Félúton a régmúlt igazsága felé – Honfoglalás és államalapítás a Magyar Históriában

A Magyar história sorozat a Kossuth Kiadó gondozásában azt a célt tűzte ki maga elé, hogy a legújabb tudományos eredményeket olvasmányos formában, impozáns külső megjelenéssel juttassa el olvasóinak; történelemmel foglalkozó szakembereknek, oktatóknak, tanároknak, diákoknak és érdeklődőknek. A színes magazinok szerkesztési és megjelenítési megoldásaival dolgozó kiadványok hét kötetben ismertetik a magyar történelmet; ezek mindegyikét neves és elismert szakemberek jegyzik. Az alkotók és a szerkesztők is szemmel láthatóan szívügyüknek tekintik a magyar történelemről szóló ismeretek eljuttatását a nagyközönséghez. Hiszen a történelem izgalmas és mindig lehet róla újat mondani. Különösen így van ez a mindössze 144 oldalas Honfoglalás és államalapítás – a törzsszövetségtől a keresztény királyságig című nyitódarab esetében,  amely a magyar őstörténetet, a honfoglalást és az államalapítást járja körül újszerűen, tudományos megalapozottsággal és mégis közérthetően.

A két szerző, Sudár Balázs (MTA BTK, a Magyar Őstörténet Témacsoport vezetője) és Font Márta (PTE) maradéktalanul megfelelt az elvárásoknak, a végeredmény pedig kiválóan tagolt, bőségesen illusztrált, informatív kiadvány lett, melyet egészen egyszerűen jó kézbe venni – Medgyesy Zsófia szerkesztő értő gondoskodásának köszönhetően.

Amikor kezembe vettem a Honfoglalás és államalapítás – A törzsszövetségtől a keresztény királyságig című kötetet, az foglalkoztatott, hogy mennyire sikerült az alkotóinak közérthetően és pontosan megfogalmazniuk gondolataikat. Gyakorló középiskolai tanárként az is érdekelt, hogy mennyire képes a kiadvány a mai diákok számára közvetíteni ezt a cseppet sem könnyen megközelíthető témát. A hazai történelemoktatásban kiemelt szerepet kapnak a források, s éppen az őstörténet az a témakör, ahol írott kútfők meglehetősen korlátozott számban állnak rendelkezésünkre, s azok sem feltétlenül megbízhatók minden esetben.

A könyv első felében Sudár Balázs elsőként az őstörténeti kutatás nehézségeibe vezeti be az olvasóit. A honfoglalást megelőző időszak nem bővelkedik írott forrásokban (belső keletkezésű egy sincs); a régészet, a néprajz és (újabban) a genetika eredményei pedig nem egyszer ellentmondásba kerülnek egymással. A szerző remek példákon keresztül mutatja be, mennyire korlátozott a tudásunk a vándorlás és a megtelepedés időszakára vonatkozóan – de éppen ez a könyv első felének igazi erénye. Nem kíván megcáfolhatatlan igazságokat kinyilatkoztatni, hanem csupán lehetséges elméleteket ismertet, s nem fél kimondani egy bizonyos ponthoz érve, hogy az adott dolgot illetően semmiféle információnk nincs és nagy valószínűséggel nem is lesz soha.

Kimondottan tetszett és olvasóbarátnak tartom azt a megoldást, hogy minden leírt állítás, információ esetében megtudjuk, hogy ez milyen kutatási eredményen alapul, melyik történelmi forrásból vonhatjuk le az adott következtetést. A történész igyekszik a forrásokat összekapcsolni, az információkból egységes képet festeni, de ahol valamit egészen egyszerűen nem tudunk, ott nem kíván hagymázas történetekkel előállni. Sudár Balázs meglepően keveset ír a finnugor népekről, megelégszik a nyelvi ismeretek leírásával. Nem mereng el egyetlen régészeti lelet kapcsán sem hosszasan, hiszen maga is belátja, hogy milyen korlátozott információ vonható le belőlük.

„A régészet nagy előnye, hogy forrásbázisa folyamatosan – néha meglepő gyorsasággal – bővül, és a leletek helyhez és többségében időponthoz is köthetőek. Létezésük így a tér különböző pontjai között kapcsolatokat jelöl ki. A nehézség az, hogy írott források hiányában e kapcsolatok mibenléte leginkább találgatások tárgya, valójában többféle – akár homlokegyenest eltérő – „forgatókönyv” is elképzelhető a magyarázatukra.” – írja Sudár.

Egy nép eredete mindig is meghatározó kérdés volt. Ősi mítoszok és tudományos kutatások sokasága kapcsolódik a magyar nép eredetének kérdésköréhez is, s ezek – nem véletlenül  – a ma embere számára is önazonosságot adhatnak. Az elmúlt időszakban újfent középpontba került a magyarság eredetkutatása, a legkülönfélébb tudományterületek kutatói álltak elő eredményekkel és azokon alapuló elméletekkel, feltevésekkel. Az eredetkérdés azonban nem állt meg itt, és ez így is van rendjén, hiszen minden felfedezés, új nézőpont természetszerűleg megjelenik az oktatásban és végső soron a közbeszédben is.

Az őstörténet az egyik legnépszerűbb témának bizonyult az utóbbi időben. Elég csak pár percet rászánni a böngészésre a világhálón – különféle oldalak és videómegosztókon található tartalmak sokasága bukkan elő. Ezek gyakran teljesen mást állítanak, s a téma sajátosságából adódóan igen gyakran mindenféle tudományos alapot nélkülöző, olykor megmosolyogtató elméletekre bukkanhatunk. Mint fényforrásra az éj sötétjében, olyan nagy szükség van megbízható tudományos munkákra.

Sudár Balázs igyekszik megfelelni a feladatnak és megvilágítani a legfontosabb ismereteket: a magyar őstörténettel kapcsolatos legkülönfélébb elméleteket szembesíti egymással, a magyarságra vonatkozóan pedig számba veszi azokat az írott forrásokat, amelyeket eddig fellelt a történettudomány. Hiteles és meggyőző a főszöveg, melyet a mellette elhelyezett rövid forrásrészletek tesznek teljessé – jó szerkesztői érzékről árulkodva ezek mindig a megfelelő helyen és terjedelemben szerepelnek, s adott esetben kiválóan felhasználhatók az oktatásban is.

Saját diákéveimből is emlékszem, mennyire érdekes volt az őstörténet témaköre, ám mennyi kérdés merült fel bennem annak kapcsán. A Sudár Balázs által írt őstörténeti összefoglalás kérdéseket tesz fel (Igazolható-e bármivel a hun eredet és mikor lett a magyar identitás része? Mi indította el népünk vándorlását? Mi lett a keleten maradt magyarokkal?  Mióta magyar a magyar? Hol volt Etelköz?), és ezekre igyekszik a lehető legteljesebb választ adni – ott, ahol ez lehetséges. Olykor meglehetősen izgalmas fejtegetésekbe is bonyolódik – példának okáért a honfoglalás kapcsán megállapítja, hogy a legvalószínűbb és leglogikusabb valóban a Vereckei-hágón való átkelés lehetett, de számba veszi a többi lehetséges alternatívát is – történetírókra, természetföldrajzi viszonyokra és józan megfontolásra egyaránt hivatkozva. A Vándorlás és megtelepedés című nagy fejezetben nincsenek tabukérdések, a válaszok viszont igyekeznek teljességre törekedni, amennyire lehetséges.

A könyv második felében (Az államalapítás: Géza fejedelem és István király) szintén újszerű megközelítéssel találkozhat az olvasó. Bár a középiskolai oktatásban megjelenő téma (az állam létrejötte, megszervezése) meglehetősen közismert, de a szerző, Font Márta már az elején leszögezi: államalapításról ugyan beszélhetünk, de mai értelemben vett államról még nem.

A szerző a legújabb kutatási eredmények tükrében apa és fia államszervezői tevékenységét együtt tárgyalja, sőt, megemlíti Géza elődjének, Taksony fejedelemnek a szerepét is – melyről ugyan korlátozott információkkal rendelkezünk, mégis minden bizonnyal megalapozta az „ismert államalapítók” munkáját tevékenységével. Az augsburgi és az arkadiopoliszi vereséget követően a magyar törzsszövetség előtt nem sok alternatíva állt.

„A 962-ben német császárrá koronázott I. Ottó befolyása 970 körül egyre erősebb lett, majd 972-ben egyezségre jutott Bizánccal, amely elismerte német-római császárrá koronázását, és fia, II. Ottó számára bizánci hercegnőt küldtek feleségnek. Nem lehetett tudni, milyen expanzív tervekkel köttetett a két császár szövetsége, a későbbi események tükrében azonban állíthatjuk, hogy mindkét császárt elsősorban az Itália feletti uralom foglalkoztatta. Csakhogy Géza környezete számára ez nem lehetett ismert, a fordulatot valószínűleg kedvezőtlennek tartották. A nyugat felé „nyitás” tehát nem választás, hanem szükségszerű lépés volt.” – írja a szerző.

Font Márta írásában jól strukturáltan, áttekinthető módon ismerteti az ezredforduló legfőbb történelmi folyamatait, s külön, két-háromoldalas szövegekben mutatja be Géza fejedelemségét vagy éppen Szent István harcait, az államszervezés mögött álló elvi megalapozást biztosító Intelmeket, az (egyház)megyerendszer létrehozását, a korabeli társadalmi és gazdasági viszonyokat vagy éppen a kereskedelmet és az oklevélkiadás megindulását. Ahogy a könyv első felében, itt is megjelennek a különféle történelmi források és az azokból levonható következtetések. Természetesen itt sem hiányoznak a kérdések: Mi lett a magyar törzsszövetséggel az államalapítás után? Mikor születhetett Szent István és mikor volt a koronázása? Kik vehettek részt a király mellett a törvénykezés munkájában?

A szerző az államszervező tevékenységet alapvetően sikeresnek látja, s nem mulasztja el összevetni az Árpádok dinasztiáját más közép-európai keresztény fejedelmekével. Különösen izgalmas és újszerű a kötetet záró rész, melyben Szent István „ököségét” vehetjük górcső alá, vagyis azt a tárgyi és szellemi örökséget, mely első királyunkhoz köthető. Az olvasó betekintést nyerhet abba, hogy miként vált a király jogforrássá a későbbi korokban, s hogy miként jött létre Szent István kultusza.

A Honfoglalás és államalapítás biztosan tetszeni fog mindazoknak, akik legalább egy kicsit is érdeklődnek a magyar őstörténet iránt, s akik meg szeretnék tudni, mitől lett egy, az ezredfordulón alapított európai állam ennyire maradandó. Olykor a tudományosság és a leíró részek ugyan előtérbe kerülnek (például a honfoglalás vagy az azt követő kalandozások egyes eseményeinek részletesebb leírásakor), ugyanakkor a szerkesztés során nagyon ügyeltek arra, hogy az olvasó ne veszhessen el a részletekben. (Nagyon jó és hiánypótló a magyar történetírást bemutató ábra, melyen a szöveghagyományozódás, szövegátvétel is nyomon követhetővé válik, illetve annak belátása is, mennyire esetleges az, hogy egy középkori krónika egyáltalán fennmaradt az utókorra!) A kiadványt számtalan fényképfelvétel, térkép, ábra, családfa színesíti – s külön kiemelném a legfontosabb fogalmak tisztázását a szövegtől jól elkülönülő helyen és tipográfiával. A könyv külső megjelenése egy igényesen megszerkesztett magaziné – kis történelmi színesekkel, érdekességekkel, de ez cseppet sem von le értékéből vagy használhatóságából. Akár tanár, akár diák szeretne ebből készülni, akár egy olvasó kívánna utánaolvasni az őt érdeklő részleteknek, bizonyosan hamar megtalálja azt az információt, amelyet keres.

De nem mindent. A téma jellegéből adódóan még mindig számos kérdés maradt nyitva – és a szerzők mindig megálltak azokon a pontokon, ahol a rendelkezésre álló ismeretek egyszerűen nem engedtek meg több, merészebb állítást. Az olvasó megteheti, hogy szabadjára engedi a fantáziáját és kitölti az üresen maradt helyeket (ez jól is van így) – a tudomány viszont megáll eme pontokon, és esetleg majd a jövőben még újabb ismeretek, tények birtokában megpróbálhatja tovább konstruálni a régmúlt idők históriáját.

Nem ez az utolsó könyv a magyarság vándorlásáról és honfoglalásáról, államszervezéséről. De mérföldkő – kellően bőséges, ugyanakkor impozáns megalkotottságú és közérthető is egyben.

Maróti Zsolt Viktor

(A borítóképen Benczúr Gyula: Vajk megkeresztelése című fesményének részlete látható. Kép forrása: Wikipedia)