszéde alatt a milliós tömegben a lengyel mellett a magyar zászló is feltűnt. A gyűlés befejezése után a többszázezres tömegből több mint kétezren átvonultak a LEMP székházához, ahol még Gomułkát és a pártot éltették, és kitettek egy plakátot „A magyarok segítségért kiáltanak” felirattal. Kicsit arrébb a Három Kereszt téren, a Magyar Kulturális Intézet előtt egyetemisták, karjukon fehér-piros szalaggal díszőrséget álltak egy magyar zászlóval, amelybe beleírták: „Tisztelettel a magyar nemzet iránt”.

Közben a tüntetők egy része a Magyar Nagykövetség elé vonult, hogy ott is kifejezzék szolidaritásukat a magyar nemzettel. Egy másik csoport pedig az óvárosban, a Zsigmond-oszlopnál tartott gyűlést Varsó–Budapest–Belgrád jelszóval. Ezeket azonban a Belbiztonsági Hadtest, a rendőrség és a munkásaktívák szétoszlatták. Este 10 órára állt helyre a rend a lengyel fővárosban, a rendőrség hetven főt tartóztatott le. Másnap a varsói Műszaki Egyetemen ötezer fős gyűlést tartottak, ahonnan a diákok a magyar egyetemistákkal szolidarizáló levelet küldtek Magyarországra.

Gdańskban az Orvosi Akadémia hallgató elhatározták, hogy küldöttséget menesztenek Budapestre, hogy a helyszínen segítsenek a felkelőknek. Már az utazás költségeit is összegyűjtötték. Tervüket támogatta az egyetem is, ám végül a budapesti helyzet miatt lehetetlenné vált az utazásuk megvalósítása. A gdański gyárak munkásai megalapították a Lengyel–Magyar Baráti Társaságot, majd háromnapos gyászt rendeltek el, és felszólították a lakosokat, hogy tűzzék ki a lengyel és a magyar zászlót az épületekre. A helyi Głos Wybrzeża, illetve a Dziennik Bałtycki napilapok saját tudósítókat küldtek Budapestre, akik sorozatban számoltak be a magyarországi eseményekről.

Wrocławban a vagongyárban október 27-én munkabeszüntetésre került sor. Gyűlést tartottak, ahol szovjetellenes és a magyar nemzetet támogató jelszavakat skandáltak. Kitűzték a magyar és a lengyel zászlót is, majd elénekelték a lengyel himnuszt. Nem sokkal később a városháza tornyára kitűzték a magyar forradalom jelképét: a középen lyukas magyar zászlót.

A magyar forradalom napjaiban és utána több lengyel városban szimpátiatüntetéseket szerveztek. A legnagyobbat 1956. október 30-án, Olsztynban. A helyi Belbiztonsági Vajdasági Hivatal másnap keletkezett „Sürgős jelentésében” részletesen leírták az eseményeket: az olsztyni Mezőgazdasági Főiskola és a Tanárképző hallgatóinak kezdeményezésére 14 órakor a magyar felkelőkkel szolidarizáló tüntetést szerveztek. Az egyetemisták a Vörös Hadsereg térre vonultak, ahova már korábban megérkezett egy kb. 20 fős csoport, amely tagjai magyar és lengyel zászlókat, illetve gyertyákat helyeztek el a téren. Négy egyetemista díszőrséget állt, a tömeg koszorúkat hozott. A tömeg végül a Świerczewski tábornok térre vonult, ahol nagygyűlést tartottak kb. tízezer fő részvételével. A tömegből levált egy csoport, amely a Vörös Hadsereg téren leverte az utcanév táblákat és átnevezték a teret „Magyar Felkelőt terévé”. Az egyetemisták a következő feliratú transzparenseket vitték: „Követeljük a szovjet csapatok kivonását Magyarországról”, „Követeljük Lengyelország és Magyarország szuverenitását!”, „Szabad Lengyelország – Szabad Magyarország”, „Íme, a szovjet internacionalizmus megmutatkozik Magyarországon”, valamint feltűnt egy tábla, amelyen Magyarország térképe volt látható, felette két vöröscsillagos kézfej, amelyekből csöpögött a vér, alatta „El a kezekkel Magyarországtól” felirattal.

„A magyaroknak vérre van szükségük”

A lengyel társadalom nem csak figyelte a magyarországi eseményeket, nem csupán szimbolikusan és tüntetésekkel fejezte ki szolidaritását a felkelő magyar néppel, hanem tettekkel is. Már a forradalom első napjaiban megindult az önkéntes véradás és adakozás, majd október 26-án a Lengyel Rádióban felhívást tettek közzé a „Magyar testvérek” megsegítése céljával. Ettől kezdve tömegesen érkeztek a lengyel munkások és egyetemisták a véradóállomásokra, amelyek éjjel-nappal üzemeltek. Összesen körülbelül 4000 lengyel állampolgár adott vért.

Véradás a magyaroknak (korabeli lengyel filmhíradó)

A lengyel társadalom segítségnyújtása (korabeli lengyel filmhíradó)

Az első lengyel repülőgép már október 26-án megérkezett Budapestre, majd november 3-ig összesen tizenöt adományokkal teli gép landolt a magyar fővárosban. A Lengyel Vöröskereszt november 9-én közzétett adatai szerint a forradalom napjaiban összesen 795 liter vért, 415 liter vérplazmát, 16,5 ezer kg vérhelyettesítő szert, szérumot, gyógyszert és kötszert, valamint egy akkor még előkészületben lévő 24 tonnás főképpen élelmiszert tartalmazó szállítmányt kapott a magyar lakosság a lengyelektől. Tischler János adatai szerint mindez akkori értéken 2 millió amerikai dollárt tett ki, ami a világháború után tizenegy évvel óriási társadalmi segítségnek minősült. A lengyel társadalom által nyújtott segítség mintegy kétszerese volt annak, amit a világ más országaitól összesen kapott Magyarország.

A szovjet katonai intervenció után sem szűnt meg a lengyel segítségnyújtás. 1957 január végéig 31 millió złoty önkéntes pénzadományok, valamint kb. 11 millió złoty értékű természetbeni adomány gyűlt össze. Ezeket a Lengyel Vöröskereszt segítségével juttatták el Magyarországra 42 teherautón és 104 vasúti kocsin. Emellett a Kádár-kormány kérésére a lengyel kormány is nyújtott 100 millió złoty értékű vissza nem térítendő árusegélyt.

1956. november 9-i lengyel filmhíradó a magyarok számára nyújtott lengyel segítségről (korabeli lengyel filmhíradó).

A szczecini lázadás

A magyaroknak nyújtott társadalmi segítségnyújtásból a szczecini lakosok is kivették részüket. Mivel Csepel Szczecin testvérvárosa, így konkrétan Csepelre címezték küldeményeiket. A csepeli munkások támogatását szimbolikusan is kifejezte az a Szczecin–Csepel feliratú bélyeg, amelyen két munkáskét fog éppen kezet. November 1-jén, Mindenszentek napján a szczecini műszaki egyetemen a diákok díszőrséget álltak, és kitűzték a lengyel, valamint a magyar zászlókat.

Végül mégsem erről vált ismertté az észak-nyugati lengyel tengerparti kikötőváros, hanem arról, hogy 1956. december 10-én néhányezer (!) ember megtámadta a rendőrség és a szovjet konzulátus épületét, amelyet végül elfoglaltak és felgyújtottak. A lázadók tiltakoztak a magyar forradalom leverése, Magyarország szovjet megszállása és Nagy Imre elrablása ellen. Az állambiztonság és a rendőrség több résztvevőt is azonosított. Kirakatpereket rendeztek, többeket bebörtönöztek, másoknak a karrierje tört meg, évekig megfigyelték őket.

 

A hatalom nem merte nyilvánosságra hozni, hogy éppen a szovjet konzulátust érte a támadás. A propaganda úgy próbálta beállítani az eseményeket, hogy részeg huligánok garázda tettekkel zavarták meg Szczecin békés életét. Azt terjesztették, hogy a randalírozó fiatalok alkohol hatása alatt több üzletet kifosztottak, valamint „állami épületeket” támadtak meg. A szemtanúk ezeket az állításokat cáfolták, de erről szintén hallgatott a pártvezetés. Nem csak a támadások célpontját hallgatták el, hanem a célját is. Egy szót sem említettek a lázadók jelszavairól. A lázadás után a hatalom munkásokból és egyetemistákból rendvédelmi „önkénteseket” toborzott, akiknek a rend felügyelete volt a feladatuk. A szczecini lázadás volt ismereteink szerint az egyetlen az egész szocialista tömbben, amely a magyar forradalom eltiprása miatt következett be

 

 Mitrovits Miklós

Irodalom:

Az 1956-os magyar forradalom lengyel dokumentumai. Összeállította, fordította és a bevezető tanulmányt írta: Tischler János. Budapest, 1956-os Intézet – Windsor Kiadó, 1996.

Magyarok–lengyelek–csehek–szlovákok: Találkozások a kommunizmus alatt. Varsó, KARTA, é.n.

Paweł Skubisz: Nocna rewolta. Antysowieckie zamieszki w Szczecinie 10 grudnia 1956 r. Szczecin, IPN, 2009.

Tischler János: A lengyel Október és az 56-os magyar forradalom kölcsönhatása. In: Évkönyv 1996/1997 Az 1956-os forradalom a világpolitikában. Nemzetközi konferencia, Budapest, 1996. szeptember 26–29. A konferencia előadásait és vitáit sajtó alá rendezte Bak János. Budapest, 1956-os Intézet. 1997. 118-128.

Wiktor Woroszylski: Magyarországi napló, 1956. Budapest, Századvég Kiadó–1956-os Intézet, 1994.

A képek forrásai:

Eryk Bazylczuk: Węgry 1956 – wspomnienia własne. Bydgoszcz, lipiec 2011 r.

Karta Intézet: www.karta.org.pl

Magyarok–lengyelek–csehek–szlovákok: Találkozások a kommunizmus alatt. Varsó, KARTA, é.n.

Nemzeti Emlékezet Intézete: https://ipn.gov.pl

Olsztyn. Magyar helyen Lengyelországban.

https://sites.google.com/site/magyarhelyeklengyelorszagban/lengyelorszagban/o

A kutatások támogatta a Lengyel Történeti Múzeum (Muzeum Historii Polski)

 

Ezt olvastad?

Az idén 80 éves, Széchenyi-díjas történész, M. Kiss Sándor életművének esszenciáját veheti kezébe az érdeklődő olvasó a Szembesülés című kötettel.
Támogasson minket