A magyar mozikínálat 1945 és 1948 között
Az 1945 és 1948 közötti időszakot – a politikatörténetből átvett elnevezés alapján – a magyar filmművészeti korszakolás is koalíciós időszaknak nevezi. Azonban az elnevezés nem teljesen fedi le a valóságot. Tény, hogy a második világháború után a négy koalícióra lépő párt (Független Kisgazda Párt, Magyar Kommunista Párt, Szociáldemokrata Párt, Nemzeti Paraszt Párt) ugyanúgy elosztotta egymás között a mozik üzemeltetési engedélyeit és a filmkészítés jogát, mint ahogy elosztották egymás között előre a kormánypozíciókat. Azonban ez a mechanizmus – az élet más területeihez hasonlóan – egyáltalán nem volt jellemző a filmgyártás területén. Sokkal inkább beszélhetünk a kommunista párt filmgyártó monopóliumának fokozatos megteremtéséről, minden más szereplő ellehetetlenítéséről a piacon.
A magyar filmgyártás mindig is Budapestre koncentrálódott, itt volt ugyanis a magyar nagyjátékfilm-gyártás központi intézménye, az 1928-ban a Korda Sándor-féle Corvin Filmgyár alapjain létrehozott, állami részvénytársaság, a Hunnia Filmgyár. Sokáig kizárólag ennek a gyárnak a műtermei voltak alkalmasak hangosfilm-felvétel készítésére (később egy versenytársa lett a Magyar Filmiroda Rt., amely eredetileg híradófilmekre specializálódott, majd később a Hunniával kötött megállapodását felrúgva betört a hangosfilmpiacra is). Így a gyárat ért második világháborús veszteségek (a nyilas hatalomátvétel után hatalmas adósságokat halmozott fel, a felszerelés egy része és a filmnyersanyag elpusztult, vagy elhurcolta szovjet megszálló hadsereg, a gyár műtermeit bombatalálat érte) a teljes magyar filmgyártást megbénították.
A budai Apollo Mozi romjai.
Az ilyen romos állapotban lévő filmszínházak engedélyeit is kiadták, a helyreállítási költségek az új tulajdonost terhelték. (Forrás: fortepan.hu)
Nem szabad megfeledkezni a szakemberhiányról sem. A filmes terület szakgárdájának jelentős hányadát érintették a zsidóellenes jogszabályok, így a háború után különösen nagy hátrányba került ez a terület. Emellett a filmgyártáshoz szükséges tőke sem állt rendelkezésre, az állami hitelről szóló rendelet pedig csak nagyon későn, 1947 márciusában jelent meg. A korszakban a kisebb filmgyártó cégek újjászerveződését, illetve működését ellehetetlenítették a támogatás elmaradásával. A nagyobbak pedig a koalícióra lépő négy párt gyámsága alatt működhettek tovább 1945–1946-tól a pártkézben lévő filmkölcsönző cégekbe olvadva. Ezek a Független Kisgazdapárt (Független Film, elnökei: Kerényi Zoltán és Vincze László, Kimort – Kisgazda Mozgóképüzemi Rt.), a Magyar Kommunista Párt (Mafirt, elnöke: Kovács István), a Szociáldemokrata Párt (Orient Filmipari Rt., elnöke: Keleti Márton), a Nemzeti Parasztpárt (Sarló Film Kft., Sarló Könyv– és Filmtermelő Értékesítő Szövetkezet) voltak.
A mozgóképszínházakat is hasonlóképpen elosztották a négy párt között, ahogyan a filmgyártó vállalkozásokat. A Belügyminisztérium 1945 áprilisában körrendeletben szólította fel a települések vezetőit, hogy nyilatkozzanak a településeiken működő mozgóképszínházakról, azoknak felszereltségéről, állapotáról. Ezután egy rendelettel visszavonták a korábbi rendeletek érvényességét és ezután csak az üzemeltethetett mozit, aki a Belügyminisztérium által kiállított, úgynevezett mutatványi engedélyokiratot kapott. Ezek pedig a rendelet értelmében „közjótékonysági és népművelési intézmények, valamint hasonló célú egyesületek, úgyszintén valamely szakszervezet vagy politikai párt által erre a célra alakított kereskedelmi társaságok” lehettek (5.090/1945. ME számú rendelet, Magyar Közlöny 1945. július 31. 90. szám). A rendeletet sajátságosan értelmezve a legtöbb esetben csak a politikai pártokat tekintették a szabályozásnak megfelelő szervezetnek. Viszont a filmszínházak sem voltak a legjobb állapotban. Lajta Andor, akit tevékenysége nyomán a magyar film krónikásának is neveznek, minden évben összeállított filmművészeti évkönyvei alapján alkothatunk képet a helyzetről. Lajta a rendelkezésére álló adatok alapján úgy becsülte, hogy 1945 végén Magyarországon 557 mozgóképszínház volt, ezek közül 82 Budapesten, 475 vidéken. (Lajta az adatokba beleszámította a kertmozikat is, amelyek divatja a korszakban egyre kisebb lett és felváltották a vidéken községről községre vitt keskenyfilmet vetítő mozigépek, amelyeket a helyi kultúrotthonokban állítottak fel.) Ez a szám megközelítette az utolsó békeév adatait.
A filmszínházak végül 1946 folyamán kerültek párttulajdonba. Az osztozkodás pártközi tárgyalások keretében zajlott, amit a belügyminiszter hívott össze. Első körben a Budapest és környéki mozik elosztásáról egyeztek meg, ahol a négy politikai párton kívül a Szakszervezeti Tanácsnak is teret engedtek. A belügyminiszter úgy rendelkezett, hogy a tárgyalásokon a 250 főnél nagyobb befogadóképességű mozgóképszínházakról dönthetnek maguk között a pártok. A vidéki filmszínházak elosztása hosszabb folyamatot jelentett. 1947-ben még folytak tárgyalások a falusi keskenyfilmes vetítőhelyek birtoklásáról. Ez leginkább a Mafirt számára volt fontos, mivel 1947-ben nagyjából 1000–1200 között mozgott azoknak a nagyobb falvaknak a száma, ahol semmiféle filmvetítés nem volt. Úgy gondolták ezeknek az engedélyeit is ki kell osztani a pártok között és végül „a belügyminisztérium a csak szombaton és vasárnap játszó 200-250 ún. kismozi engedélyeit a demokratikus tömegszervezetek között szétosztotta”.
Ennek természetesen ideológiai okai is voltak. A szovjet példa alapján, ahol agitációs vonatok, autók, sőt még gőzhajók és lovas kocsik is járták a vidéket, a magyarországi kommunisták is arra törekedtek, hogy a vidéki eldugott kis falucskákba is elvigyék filmjeiket, sajtótermékeiket, amellyel „szórakoztatva nevelhetik” az ott élőket. (A kismozikért aztán a választások előtt a többi párt is elkezdett lobbizni.) A mozik átadása új tulajdonosuk számára nem ment mindig zökkenőmentesen. Ilyen volt például a diósgyőri vasgyár mozija esetében is, ahol a gyár vezetősége nem szerette volna senkinek sem átadni a mozit (legfőképpen nem a szociáldemokraták számára, akiknek ki lett osztva), így annak ajtaját bezárták és senkit nem engedtek be.
Az elosztás után a legtöbb mozgóképszínházzal a kisgazdák rendelkeztek, viszont az engedélyek túlnyomó többsége vidéki mozikra szólt. A legerősebb pozíciókkal Budapesten a Mafirton keresztül az MKP rendelkezett. A szociáldemokraták összesen 53, a parasztpártiak pedig 36 mozgót tudhattak magukénak országszerte, amely a másik két párthoz képest jóval gyengébb pozíciókat jelentett. Lajta Andor adatai alapján ezek egy része romos, felújítandó filmszínház volt, statisztikái szerint összesen 514 filmszínház tartott vetítéseket 1946-ban.
Abban a kérdésben, hogy mi kerülhet a mozik műsorára meghatározó szerepe volt az Országos Mozgóképvizsgáló Bizottságnak, amelyet a köznyelvben csak cenzúrabizottságként emlegettek. Minden Magyarországon bemutatni kívánt filmet (akár itthon gyártották, akár külföldön) először a bizottság elé kellett tárni, ami döntött arról, hogy be lehet-e mutatni vagy sem. Maga a szerv a Belügyminisztérium alá tartozott, elnöke – a később a Rajk-per során kivégzett – Szebenyi Endre, a Belügyminisztérium Közrendészeti Osztályának vezetője, helyettese Szent–Iványi József, a BM Igazgatásrendészeti Ügyosztályának vezetője volt. Tagjai között találhatunk művészeket, politikusokat, újságírókat, minisztériumi alkalmazottakat. A döntéshozatali mechanizmus folyamán nagyrészt ideológiai, politikai szempontokat érvényesítettek. Leginkább arra voltak kíváncsiak, hogy kik szerepelnek a filmekben. Magyar filmek esetén, akik ellen népbírósági eljárás volt folyamatban, azok filmjei nem szerepelhettek a filmvásznon. Enyhébb esetekben csak a színészek nevét kellett kivágni a filmekből. A Belügyminisztérium egy listát is kiadott arról, hogy mely színészek nevei nem szerepelhetnek biztosan a filmvásznon, sőt filmjeiket rövid időre levették a műsorról: Fedák Sári, Kiss Ferenc, Muráti Lili, Páger Antal, Szeleczky Zita, Szilassy László. Emellett összeállítottak egy listát, az ún. „fasiszta jellegű filmekről”. A listán 110 magyar film szerepelt. Vagy alkotói vagy tartalmi elemei (antiszemita, szovjetellenes propagandát tartalmaz, németbarát, stb.) bizonyultak nem kívánatosnak A külföldi filmek esetén is hasonló elvek érvényesültek.
Szelecky Zita még a háború alatt, ünnepelt sztárként (Forrás: fortepan.hu)
A mozik műsorát tehát két tényező alapján korlátozták: egyrészt muszáj volt műsoron tartani a kötelező arányszámba tartozó filmeket (ezek azok a filmek, melyeket az OMB kiemelkedő „művészeti alkotásoknak” – azaz a kommunista ideológiának megfelelő, nevelő célzatú filmnek – nevezett meg), másrészről pedig erősen megcsappant a játszható magyar filmek mellett a játszható külföldi filmek száma is. A mozik, mivel a korábbi évekkel ellentétben nem magánvállalkozók tulajdonában álltak, hanem pártkezelésben lévő filmgyártó– és forgalmazó cégekében, innentől kezdve a saját forgalmazásban álló hazai, illetve külföldi filmeket részesítették előnyben. Igaz a külföldi filmek esetében legtöbbször korábban már magyar filmforgalmazó vállalkozások által megvásárolt filmek jogutódként való további forgalmazásáról volt csak szó. A korábbi években is szép számmal voltak a forgalmazók kezében filmszínházak, mivel azonban a legtöbb mozi magánvállalkozók kezelésébe tartozott, ezért a műsoruk függetlensége biztosított volt, kizárólag a nézők igényeinek lehetett alárendelve. Annak érdekében, hogy az állam a kultúrának ezen területén is egyre nagyobb befolyásra tegyen szert, a kötelező arányszámba tartozó filmeken kívül már a második világháború alatt a 70.200/1940. BM számú rendelettel bevezették a kötelezően játszandó, bemutatandó filmek fogalmát. Ezen rendelkezés alapján nem számíthatták a kötelezően játszandó magyar filmekhez a filmhíradókat, mivel nem lehetett őket kísérőműsornak tekinteni. A rendelkezés másik fontos pontja volt a kötelezően játszandó filmeké, melyek „400 méternél nem hosszabb, egyes, országos jelentőségű, nemzeti célú (nemzetnevelő) mozgófényképek”. Azt, hogy ezek mely filmek lehettek, arról elviekben a vallás– és közoktatásügyi miniszter és a belügyminiszter közösen döntött és rendeletben tette közzé (sok esetben inkább a Miniszterelnökség adott ki erről rendeletet). Ezekről nem készült állandó lista, hanem az aktuálisan propagandaszempontból fontos filmekről egyenként rendelkeztek.
Ez a rendszer 1945 után is fennmaradt. Példa erre 1946-ban Kertész Pál Az elhagyott gyermekek című dokumentumfilmje, melyet a Mafirt megbízásából minden filmszínházban le kellett vetíteni. 1948-ban a Százéves a honvédség, a Munkaversennyel győz az ötéves terv, és az Emlékezzünk 48-ról című dokumentumfilmeken túl bevezették a Magyar Híradó kötelező előadását is, amit már nem csak egyszer, hanem minden héten be kellett iktatni a filmek elé. Általában hat hónap volt a bemutatásra, de azt a forgalmazó cég döntötte el, hogy milyen sorrendben kapják meg a kópiákat a filmszínházak (bizonyos esetekben nem csak normál, hanem keskenyfilmes mozikra is vonatkozott a rendelet). Ha valaki nem tett eleget a rendeleteknek, akkor bevonták az engedélyét. Bizonyos ünnepek alkalmával (például május 1. vagy március 15.) még azt is meghatározták, hogy mennyi legyen az aznapi belépőjegyek ára – általában 1 forint volt.
(Forrás: antikvarium.hu)
A filmvetítések rendőrhatósági felügyeletét 1946-ban szabályozták. Azt, hogy az egyes mozikban műsoron lévő, vetített filmekkel minden rendben volt-e, valóban azt a filmet adták-e, ami a műsorban szerepelt, rendben voltak-e az adott film engedélyokiratai, minden községben a helyi rendőrhatóságnak kellett ellenőriznie. Ha valamit nem találtak rendben, akkor azt azonnal a Belügyminisztérium felé kellett jelenteni a hatóságoknak. Elsősorban azt kellett ellenőrizniük, hogy az adott film engedélyokiratát 1945. július 25. után állították-e ki, mivel az újraszervezett OMB ekkor kezdte meg a működését.
Mindez nem jelentette feltétlenül azt, hogy az állam teljes kontrollt tudott gyakorolni a mozik műsora felett, igazából nem is akart. A cél a későbbiekre nézve természetesen az volt, a koalíciós időszakban viszont a kötelező filmeken keresztül elérte a nézőket az állam által kommunikálni kívánt üzenet. Inkább a pártok használták a filmszínházakat agitációs, propaganda célokra. Ott tartották a választási gyűléseket és ingyenes vetítéseket a párt támogatóinak, érdeklődőknek, valamint a mozgók bevételeiből támogatták a helyi pártszervezeteket.
A műsorpolitika szabadsága azonban nem mindegyik pártra volt igaz. A kommunista párt filmforgalmazó cége kénytelen volt eleinte kizárólag azokból a filmekből gazdálkodni, amelyeket a Szovjetunióból küldtek számára. A Szovexportfilm által forgalmazott filmekre kizárólagos joga volt a Mafirtnek, ami nem azt jelentette, hogy Magyarországon szabadon válogathattak a Szovexportfilm filmjei között, hanem Moszkvában eldöntötték melyik filmeket kell az országba küldeni. Ez sokszor fennakadásokat okozott, mivel véletlenszerűen, változó mennyiségben érkeztek az alkotások, a játékfilmek jóval kisebb arányban szerepeltek közöttük, mint a híradók, dokumentumfilmek vagy propagandafilmek. Emiatt nehézkes volt változatos műsorokat adni a mozikban (sokszor kénytelenek voltak egymás után, ömlesztve rövid dokumentumfilmeket adni) és olyat, ami a magyar néző számára emészthető lenne. Az orosz filmek forgalmazása gazdaságilag sem volt kifizetődő a Mafirt számára. Ebből is látszik: kevésbé volt előnyös a kommunista pártnak a szovjetekkel való „együttműködés”. Eleinte azt sem engedték meg számukra, hogy „nyugati” filmeket forgalmazzanak, amivel a többi párthoz képest előnyre tehettek volna szert, ha sikerül előbb lefoglalni az aktuális külföldi sikerfilmet. Ezek a filmek nagyobb közönséget vonzottak, és ha előtte vetítettek propagandisztikus tartalmú rövidfilmeket jóval több emberhez juthat el. A szovjet vezetés Pásztor Bélát, a Mafirt dramaturgia–propaganda osztályának vezetőjét tette felelőssé az orosz filmek sikertelenségéért, pedig a probléma mindössze abban állt, hogy a magyar közönség nem volt nyitott a szovjet típusú filmekre, nem nevelődni, hanem szórakozni mentek a filmvetítésekre.
Érdekes dokumentum a korabeli moziműsorokról, mozi látogatási szokásokról a Mafirt által kiadott Film-propagandista kézikönyv, melyet a különböző üzemekben, gyárakban dolgozók köréből kikerült „filmpropagandisták” számára készítettek. A feladatuk az volt, hogy meggyőzzék a környezetüket a következőképpen: „üzemek és közhivatalok, a kórházak és klinikák, a vállalatok szellemi és kétkezi dolgozói rájöjjenek az orosz film különleges ízére, szépségére, hogy azután minden hazug, émelyítő, művészietlen, egy kaptafára készült üzlet-filmet határozottan visszautasítsanak.” A kézikönyv szerint azért van szükség az agitációra, mivel a film még egy fiatal műfaj és nem tudják a nézők eldönteni milyen a jó film és milyen a rossz, ezáltal könnyen a „tőke” agitációs eszközévé válhatott. A propagandistáknak úgy kellett meggyőzniük az embereket a szovjet film magasabbrendűségéről, hogy nem szidhatták a „nyugati” alkotásokat, amelyeket a korszakban sokszor csak „a gépírókisasszony és a vezérigazgató hazug szerelmi történeteként” jellemeztek. A könyvecske az összehasonlításhoz is adott támpontokat. A szembeállítás alapjaként azt kellett hangsúlyozni, hogy míg a nyugati, kapitalista rendszerben készített „üzlet-filmek” bárgyú szerelmi történetek, és műfajukat egyszerű meseként lehetne meghatározni, addig a szovjet film az művészi film, az igazságról és olyan emberekről szól, mint „te meg én”. A meggyőzéshez pedig az amerikai filmek „nevetséges naivitását” is fel lehetett használni a propagandistáknak, de rossznak titulálni sosem szabadott és mindig meg kellett dicsérni, mert technikailag nagyon magas színvonalon álltak. És mindezek mellett, hogy az egyszeri munkás biztosan egy szovjet filmre üljön be meghirdették a „ketten egy jeggyel akciót”. Ennek keretében a gyárak, üzemek dolgozói névre szóló utalványt kaptak, amelyet bármely mozgóképszínházban, bármely szovjet film vetítésén felhasználhattak, és ha felmutatták ezt az utalványt a mozi pénztárában, akkor partnerük jegye mellé ingyenjegyet kaptak. Ezáltal fél áron látogathatták meg az előadást.
A „filmpropagandisták” alkalmazása szorosan beleillik a kommunista párt iparral rendelkező városokban alkalmazott művelődéspolitikájába. A megfogalmazott cél, ahogy az élet minden területén itt is a demokratizálás volt, a kultúra demokratizálása. Ez az olyan alulról jövőnek láttatott kezdeményezésekben öltött testet, mint például az üzemi bizottságok által szervezett ún. kultúrestek. Alapvetően három fő területe volt a kultúra demokratizálásának: a kerületi tömegszervezetek kulturális osztályai, a Munkás Kultúrszövetség és a munkásszínházak. Ezek a szervezetek különböző kulturális programok keretében, például: felolvasóesteket, színjátszó köröket, előadásokat és filmvetítéseket (1949 után ezeknek az alapjain szerveződnek például a kötelező Szabad Nép félórák vagy az ún. üzemi kultúrbrigádok), valamint állandó összejöveteleket szerveztek. Szervesen kapcsolódnak ehhez tehát a filmpropagandisták, akik a plakátok helyett maguk hívták fel a figyelmet a szovjet filmekre.
Összességében elmondható, hogy az 1945 és 1948 közötti időszak tulajdonképpen már a filmgyártás államosítását jelentette. A kommunisták igyekeztek minél nagyobb befolyást gyakorolni a filmgyártás folyamatára, a filmek forgalmazására, cenzúrázására. A filmügyet belügynek tekintették, így az összes ezzel kapcsolatos kérdésben már az Ideiglenes Nemzeti Kormány megalakulásától fogva komoly előnyre tettek szert.
A tényleges államosításról szóló rendeletek kiadásáig is képesek voltak irányítani a Hunnia Filmgyárat és ezzel a teljes filmgyári struktúrát. Ezek a rendeletek 1948. augusztus 27-én jelentek meg a Magyar Közlönyben. A filmgyártás és forgalmazás folyamatát felosztották három részterületre és ennek a három területnek hoztak létre új, teljesen állami kézben, állami igazgatás alatt álló és tervszerűen működő vállalatokat. Ezek a vállalatok már nem a belügyminiszter, hanem a Miniszterelnökség hatáskörébe tartoztak. A filmgyártást a Magyar Filmgyártó Nemzeti Vállalat hatáskörébe utalták. A Hunnia és az Új Magyar Filmiroda filmkölcsönző osztályaiból, a Hungária Film Rt.-ből és a Mafirt filmkölcsönző, külkereskedelmi, keskenyfilm–, reklámanyag– és filmraktár osztályaiból Magyar Filmforgalmi Nemzeti Vállalat néven hozták létre az egyetlen olyan vállalatot, mely „a filmkölcsönzéssel, a kész filmek, filmnyersanyagok filmfelvevő és vetítőberendezések kivitelével és behozatalával” kapcsolatos teendőket végezhette. A harmadik feladatkör pedig a filmszínházak működtetése volt, amelyet a Mozgóképüzemi Nemzeti Vállalat hatáskörébe utaltak.
Válogatott bibliográfia
A Párt a filmről. Filmspirál 4. (1998) 6. szám 21–87.
Borsos Árpád: A mozi, mint innováció magyarországi elterjedése, a hálózat alakulásának földrajzi jellemzői napjainkig. PTE TTK Földtudományok Doktori Iskola, Pécs, 2009.
Kelecsényi László: Mozizó Budapest. Holnap Kiadó, Budapest, 2008.
Lajta Andor: Filmművészeti évkönyvek. Magánkiadás
Mafirt tömegszervezés: film–propagandista kézikönyv. Magyar Filmiroda Részvénytársaság, Budapest, 1947
Murányi Gábor: „A legrosszabb orosz film is jobb, mint egy amerikai”. Dokumentumok a szovjet film magyarországi hegemóniájának megteremtéséről (1945–1948). Múltunk 50. (2005) 3. szám 39–102.
Nemes Károly – Papp Károly: A magyar film 1945 és 1956 között. Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum, Budapest, 1980.
Pető Iván: A játékfilm-ügyek irányítása a felszabadulástól az államosításig. Levéltári Szemle, 26. (1976) 2–3. szám 73–83.
N. Szabó József: A magyar kommunista párt kultúrpolitikája a demokrácia kiépítése idején (1945-1946). Gondolat, Budapest, 2015.
Szilágyi Gábor: Tűzkeresztség. A magyar játékfilm története 1945–1953. Magyar Filmintézet, Budapest, 1992.
Tóth István: Mozi a koalíciós pártok gazdálkodásában (1945–1948). Múltunk 38. (1993) 4. szám 68–91.
Sulics Fruzsina
Ezt olvastad?
További cikkek
Egy régi polgár a népi demokráciában – Az Apám néhány boldog éve című film
Simó Sándor filmrendező (1934–2001) saját novellájából forgatta az Apám néhány boldog éve című filmjét, amelyben emléket állít egy korszaknak, az ún. népi demokrácia éveinek (1945–1948) és egy embertípusnak, a kisvállalkozó […]
Most vagy soha! – Alkotói szabadság vs. történelmi hitelesség
Március 14-én került a mozikba az 1848. március 15-i eseményeket feldolgozó történelmi kalandfilm a Most vagy soha! Fontos a filmet helyén kezelni. Mindenki a saját szemszögéből vizsgálja az alkotást, jelen […]
Tom Hanks repülő cirkusza – A levegő urairól történészszemmel
2024. január 26-án mutatták be az Apple TV+ felületén a Levegő urai (Masters of the Air) című minisorozat első epizódját. A kilenc részes háborús dráma utolsó epizódjának premierjét március 15-re […]
Előző cikk
Kerek évfordulók 2018-ban – Jubileumok öt tételben
A történeti évfordulók mindig okot adnak arra, hogy a történettudomány, de általában a kultúra is egy jelentős eseményre jobban odafigyeljen az adott évben. Hagyományainkhoz híven idén is összeállítottunk egy jubileumi […]