„A magyar múltat kutatni, írni és láttatni – ez által szolgálni a hazát”

A fenti címmel jelent meg J. Újváry Zsuzsanna negyedszázados egyetemi oktatói tevékenysége előtt tisztelgő kötet. A szervezők a kötet bemutatójának helyszínéül a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának piliscsabai campusát választották, ahová a tanárnőt az említett 25 év köti. A rendezvényen Őze Sándor, a Történettudományi Intézet és a Történelemtudományi Doktori Iskola vezetője méltatta J. Újváry Zsuzsanna eddigi egyetemi pályafutását, kívánt a további tervek megvalósításához jó egészséget. A tanítványok nevében Miski Péter köszönte meg a nem csak tárgyi tudást megcélzó oktatást. A kurzusokon, a konzultációkon a diákok a forrás, a szakma és az ember tiszteletét és szeretetét kapták tőle és azt, hogy a források kitartó keresésével, azok helyes értelmezésével lehet és szabad a múltat látni és láttatni. Az eseményt a pályatársak, barátok, munkatársak és tanítványok kötetlen beszélgetése zárta.

A megjelent kötet borítója.

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Szent István Társulat gondozásában megjelent tanulmányok sokszínűsége J. Újváry szerteágazó tudományos munkásságát is tükrözik. A 24 tanulmány döntően a 16–17. századi kora újkori oszmán–magyar „kényszerű együttélés” időszakáról született, de velük a késő középkortól a 18. századig, Németalföldtől és a spanyol monarchia országain át az Oszmán Birodalomig kalandozhat az olvasó.

Varga J. János Kanizsai Orsolya életén vezeti végig az olvasóit: hogyan vált a fiatalon árvaságra jutott lány a mások által kiválasztott férfi, Nádasdy Tamás oldalán nagyasszonnyá? Orsika az alacsonyabb származású férj mellett teljesedett ki nőként, társként, gazdasszonyként és anyaként; a családi mintát követve segítette a rászorulókat, gyámolította a bajba jutottakat, nevelte férje öccsének árváit. Igazi hátországot biztosított férjének, aki képességeivel és felesége támogatásával hatalmas karriert futott be.

Vukov Konstantin tanulmányában a szemünk előtt építi újjá az elpusztult esztergomi palota dísztermét. Kutatása alapján az újraértelmezett török kori szemtanúk leírásai és a palota maradványai teljes mértékben alátámasztják és ki is egészítik egymást. A szerző valósnak tartja, hogy a Bonfini által Vitéz Jánosnak tulajdonított „szép tágas ebédlőt” valószínűleg már Szécsi Dénes érseksége idején is szkíta elődök és magyar királyok képei díszítették.

Őze Sándor a reformáció 16. századi dél-dunántúli terjedésének kérdésköréhez nyúlt vissza. A földrajzilag elzárt baranyai területeket a szakirodalom kezdettől fogva református törzsterületként kezelte. A történész ismerteti és ütközteti a 16. század momentumaival foglalkozó Szűcs Jenő, Benda Kálmán nevével fémjelzett és az újabb, elsősorban a 17. század végére irányuló Molnár Antalhoz és Varga Szabolcshoz fűződő kutatások eredményeit, miszerint ebben a korban is még léteztek nagyobb számú kontinuus katolikus közösségek Pécs környékén és a protestáns áttörés nem valósult meg a korban. Ezen századok adatainak visszavetítését ugyanakkor a szerző nem tartja helyes megoldásnak, hiszen azokból nem látható a falvak 16. századi lakosságának, illetve a papjuknak az etnikuma, vallása… de azért valaminek mégis csak kellett lennie, ha ott maradtak azok a katolikus falvak.”

Törtei Renáta a spanyol pápai legátus, Don Juan de Carvajal magyarországi legációját (1455–1462) mutatja be, amelyet egy 1947-ben, nyomtatásban megjelenő spanyol nyelvű munka és az újonnan feltárt levéltári források segítségével árnyal. A forrásokból egyértelműen kitűnik, hogy Carvajal elutazása után Rómából is figyelemmel kísérte „szeretett országában” a történések alakulását, mindvégig Mátyás híve és jóakarója maradt.

Oborni Teréz a székelyek megrendszabályozását irányzó segesvári végzések utáni időszakba (1566–1569) kalauzolja az érdeklődőket két forrás segítségével. Az 1562. évi felkelést követően a király alapjaiban változtatta meg a régtől érvényben lévő székely önkormányzatiságot, melynek célja annak határozott visszaszorítása, illetve a székek féken tartására volt. A székely főnépek és lófők által 1566 májusában írt levelükben az eddig válaszra sem méltatott sérelmeiket sorolták fel, illetve az újonnan tervezett személyenkénti összeírásukat nehezményezték. A két évvel később keltezett forrásból az derült ki, hogy a nehézségeiket továbbra sem hallgatta meg senki, érdemi változás nem történt, így a problémák tovább gyűrűztek. Az 1568-as, konkrétumokat is felsorakoztató dokumentum határozottan igyekszik a székelyek saját jogszokásainak visszaállításának hangot adni, amelyre azonban II. János király uralkodása alatt nem került sor.

Szuromi Kristóf  Németalföld ambivalens törökképét mutatja be tanulmányában: a hollandok a kegyetlenkedéseikről hírhedt, vallásilag ellenséges oszmánokban kereskedelmi partnert és egyben a közös ellenség, a Habsburgok elleni felszabadító harcok támogatóját látták. A hadszíntér kellően távol terült el Németalföldtől ahhoz, hogy a fenyegetettség érzése a lehetséges gazdasági előrelépés képét elnyomta volna. A törököket a Habsburgok és a pápa elleni újabb potenciális politikai szövetséges keresése hajtotta. A 16. század végére a hollandok jelentős tényezőkké váltak a Földközi-tenger térségében, de a Porta által elismert Egyesült Tartományok nem váltotta be a hozzá fűzött oszmán reményeket, nem lett Franciaország és Lengyelország mintájára az európai oszmán jelenlét „pillérje”.

A könyvbemutatón készült képeket Jánoki Imre készítette.

Dávid Géza munkájában néhány balkáni származású család példáján keresztül mutatja be, hogy a – gyakorta nehezen kimutatható – vérségi kötelék távoli vidékekre és a török közigazgatásban magas pozíciókba is vezetheti a rátermett családtagokat. A Jahjali/Jahjapasazáde-családból három fő is betöltötte a budai beglerbégi posztot, hárman pedig egy-egy szandzsák megalapítását kapták feladatul a magyar hódoltságban. Az albániai gyökerű Aranatik vagy Arianitik család tagjainak politikai pályája is magasra ívelt – esetükben az integrálódás tehát mindenképpen kifizetődő volt.

Jakó Klára írásában a menekülő vajdák pénzügyei és a szolgálatukban álló „meghitt embereik” állnak a középpontban. A kényszerű utazás idején a vajdák magukkal hozott ingóságai nem minden esetben fedezte a költségeket, emellett a trón visszaszerzése is komoly anyagi forrást igényelt. A tanulmány végén közölt forrás Constantin Şerban menekült havasalföldi vajda és a Rákóczy család között fennálló pénzügyi kapcsolatot világítja meg. A Szerző az értékes dokumentum közlésén túl az elismervény megírásának körülményeit és az azt írásba foglaló deák, Borosjenei Mera Miklós pályafutását is ismerteti. Şerban anyagi nehézségek miatt kényszerült megválni a deáktól, aki több hivatal és kétes kereskedelmi ügylet után 1686-tól újra a vajdák bizalmasa és ezáltal a vajdai udvar és Teleki Mihály, valamit Apafi Mihály közötti szóbeli és írásbeli üzenetváltások meghatározó szállítója lett.

Hargittay Emil a felekezeti hovatartozás írásos megjelenési formáit, műfaji határtalanságát mutatja be a 16–17. század írásos emlékeiben. A szerző a 16. század közepétől közel 150 éven át legnépszerűbb irodalmi műfaj, a vallási vitairatok műfaji határait ismerteti. A vallások közötti „párbeszédhez” elengedhetetlen volt a határon túli protestáns írások ismerete, amelyben például Pázmány Péter élen járt. A nyomtatott formán túl számos példa van a – például mecénás főnemesek udvariban tartott – szóbeli és a kéziratban terjedő vitákra is. Ezeken túl a vitázó hang a prédikáció-irodalomban is feltűnik gyakran, ahogy a költészetben, elsősorban a vallási-politikai gúnyversekben (a pasquillusokban) a magánlevelekben is, de vitát gerjesztettek a különböző bibliakiadások is. A vallási vitairatok közel fele magyar nyelven íródott, így nem hagyható figyelmen kívül a hitvitáknak a magyar nyelv fejlődésében játszott szerepe sem.

Biró Bence írásában Czobor Erzsébet és férje, Thurzó V. György közötti levélváltás értékére hívja fel a figyelmet. A sokat utazó férjet nem mindig érhették utol a levelek, illetve a papiros könnyebben elkallódott a helyszínek közötti utazások alkalmával – a részére írt levelekből 161 ismert. Ezalatt Czobor Erzsébet alig mozdult ki Trencsén vármegyéből, igazgatta a családi birtokokat, így biztosítva nyugodt hátországot férjének – összesen 600 neki címzett levél maradt fenn. A házastársak „beszélgetésének” helyreállítása azonban nehézségekbe ütközik, hiszen Czobor Erzsébet nem dátumozta leveleit és gyakorta azok sablonos tartalma sem segít a rekonstrukcióban. A levelek sok esetben „mély egyezést mutatnak, mégsem biztos a párosítás”, állapítja meg a szerző, aki bízik eddig megbúvó Czobor-Thurzó levelek felbukkanásában.

Balogh Máté tanulmánya Káldy Ferenc tollából származó, dominuszának, Batthyány I. Ádám főkapitánynak címzett nyolc levelét közli. Az 1637-től dunántúli kerületi-főkapitány helyettesi pozíciót betöltő Káldy az 1646–1647-es pozsonyi országgyűlésen Vas vármegye követeként vett részt, és mint ilyen, végig tájékoztatta Batthyányt az eseményekről. A levelek központi témája az 1447-ben a Szent Koronáért elzálogosított magyarországi birtokok és városok egy részének visszacsatolása, az uradalmak átvételének módja, illetve a határok pontos megállapítása volt.

Pálffy Géza tanulmányában a magyar Szent Korona históriájának legkalandosabb és legfordulatosabb időszakát tekinti át. A köztudatban élő elképzelésekkel ellentétben a korona 1608–1712 között hét alkalommal összesen 17 esztendőt töltött távol a megszokott őrzési helyétől. A szállítást nem csupán háborús veszély, hanem politikai, biztonsági vagy járványügyi helyzet is előidézhette, ahogy természetesen a magyar király és királyné-koronázások miatt is el kellett hagynia a jelvényeknek a biztonságos bástyát. Az ország határait háromszor lépte át a Szent Korona, azonban mindegyik esetben olyan vis maior helyzetben kényszerült I. Lipót az ország törvényeit megszegve külföldre menekíteni a felségjelvényeket, amikor már nem volt olyan erődített hely Magyarországon, ahol biztonságban tudhatta volna azokat.

Martí Tibor tanulmányában a spanyol követek különleges világába kalauzolja el olvasóit. A vizsgált személyek jelentéseikben olykor szűkszavúan, de lényegre törően nyilatkoznak a korszak eseményeiről, Bethlen Gábor politikájáról, jelleméről. A leveleik által festett kép erősen befolyásolta a spanyol Habsburg-ág erdélyi fejedelemről alkotott véleményét. A követek megbízható forrásokból, személyes beszélgetésekből értesültek Bethlen tevékenységeiről. Különösen érdekes annak esküvője kapcsán Ossona gróf és Esterházy Miklós nádor között zajlott egyeztetés, amely egyben jó példa a spanyol udvar által Bethlen irányába tett „szimbolikusan szimulált gesztusokra” is.

Hámori Nagy Zsuzsanna egy, a Portán tevékenykedő francia követ, Philippe de Harlay, Césy gróf jelentésén keresztül az események hátterében megbúvók életét világítja meg és keresi a császári oldalra információt szivárogtató árulót. A korszak követségi terminológiájának tisztázása és az angol, illetve francia követek levelei alapján a szerző Balásházi László személyében azonosította a kémet, aki rezidensként 1625–1626-ban intézte a fejedelem portai ügyeit, de „bizonyos okokból” 1626 közepén visszahívta visszahívták és portai szolgálata alatt felhalmozott tartozása miatt bebörtönözték. A forrásokból nem derül ki egyértelműen, hogy mi motiválhatta Balásházit tettei elkövetésére – a kortársak a konfesszionális okon túl felvetették, hogy esetleg maga Bethlen adta parancsba rezidensének az információk kiszivárogtatását. Vagy esetleg a – követek életére oly jellemző – szűkös anyagi helyzet motiválhatta Balásházit a titkos információk átadására? A kérdésre megnyugtató választ a császári oldalon fennmaradt levelek kutatásától reméli a Szerző, aki Césy követ 1626. január 12-i jelentését a tanulmány végén közli.

Sebestyén Hajnalka az Őrség társadalmi viszonyainak változását vizsgálja az 1648-ból és az 1651-ből fennmaradt összeírások alapján. A korban egyedülálló földesúri szemlélet tükröződik a forrásban, hiszen az összeírók mindkét évben rögzítették a családfők adatain túl azok gyermekeit, állatállományát teleknagyságát és vagyoni helyzetét is. A két forrás között a legszembetűnőbb változás a gyermekek létszámában tapasztalható, amelyet a törökök gyermekrablásán túl a járványok következtében meghalt csecsemők és gyermekek magas száma is tovább növelt. A létszámbeli veszteségek okáról, a törökök pusztításáról és egyéb, a családokat, az özvegyeket sújtó nehézségekről a Batthyány I. Ádámhoz intézett kérvények festenek szomorú képet.

Buza János Laskai Sándor református prédikátor patrónusához, Batthyány I. Ádámhoz írt leveleit vizsgálja pénztörténeti szempontból. A prédikátor olyan, a hódoltságban szinte mindennapos problémára irányítja az olvasó figyelmét, mint a váltópénzek hiánya. A szerző mindkét nagy császár udvarában megvizsgálja a monetáris zavar okát, illetve az alkalmazott megoldásokat. Az oszmánok előszeretettel számoltak – területenként más és más – kényszerárfolyamon, ami miatt sok panaszos levél, kérvény íródott például Esterházy Pál érsekújvári kapitányhoz is. Az általa Budára küldött kém is megerősítette Laskai információit. Esterházy Miklós nádor is felemelte szavát az alkalmazott módszerek országot rontó következményei ellen.

A könyvbemutatón készült képeket Jánoki Imre készítette.

Medgyesy S. Norbert egy elfeledett búcsúhely, a velemi Szent Vid-kápolna történetét feltáró kutatás első eredményeit mutatja be tanulmányában. A Karoling alapítású kápolnában buzgó vallásos élet folyt, amelyről hetven év különbséggel két egyházlátogatási jegyzőkönyv is tudósít a 17. és a 18. században. Egy az 1700. évből fennmaradt irat pedig több csodás gyógyulásról, illetve egy, a kápolna oldalán fakadó szentkútról számol be. Ez utóbbit más írásos források és régészeti leletek is megerősítik. A 18. században a földesúr Batthyány család támogatásával ferences remeték gondozták a kegyhelyet, fogadták és búcsúztatták a zarándokokat mindaddig, míg II. József 1782-ben fel nem oszlatta a remeteséget. A búcsújárási hagyomány csak a 19. század közepén éledt újjá, életre keltve a zarándokhely eredeti funkcióját és lelkiségét.

Czigány István Antonio Caraffát, a katonaembert mutatja be írásában. A kortársak (tetteinek szemlélői és elszenvedői) által megörökített cselekedetei élénken éltek a következő generációk emlékezetében is, a „mészáros” képe több irodalmi mű ihletője is volt. A Nápolyi Királyságból származó Caraffa pályafutását a szülőföldjén fiatalon átélt oszmán gályák elleni harc, erős hite és a családi kapcsolatok határozták meg. Bátorságával és irányító képességével hamar kitűnt, karrierjét magas rangú rokonai támogatták. 1672-től a magyarországi hadszíntéren harcolt a törökök és a kurucok ellen, így jól ismerte a hazai katonai és politikai viszonyokat. Katonai előmenetele a törökellenes felszabadító háború első időszakában gyorsult fel és vált a harcok kulcsfigurájává. Az írásból egy vérbeli katonaember képe tárul elénk, aki következetesen és kíméletlenül hajtotta végre a parancsokat Magyarországon, és végül a teljes császári hadsereg ellátásának irányítását is rábízták.

Szirtes Zsófia forrásközlő írásának központjában Jean Louis Rabutin de Bussy császári katonatiszt 1701 októberében írt levele áll. Annak előzménye egy februári irat, amelyben a katonatiszt Pekry Lőrinc, akkori udvarhelyszéki főkapitány a székely ezredek megszervezését célul kitűző javaslatait közvetíti a bécsi udvarnak. A szerző ismerteti a tervezet és annak megszületésének körülményeit, majd a kortársak ambivalens fogadtatásának okaira is magyarázatot keres. A tanulmány végén közölt levél különösen érdekes megvilágításba helyezi Rabutin hozzáállását, ugyanis levélben Pekry feleségének, Petrőczy Kata Szidóniának szentel nagy figyelmet. Véleménye szerint a költőnő befolyásolja a férjét és bátyját, uralkodik Pekryn, ezért mindkettőjük megfigyelését javasolja.

Miski Péter egy 17. századi erdélyi nemesi frigyre invitálja az olvasót. A meghívottak egy részének nevét felsorakoztató forrásközlésen túl a nevek alapján igyekszik pontosítani bethleni Bethlen Druzsiána és zabolai Mikes Mihály házasságkötésének dátumát. Az arra érdemesek – családi hátterük, házastársuk személye, az államapparátusban betöltött tisztségeik és felekezeti hovatartozásuk – vizsgálata alátámasztja azt a főleg 17. századból ismert gyakorlatot, miszerint a székely családok magyar családok tagjaival házasodtak, így kovácsolva politikai szerepvállalásukhoz meghatározó kapcsolatokat és előnyt.

Baros-Gyimóthy Eszter Márta a 18. századi csetneki egyházközségek családjainak termékenységi vizsgálatairól és annak változásairól számol be tanulmányában. Az evangélikus és katolikus anyakönyvek adatainak feldolgozása azt mutatja, hogy a század folyamán mindkét felekezet családjai korlátozták a születések számát és/vagy gyakoriságát. Az evangélikus hajadonok jellemzően fiatalabban léptek oltár elé, mint katolikus társaik, ugyanakkor nem született több gyermek a házasságaikban. A 15–19 évig tartó evangélikus házasságokban átlagosan 3,5 gyermek látott napvilágot, míg a katolikus családokban legalább 5 gyermeket kereszteltek. A házas nők fiatalon, 32–33 éves korukban szültek utoljára. Több szempontból történő vizsgálat alapján megállapítható, hogy a megfontoltabb gyermekvállalás a nagyobb közösséget, a protestánsokat jellemezte.

Schramek László a gratuitus labor megszűnéséhez vezető utat ismerteti. Buda eleste után I. Ferdinánd a kiváltságos nemesi réteg közvetett hozzájárulását kívánta elérni a maradék országrész megtartása és egyben a védelmi költségek csökkentése érdekében. Ennek megvalósulása lett az az ingyenmunka, amelyet a földesurak jobbágyai tartoztak a váraknál kétkezi vagy szekeres munkával végezni. A 18. század elején a nemesség egyre nagyobb hangot adott abbéli nézetének, hogy az erősségeket a megemelkedett hadiadóból kellene fenntartani, az uralkodó pedig törölje el a gratuitus labort. A megváltozott katonai és politikai helyzet kedvező légkört teremtett: az udvar és az országgyűlés álláspontjai közeledtek, így az 1729. évi I. tc a gratuitus labor évi 24 000 forintos megváltását határozta meg.

Kalmár János Esterházy II. Pál Antal, a későbbi nápolyi követ életútjának részletes bemutatásával tulajdonképpen a század európai oktatási – például a leideni egyetem és a lunévilli nemesi akadémia -, tudományos, politikai és társadalmi életét is megvilágítja, ahogy a kismartoni kastély korszerűsítése munkálatait is az Olvasó elé tárja. A tanulmány alapján egy művelt, a tudományok és a kultúra iránt fogékony férfi képe tárul elénk, aki származása, széleskörű tanulmányai, házasságkötése és szerteágazó kapcsolatai révén építette pályafutását, melynek csúcspontja a nápolyi követség elnyerése volt, noha ennek sikeressége megkérdőjelezhető.

A könyvbemutatón készült képeket Jánoki Imre készítette.

H. Kakucska Mária tanulmányában Orczy Lőrinc Leveleskönyve alapján a sikertelen házasságszerző gyámot mutatja be. A forrás sérültsége és csonkasága ellenére is egyedülálló kortörténeti adatokkal szolgál. Ezen forrásokból és az Orczy archívumból előkerült Jankovits III. Miklósnak írt leveleiből Orczy gyámjának, Czóbel Victoriának öntudatos személye sejlik fel. Az erélyes édesanya, Czóbelné Mihályi Júlianna kolostorban tartotta lányát, hogy elejét vegye illetlen viselkedésének, aki azonban a kassai zárdai életből – ismételt – szökéssel szabadulni kívánt, célja eléréséért egy rátermett vőlegény megfogását tervezte. A mindkét féllel levelezésben álló Orczy igyekezett az anya és lánya közötti nézeteltérést áthidalni. A levelek alapján Victoriának több férfivel is „öszve szövetkezett”, illetve Orczy is igyekezett barátját, Jankovitsot a lánykérésre rávenni. A tanulmány végén a Czobel, a Paksy és Daróczy, illetve a Petrovay-Nyáry család leszármazási ábráit találjuk.

Baros-Gyimóthy Eszter Márta

 

 

Az ismertetett kötet adatai: „A magyar múltat kutatni, írni és láttatni – ez által szolgálni a hazát” Tisztelgő kötet J. Újváry Zsuzsanna 25. pázmányos oktatói éve előtt. Szerk. Biró Bence – Miski Péter – Törtei Renáta. Szent István Társulat, Budapest – Piliscsaba, 2020. 406 oldal.

Ezt olvastad?

2023. szeptember 7-én és 8-án rendezte meg a NEPOSTRANS, vagyis „Negotiating post-imperial transitions: From remobilization to nation-state consolidation. A comparative
Támogasson minket